Akikre büszkék vagyunk

Budakeszi Egészségügyért díj 2022

Aligha ért bárkit is meglepetésként, hogy néhány hete Budakeszi Egészségügyért díjat kapott dr. Ambrus Katalin. Ő az a doktor néni, akinek játékos „szuri”-jánál nem sírnak a gyerekek. (Na jó, nagy ritkán talán hullik egy-egy könnycsepp…) A 25 éve praktizáló, nagycsaládos doktornővel beszélgettünk pályájáról, mindennapjairól.

Hol kezdődött el gyermekorvosi pályája?

Ambrus Katalin: 1997-ben diplomáztam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, és ezt követően a Budai Gyermekkórházba kerültem, ahol nagyon szerettem a kollégákat, a főorvosokat, akik őszintén, boldogan, féltékenység nélkül adták át tapasztalataikat. Akkor azt képzeltem, hogy egyszer majd hozzájuk hasonlóan főorvos leszek ott, aki ugyanúgy tanítja majd a fiatalabb generációt, és – hűséges típus lévén – onnan megyek majd nyugdíjba. Nem gondoltam volna akkor, hogy valaha is el kell onnan jönnöm. Aztán 2007-ben – a kórházstruktúra- talakítások áldozataként – a Budai Gyermekkórházban megszüntették az aktív ágyakat. Én akkor éppen otthon voltam gyesen a harmadik gyermekünkkel. Válaszút elé kerültem. Vagy elmegyek egy másik kórházba, és teljesen elölről kezdem a hierarchiában a menetelést új főnökökkel, kollégákkal, vagy pedig Nagyezsda doktornő megüresedett praxisát választom Budakeszin. Férjem tanácsára az utóbbit választottuk. Jó döntés volt, mert házi gyermekorvosként kiegyensúlyozottabb családi életet tudunk élni, mintha kórházban dolgoznék.

Hivatásának javára szolgál, hogy négy gyermek édesanyja?

A. K.: Már Budakeszin voltam gyermekorvos, mikor negyedik gyermekünk megszületett. Négy gyermekünk közül két lányunk már egyetemre jár. A nagyobbik közgazdásznak készül, a kisebbik orvosnak. Egyik fiunk gimnazista, a másik általános iskolás. Sok dolgot nem az egyetemen, hanem a saját gyerekeinken tapasztalva tanultam meg. Nemcsak a betegségekre gondolok, hanem érzelmi fejlődésükre, korosztályos kisebb-nagyobb gondjaikra, amiket szintén beépíthettem a munkámba. Gyermekorvosként jó megélni, hogy születésétől, felnőtt koráig hozzám is tartoznak, hozzám is kötődnek kis pácienseim. Itt nem úgy van, hogy bejön hétfőn a beteg és csütörtökön gyógyultan távozik, és soha többé nem látom. Ők az én betegeim. Aztán jönnek a testvéreik, és őket is elkísérem a felnőtté válásig. A családjaikhoz is nagyon kötődöm, jó velük a városban is összefutni mindenféle helyeken.

Budakeszin sok a gyerek, ami egy gyermekorvos számára komoly kihívást jelenthet.

A. K.: Sokan ide születnek, sok a beköltöző kisgyermekes család és sok a nagycsalád. Gyerekből van bőven Budakeszin. Örülök ennek. Rosz-szabb lenne fordítva, ha keresgélni kéne őket. Biztos több így a feladat, de én ezt nagyon szeretem csinálni.

Azt hallottam, hogy kis páciensei keresztnevét is jól ismeri.

A. K.: Nagyon szeretem tudni a nevüket, nekem is nagyon fontos, hogy hamar megtanuljam, mert ez a kettőnk közötti bizalom építésének fontos ékköve. Jól esik nekik, ha nevükön szólítom őket, amikor bejönnek hozzám. Bárhol találkozom velük, megszólítom őket. Igyekszem, hogy ez mindig így maradjon.

Már a házi gyermekorvosi praxisa előtt is Budakeszin élt?

A. K.: Másfél éves voltam, mikor a szüleimmel Budakeszire költöztünk. Szüleim az egyik első lakást vették meg az átadáskor az Arany János utcai lakótelepen hitelből, 1973-ban. Az ikerhúgaim már itt születtek.
Ide jártam a Fő utcai, majd a Piros, azután meg a Pitypang óvodába, utána pedig a Széchenyi Általános Iskolába. Később itt mentem férjhez – abban a házasságkötő teremben, ahol most átadták, átvehettem a Budakeszi Egészségügyért díjat. Minden ide köt, ehhez a hegyekkel körülölelt városhoz! Itt élünk a férjemmel, négy gyermekünkkel, és itt élnek a szüleim és a testvéreim is.

Biciklivel érkezett erre az interjúra is. Szeret sportolni?

A. K.: Nagyon, hobbim a sport! Általános iskolában sporttagozatos osztályba jártam, nyolc év alatt ez életem részévé vált, atletizáltam, de azóta is hiányzik a mozgás, ha kimarad. Futni a sportpark futópályájára járok, és szeretem a csoportos, különféle tematikus órákat. Az online világban is keresem a lehetőségeket, ha a személyes részvételre nem jut időm.

Hallom, újabban nagy pizzasütésekkel is meglepi családját…

A. K.: Gyerekkoromban pék szerettem volna lenni, mert nagyon szeretem a pékségek illatát. Anyukám meggyőzött, hogy ott nagyon korán kell kelni, és az férfiaknak való. Új hobbimhoz, a pizzasütéshez „saját nevelésű” kovászt használok. Ezt nevelgetem, ez is olyan, mint a kertészkedés, arról is mindig gondoskodni kell. Ráadásul egy pizzasütő kemencét is kaptam a férjemtől.

Budakeszin számos pályaelhagyó értelmiségit ismerek, akik pékséget vagy éppen cukrászdát nyitottak többek között. Lehet, hogy ön is pályaelhagyásra készül?

A. K.: Én nem égtem ki a saját választásomból, sőt! Másrészt meg azért nem vagyok annyira szerelmes a pék szakmába, hogy megérje nekem váltani, ez hobbinak elegendő, maradok a gyermekorvoslásnál!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022 július

Dr. Pócza Péter PhD már negyedik éve dolgozik Budakeszin. Pályázat nyerteseként jött 2019. január elsejétől a nemrég felújított rendelőintézetünkbe intézményvezetőnek. Önkormányzatunk kiemelt területként kezeli a budakesziek egészségügyi ellátásának folyamatos bővítését, fejlesztését. Ezt szolgálja, segíti a Budakeszi Egészségügyi Központ élén a főorvos úr, aki ezt megelőzően mentősként és rákkutató orvosként is dolgozott.

Önnek kellett a megbízás szerint létrehoznia, megszerveznie magát az intézményt, a Budakeszi Egészségügyi Központnak a szakmai hátterét, és kilobbiznia az állami támogatást… Jól fogalmazok, így volt?

Dr. Pócza Péter: Így volt. Gyorsan elment ez a pár év. 2018-ban, év végén adtam be a pályázatomat és első intézkedésként meg kellett alapítanunk az intézményt: létrehoztuk Budakeszi Város Önkormányzatának egy teljesen friss, új intézményét, a szakellátással megbízott Budakeszi Egészségügyi Központot. Ezt követően indult el a munka, fokozatosan egy járási székhely új kapacitással rendelkező szakrendelőjévé váltunk.

Eltelt három és fél év. Nem bánta meg a döntését?

P. P.: Egyértelműen nem. 15 év egyetemi pályafutás, illetve magánszolgáltatónál és OMSZ-nál, sürgősségi betegellátásban szerzett tapasztalat után egy teljesen más, új kihívást jelentett a szakrendelő megszervezése, felépítése.

