Akikre büszkék vagyunk

Budakesziért Emlékérem 2023 – Farkas Dániel

Farkas Dániel, a Budakeszi Városi Polgárőr és Katasztrófavédelmi Egyesület elnöke a Budakesziért Emlékérmet vehette át március 15-i városi ünnepségünkön. Méltatását Somlóvári Józsefné, a Közbiztonsági, Közellátási és Környezetvédelmi Bizottság elnöke olvasta fel:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves ünneplő Közönség!

A Polgárőrség az egyetlen társadalmi szerveződés, amely az alkotmányos jogállam rendészeti szerveinek valódi és megbízható partnere a közbiztonság érdekében. Minden nap, minden órában, mindannyiunknak szüksége van a biztonságra. Ez csak a közbiztonsági szervek együttműködésével és társadalmi összefogással valósulhat meg.

A Budakeszi Polgárőr és Katasztrófavédelmi egyesület elnöke Farkas Dániel. 1988-ban született Budapesten. Születése óta Budakeszin él, itt járt óvodába és gimnáziumba is. 2006-ban lépett be, az akkor újonnan megalakult Budakeszi Polgárőrségbe. A közösségért vállalt feladatellátás a kezdetektől szülői öröksége, innentől kezdve az élete szinte minden „rezdülése” a városhoz köthető. Gimnáziumi, majd főiskolai tanulmányaival párhuzamosan folyamatosan ellátta polgárőr feladatait is. Volt, hogy heti 4-5 szolgálatot is vállalt. A kezdetektől az egyik legaktívabb tagja a helyi polgárőrségnek. Lépésről-lépésre sajátította el a szolgálattal kapcsolatos feladatokat. 2008-ban megválasztották az egyesület alelnökének, majd 2013-ban, 10 évvel ezelőtt vette át az egyesület vezetését.

Az azóta eltelt évek alatt jelentősen megfiatalodott az állomány és ezzel együtt a kollégák is a napi feladatellátás részeseivé váltak. Az elmúlt egy évtized alatt számtalan feladat végrehajtását vállalták a polgárőreink. A napi rutinjárőrözések mellett folyamatosan közös járőrözést végeznek a rendőrökkel és a közterület-felügyelőkkel. Rendszeresen részt vesznek a városi rendezvények biztosításában. A budakeszi polgárőrök részt vettek a határvédelemben is, Kelebiánál teljesítettek önkéntes szolgálatot, a Covid fertőzés kezdetekor pedig a Híd-családsegítőnek segítettek naponta a rászorulóknak szánt ebédek kiszállításában.

Az ukrán-orosz háború kitörésekor többszöri segélyszállítmányt szerveztek testvérvárosunknak, Bereg-dédának.

A felsorolás teljességének igénye nélkül elmondható, hogy ott vannak minden évben Mindenszentekkor és halottak napján a temetőnél és szeptember elsejétől, tanévkezdéstől két héten keresztül az iskolák környékén a gyalogátkelőhelyeknél segítik az iskolásokat a biztonságos közlekedésben. Mindezt térítésmentesen vállalva, társadalmi munkában, a város érdekében végezve, télen, nyáron, hóban, fagyban, kánikulában…

Összeségében, számokba foglalva éves szinten: 6-7000 óra szolgálat. Mindig, mindenhol ott van, ha Budakeszin történik valami, legyen akár baleset, tűzeset, személy keresése, vagy haláleset. Dani abban hisz, hogy saját elvégzett munkájával példát állít a többieknek.

Mindezek mellett két alkalommal volt az önkormányzat pénzügyi és közbiztonsági bizottságának külsős tagja.

2021 óta a Pest Vármegyei Polgárőr Szövetség elnökének megbízása alapján, Budaörsi járási koordinátori feladatokat is ellátja, ezáltal szervezésében, kölcsönös szolgálatokat is adhatnak a szomszédos települések egymásnak.

Az elmúlt 10 évben egy összetartó csapatot épített, melynek tagjai elhivatottan végzik feladataikat.

Munkáját számos díjjal jutalmazták már:

  • Országos Polgárőr Szövetség, Polgárőr érdemkereszt bronz fokozata,
  • Pest Megyei Polgárőr Szövetség ezüst fokú kitüntetése,
  • a Rendőrség Sárkányölő Szent György-plakettje,

Legutóbb pedig néhány nappal ezelőtt vehette át Rétvári Bence belügyminisztériumi államtitkártól az „Év Polgárőre” kitüntetést.

