Az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jén nyilvánította január 27-ét a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává annak emlékére, hogy az auschwitzi haláltábor 1945. január 27-én szabadult fel. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza „az emlékezés és a tanítás kötelességét”, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.
Ezen a napon tisztelettel adózunk mindenki előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért.
“Ma van a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapja. Ezen a napon tisztelettel adózunk mindenki előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért. Ezen a napon emlékezünk azokra is, akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát. A hatalmas, 800.000 főre becsült embertömegről kell ma emlékeznünk, akik közül kétszázezren soha nem tértek haza, nagy részük ma is ismeretlen helyen vagy jeltelen sírokban nyugszik. Emlékükre nagyon kevés helyen állítottak emlékművet.
Hódmezővásárhelyen szerencsések vagyunk, mivel itt megvolt az akarat.
Először ifjú leventéink tragikus kálváriája kapott emlékhelyet, majd idén a kommunizmus többi vásárhelyi áldozata. Most amikor már szabadon emlékezhetünk, tegyük is. Egy mécsessel, szál virággal vagy néhány gondolat erejéig, mert ha elfelejtjük az ellenünk elkövetett bűnöket, azzal esélyt adunk azoknak, akik elkövették, hogy újra megtegyék!” – írta v. Détár Zoltán vitézi hadnagy.
A nándorfehérvári diadalra emlékeznek ma országszerte, a központi megemlékezést Budapesten tartják. 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem évfordulója alkalmából 2011. július 4-én az Országgyűlés július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.
A budakeszi svábok kitelepítésére emlékeztünk.
A budakeszi svábok kitelepítésének 76. évfordulóján március 19-én, az Őseink emlékére emlékműnél tartott délutáni megemlékezésen Budakeszi Város Német Önkormányzatának elnöke Schrotti János és dr. Győri Ottilia polgármester asszony is azt hangsúlyozta: Budakeszi mindannyiunk közös otthona. A városvezető úgy fogalmazott, „Nil novum, sub Sole, azaz: nincs új a Nap alatt! A szomszédunkban háború zajlik, és tele vagyunk aggodalommal. Azonban ahogy a természetben is a telet mindig tavasz követi, az emberi életben is mindig van remény. Ez az emlékmű is a megújulás jelképe. Múltját hátra hagyó fiatal házaspárt ábrázol, gyermekük azonban már a magyar föld szülötte, itt teremt új otthont, új hazát, és az ő leszármazottai építik e települést három évszázadon át.” A polgármester Tamási Áron szállóigévé vált gondolatát idézte: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Hozzátette, a budakeszi svábokat bárhova is sodorta, kényszerítette a sors, az ő igazi otthonuk, ahova bármikor hazatérhetnek mindig is Budakeszi lesz.
Schrotti János úgy fogalmazott, hogy 76 évvel ezelőtt nagyhatalmak törekvéseinek következtében, háborús helyzet árnyékában ártatlan, vétlen embereknek rövid időn belül néhány csomaggal kellett szeretett otthonukat hátrahagyniuk. Ez mondható el őseinkről, akiknek ezen a napon olvasták fel a listát, azon személyek, családok névsorát, akiknek egy batyuval a biai vasútállomásra kellett menni, és ott marhavagonokba szállni Németország irányába. Ez volt 76 évvel ezelőtt. És most napjainkban hasonló történik egy szomszédos országban. Háború van Ukrajnában, családok menekülnek kis csomagjukkal, otthonukat hátrahagyva. Schrotti János hozzátette: „engedjék meg, hitemnek megfelelően hálát adjak a Gondviselésnek, hogy eddig budakeszi német közösségünket megóvta, segítette, és kérjem a Jóisten áldását miránk, magyarországi németekre. A vasárnapi emlékmisén pedig imáinkba foglaljuk bele a kárpátaljai magyarokat és az ártatlanul szenvedő és menekülő embereket.” A méltóságteljes megemlékezés koszorúzással folytatódott, majd a „Mi, svábok mindig jó magyarok voltunk” című dokumentumfilm vetítésével ért véget a Szent László-házban.
S. L.
A Sziklai Sándor ávós ezredes halálát megdöbbentően súlyos ítéletekkel torolták meg: a koncepciós perben 17 budakeszi lakost ítéltek el, hat embert halálra, további hatot életfogytiglanra, és öt főt 5-15 évig terjedő szabadságvesztésre.
A bebörtönzöttek 5-15 év után szabadultak, ők és családjaik a rendszerváltást követő rehabilitálásukig viselték büntetésük hátrányos következményeit.