Amerikában is élt, dolgozott, volt itthon mentőorvos, onkológuskutató, és még sok minden más a szakmában. Nem bánta meg, hogy így alakult a sorsa, hogy pl. a kutatást abba kellett hagynia? A mentős szakma talán túl stresszes egy idő után, de úgy tudom, imádta, imádná mind a mai napig azt csinálni…

P. P.: Azt gondolom, hogy Isten a tenyerén hordozott! Fantasztikus kollégákkal dolgoztam, dolgozom együtt, nem volt olyan pillanata az életemnek, amit megbántam volna. Mindegyik munkahelyemen egyformán szerettem eddig dolgozni. Mindegyik más volt, mindegyik más és más kihívást jelentett, azt gondolom, egyáltalán nem kell feladni a kutatást, nagyon remélem, hogy lesz tudományos munka is a Budakeszi Egészségügyi Központban. A sürgősségi ellátás is visszatér az életünkhöz: fontos feladat egy mentőállomás megszervezése és helyt kell állnunk az ügyeleti rendszer átalakítása kapcsán is.

Budakeszin sokan szeretik, tisztelik, szakmailag sokat elért a Budakeszi Egészségügyi Központ élén, a szakmai irányításával a budakesziek több mint elégedettek, az önkormányzat úgyszintén. Mi a titka, emberileg, szakmailag mik az alapvető irányok, elvek, amik mentén halad, működik az életben?

P. P.: Számomra nagyon fontos a szolgálatkészség, az alázat és a tisztesség. Vezetőként nagyon fontosnak tartom a betegek és kollégák szolgálatát, a példamutatást. Talán a következő gondolat írja le leginkább az ars poeticamat: „A jó ügyfélszolgálat azzal kezdődik, hogy elsősorban az alkalmazottakra koncentrálunk, és másodsorban vagyunk ügyfélközpontúak. A szervezetek túl sokszor minden energiájukat az ügyfélre fordítják, miközben figyelmen kívül hagyják a munkát végző embereket. Ez egy darabig talán működik, de végül az alkalmazottak elfáradnak, kiégnek, negatívvá és neheztelővé válnak A legjobb szolgáltatást nyújtó szervezetek az alkalmazottakat megbecsülik, meghallgatják és törődnek velük. Cserébe ezek az alkalmazottak értékelik és valódi törődéssel szolgálják ki ügyfeleiket (…) Ha jó példát adsz a szolgálatkészségről, embereid tovább fogják azt adni. Ha azt akarod, hogy a csapatod szolgálatkész legyen, szolgáld őket! Ha azt akarod, hogy törődjenek másokkal, törődj velük! Ha azt szeretnéd, hogy szeressék a munkájukat, szeresd őket! Ha azt akarod, hogy az alkalmazot-taid a tőlük telhető legjobbat nyújtsák, add nekik a tőled telhető legjobbat!” (Jon Gordon)

A közéletben is első perctől aktív, aminek nem feltétlenül örül mindenki, a Facebook népe, a helyi csoportok tagjainak egy része nem mindig örül a határozott véleményének a várost érintő ügyekben. Azt várnák el öntől, hogy egy főorvos-intézményvezető, közszolgaként legyen semleges, visszafogott. Mit gondol erről?

P. P.: Az intézmény létrehozása, szakrendelések beindítása, pályázatok, közbeszerzések, szakemberek felkeresése, felvétele. az egy dolog. Egy másik dolog Pócza Péter budakeszi lakos. Amióta az eszemet tudom markáns véleménnyel rendelkeztem, sohasem érdekelt, hogy ezzel kinek nem felelek meg, nem is szoktam ezen gondolkodni. főleg ellentmondásosnak érzem, ha valakit azért kedvelnek, mert nem szólal meg, vagy mások véleményét szajkózza. Persze tudom, „mi mind egyéniségek vagyunk…” (Brian élete). Sohasem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, és mindig a szívemen viseltem a segítségnyújtást és a fejlődés segítését, szerintem az csak természetes, hogy ez még fokozottabban igaz a szeretett városomban.

A szakmai tudása, teljesítménye a közügyekben más véleményen lévők számára is evidens, támadhatatlan. Mire a leginkább büszke a Budakeszin elért eredményei közül? Sorolhatja is…

P. P.: A Budakeszi Egészségügyi Központ egészére, az állandó fejlődésre, a kollégáimra, arra, hogy minden szinten felfigyeltek ránk. Ennek köszönhetően kért fel az Országos Kórházi Főigazgatóság az alap- és szakellátás fejlesztéséért felelős Horizontális Szakmai Tanácsadó Testület tagjának. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a Budakeszi Egészségügyi Központ felkerült a „térképre”.

A családja többnyire tabu, úgy látom az online aktivitás alapján, de azért mondana pár emléket, élményt az életéből, ami meghatározta a mostani énjét, világlátását, habitusát, az egész életútját?

P. P.: Aki ismer, tudja, hogy nekem a legfontosabb a család, velük vagyok teljes, boldog, de ez sohasem kifelé szól, hanem befelé. Édesanyám, édesapám orvos, bátyám büntetőbíró. Mindannyian meghatározó emberek az életemben, nekik köszönhető, hogy orvos lettem, hogy kutatni kezdtem, hogy mindig fejlődni akartam. Feleségem francianémet szakos tanár, 20 éve vagyunk együtt, nem tudnám elképzelni az életemet nélküle, mindenben számíthatok rá. Együtt építkeztünk itt, Budakeszin és együtt neveljük három csodálatos gyermekünket. Azt gondolom, ezek az emberek alakították, ők alakítják a világlátásomat.

A családi háttérről, a gyerekkoráról, a felnőtté válása időszakáról is szívesen olvasnának szerintem a budakesziek egy-két történetet – ha megosztja velünk.

P. P.: Ebben azért kételkednék. Szombathelyen születtem, egy „többszörösen hátrányos” helyzetű családba, rendszeridegenek voltunk, de mindig azt láttam, hogy nem lehet feladni, bármilyen mélységből is fel lehet és fel kell állni. Édesapám kapott egy főorvosi állásajánlatot Budapesten, az Uzsoki utcai kórházban, így 1988-ban felköltöztünk. Édesapám patológus, cytológus, édesanyám gyermekorvos, aneszteziológus, kardiológus. Nagyon sokszor mentünk be bátyámmal a kórházba, így ismerkedtem meg Gábor Tóni bácsival (ortopédia/traumatológia) és Élő János bácsival (fül-orr-gégészet), nagyon szerettek minket bátyámmal, ami a középiskolában néha nagyon jól jött, segítettek az orvosi igazolásokkal. Szerettem Édesapámnál a laborban lenni, itt már 12 évesen megszerettem a kémiát, kaptam egy lila, „Kémiai kísérletek” című könyvet, amelyhez a vezető asszisztens segítségével minden eszközt beszereztem és a lakásunk pincéjében berendeztem egy labort. Kémcsövekkel, lombikokkal, vegyszerekkel. Aztán egy szilveszterre puskaport csináltam., na ezután a lakógyűlésen téma lettem, de Édesapám még itt is megvédett, egészen 15 éves koromig megmaradt a kis laborom.

Van-e hobbija? Tudom, a focirajongás az egyik. És mi még?

P. P.: Nagyon szeretjük a sportokat, sajnos ebből én személyesen nagyon kevésben tudok részt venni, de majd most, a járvány után! Gyermekeink úsznak, táncolnak, fociznak és vízilabdáznak, mi pedig visszük őket, hiszen nagyon fontosnak tartjuk a rendszeres edzésmunkát. Kikapcsolódásként komolyzenét hallgatok és olvasok, illetve nagyon szeretek kertészkedni. Gyakran járunk a gyermekeink és a válogatott mérkőzéseire is, hatalmas közösségi élmény, nagyon jó kikapcsolódás számomra.