A felsorolt elismerések, kitüntetések is azt bizonyítják, hogy Dani szívvel-lélekkel, magas színvonalú felkészültséggel végzi feladatait. Példamutató munkája elismeréseként méltó a Budakesziért Emlékérem kitüntetésre, melyhez szívből gratulálunk, további kitartó és sikeres munkát kívánunk! Mindannyiunk nevében köszönöm a munkáját.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

Megosztom a cikket

Budakesziért Emlékérem 2023 – Bernáth Béla

Bernáth Béla asztalosmester-iparművész a Budakesziért Emlékérmet vehette át március 15-i városi ünnepségünkön ’Sigmond Bertalan alpolgármester méltató szavait követően.

Budakeszi egyik legismertebb polgára Bernáth Béla asztalosmester, iparművész.

Ő az egyik utolsó „békebeli ezermester”. Gazdag, dolgos, értékteremtő évtizedek állnak mögötte. A fa megmunkálásának szerelmeseként indult, hogy aztán élete folyamán alkotó fantáziáját más területeken is kamatoztassa.

Bernáth Béla hétgyermekes nagycsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot a Nyírségben, Vál-lajon, 1941-ben. Édesapja kerékgyártó, iparos ember volt, aki lovas kocsikat és elegáns hintókat készített. Négyéves korában már ott szaladgált a műhelyben. Kézbe vette a szerszámokat, beszívta a fenyő, a tölgy, a hárs mámorító illatát, és életre szóló barátságot kötött a famegmunkálás mesterségével.

Gyermekkorát elvitte a háború, és az ínség hamar munkára fogta őt. Vállalkozó szellemű, gyors észjárású gyermek volt, örömét lelte a munkában. A maga által tervezett első konyhabútort 13 éves korában készítette el. A kis faluban megtapasztalta az összefogás erejét és lendítő energiáját.

1956-ban, 15 éves korában költöztek Budakeszire.

16 évesen asztalos végzettséget szerzett Budapesten. Két év katonai szolgálata alatt egy barkács szakkör vezetőjeként elkészítette a debreceni nagytemplom fából készült makettjét.

1967-ben mestervizsgát tett, és kiváltotta iparengedélyét. Bár ez volt élete vágya, nem volt könnyű az indulás. Az első nagyobb megrendeléseket még önálló műhely és felszerelés nélkül vállalta el, de a találékonyság, a jövőbe vetett hit, a munkáért kapott elismerés megsokszorozta erejét, és átsegítette a kezdeti nehézségeken.

Hamarosan felépítette saját műhelyét. Megnősült, házat épített, élete kiteljesedett. Beindult a vállalkozás, már több segéddel dolgozott. Egyik munka hozta a másikat, folyamatosan jöttek a megrendelések. Budakeszin jó híre lett Bernáth műhelyének.

Bernáth Bélát sokfelé hívták, és szívesen segített a helyi általános iskolának, a gimnáziumnak, az akkor épülő új művelődési háznak. Padokat, ajtókat, ablakokat gyártott, és az 1981-ben átadott EFMK ajtóit és az előadóterem fából készült elválasztó falát is ő tervezte és gyártotta le. A régi egészségház összes ajtója és ablaka az ő műhelyében készült.

Munkával vagy anyagiakkal hozzájárult a közösségi célok megvalósításához. Nemcsak Budakeszin dolgozott: társadalmi munkában részt vett a Kistarcsai kórház téliesítésé-ben, valamint egy speciális munkát végzett a Dunaújvárosi Papírmúzeum részére, amely magában foglalta egy Nagy-Magyarország térképének az elkészítését is. Később szabadalmaztatott egy audiovizuális tanári asztalt.

A kilencvenes évek közepén nem várt fordulat következett be életében. A sokszor erejét meghaladó, 14-16 órás munka következtében egészségi állapota megrendült. 55 éves korában, határozott orvosi utasításra, minden porral járó munkától eltiltották.

Bernáth Béla körül megfordult a világ, abbahagyta a munkát, nyugdíjba vonult. De ezután sem töltötte tétlenül az idejét. Újabb találmányt szabadalmaztatott: a nudli- és no-kedliszaggató készüléket, amely egyszerű, könnyen kezelhető szerkezetével megkönnyíti a háziasszonyok munkáját.

Egykori műhelyében berendezte életmű kiállítását, amely máig is megtekinthető az Ady Endre utca 5.-ben. Itt láthatóak asztalosmunkái mellett különleges alkotásai, a mechanikus, illetve elektromos motorral működtetett mesterművek. Ezek néha izgalmas, mozgó gyermekjátékok, máskor érzéki csalódást okozó művészi alkotások.

Kiállítását sokan felkeresték már nemcsak Budakesziről, de hazánkból, sőt külföldről is, német, kanadai, mexikói és távol-keleti turisták. Nagy sikereként éli meg, hogy tíz család jelezte: a kiállításon látottak segítettek gyermeküknek szakmát választani!

