“ Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.”
Kodály Zoltán gondolata méltó nyitánya volt a Budakeszi Hagyományőrző Kör fúvószenekarának mai koncertjéhez. És valóban: aki ott volt, érezhette, hogy a zene nem csupán hangok sora, hanem közösség, emlékezet, öröm és összetartozás.
Nagy Attila, a zenekar alapító tagja szeretettel idézte fel az együttes három évtizedes történetét. Elhangzott, hogy a zenekar első karnagya Vámos István volt, aki ma a Budapesti Operettszínház szólamvezetője, a jelenlegi karnagy pedig Varga Lőrinc, aki elhivatott munkával viszi tovább ezt az értékes közösséget.
Harminc év. Mintegy 1500–1600 próba és fellépés. Körülbelül 180 zenész fordult meg a zenekarban az évek során, ma pedig 27-en ültek a színpadon. Ezek a számok önmagukban is tiszteletet parancsolnak, mögöttük azonban emberek, családok, barátságok, kitartás és közösen megélt pillanatok állnak.
A koncert fergeteges hangulatban telt. Külön öröm volt, amikor a férfi dalárda a koncert szünetében énekelt, és velük együtt az egész közönség hangosan és vidáman dalolt. Ritka, szép pillanat, amikor eltűnik a határ színpad és nézőtér között, és mindenki ugyanannak az élménynek lesz a részese.
Megható jelenet volt az is, amikor Galajdáné Mayer Zsuzsa megmutatta nekem a Budakesziről szóló új könyv egyik oldalát, rajta elsőáldozásuk régi fényképével. Egyetlen kép, mégis egy korszak, egy közösség, egy élet emlékezete nézett vissza rám.
Budakeszi ereje sokszor éppen ezekben a pillanatokban mutatkozik meg: amikor a múlt értékei találkoznak a jelen örömével, és együtt adják tovább mindazt, amit örököltünk.
Köszönöm minden zenésznek, szervezőnek, fellépőnek és résztvevőnek ezt a szép délutánt. Jó budakeszinek lenni.