Milyennek látja Budakeszit, a várost, és milyennek szeretné látni a jövőben? Hogyan, merre haladjon tovább?

P. P.: Nagyon szeretem Budakeszit, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni a fejlődéséért. Úgy látom, hogy fontos évek előtt áll a város, meg kell találni az optimális fejlődési ütemet, nagyon nagy kihívás lesz az infrastruktúra fejlesztése. Szükséges az úthálózat, bölcsőde, óvoda, iskola és ezzel párhuzamosan az egészségügy fejlesztése. Azt gondolom szükséges lenne segíteni a szolgáltatások megmaradását, szórakozási lehetőségek biztosítását és természetesen a sportolási lehetőségeket. Lassan nincs a közelben település uszoda és sportcsarnok nélkül. Ezeknek fontos közösségteremtő szerepe van. Fontosnak tartom egy közösségi tér megfelelő kialakítását, sokféle funkcióval.

Egészségügyi vonalon, az egészségügyi ellátásfejlesztése terén sincs megállás, hiszen hamarosan épül az új egészségház a közösségi tér mellett. Mik a tervek, milyen változásokat hoz majd ez az ellátás minőségében?

P. P.: Hatalmas fellélegzést hoz nekünk az új épület, rendkívül szorosan működnek a rendelések, és nem tudjuk kihasználni a kapacitásainkat sem. A meglévő rendelési időket tudjuk majd bővíteni és pár új rendelést szeretnénk beindítani, de erről majd akkor beszélek, ha megépült az új rendelőnk. Szolgáltatásaink minősége nagyon fontos nekünk, ebben nem lesz változás. Mindig szeretem elmondani, hogy a Budakeszi Egészségügyi Központ nem más szakrendelések helyett, hanem azok mellett vehető igénybe, ugyanúgy megmaradtak a korábbi szolgáltatók, mi egy teljesen új kapacitásként jöttünk létre, szeretnénk terhet levenni a János Kórház válláról, és helyben ellátást nyújtani.

Tíz-húsz év múlva, ha itt ülnénk és a megvalósult tervekről kérdezném… – ez a szokványos záró kérdés jutott eszembe, de erről meg az, hogy milyen fontos, hogy megérjük azt a 10-20 évet. Ebben pedig önnek is döntő szerepe van, lehet a budakeszi egészségügyi ellátórendszer vezetőjeként, és ezt segíti régiós szinten a Buda-környéki Önkormányzati Társulás által működtetett Budakörnyéki Egészségprogram is, amelynek az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, és a Budakörnyéki Egészségügyi Központ is a szakmai partnere. Mik a legfőbb tennivalóink, nekünk pácienseknek és önöknek, egészségügyi szakembereknek?

P. P.: Nagyon sok tervünk van. Emlőközpont, CTG-labor, mentőállomás, allergológiai labor… Nagyon fontos a pályázatok írása, az együttműködés, az együtt gondolkodás. Kimondottan jó a kapcsolatunk Budakeszi Önkormányzatával, a Budakörnyéki Önkormányzati Társulással és az Államtitkársággal. Nagyon hasonlóan képzeljük a helyi egészségügyi fejlesztéseket, így valósulhattak meg a sikeres „Három generációval az egészségért” és a „Budakörnyéki Egészségprogram” pályázatok. A korábbi egészségügyi vezetéssel, dr. Horváth Ildikóval és a mostani vezetéssel, dr. Takács Péterrel is kölcsönös és szakmai kapcsolatokra törekszünk, megtiszteltetés ilyen szakemberekkel dolgozni. Nagyon komoly kihívást jelentenek a járványok, a digitalizáció, egy állandóan változó rendszerben kell helytállnunk. A környező országos intézmények is partnerek a munkánkban, mi is segítünk a kölcsönösség elve alapján. Nekünk, egészségügyi szakembereknek a feladata a megfelelő válaszok kidolgozása a kor egészségügyi kérdéseire. De ezek a válaszok nem lehetségesek a páciensek tevékeny részvétele nélkül. Jó példa lesz erre a Budakeszin megvalósuló Richter Egészségváros.

Köszönöm az interjút.

Sükösd Levente

Bokor József 70 éves. Isten éltesse sokáig szép családja körében! Budakeszin született, nagybátyja, Bokor János az ’56-os koncepciós perek egyik mártírja. Minden nehézség ellenére, 44 éve boldog házasságban élnek Bokor Ildikóval, aki évtizedek óta városunk közéletének egyik motorja. Óvodapedagógusként, hagyományőrzőként, közösségszervezőként is sokan szeretik és tisztelik. Most mindketten boldog nyugdíjasok, akik a családjukért élnek.

https://www.facebook.com/gyoriottilia/posts/452440996882598

Kisvárosunk egy újságíró számára maga a paradicsom. Nem túlzás azt mondani, hogy az egy főre jutó, gazdag életművet teremtő interjúalanyok száma szinte végtelennek mondható Budakeszin. Pap Ferencnek, a 30 éve Budakeszin élő Balázs Béla-díjas operatőrnek, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának gazdag, izgalmas életútja is alighanem sok olvasónk érdeklődésére számíthat.

Hogyan lesz valakiből operatőr?

Pap Ferenc: Nagykőrös határában, tanyán születtem 1949-ben bábaasszonnyal, egy szegény parasztcsalád tizenkettedik, legkisebb gyerekeként, ahol könyv sem volt igazán. Aztán 1952-ben elvették a földünket és otthagytuk a tanyát, beköltöztünk Nagykőrösre.
És mindezek dacára miképpen lettem operatőr, mi vitt erre a pályára….? Tudja, milyen érzés az, hogy reggel 6-kor ki kell menni és beállni a kukorica sorba a tsz-ben és 12-ig kapálni, aztán délután 2-től megint folytatni a tűző napon, naplementéig!? Éjszaka úgy remegnek a fáradt, végletekig kimerült izmok, hogy aludni sem lehet, aztán másnap reggel minden kezdődik elölről…!
Az első lökést az általános iskolában kaptam a fotózásra, 12 évesen. Volt egy osztálytársam, Fleischman Jancsi, ő adott először egy olyan fotót a kezembe, mely az iskola udvarán készült. Elnézegettem, hogy a téglák, a málló falra felfutó vadszőlő, az ecetfa ágai, minden ugyanúgy volt a képen, mint a valóságban. Tulajdonképpen ez az egyetlen fotó indított el a pályámon. Elkezdett érdekelni a dolog. Volt egy fotószakkör az iskolában, ott szereztem meg az alapismereteimet, és egy Pajtás fényképezőgéppel elkészítettem az első fotóimat.