Bernáth Béla közéleti feladatot is vállalt: Szemereki Zoltán polgármestersége idején a képviselő-testületnek is tagja volt. A millennium alkalmából állították fel az általa készített, rovásírással díszített kettős keresztet a Temető utcai körforgalomál lévő kis ligetben. 2011-ben a Városháza megújult épületének ünnepélyes átadása alkalmából önálló bútorkiállítást rendezett be az egyik teremben. Mi, budakesziek büszkék lehetünk rá, hogy Bernáth Béla városunk polgára. A mester életműve, szakmai elhivatottsága elismerésre méltó mindannyiunk számára.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

Megosztom a cikket

Budakeszi Ifjúsági Díj 2023

A képviselő-testület döntése alapján Berki Júlia egyetemista, a szónoklat többszörösen díjazott mestere kapta idén a Budakeszi Ifjúsági díjat, melyet március 15-i városi ünnepségünkön vett át. Bakács Bernadett tanácsnok asszony így méltatta:

A Budakeszin élő Berki Júlia olyan területen mutat fel kiváló eredményeket, melyre kevés figyelem esik mostanában, de életbevágóan fontos fiatalságunk életminősége szempontjából: a kulturált, szép, színvonalas beszéd, a meggyőző érvelés, a partnert végig tiszteletben tartó beszédkultúra területén ért el országosan is kiváló eredményeket, olyannyira, hogy 21 évesen már tanítja is ezeket a fontos készségeket. Tehetsége segítette a számtalan sikerhez. Példaszerű, hogy az eredményekhez vezető kitartást, a küzdelmeket is vállalja, miközben megőrzi szerénységét, és alázatos szolgája annak a szép küldetésnek, mely mindannyiunk hasznára bontakozik ki a Budakeszi közösségben. Júlia 2002. február 26-án született, édesanyja és édesapja kiváló zenészek. Családja bátorította, állt mellette küzdelmeiben, erősítette hitét az isteni Gondviselésben és önmagában.

A Prohászka Gimnáziumban a jelenlegi igazgató, Jámbor Erzsébet gondozta tehetségét beleérző figyelmességgel, határozottan. Hivatásában Kerekes Barnabás Eötvös József-díjas tanár, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke segíti, ő a mentora, szakmai irányítója, példaképe.

Az irodalom szeretete mellett vonzotta a szépkiejtés, nyilvános beszéd, vers- és prózamondás, szónoklás, rádiós felolvasás.

2014-ben, 12 évesen első lett a Csengő szó prózamondó versenyen. 2016-ban, 14 évesen megnyerte a „Beszélni nehéz” szépkiejtési versenyt. Egy évvel később különdíjat kapott a Himnusz szavalóversenyen, és első helyezett lett az Országos Ka-zinczy-versenyen, valamint a Péchy Blanka-emlékversenyen. 16 évesen a Himnusz szavalóverseny győzteseként ünnepelték, és második helyezést ért el a Kossuth-Széchenyi-szónokversenyen. 18 évesen a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Nyelv Múzemának versíró pályázatán III. díjat kapott. Ebben az évben az egyetemi „ Szép magyar beszéd” verseny országos döntő első helyezettje lett, és Kazinczy-érmet kapott. Ez tehát a második érem a középiskolai Ka-zinczy-érem mellett.

A XXI. országos egyetemi-főiskolai Kossuth-szónokversenyt is megnyerte, és két különdíjat is kapott: „A legszebben beszélő szónok” elismerést és a „Szónok Születik Retorika Iskola féléves ösztöndíját. 2021-ben Szókratész-díjjal tüntették ki, 2022 tavaszán pedig meghívták a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Központjában féléves kutatómunkára diskurzus elemzés témában. 2022-ben a magyar katolikus rádióban hangoskönyvet vettek fel a közreműködésével Kazinczy életéről. 2022-ben „Kiváló szónok” végzettséget szerzett, és az Oxfordi-stílusú vitaest nyertese lett.

Jelenleg már szónok tréneri végzettséggel is rendelkezik, és trénerként dolgozik a Szónok Születik Retorika Iskolában. Vezetőségi tag az Anyanyelvápolók Szövetségének ifjúsági tagozatában. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója, de egyben már tanára is: retorikát tanít a lelkész hallgatóknak. Rendszeres bemondója a Magyar Evangéliumi Rádiónak. Budakeszin sok szülő és diák kéri a segítségét a versenyekre és az érettségire való felkészülésben. A Hylarion Énekegyüttes hangversenyein a prózai, irodalmi részeket tolmácsolja.