(Az elítéltek arcképcsarnokának forrása: Speck István: A Sziklai-ügy – Budakeszi, 1956. Kiadta a Budakeszi Kultúra Alapítvány 2011.)
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=390299319763464&id=100063501969429
Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapjuk a kommunizmus áldozatainak, akikről először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta minden évben tartanak emlékünnepségeket.
Az emléknap időpontja arra emlékeztet, hogy a szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát, akit országgyűlési képviselőként mentelmi jog védett. Ez volt az első lépés Magyarországon a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Ez egyébként a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítésével, az FKGP feldarabolásával járt. Megnyitotta egyben az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt.
A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovács Bélát 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték. Ezután 1952-ben a Szovjetunióba vitték, ahol bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték. 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza. Az 1956-os forradalom idején földművelésügyi miniszterként, majd államminiszterként tagja volt a második Nagy Imre-kormánynak. A forradalom leverése után kereste a kiegyezés lehetőségét. Amikor azonban világossá vált számára, hogy ez nem lehetséges, visszatért baranyai szülőfalujába. Erőteljes nyomásra 1958 novemberében hozzájárult ahhoz, hogy a Népfront képviselőjeként az Országgyűlés tagja legyen. Betegsége miatt viszont ténylegesen nem politizált. 1959. június 21-én halt meg, a szovjet hatóságok csak 1989-ben rehabilitálták.
Kovács Béla önkényes fogva tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált Sorsa példája azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tartunk számon. Az Országház közelében álló bronzszobrát, Kligl Sándor alkotását 2002. február 25-én, letartóztatásának és elhurcolásának 55. évfordulóján avatták fel.
„A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit, és biztosítani, hogy azok soha ne ismétlődhessenek meg” – írta Milan Kundera cseh író.
A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata. Az áldozatok számát azonban megbízható adatok híján csak becsülni lehet. Az 1997-ben Párizsban megjelent, hat szerző által jegyzett A kommunizmus fekete könyve levéltári kutatások és becslések alapján világviszonylatban mintegy 100 millióra teszi ezt a számot. A világ több pontján — Prágától Budapesten át Washingtonig — állítottak már emlékművet a kommunizmus, illetve a totalitárius rendszerek áldozatainak.
Kelet-Közép-Európában a rendszer áldozatainak száma elérheti az egymilliót. Ennyi ember vesztette életét kivégzés, éhínség miatt vagy kényszermunkatáborban. Jóval magasabbra tehető azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg nyomorított meg. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, megbélyegeztek, kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
A magyar kormány 2013-ban rendeletet hozott a kommunizmus áldozatainak emelt juttatásáról. 2014-ben jelentették be, hogy Áder János magyar és Joachim Gauck német köztársasági elnök kezdeményezésére és támogatásával európai nyilvántartás készül a kommunizmus áldozatairól. A kezdeményezés első lépéseként a budapesti Terror Háza Múzeum és az egykori berlini Stasi- (az NDK állambiztonsági minisztériuma) börtön helyén működő emlékhely és múzeum adatbankot létesít. Ebben a kommunizmus minden magyarországi és németországi üldözöttjének és áldozatának nevét regisztrálják.
A magyar kormány 2014-ben azt is javasolta, hogy a közép-európai országok közös történelmi hagyatékaként Washingtonban jöjjön létre a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter 2020 novemberében jelentette be: a kormány tízmillió dollárral járul hozzá az amerikai Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány azon céljához, hogy múzeumot és kutatóközpontot építsen fel Washingtonban.
Magyarországon 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének nyilvánították. Ezt 2017. február 25-éig meghosszabbították. A második világháború végén vagy azt követően deportáltak számát 700 ezer és 1,1 millió közé teszik, közülük 300 ezren sohasem tértek haza. A tavalyi emléknapon, 2021. február 25-én a Magyar Nemzeti Levéltár online felületen közzétette a Szovjetunióba elhurcoltak adatbázisát. Ez mintegy 682 ezer digitalizált kartont, az 1941-1956 között a Szovjetunióba hurcolt magyar emberek adatait tartalmazza. Ekkor kezdte meg működését a Gulag- és Gupvikutató Intézet is, amelynek feladata egyebek mellett az elhurcoltak adatainak tisztázása, pontosítása. A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából minden évben országszerte megemlékezéseket tartanak.
(MTI)
A BKTV összefoglalójában Ábrahám Barnabás történész, a könyv szakmai lektora avat be a XIII. századbéli Magyarország közéleti történéseibe, és elemzi a regény főbb kapcsolódási pontjait térségünk településeihez.
https://www.facebook.com/akos.illisz
http://budakornyekitv.hu/illisz-akos-csaba-a-paduai/
„Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell”