De akkor még nagyon messze volt az operatőri pálya, mint cél…

P. F.: Nálunk hetente egyszer volt hús az asztalon. Egy szegény parasztcsalád nem engedhetett meg magának olyan luxust, mint a fotózás. Apám akkoriban a tsz-ben 700 Ft-ot keresett havonta, anyám meg ennél is kevesebbet. Ilyen társadalmi körülmények között szinte elérhetetlen vágy volt, hogy egy komolyabb fényképezőgépet tudjak venni, ezért 13 évesen, 2 évvel idősebb bátyámmal elvállaltuk 2 hold szőlő kapálását, metszését, művelését. Ez 1963-64 környékén történt. Ebből az akkor nagy pénznek számító keresetünkből vettük meg 1500 Ft-ért életünk első Verra fényképezőgépét, nagyítót, előhívót és a szárítót. Ezzel már el tudtuk kezdeni a fotózást könyv nélkül, abszolút autodidakta módon.
Azután mind a ketten szakközépiskolába kerültünk. Én baromfi feldolgozást tanultam. Szüleim azt akarták, hogy legyen szakma a kezünkben. Ők a fotózást csak amolyan úri huncutságnak gondolták. Pedig ezekben a középiskolás években már egész szépen kerestünk a fényképezésből. A felvételeket a régi istálló mellett, a spájzból átalakított sötétkamrában hívtam elő, ott hallgattuk a Szabad Európa Rádió adását is.
Eljártunk fotózni a tsz-ekbe, zárszámadó közgyűlésekre, tsz-bálokra. Egy-egy levelezőlap nagyságú fényképet el tudtunk adni 4 forintért, ami nekünk 1 forint 40 fillérbe került. Ebből vettük a vegyszert, papírt a következő fényképekhez. És én közben a Pest Megyei Hírlapnak is küldtem képeket a Nagykőrösön történt eseményekről. Büszke voltam, hogy az újságban megjelent a fotóm és alatta a nevem. Emellett ugyanúgy mennünk kellett kapálni, metszeni a kertben. Volt lovunk, tehenünk, baromfink. Reggel korán kellett kelnünk, hogy megetessük az állatokat, és csak utána mehettünk iskolába.

Hogy jutott el a parasztfiú a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára?

P. F.: Érettségi tájékán már elhatároztam, hogy nem leszek baromfi feldolgozó. Tetszett nekem az, hogy „MTI Fotó Pap Ferenc”, ami azzal is jár, hogy utazgatni lehet mindenfelé. Én Budapestre vagy bárhová az országban csak osztálykirándulással jutottam el felnőtté válásomig.
Megkérdeztem egy nagykőrösi fényképésztől, hogy miképpen kerülhetek az MTI-hez fotóriporternek. Tőle tudtam meg, hogy el kell végezni a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakát. „Na jó, akkor uccu neki!” – gondoltam. Egyszerű statisztikai adatként elsőre felvettek 1969-ben…! Az dívott akkoriban a főiskolán, hogy felvettek egy-egy paraszt származásút is, mint pl. korábban Sára Sándort is. A sors ajándéka, hogy ráadásul még tehetségesek is voltunk!

Kikkel járt egy évfolyamra?

P. F.: Rendező-operatőr szakra jártam, a Herskó-osztályba. A filmesek többek között Dárday István, Fehér György, Jeles András, Lányi András, Vitézy László voltak az évfolyamtársaim. Az operatőrök pedig Edelényi János, Illés János, Kardos Sándor. Tanárunk a nagyhírű Illés György volt, akinek nevéhez sok sikeres operatőr életpályájának megalapozása fűződik.
Szerencsések voltunk ezzel a rendező-operatőr párosítással. Ezzel olyan kapcsolatok alakultak ki közöttünk az évfolyamon, melyek végigkísérték alkotói életpályánkat, mind a mai napig.

Milyen volt operatőri pályájának az indulása?

P. F.: Az indulással is szerencsém volt. Sára Sándor mellé kerültem kameramannak. A főiskola nagyon jó az alapok elsajátítására, de a szakmát igazán Sára Sándor mellett tanultam meg. Nála ismertem meg a forgatási stáb hierarchiáját és azt is, hogy mi egyértelműen a rendező, és mi az operatőr feladata. Három filmben -Árvácska, Budapesti mesék és a 80 huszár – voltam a kameramanja 1976-1978 között.
Első önálló operatőri munkám a Gyarmati Lívia rendezte Minden szerdán című filmhez köthető 1979-ben. Vele több filmet is csináltam.

A 70-es évek közepétől operatőrként ön is bekapcsolódott a Balázs Béla Stúdióban, a Budapesti Iskola, azóta klasszikussá vált kultikus dokumentum-játékfilmjeinek a megalkotásába először kameramanként, segédoperatőrként, majd operatőrként is.

P. F.: Dárday István Filmregényének Koltai Lajos mellett én voltam az operatőre, aztán Tarr Béla Családi tűzfészek és a Szabadgyalog, Erdőss Pál Adj király katonát!, valamint Vitézy László Békeidők című filmjeinél is én álltam a kamera mögött.

Pályafutása során több mint 50 játékfilmnek és 100 dokumentum- és ismeretterjesztő filmnek volt az operatőre, és még napjainkban is dolgozik.

P. F.: 2007-ben készítettük el Szalai Györgyi és Dárday István rendezésében Az emigránst, Márai Sándor utolsó naplója alapján, 2017-ben pedig bemutatták a Duna Tv-ben A színésznő, idén pedig Az énekesnő című, Vité-zy László által rendezett filmeket.
Ezek a legutóbbi munkáim Bara Margit és Kovács Erzsi története kapcsán készültek, ám nem az ő történetük áll e két film középpontjában, hanem annak a kornak a megidézése, melyben személyes drámájukat megismerheti a néző. Nevük egyszer sem hangzik el a filmben. A rendezővel, Vitézy Lászlóval kidolgoztunk egy olyan módszert, mely teljesen sallangmentessé teszi a nézők elé táruló jeleneteket. Ezek a filmek nem minősítenek, hanem tárgyilagosan ott vannak. Nincs bennük felesleges totál, felesleges információ. Az emberi arc a legfontosabb. A tekintet, az összenézés többet jelent ezer kimondott szónál. Szinte végig csak közeli képeket láthatunk. Arra koncentrál végig a kamera, hogy mik az arcon azok a metakommunikációs, direkt jelek, melyek a belső történést tükrözik a szereplő lelkében. Egy ilyen szerepben a színész nem alakít, hanem „van”. Az a legnagyobb színészi alakítás, ha tud létezni a művész a kisugárzásával.

Ezzel a jelentős pályával a háta mögött milyen újabb feladatok várnak önre?

P. F.: Oktatom a fiatal operatőr jelölteket a Színház- és Filmművészeti Egyetem Zsigmond Vilmos Mozgókép Intézetében. Amúgy meg 73 évesen örülök, ha elmehetek horgászni! Persze mindig ezt mondom, aztán megint szembe jön velem egy újabb feladat.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022 május

Dr. Bogos Krisztina PhD éppen 30 éve, 1992-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán és azóta dolgozik az egykori Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben, mai nevén az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben, melynek 2020 óta a főigazgató főorvosa. Tüdőgyógyász, belgyógyász, klinikai onkológus. Többek közt Oxfordban és a franciaországi Vandoeuvre-les-Nancy-ban is dolgozott ösztöndíjas kutató orvosként. Több nemzetközi és hazai orvosi szakmai szervezet vezetőségi tagja. Idén március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült Áder János köztársasági elnöktől. A családjával, férjével és lányával több éve Budakeszin él, amiért rendkívül szerencsésnek tartja magát: szeret itt élni, mert a Budakeszi környezete a Tolna megyei erdőkre emlékezteti, ahol a gyermekkorában sokat barangolt.

Ön egy csodálatos természetközeli helyen dolgozik. Gyerekkorában, kislányként álmodozott-e esetleg arról, hogy ilyen szép, természetközeli lesz majd a munkahelye?