Engedjék meg, hogy befejezésül az ő szavait idézzem: „Jelenleg Isten rendeléséből vagyok ott, ahol vagyok. Nagyon fontos számomra, hogy honnan jöttem, ezért amennyire csak tudom, igyekszem minden tudásomat és képességemet a közösségem javára is kamatoztatni. Szeretnék úgy adni, ahogy ti adtatok, úgy nevelni, ahogy ti neveltetek. Látjátok, itt vagyok, és a ti kezetek munkája áll előttetek. Ez adjon nektek örömet és biztatást, hogy megéri ültetni, magot vetni.”

Berki Júlia méltó a Budakeszi Ifjúsági Díjra.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

Megosztom a cikket

Az „Év Polgárőre”

Rétvári Bence államtitkár úrtól és Túrós Andrástól az OPSZ elnökétől az Országos Polgárőr Szövetség “Év Polgárőre” címet vehettem át.
Köszönöm kollégáimnak a mindennapi munkát, akik nélkül soha nem lennének ilyen eredményeink!

www.facebook.com/frksdani

Megosztom a cikket

Zene egy életen át

Nehéz elhinni az örökmozgó, energikus, tervekkel teli, fiatalos mozgású, ősbudakeszi Kálmiról, hogy már a 71. évét tapossa. Barátai, ismerősei a közelmúltban ünnepelték 70. születésnapját – stílszerűen egy koncerten – a budakeszi Városháza rendezvénytermében, a Rathauskellerben, ahol természetesen az ünnepelt és elmaradhatatlan basszusgitárja volt a főszereplő, együtt a Budakeszi Srácrockkal.

Miért éppen a basszusgitár?

Szűcs Kálmán: 14-15 évesen alakítottuk Budakeszin az első zenekarunkat, ahol a dobosunk lábdobja egy nagy mosófazék volt, annak az alját ütötte valami sajátosan kialakított lábgéppel. Jómagam pedig eredetileg szólógitáros szerettem volna lenni, de aztán kiderült, hogy a basz-szusgitáros nagyon gyenge, így aztán én kerültem a helyére. Ekképpen lettem én basszusgitáros, és azóta is hűséges társam ez a hangszer.

De gondolom, már az ezt megelőző években közel kerültél a zenéhez.

Sz. K.: 13-14 évesen a nyári szünetben elmentem a budakeszi Erdért-hez dolgozni, reggel 6-tól 2-ig, egy hónapon át. Az erdei murvás utakat alakítgattuk, onnan tépkedtük ki a gazt. Tök jó volt! 650 Ft-ot kerestem, ami 1966 tájékán nem is volt rossz pénz, hisz akkor főállásban sokan havi 1300 Ft-ot kerestek. Mindezt csak azért mondom el neked, mert ebből a keresetemből vettem meg az első hangszeremet, egy 6 húros, akusztikus, ruszki dobgitárt, melyen aztán magamtól elkezdtem tanulni.
Családunk az Erkel utca 4-ben lakott. Velünk szemben volt egy kollégium, ahonnan gyakran hallottam, hogy valaki rendszeresen gitározik. Kamasz srácként hamarosan összeismerkedtem ezzel a gitáros fiúval. Ő volt az, aki az első fogásokat bemutatta nekem.
Emellett a budakeszi református templomban volt lehetőség a buda-kesziek számára havi 20 forintért, harmóniumozni. Tahitótfaluból járt ide a tanárunk. A kottaismeretem innen ered, és a harmóniumról megismert akkordokat is itt kerestem ki a frissen vett akusztikus gitáromon. Aztán 15 évesen, hamarosan már saját számokat is kezdtem írni, zenét és szöveget egyaránt. Hát, így kezdődött! Ma is őrzöm e daloknak a kottáit. Visszanézve, talán nem is voltak olyan rosszak!

És utána zene, katonaság, tanulás, munka és megint zene?

Sz. K.: Az első jó zenekar a Finish volt, ahol egy ideig együtt játszhattam Bencsik Samuval, a később alakult Beatrice, Gesarol, P. Mobil, P. Box legendás, fiatalon meghalt gitárosával. Aztán jött a 2 év katonaság. Ott is zenéltem, és közben kétéltű járművek vezetésére oktattam a katonákat, egyszerű sorkatonaként. Már a katonaság előtt levizsgáztam az ilyen terep járművek vezetéséből, melyet aztán a seregben kamatoztathattam.
A leszerelés után precíziós gépészként szabadultam, és esti gimnáziumba jártam, aztán pedig az ISG-ben (az azóta megszűnt cég helyén, a Budaörsi úton ma egy ipartelep található) anyagbeszerző-kooperátor voltam. Közben még elvállaltam három másodállást is, két helyen voltam üzletkötő és egy magánvállalkozásba is belekezdtem. Vettem 10 golyóscsapot, melyeket aztán értékesítettem, és abból a pénzből már 20, majd 30-40 darabot vásároltam.

Ebből lett később a Szivárvány ovi melletti szervizúton az Ipari Szerelvény bolt?

