Kedves Olvasó, köszönöm a figyelmedet. Ha elolvastad előző írásaimat ebben az újságban, akkor érzékelhetted, hogy a Közösségről szóló, eddig papírra vetett gondolataimat a létezés és az emberi kapcsolatok mélyebb szellemi rétegeiből merítem. Ezen cikksorozat kapcsán, vannak fontos témakörök, amikről természetesen tervezek írni, ám sosem tudhatom előre, melyik válik éppen hangsúlyossá a soron következő megjelenéshez. Most ezt az élményt szeretném megosztani Veled, s ehhez egy kis bevezetőt.
Adódott-e már, hogy valami nagyobb kihívásban voltál életed valamelyik területén, és érezted, jó lenne egy kis támogatás? Akár együttérzés, akár egy beszélgetés, akár fizikai segítség formájában? Lehetséges, ugye? S ha a Teremtőnek van kedves tulajdonsága Emberben, akkor az együttérzés, a segítőkészség, önzetlenség és odaadás, bizonyára ide vehető jellemzők. Ez a szó is milyen szép motívuma magyar nyelvünknek: jellem(e)zÖ… Ha megkérlek, tudnál egyre emlékezni? Persze, ha szeretnél. Csak hogy amit majd most mesélek, értő fülekre, érző szívekre találjon. Mert hát, majd bizonyára újra felmerül, micsoda érzelmes tartalom ez is, és igen, bevallom, szeretem az életben és az emberi fajban azt, hogy az érzésektől leszünk emberek és azok megélésétől válunk igazán élővé. Így az is érthető miért fontos nekem – és ezzel nem vagyok egyedül – az érzésvilág mélyebb rétegeibe VALÓ akár eksztatikus utazás.
Hátizsákomban nyitottság az ihletre, bátorság az őszinteségre, hogy átadhassam valamennyire mindazt, amit e kicsinyke séta alatt akkor átéltem.
Indulhatunk?
Újévünk első Teliholdjának estéje volt ez, ilyenkor lassanként fogyóban lesz a teste. Látszólag. Milyen elgondolkodtató ez is, hogy amennyire látványos ez az égitest, mi akként érzékeljük, minősítjük erejét. Ekként működik vajon a közösség is? Megsokszorozzuk erőnket, amikor együtt vagyunk, ám én ma egyedül sétáltam, mégsem magányosan.
Annyira hívott ez az ég alján hatalmasan fénylő gömb, hogy nem bírtam ellenállni, és mentem. Hívtam közösségem, velem tart-e valaki. Jelezték néhányan, hogy „csak” lélekben, de velem tartanak.
Elindultam az erdőnk felé, fel a repülőszárnyakhoz, sokak kedves kirándulóhelyére. Még Ibolyka barátnőmhöz betértem egy ölelésre, mintha csak hosszabb vándorútra kelnék, reámöltötte kapucnis kötött mellénykéjét, hogy ne fázzak, s útnak eredtem.
Hihetetlenül hívott az erdő, s vonzott a magasság, ahol közelebb lehettem a Holdhoz, s mélyebben Önmagamhoz. Megálltam az utcánk végén kezdődő ösvénynél bebocsájtásért, majd egyik léptem a másik után vitt. Hova ez a lendület, ez az elhivatottság, ez a lelkesedés? Nohát, néha magamat sem értem. Viszont, viszont érzem, és ennek most is engedelmeskedtem. Bársonyos volt a téli hideg és teljes csönd honolt. Boldog voltam. Boldog, hogy ezt akkor, aznap, eZen helyen megtehettem. Ahogyan egyre mélyebbre jutottam az ösvényen, éreztem egy erőteljes jelenlétet, ami más valami volt, mint a ,megszokott’ erdei tér hangsúlyos atmoszférája. Ez valami más, gondoltam akkor. Éreztem, hogy Közösségem jónéhány tagja „hátizsákjának” tartalma is halad velem. Tán azért, hogy letegyem őket a fák tövébe, hogy már ne cipeljék ők sem tovább. Majd a fák, majd ők átalakítják a bennük rejlő nehézségeket, majd a Hold fénye megtisztítja azokat, s a Fogyóval szépen tovaillannak, mint levélről a pára napfelkeltekor. Megtettem. Elengedtem őket.