Dr. Bogos Krisztina: Ha visszagondolok, szerintem predesztinálva volt, hogy én egy ilyen helyen fogok dolgozni. Mohácson születtem, de a példaképem, nagybátyám Tolna megyében volt erdész, és én ott töltöttem a gyerekkorom meghatározó részét. Emlékszem, hogy egy alkalommal el is kísértem egy tárgyalásra ide a Pilisi Parkerdőhöz. Későbbi, amikor Pécsett egyetemista voltam, az akkori tüdőgyógyászati intézet is a hegyen volt a Mecsekben, tehát az is az erdei környezethez kapcsolódó élményeket adott. Az, hogy én 1992-ben az egyetem elvégzését követően ide, ebbe az erdőkkel körülvett munkahelyre kerültem, és hogy a mai napig itt vagyok, azt gondolom, sok mindent elárul rólam. A hűség több szempontból is jellemző rám.

1992-től dolgozik itt, ez most a harmincadik évforduló, és van egy másik jubileum is, húsz éve lett osztályvezető főorvos. Jól tudom, ugye?

Dr. B. K.: Igen.

Szépen, ciklikusan jöttek a dolgok az ön életében, fokozatos, stabil építkezés volt a karriere.

Dr. B. K.: Igen. Nagyon fontosak a lépcsőfokok. A tanulásban, a tapasztalatszerzésben nem lehet átugrani a fokozatokat. Idő kell ahhoz is, hogy megtanuljon az ember például beszélgetni a betegekkel. Fantasztikus dolog megtanulni és megélni, hogy ha jól kérdezünk, ha jól figyelünk, akkor szinte tálcán nyújthatja a beteg a diagnózist. Ennek az elsajátításához is sok idő és tapasztalat szükséges. Szeretni kell az emberekkel való foglalkozást, és fontos az empátia. Én mindig orvos szerettem volna lenni. A családban nem volt orvos, de sokan dolgoztak egészségügyben, és mindig nagyon szerettem mindent, amit ott láttam, tapasztaltam. Vonzott ez a környezet. Gyerekként az unokahúgommal gyakran játszottunk orvosos játékot, ő volt a nővér, és én a doktornő.

Hát, beteljesedett az álom, és idén a legmagasabb szintű elismerést is megkapta, a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült Áder János köztársasági elnöktől. Gondolom, csak elérzékenyült, amikor megtudta, hogy ön is felkerült a díjazotti listájára.

Dr. B. K.: Hatalmas meglepetés volt. Persze, az ember igyekszik jól dolgozni, végzi a munkáját, és az sem volt kérdés számomra, hogy mindig kell valami pluszt is hozzátenni a kötelező feladatokon túlmenően is. De, hogy mindezért ekkora elismerés érjen, ez hatalmas megtiszteltetés. Azt gondolom, hogy az elmúlt két és fél év helytállása, a COVID járvány alatt végzett munkám bizonyította, hogy képes vagyok összetartani egy csapatot, hogy helyt tudtam, helyt tudtunk állni. A kollégáimmal együtt megoldottuk ezt a hatalmas feladatot. Mindennek hosszú előzménye van. Az egyetemen is tudományos diákköri munkát végeztem, vérképzőszervi daganatos betegekkel foglalkoztam. A tanulással folyamatosan változott a szemléletmódom a szakmával, a szakterületekkel kapcsolatban. A külföldi tanulmányaim során is sok innovációt ismertem meg, amit aztán itt az intézetben, a civil szervezetekben és a szakmai fórumokban is jól tudtam hasznosítani. A szakvizsgákra való készülés is mind plusz idő, befektetett energia, amit az ember szívesen beletesz, de ezt mindig a családtól veszi el. De nekem egy fantasztikus férjem van, aki folyamatosan mellettem állt és támogatott a gyermeknevelésben is, meg az életünk minden területén mind a mai napig.

Csodálatos szép egyetemista lánya van, ha jól tudom…

Dr. B. K.: Igen, szép is és okos is, nagyon büszkék vagyunk rá.

Követi a szakmában?

Dr. B. K.: Most még nem tudom megmondani, nem nagyon szoktam faggatni, hogy ő milyen szakirányba akar haladni. Még csak másodéves orvostanhallgató, nagyon tud figyelni az emberekre, úgyhogy szerintem neki is való ez a pálya.

A Budakeszi Hírmondó olvasói talán akkor figyeltek fel leginkább önre, amikor az országos hírekbe bekerült azzal, hogy kinevezték főigazgatónak a Korányi élére. Hogy látja, milyen a budakesziek egészségügyi ellátása? Másrészt, menynyire vagyunk egészségtudatosak? Ön a Budakörnyéki Egészségprogram szakmai irányítója, és a Buda-környéki Önkormányzati Társulásnak a szakmai támogató partnere, ebben a minőségében is kérdezem.

Dr. B. K.: Az utóbbi évtizedekben nagyon sok szó esett az egészségtudatosságról, arról, hogy az emberek egészséges ételeket fogyasszanak, a mozgás fontossága is hangsúlyos, de sok esetben ez megmaradt az elmélet szintjén. Gondolok arra, hogy pl. fiatal emberek sportolnak, de azért mellette dohányoznak is, ez önellentmondás. A lényeg, hogy sok teendőnk van még e téren is.

Mondja ezt a tüdőgyógyász, hivatalból.

Dr. B. K.: Igen. Az egészségtudatosság Magyarországon még gyenge lábakon áll, ezt kijelenthetjük.

A Budakörnyéki Egészségprogram (BEP) keretein belül, mi az, amit szeretne még mindenképp a következő években megvalósítani? Számos ötlete van, azt tudom.

Dr. B. K.: Igen. Sok mozgással, a szabadidősporttal kapcsolatos programot megvalósítottunk a BEP-nek köszönhetően. Mindenkit arra buzdítok, hogy kövessék, figyeljék a lehetőségeket, amiket nyújtunk, mert egy nagyon szép környezetben élünk itt, és van lehetőség kirándulni, biciklizni, futni, kosarazni, nemsokára már úszni is. Azt gondolom, hogy a mozgás alapvetően fontos, relaxál, kikapcsol, de egyben javítja a fizikai és szellemi állapotunkat. Azt, hogy a gondolkodásban is segíthet a mozgás, sokan nem hiszik el, csak akkor, amikor már a kialakult betegségük miatt például rehabilitáción vannak. Nagyon jó és összetett hatása van a mozgásnak. Sokkal több oxigént kap ilyenkor az agy, jobban megy a tanulás, olvasás, és jobban megy az emésztés is. A Budapest Egészségprogram rendezvényei példaértékűek, nagyon sok lehetőséget kínálnak a Zsámbéki-medence lakosainak az egészségük megőrzéséhez. Nem véletlen a nagyszámú érdeklődés, és a fiatal, gyermekes családok jelenléte az elnök asszony és stábja által szervezett napokon. Kiemelten fontos, hogy ez az életforma, szemléletmód már gyermekkorban az életünk részévé váljon, bevésődjön, szokásunkká váljon felnőttkorban is. A tudatos táplálkozásra való ösztönzés során nem véletlenül a termelői piacról vittünk dietetikus szakembert a BEP programjaira, és az önkormányzati társulásnál is rendelkezésre áll egy szakember, aki folyamatosan ötletekkel segíti a programot.

Mindez persze akkor hatékony, ha hiteles, aki ezt képviseli, hirdeti. A budakeszi polgármester asszony ebben is hiteles, mert valóban a mozgásnak, az egészséges életmódnak nem csak a hirdetője, hanem a képviselője is. De ugyanez elmondható önről is, ha visszagondolok például a reptéri tornára, ahol ön is részt vett, akkor ez mindenképpen igaz. Menynyire fontos önnek az, hogy jelen legyen, részt vegyen a helyi közéletben, hogy szerepet vállaljon, részt vegyen lokálpatriótaként az itteni programokban? Több éve él Budakeszin a családjával.