Sz. K.: Igen, 1992-ben nyitottam ezt az üzletet úgy, hogy az első egykét évben egy fillért nem vettem ki a cégből. 2017-ig, nyugdíjazásomig működtettem ezt az üzletet, 25 éven át, de online formában még ma is folytatom a vállalkozást ezzel a profillal.

Az örök szerelem, a zene sem merült nálad feledésbe egy percre sem.

Sz. K.: Leszerelés után egy ideig még játszottam a Finish formációval, majd jött a nagyon igényes, réteg muzsikát, jazz rockot játszó budakeszi együttes, a Deficit. Nevünk nagyon találó volt, mert bevételünk egyáltalán nem, kiadásunk viszont annál több volt. Tervezünk május 13-án egy emlékkoncertet néhai dobosunk, Szegulja Miklós emlékére, egykori zenésztársammal, a sok hangszeren játszó zeneszerző, előadó, színházi rendező Czipott Gézával közösen. Dobosunk a koncerten fiam, Szűcs Gergő lesz, aki tanítványa volt néhai Szegulja Miklósnak.

Része volt zenei munkásságodnak a vendéglátós muzsikálás is a rockzene mellett!

Sz. K.: Az együttes vezetője a legendás trombitás Huber Lőrinc volt, és tagja volt az együttesnek az ugyancsak budakeszi ikon, Mocsnek Lőrinc harmonikás, valamint Vitéz József zongorista, Csibor Károly

szaxofonos és a dobos, Mocsnek János is, de számos alkalommal Jakab Károly harmonikás is beszállt közénk. Budakeszin, az egykori Diófában (a mai közösségi téren volt, már régen lebontották) és a Szarvasban (ma Budai Gesztenyés Nagyvendéglő), az EFMK-ban is játszottunk, de esküvőkre is jártunk (Európa Szálló), és volt két meghívásunk a testvérváros Neckar-sulmba is. Főleg sváb zenét játszottunk. És bár átcsempésztünk a 80-as években egy tubát Csehszlovákiából a részemre, valahogy nem sikerült azt jól megszólaltatnom, így a basszusgitárommal helyettesítettem a sváb zenéhez illő tuba basszus hangzását. Sokat kellett gyakorolnom, hogy elővarázsoljam a tuba hang illúzióját.
Jómagam aktív rockzenészként a hosszú hajammal, sajátos színt jelentettem az együttesben, mely valamikor a 90-es évek vége felé szűnt meg.

Aztán jött a Pardon, két felvonásban

Sz. K.: 1984-87 között ismert együttes volt azokban az időkben országosan is, a dallamos rockot játszó Pardon, sok rádiófelvétellel. Azokban az időkben heti két alkalommal is felléptünk az Ifjúsági Parkban, és számos alkalommal az akkor nagyon népszerű Varga Miklós Band előzenekara voltunk. 1984-ben részt vettünk a százezres tömegeket vonzó és egy eldobott sörösüveg miatt botrányba fulladt pusztavacsi rock fesztiválon is.
A későbbi években pedig egy egészen más felállásban, más koncepcióval folytattam a Pardonnal, melynek számos emlékezetes momentuma volt. Ennek része volt Bonnie Tyler kísérése két alkalommal, egy budapesti klubban, ám elsősorban a néhai Tunyogi Péterrel közös munka tette maradandóvá. ezeket az éveket. A Pardon együttes egy igazi baráti társaság és hobbizenekar volt, mely a Tunyogi Rock Band mellett amolyan igazi örömzenélést produkált sok éven át Tunyogi Péterrel, több alkalommal Budakeszin is. A Pardont ritkán lehetett élőben látni, hiszen csak olyankor tudtunk fellépni, amikor szólógitárosunk, Gáti Zoltán hazalátogatott Dániából.

Kihasználtuk ezeket a ritka alkalmakat, hogy zenéljünk egy jót, eljátsszuk kedvenc nótáinkat, amelyeket Tunyó fantasztikusan énekelt. Kisebb klubokban léptünk fel elsősorban, így a nagy nyilvánosság nem is tudhatta, hogy a mindenki által kedvelt énekes milyen szinten adja elő ezeket a nótákat. A Pardon kíséretével új minőség született, amely sokáig rejtve maradt. A saját dalok mellett világslágerek is voltak a repertoáron, a rockzene legnagyobb sikerei. Egy bécsi vendégfellépés alkalmával az osztrák közönség is meglepődött, hogy milyen remekül játssza a magyar zenekar a nótákat. Igazi örömzene szólt a színpadról, a koncertek nem a pénzről, a „befutásról” szóltak, csupán a zenélés kedvéért, a jó hangulatért játszott a zenekar.