Aztán egyszercsak megjelentek lelki szemeim előtt, nemcsak éreztem, láttam is őket, a Barátaimat, akik velem tartottak. Hátam mögül érkeztek, szinte mellettem lépkedtek. Ezúttal nem azért jöttek, mert bajban voltam, nem mert segíteniük kellet, hanem örömömben osztozni jöttek, mert azt is néha nehéz ám ,elbírni’. Együttlennicsak <3
Ettől olyan erő töltött el, amely egyenes felrepített a dombra. Útközben egyszer megálltam, s egy kis résen a nagyváros felé tekintettem, azon Barátaimra gondolván szeretettel, akik arrafelé vannak. Odafönn, a hegytetőn már süvített a szél.
Körbenéztem. Láttam ebben a misztikus atmoszférában a szellemiséget, éreztem a lelkiséget, s lábam alatt a többmérföldes anyagot. Kis meghitt rituálét végeztem. Csak úgy, magamnak, a természetnek, természetemnek. Néhány barátomnak, akik odalenn az otthonaikban „vártak”, engem, a megbeszéltek szerint villódzni kezdtem a zseblámpámmal. Jeleket adtam magamról. Egyet talán viszont láttam, bár inkább csak viszont sejtettem a sok utcai lámpa pontjai közt. Lelkesen köröztem, hogy ,lássanak’.
Hálával indultam el visszafelé. Nehezen jöttem le onnan. Jó ott lenni. Még ilyenkor is, hacsak nem ilyenkor igazán. Odafönt kissé hűtött a levegő, ezért szaporáz-tam lépteim. Az erdei résnél újra megálltam. Ott volt egy kis dolgom, így mormoltam valamit és meghajoltam. Így most már jó lesz. A sajátomat is letettem.
Az egyik erdei barátomnak kis írott cetlit tűztem a kapujára (ez az egyetlen földi kapu ebben az erdőben), remélve, majd megtalálja… rég hallott ő már felőlem. Majd ösvényem végére értem, s megköszöntem, elköszöntem. Ibolykát megöleltem, nemcsak mert vadkovászos kenyerével az élet szentsége kerül asztalunkra általa hétről-hétre, hanem, mert Ő az egyik Angyal az én életemben, aki mindig mellettem volt, sokszor láthatatlanul, erővel, hittel bennem, bizalommal felém, lágy szeretettel. Kibújtam a mellénykéből, aztán hazaértem. S tudjátok, tudjátok mi fogadott otthon engem? Ezen kis versikével szívemben egy másik otthon. amelyben emberek laknak, barátok. Köszönöm, hogy velem tartottatok ti is.
Hála értetek!
Fejér Gyopárka, Nagyszénászug
„Egy váratlan erdei éjjelen, Kietlen, izgalmas vadlesen, Fény villódzott, messze kinn, Kiüzen így? – Tofim.
Apró fény volt, kicsit látszó;
Tofim, éjji tündért játszó,
Hívta társait legott, Egy örömkönny megfagyott.
Dér lepte már az ösvényt, Apró jégszobrok sora.
S mily egyszerű volt, igaz;
Tófalvi Erzsébet
Kapcsolódási lehetőségek: FB/Tofi Tófalvi Erzsébet
- LEMangURIA Élettánc Testés Érzelmi Tudatosság – Önismereti kiscsoport
- Eksztatikus-tánc vezetés és tudatos-mozgás oktatás
- MaG DaNa Meditációs Kör
- Szakrális Női Kör
- Naturszundi gyógyhatású tönkölypelyva párna Manufaktúra
Budakeszi Hírmondó 2022 február