Dr. B. K.: 1998 óta itt élünk Budakeszin. Nagyon jó érzés ehhez a közösséghez tartozni. Ide járt iskolába a lányunk, természetes volt, hogy ebben a közegben is mozogtunk, nagyon sok ismerősünk, barátunk van. Régóta tervezgettük már prevenciós programok indítását Budakeszin, és lám, most ezek meg is valósultak. Nagyon sok értékes ember van Budakeszin, akikre számíthatunk e téren. A férjemmel mindketten családi házban nőttünk fel, gyerekkorunk óta életünk része a természet, a kert, a kertészkedés, a madárfütty. Nagy ajándék az élettől, hogy most is ilyen környezetben élhetünk Budakeszin.

Mik az ön számra legfontosabb értékek az életben, amik zsinórmértéket jelentenek önnek?

Dr. B. K.: A család nagyon fontos. Itthonról járunk haza Mohácsra. Hála Istennek, élnek a szüleim. A testvéreim külföldön dolgoznak, de május elején, anyák napján együtt voltunk. Nagyon jó együtt megélni a szere-tetet, ami összetart bennünket. Nekem vezetőként is fontos szeretet alapú közösségben dolgozni.

Az embereket foglalkoztatja a sokadik COVID-hullám után, hogy akkor hányadán is állunk a járványnyal, vége van-e a történetnek, mi várható?

Dr. B. K.: Még mindig nem tudjuk pontosan megmondani, hogy hova szelídül ez a folyamat. Most maszk nélkül beszélgetünk, már oltva, és tudjuk a napi hírekből, hogy már egyre kevesebb a beteg, de azért még itt az intézetben is vannak COVID-osok, ha nem is olyan súlyos állapotban, mint akár egy évvel ezelőtt. Kínában viszont újabb lezárások vannak. Nagyon nehéz megítélni, hogy az ősz is mit fog hozni, de mára már megtanultuk, hogy mikor kell a közösségben felvenni a maszkot, menynyire kell odafigyelnünk a távolságtartásra. Úgy gondolom, úgy leszünk ezzel is mint az influenzával, a lényeg, hogy használjuk azt a tudást, amit eddig megszereztünk. Ebben segíthet a Budakörnyéki Egészségprogram is, amely egyedülálló az országban. Jó lenne, ha minél többen megismernék ezt a programunkat, amelyet az Egészségügyi Világszervezet, a WHO is elismert, díjazott.

Előny vagy hátrány volt-e a szakmában eltöltött harminc év során az, hogy ön női vezető?

Dr. B. K.: Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet élén először áll személyemben női vezető, ezidáig férfi vezetők voltak, úgyhogy erről majd csak a jövőben lehet nyilatkozni. Biztos, hogy mást tudok hozzátenni, mint az előző sikeres vezetők. A női érzékenység, empátia olyan fontos tulajdonságok, amelyek inkább ránk, nőkre jellemzőek. Érdekes lehet az a gondolat, hogy a Budakeszin élő helyi közismert nők, vezető szerepet betöltő asszonyok, közösségben, együtt teremtsenek értéket. Egy ilyen közösségben például szívesen vállalnék oroszlánrészt.

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó 2022 május

A Budakeszin élő Timár Dénes 2016-ban a Történelmi Íjász világbajnokságon felállhatott a dobogó legfelső fokára. A vele készült beszélgetés alapján íródott cikkünk betekintést ad olvasóinknak a hazánkban egyre népszerűbb, sokirányú sportág rejtelmeibe…

Az íjászatot az emberek nagy része olimpiai sportágként ismeri, melyben koncentrikus köröket kell minél tökéletesebben középen meglőni. Holott az utóbbi években Európa-és Ázsia-szerte, óriási fejlődésnek indult a történelmi íjászat. Kezdik újra felfedezni egyes országok íjász hagyományaikat. Magyarországon e gyönyörű sport minden szegmensében megtalálhatók kiváló tehetségek, mesterek. Nincs olyan íj kategória, amit a hazai íjászatban jártas húrfeszítők ne lőnének kiválóan. Rögtön itt van két példa; lovas íjászatban Kassai Lajos mester, aki kiemelkedő munkássága révén nemcsak a lovas íjászat, de az elme tisztasága terén is kiváló munkát végez. Hagyományos távlövészetben pedig Mónus József is sorra hozza el a világversenyek aranyérmeit, de a háromdimenziós vadász íjászatban is sok magyar íjász teljesít kiemelkedően.

Az íjászat hazai fejlődésének köszönhetően a Timár Dénes által is űzött történelmi íjászat több válfaja is kezd ismertté válni Magyarországon. Napjainkban a történelmi kategóriában egységesített versenyrendszer szerint lőnek. Ebben a kategóriában 3 különböző területen kell megmérettetnie magát az íjásznak: 1. vata lőlapok körkörös pirosfehér célzónái, 2. vadászíjászat, ahol élethű állat másolatokra lőhetünk, 3. ügyességi célok, itt találkozhatunk mozgó katonával, vagy éppen a gyorslövészettel is. Tehát, aki a történelmi kategóriát lövi, annak az íjhasználat három különböző területén is meg kell tudni állnia a helyét. Itt használhatnak történelmi íjakat – akár eredeti anyagból készültet is -, modern anyagú nomád íjakat, klasszikus longbowt (hosszúíj), faközepes vadászreflex íjat vagy számszeríjat is. A történelemben megtalálható tatár-, mongol-, török-, asszír, avar-, kínai, bhutani-, hun stb. íjak másolatait ezen népek íjrekonstrukciói alapján kiváló hazai mesterek készítik el, amit bárki megvehet és versenyezhet velük.

Timár Dénes elmondta, hogy a történelmi íjászat mára már egy életformává vált számára, ahol régi korok ruháiba beöltözve versenyeznek. Ez a sport sokak számára a szabadidő hasznos, kellemes eltöltését jelenti, és vannak, akiknek egyfajta időutazás a régi korokba. Tisztelik az ősöket, a hagyományokat, a népszokásokat. Megélik magyar identitásunkat a mindennapokban, szeretnek és ápolnak mindent, ami a haza részévé vált a történelem során.

Timár Dénes először egy íjkészítéssel is foglalkozó történelemtanár előadásán kapott kedvet az íjászathoz 1996-ban. 2006-ig csak hobbiként csinálta egy erdőben, kartonpapírra lövöldözve, Aztán egy Facebook-csoportban rátalált az ilyen jellegű versenyekre, és azóta tart ez a szerelem. Először szkíta íjjal lőtt, mellyel aztán eljutott a történelmi íjászatig, melyben 2016-ban a világbajnokság legfelsőbb fokára is eljutott. A világbajnok, többszörös országos bajnok és bajnoki helyezett Tímár Dénes a civil életben amúgy logisztikai koordinátor egy gyógyszer nagykereskedelmi cégnél. Hétvégeken alig várja, hogy találkozzon versenyzőtársaival. Ezek a tisztességes versenyek, találkozások, nagy barátságokat, erős magyarságtudatot, az összetartozás érzését adják számára.