Mivel a Pardon egyik tagja, Lippényi Gábor saját stúdióval rendelkezett, elhatároztuk, hogy felveszünk egy lemeznyi anyagot! Sok évvel ezelőtt meg is jelent ez a lemez, de csak saját örömünkre, barátoknak ismerősöknek osztogattuk, nem került a nagy nyilvánosság elé.
Végre aztán elhatároztuk, hogy újra, immár hivatalos formában is megjelentetjük ezt az albumot, hogy Tunyó utolsó munkáját a szélesebb rétegek is megismerjék. Ez a lemez egy igazi rocktörténeti érdekesség és érték, amely méltó emléket állított Tunyogi Péternek.

Ahogy látom, a jelened sem telik unalmasan.

Sz. K.: Hát nem! Rendszeres résztvevője vagyok az országos szenior teniszbajnokságoknak. Mind egyéniben, mind pedig párosban és vegyespárosban is az élmezőnyben vagyok. És természetesen zenélek, mert enélkül nem tudnék élni! Remek zenészek vannak ebben a születésnapi koncertemen fellépett Budakeszi Srácrock együttesben is. Mindenhol, ahol fellépünk, Budakeszit képviseljük! Talán ennek is köszönhetjük, hogy az önkormányzat rendszeresen biztosítja számunkra a próbahelyiséget.
Az egykori Beatrice szólógitárosa, Magasvári Viktor, az oly sokak által kedvelt soul-blues énekesünk Kyru és a fiam, Szűcs Gergő alkotja az együttest, velem négyesben, de átszik alkalmanként a Budakeszi Srácrockban a zene minden területén kiváló Fóris Szilárd billentyűs és Sasvári Ferenc szólógitáros is. Terveink közt szerepe még pár budakeszi illetőségű, kiváló muzsikussal való fellépés, mint például, Illényi Katica, Janicsák Veca, Pleszkán Écska és még sokan mások! Nincs megállás, a zene örök.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2023. január

Megosztom a cikket

Kihasználni az élet adta lehetőségeket

A Budakeszin élő interjúalanyomról tudtam, hogy színes egyéniség és nagy kávé gourmand, a beszélgetésük során kiderült, hogy a kávézás csak egy hozadék az úton. Dr. Türk Zoltán bölcsészügyvéddel beszélgettünk mindennapjairól, azokról a mindennapokról, melyek lehetőséget adnak arra, hogy ne csak túléljük, hanem próbáljuk meg tartalommal megtölteni és örömtelien megélni a létezésünk, személyiségünk adta lehetőségeket.

Miképpen lehet eljutni oda, hogy az ember ne csak túlélje, hanem kihasználva az élet adta lehetőségeket, tartalommal töltse meg élete mindennapjait?

Türk Zoltán: Ez nálam úgy kezdődött, hogy már 10 évesen is erős volt a humán érdeklődésem, lenyűgözött a könyvek világa. Csak hát volt egy kis gondom. 58 kilós, dagadt kissrác voltam, akit a tíz évvel idősebb, sportos megjelenésű, vízilabdás bátyja nagyon szégyellt, ezért aztán elvitt birkózni, melyet 19 éves koromig űztem a Fradiban, és ez alatt leolvadtak rólam a plusz kilók. Ez az átalakulás egész eddigi életemre szólóan pozitívan hatott és a küzdősportok világa is annyira megfogott, hogy azóta is fontos része az életemnek.

Nem látni a fülén a birkózókra jellemző ún. karfiolfület, mely a fül külső részét ért sportsérülések okoznak…

T. Z.: Pedig 9 éven keresztül eléggé meggyötörték a fülem puha porcait. Szerencsés vagyok, hogy elkerültem ezt a deformációt.

Aztán egy újabb küzdősportot talált?

T. Z.: A kyokushinkai (jelentése: „találkozás a végső igazsággal”) karate lett az új szenvedélyem. Ez az „erőkaraténak” is nevezett, fullcontact irányzat, amelyben a küzdelem nem pontra megy, mint sok más karate ágban. Itt az győz, aki kiüti az ellenfelét, amit persze megfelelő felkészítés előz meg és természetesen szigorú szabályok betartása mellett zajlik a küzdelem, nem az a cél, hogy egymásban kárt tegyünk.

És közben bújta a könyveket és készült a nagybetűs életre?

T. Z.: Érettségi után, 1988-ban felvételiztem az ELTE Jogtudományi Karára, ahová akkor nem vettek fel. Ezért, hogy elkerüljem a katonaságot, elvégeztem egy nappali tagozatos kereskedelmi- és idegenforgalmi középiskolát. Öt évvel később aztán, 23 éves koromban sikeresen felvételiztem, ezúttal a bölcsész kar nappali, magyar-történelem szakára.

23 évesen, már meglett férfiként kezdte el az egyetemet, ráadásul nappalin. Látván ezeket a mozgalmas éveit, minden bizonnyal önellátó volt már ekkor.

T. Z.: Egy darabig még szüleimnél laktam, de nem az otthoni kasszát fogyasztottam. Az érettségit követően, 18 éves koromban éjszakai recepciósnak mentem el egy szállodába, de voltam kidobó fiú és hangosítást is vállaltam együtteseknek. Ezek mellett – egyetemi éveim alatt – a Keleti pályaudvaron álltunk egész nap és „fogtuk” a vonatról leszálló fiatal vendégeket a youth hostelek számára (nyári, idegenforgalmi szállás, egyetemi kollégiumokban) júniustól augusztusig a hét minden napján, reggel 7-től este 11-ig. Kemény munka volt, de ezzel nagyjából az egész évi kiadásaimat fedezni tudtam.

Aztán két évvel később, nappali tagozatos irodalom elmélet-filozófia hallgatóként felvételt nyert levelezőként, a jogtudományi karra is. Három évig párhuzamosan két egyetemre is járt. Elég merész lépés volt!

T. Z.: Ezt a régi tervemet azért vettem ismét elő, mert egzisztenciálisan több lehetőséget láttam a jogi pályán. Nehéz évek voltak, mert emellett még éjszakánként egy négycsillagos szállodában voltam recepciós, és közben változatlanul folytattam a kyokushinkai karatét is, világkupa harmadik helyezettként, válogatottként, többszörös magyar bajnokként, de kempoztam (ugyancsak távol keleti harcművészet) is és még napjainkban is eljárok thai-boxolni.

Ügyvédi irodája a jog mely területével foglalkozik napjainkban?

T. Z.: Jellemzően a polgári jog területén működik, kisebb részben „klasszikus” ügyvédi szolgáltatást nyújtva (ingatlan- és cégjog, polgári peres gyakorlat), a tevékenység nagyobb hányadát specializáltan a pénzügyi jog területén fejti ki.

Az imént ismét szóba hozta a küzdősportot is, mely nyilván része életformájának! Mennyire látta ennek hasznát a hétköznapi életben, egy-egy meleg helyzet megoldásában?

T. Z.: Sok esetben ennek megelőző, preventív hatása van. Volt példa rá, hogy öltönyben, nyakkendővel ültem a kocsimban egy tárgyalásra menet, és eközben egy klasszikus közúti afférba cseppentem bele, melynek részeként kiszállt egy kocsiból két kigyúrt, arannyal kidekorált fickó, akik azonnal elkezdtek trágár módon kötözködni. Látván a helyzetet, azonnal jeleztem nekik, hogy „Folytathatjuk, de nem fogtok jól járni”! Megvolt a tervem, hogy milyen technikákat alkalmazok, ha egy bizonyos távolságon belülre lépnek – de a reakciómon láthatóan meglepődve a válasz az volt: „Jó napot kívánok!”, majd pár nyugodtabb hangvételű mondat után visszaültek a kocsijukba.

Szerencsére átment az üzenetem: nem félek, nem lépek hátra, és ezt talán a sportos alkat is nyomatékosította. Nyilván egy ilyen határozott fellépésben az is szerepet játszhatott, hogy egykor kidobóként is dolgoztam az éjszakai életben, ahol sok tapasztalatot szereztem.

Olvastam valahol, hogy kyokushinkai harcosos képesek a sípcsontjukkal eltörni ez baseball ütőt. Ez valóban igaz? Hogy bírja ezt el egy sípcsont?

T. Z.: Bemutatókon, aktív versenyzőként ezt jómagam is többször megcsináltam. Persze erre rá kellett edzeni, technikát fejleszteni, akár két éven keresztül is, heti 3-4 alkalommal. Itt a csonthártyát ésszel, a fájdalomküszöb határán addig kell stimulálni sérülés nélkül, hogy ott kialakuljon egy beszarusodott réteg, amely aztán képessé lesz – a megfelelő rúgástechnika mellett – egy baseball ütő eltörésére.

Én ezt a sok mindent hallva azon sem lepődnék meg, ha más ún. adrenalin termelő sportokat is űzött volna életében.

T. Z.: Az elmúlt évtizedekben a snowboard, a motorozás, búvárkodás, ejtőernyős ugrás, lovaglás, lovas pólózás sem maradt ki az életemből.

Önről az a hír járja, hogy nagy kávé gourmand.