Budakeszin Virágh Szabolcs tündérkertjében is gyakran megfordult a helyi hagyományőrző íjászoknál. Egy időben gyermekeket is oktatott itt az íjászatra. Többen közülük szép sikereket értek el országos versenyeken. Négy gyermeke közül a Testnevelési és Sporttudományi Egyetemre járó lánya, Bernadett is nagy sikereket ért már el íjászatban. Történelmi íjászatban Európa-bajnok, távcél-lövésben Európa-bajnoki második helyezett – számos országos bajnoki érmei mellett. Az íjászat remek terápia a viselkedészavaros, állandóan izgő-mozgó, problémás gyerekek számára is. Timár Dénes is foglalkozott ilyen problémás gyerekekkel pályafutása során. Az íjászat érzése, és az a pillanat, ahogy beáll a lövéshez, már erősíti az önuralmat, kizárja a zavaró körülményeket, hogy csak arra az egy dologra tudjon koncentrálni. Jelenleg az a legfőbb cél számára, hogy az idén Gyulán megrendezendő történelmi íjászat versenyen ismét világbajnoki címet szerezhessen.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022 április

A Budakeszi Zeneiskola 1996-ban vette fel a jeles zenepedagógus, Czövek Erna nevét. A magyar zongoraoktatás egyik legjelesebb tanáregyénisége a romániai Orsován született 1899. december 23-án. Ő volt egyik kezdeményezője a kodályi nemzeti zenekultúra, illetve koncepció megvalósításának a hangszer- és a szolfézsoktatás területén. Sokat tett a magyar zeneoktatás modernizálásáért. 1961-ben költözött Budakeszire, s itt élt 1968-ig a Petőfi Sándor utca 15. szám alatt. Ebben az időben hozták létre a községen belül az első Zeneoktatói Munkaközösséget az ő tantestületének tagjaiból. Czövek Erna zenepedagógiai munkássága a mai magyar zongoraoktatás alapjait teremtette meg. Személyisége nagy hatással volt mind tanítványaira, mind az irányítása alatt működő tanárokra. Igaz ez az olyan későbbi szellemi utódokra is, mint Barcsik Hédi, a Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola intézményvezetője, Bonis-bona-díjas mesterpedagógusa, és Ködöböcz Judit zongoratanár, a billentyűs tanszak vezetője.

Sétálva itt a folyosón a gyerekkori emlékeim jöttek elő. Egykor 8-9 éves, zongoraórákra járó kisdiák voltam Marosvásárhelyen… Nem lett belőlem zongorista, de meghatározó volt az a másfél év, amennyit ott eltöltöttem. Az emlékek hatására az vetődött fel bennem, hogy vajon mitől jó egy zenetanár? Mitől jó egy pedagógus, és mitől lesz jó maga az intézmény, maga az iskola a gyerek szempontjából?

Barcsik Hédi: Szerintem az a legfontosabb, hogy a tanár ne csak tanítson, hanem személyiségformáló oktatást is végezzen a zenetanításon keresztül. Nem csupán az átadott anyagmennyiség fontos, hanem az is, hogy szemléletmódot, életfelfogást, egyfajta kultúrát közvetítsünk a gyerekek felé.

Ködöböcz Judit: Én azt gondolom, a jó zenetanárnak az ismérve mindenekelőtt az, hogy a hangszerének a tudója. Hogyan műveli a saját hangszerét, mennyit gyakorol a saját hangszerén, mert ezeken a gyakorlási folyamatokon keresztül élethosszig lehet tanulni és ezt a tudást átadni. A gyerekeknek a szívemet is odaadom, és nekem olyan szerencsés helyzetem van, hogy ezt a zenén keresztül tehetem. A zeneiskola pedig attól jó, hogy van egy olyan együttműködő közösség, amely teljes mértékben eltér az általános iskolától, ahol sokkal érzékenyebb emberek dolgoznak együtt, és tesznek egy közös ügyért. Egymás növendékeit is formáljuk, tehát közösséget is építünk és személyiséget is formálunk, ahogy azt Hédi is mondta.

Mondhatjuk-e, hogy különleges a Czövek Erna iskola országos szinten? És ha igen, akkor miben különleges?

B. H.: Különlegesek vagyunk és egyediek. Egy élenjáró iskoláról van szó a kezdetektől fogva. Jelenleg 430 gyerek jár hozzánk, ha a zsámbéki tagintézményünket is ideszámítom. A különlegességünk abban rejlik, hogy az aktuális tanév adottságainak megfelelően akár húszféle énekes vagy hangszereres tantárgyból is választhatnak a hozzánk beiratkozók. A zeneművészeti ágon belül klasszikus zenét és népzenét is oktatunk. Akkordikus tanszak tantárgyai: gitár, ütő, a zsámbéki tagintézményben: harmonika.
Billentyűs tanszak tantárgya: zongora. Fúvós tanszak tantárgyai: furulya, klarinét, fuvola, trombita, kürt, szaxofon, tuba, tenorkürt, baritonkürt. Népzenei tanszak tantárgyai: népi hegedű, a zsámbéki tagintézményben: citera, népi furulya is választható.
Vokális tanszak tantárgya: magánének.
Vonós tanszak tantárgyai: hegedű, gordonka.
Zeneismeret tanszak tantárgyai: szolfézs.
Kamarazene tanszak tantárgya: kamarazene, amelyre a tanulók az alapfok elvégzése után járnak.
A zeneiskolák körében ritkaságszámba megy a magánénekes tanszak, amelyre 15 év feletti korosztályba tartozó növedékek járnak. A mi intézményünk ezen kevesek közé tartozik, sok olyan magánénekes tanulónk van, akik sikeresen folytatják a zenei pályájukat. Másrészt a tanárok egymás közötti jó kapcsolata lehetőséget ad arra, hogy a másik kiemelt profilunkat, a kamarazenét tudjuk oktatni. Két évvel ezelőtti újdonság, hogy a megfelelő dobfelszerelés és olyan hangszerek beszerezése után, mint a marimba és a harangjáték, már Budakeszin is elérhető az ütő tanszakon való tanulás.

K. J.: Azért tartom különlegesnek általában a zeneiskolákat, mert napjainkban akkora szüksége van a gyerekeknek a zenére, mint még soha. Nagyon-nagyon sok kisgyerek délután az általános iskolai órái után tulajdonképpen magára van hagyva a szülők elfoglaltsága miatt.
A foglalkoztatásukra az egyik legjobb, természetesen a sok más közül, a zeneiskola. Mert a zeneiskolában egyéni oktatás folyik, egész más kapcsolatrendszert alakítunk ki vele tanárként, mint az általános iskolában. Sokkal többet tudok meg a gyerekről, sokkal több mindent bíz rám, sokkal több mindenbe avat be a gyerek. Nem feltétlen lesz mindenkiből zongoraművész, de nem is ez a célja a zeneiskolának. A zeneiskolának nem csak tehetséggondozó célja van, de aki kiemelten tehetséges, azt természetesen észreveszi a tanár. A legkisebbektől, a legügyetlenebbektől, a legtehetségesebbig kell eljutnunk, és mindenkivel személyre szabottan dolgozni. Személyre szabott darabokat választani, személyre szabott oktatás folyik az iskolánkban. És az egyik legnagyobb hagyományunk az a családi koncert, amivel az iskolánk a Magyar Művészetpedagógia Értéktárába is bekerült.

Ha párhuzamot vonunk a sport és a zeneoktatás között, a tömegsportnak is legalább akkora szerepe van a nevelésben, mint az élsportnak, de gondolom, egy jó pedagógusnak nem gond megérezni, meglátni a különleges tehetséget egy gyerekben?

B. H.: Ez nagyon érdekes kérdés, mert a zeneiskolás gyerekek nemcsak a zenében jók, hanem ők azok, akik a másik iskolában – pont a sportban is és az egyéb tanulmányi versenyeken – is az élen járnak. Úgyhogy nekik az időbeosztásuk a legnehezebb, mert mivel több területen is szeretnének teljesíteni, ezért a legnagyobb harcot az idővel vívják. Egyéni órabeosztásokat készítünk, tehát mi vagyunk azok, akik alkalmazkodunk ahhoz, hogy nekik ezt a lehetőséget meg tudjuk teremteni. K. J.: A tehetségfelismerés és a tehetséggondozás egy nagyon összetett dolog az én megítélésem szerint. Miután a gyerek beiratkozott a zeneiskolába, rövid időn belül kiderül egy jól ráérző tanár számára, hogy mit és hogyan tud ebből a gyerekből kihozni. Nagyon fontos, hogy az általunk felkínált zenére milyen reakciói vannak. Azt alapot a népdalok jelentik. Népdal nélkül nem lehet zenét tanítani. Van úgy, hogy egy olyan kisgyerek jön be az órámra, akinek technikai, kéztartásbeli problémái vannak, hallásfejlesztési dolgokra van szüksége. Az én igazi, legfontosabb feladatom az, hogy megtanítsam neki megfelelően kezelni a billentyűket.

Hogyan alakul tovább a következő néhány év? A teljesítménykényszer általában mindenhol szorítja az embereket, és az iskolának sem mindegy, hogy mit tud fölmutatni, hány díjat, hány díjazottat, hány tehetséget tudott kinevelni. Mert mindent mérnek. Ilyen szempontból van-e kényszer a pedagóguson, a gyereken, a szülőn? Ha igen, ezt hogyan lehet föloldani?

K. J.: Én úgy érzem, hogy a zenében vagy a zenei teljesítményben van egy szint, aminek az elérése után megszűnik a kényszer. Ezek a dolgok belülről jönnek, vagy tudja, érzi és érti a gyerek, amit átadok neki, vagy nem. Természetesen megvannak azok a stációk, amik eljuttatnak majd minket egy Chopin-mű vagy egy Mozart-szonáta briliáns előadásához. De ahhoz, hogy egy gyerek egy országos vagy egy nemzetközi versenyen megmérettessen, rengeteg munka kell. Igen, kevés a tehetség, és kevés az iskolában eltöltött idő. Ahhoz, hogy a gyereket eljuttassam egy ilyen szintre, én rengeteget foglalkozom még vele tanórán kívül is, az otthonában vagy itt, az iskolában. Tehát a munkafolyamat nemcsak abban rejlik, hogy kétszer egy héten harminc – vagy ha B tagozatos, negyvenöt – percre bejön, hanem ebbe én is, ő is és a családja is nagyon sokat beletesz, és bizonyos dolgokról lemond.

B. H.: A zeneiskolánkban a tanáraink beállítottsága olyan, hogy elítéljük a versenyt. Kodály mondta, hogy a lovaknak való a verseny, és nem a zenésznek. Viszonylag kevés versenyen vettünk részt, de ahová elmentünk, úgy indultunk el, hogy tudtuk, onnan hozni fogunk eredményeket. Már itt helyben megválogattuk, hogy csak az igazán felkészülteket neveztük be versenyre, akiről tudtuk, hogy kiemelkedő színvonalat értek el. Viszont változik a világ és az Y (1980-1995) és Z (1996-2010) generáció után zeneiskolánk tanulóinak már több mint fele, az alfa generációba tartozik, ők az úgynevezett „digitális bébik”, a 2010 után születettek. Ezeknek a gyerekeknek rettenetesen fontos az, hogy azonnali válaszokat kapjanak, hogy versenyen megmérettethessék magukat, ezért gondoljuk úgy, hogy helyben is még több versenyt fogunk rendezni, mert ők nagyon igénylik teljesítményük gyors pozitív visszacsatolását. Tehát változnak az idők, változnak a gyerekek is, alkalmazkodnunk kell hozzájuk.

K. J.: A másik nagyon fontos dolog, a színpadi szereplés. Be voltunk zárva két évre, és ezek a gyerekek, akik elkezdték a zenetanulást, nem léptek még föl színpadon. A zenetanuláshoz hozzátartozik a szereplés, a színpad. A színpad nemcsak versenyeken, hanem a koncerteken is fontos megmérettetés. Jó példa erre a családi koncert, a szülőknek tartott hangverseny és a karácsonyi hangverseny is. A koncert, a hangverseny ugyanis egy ünnep, ahova felöltözünk, ahol meghajolunk, ahova eljönnek a nagyszüleink, a szüleink, ahol megdicsérnek minket… Ez mind hiányzott a gyerekek életéből, tehát szerintem nehéz volt elindulni egy versenyen mindezek után, de jó eredményekkel tértünk vissza.

Ha már a megmérettetés és verseny jött szóba… A város szintjén, a közösség szintjén szeretik kiemelni a különleges teljesítményt fölmutatókat. Mondhatjuk-e azt a Czövek Erna iskolára is, hogy Budakeszi márka? És ha igen, akkor mitől az?

K. J.: Ha visszatekintünk a harmincéves múltunkra, és arra, hogy hány híresség került ki ebből az iskolából, akkor én azt gondolom, hogy Budakeszi egyik kis ékköve a zeneiskola. Amire óriási szükség van, és remélem, hogy ezt a jövőben a fenntartó is így fogja gondolni.

B. H.: Szerintem, amire nagyon nagy szükségünk lenne, és ez szebbé tenné a zeneiskola életét, egy hangversenyterem. Ami olyan akusztikával, felszereltséggel rendelkezik, ahol ezek a gyerekek még inkább meg tudják mutatni a tehetségüket. Visszatérve a névadóhoz, ha Czövek Erna látná most az iskolát, az oktatást, vajon mire lenne leginkább büszke?

B. H.: Szerintem büszke lenne arra, hogy megőriztük az ő szellemiségét: ő is nyitott volt az újdonságra, mindig kezdeményező volt, támogatta a fiatal kollégákat. A kamarazenét bevezette a zeneiskolába, ezt mi is folytatjuk, úgyhogy az ő célkitűzéseit visszük tovább. Czövek Erna rendkívüli ember volt, az életrajza még feltárás alatt van, a hagyatéka nálunk van, és úgy tudom, hogy egy komolyabb szakdolgozat készül ebben a témában. Sokkal nagyobb dolgokat tett le a névadónk az asztalra, mint amiről mi jelenleg tudunk. Egyszóval, úgy gondolom, büszke lenne ránk, az iskolánkra.

K. J.: Minden évben megemlékezünk Czövek Ernáról a tiszteletére rendezett hangversenyekkel is itt, Budakeszin. A névadónk arra is büszke lenne szerintem, hogy tehetséget is gondozunk. Nagyon sok tehetséges növendékre felfigyelünk. Az ő keze alatt is egy pár tehetség azért tovább ment ezen a pályán, vagy legalábbis a zene az életük része lett. Tehát zenei műveltséghez juttatjuk a gyerekeket, és akkor én már boldog ember vagyok, ha egy gyerek tíz év múlva visszatér ahhoz, hogy hát akkor én jártam zeneiskolába, ugyan utáltam a szolfézst és a skálázást, viszont most előveszem a kottát, és eljátszom a Holdfény szonátát. Én ezt így gondolom.

A gyerekének például.

K. J.: A gyerekének, igen. Vagy a gyerekét elhozza hozzám, és beíratja, mert már ilyen is van, és azt mondja, hogy én is tanultam, és de kár, hogy abbahagytam. Az iskolánkról még annyit, hogy voltunk a Magyar Zene Házában, a Művészetek Palotájában, a Zeneakadémián, és ezek szabadidős programok. Tehát ez nem a nyolc óra munka…, de itt ezt felejtsük is el. Egy zenetanár esetében, aki elhivatott, az, hogy bejövök kettőkor és hazamegyek hatkor, ilyen nincs.

B. H.: Nekem az jut eszembe mindig, hogy mi, zenetanárok milyen szerencsések vagyunk. Nap mint nap azon dolgozunk, hogy legyen a zene mindenkié.

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó 2022 április