T. Z.: Az élet teljeségéhez hozzátartoznak az ízek, a jó ízek. Ez is széles spektruma a tapasztalásnak. Ínyencségem talán annak is köszönhető, hogy túlsúlyos gyerekként nagyon falánk voltam, majd a finom ételek utáni vágy később is elkísért – ez pedig éveken át párosult küzdősportban szokásos fogyasztással a súlycsoport tartása miatt. Lehet, hogy a „tiltott gyümölcs” óhaja, vitt rá arra, hogy ha már nem ehetek eleget, akkor legalább jó ízeket fogyasszak, még ha kisebb mennyiségben is. Ez az attitűd megmaradt a versenyzés után is, talán így jutottam el a kávékészítés rejtelmeinek a megismeréséhez.

Néhány éve elvégeztem egy sommelier (borszakértő) tanfolyamot, melynek része volt a barista (kávéfőző mester) képzés is, bár ezt inkább autodidakta módon fejlesztettem. Ez is hozott nekem olyan kapcsolatokat, amely által egy kávépörköléssel foglalkozó barátom éppen azt az ízprofilt pörköli számomra, színesen, változékonyan, amit én szeretek.

Említette, hogy a terepmotorozás sem maradt ki az életéből – ennek mi a története?

T. Z.: Régebben jártam nagyobb motoros túrákra is. Részese voltam Erdélyben egy Transzfogarasi útnak, de jártam európai túrákon is, illetve a tervek között szerepel egy afrikai motorozás is. És levezetésként ejtenék pár szót a kerékpározásról is. A közeli János-hegyre gyakran szoktam felmenni hegyi kerékpárral a 10%-os emelkedőn, ahonnan aztán továbbmenve, a Normafánál még folytatom az edzést a szabadtéri sporteszközökön. Ez minden alkalommal egy jó kis másfél órás edzés. A visszatérés már könnyű, mindössze 6 perc alatt érek vissza a budakeszi erdő dimbes-dombos lejtőjén. Nemrég pedig körbebicikliztem a Balatont. A 210 km-es utat 9 óra alatt tettem meg.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022. november

Megosztom a cikket

Csoma Gergely 101 élete”

Nem ma kezdtem az újságírást, de azt elmondhatom, hogy kevés olyan életpályával találkoztam az elmúlt évtizedekben, mint amilyen a Budakeszin élő Csoma Gergelyé. A csángó néprajzkutató, szobrász- és fotóművész, író, iskolaalapító, faház építő, gyermeknapi moderátor, télbúcsúztató-farsangi kikiáltóval, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje és a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetettjével ismerkedhetünk meg ebben az interjúban.

Honnan indult el nem mindennapi élettörténete?

Csoma Gergely: Nagyon sokáig motoszkált bennem, hogy mi is akarok lenni tizenévesként és még azon túl is. Elsősorban az irodalom-képzőművészet terén mocorogtam, de kokettáltam a színészttel is. Rengeteg területi, mindenféle szavalóversenyt nyertem meg akkoriban. Végül azért nem mentem el ez utóbbi irányba, mert rájöttem arra, hogy ez nem egy maradandó művészeti ág, mely csak a pillanatnak, percnek él. A színész művészete sajnos csak addig él, amíg a hajdani nézők emlékeznek rá. Az ő halálukkal a színművész életműve is elvész az időben.

Azért teljesen nem szűnt meg ez az érdeklődése, hisz még Budakeszin is találkoztunk ilyen irányú tevékenységével…

Cs. G.: 2004-ben én voltam a gyermeknap műsorvezetője a parkban, és akkoriban néhány évig a farsang farka télbúcsúztatók kikiáltójaként is megismerhettek a helyiek, de időnként más helyeken is „hakniztam” ilyen jellegű produkciókkal, ami egy kis játék és pénzkereset is volt természetesen. A versmondástól sem távolodtam el végképpen, de erről még későbbi kérdései kapcsán szólni fogok.

És mi vitte el a szobrászat, ezen belül is elsősorban a faszobrászat irányába?

Cs. G.: Matematikai tehetségtelenségem miatt eltanácsoltak a Táncsics Mihály gimiből és valamit kezdeni kellett az életemmel, ezért aztán elmentem nappali tagozatos, műbútorasztalosnak, a gimit pedig esti tagozaton, a dolgozók iskolájában fejeztem be. Ezekben az években szerettem meg a fát, ekkor kezdett el csírázni bennem a szobrász létem. Ezt követően felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az államvizsga után két évig – a művészképzőn – a nagyformátumú Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész volt a tanárom.

Elmúlt évtizedei azonban legfőképpen a moldvai csángókutatásról szóltak.

Cs. G.: Szüleim Erdélyből jöttek át az 1940-es második bécsi döntés után. Édesapám Kovásznán születetett, a Székelyföld legkeletibb, magyarlakta városában, édesanyám pedig a partiumi Temesváron látta meg a napvilágot. Áttelepülésük után Budapesten ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, melyből 5 gyermekük született, köztük én is.

Hogy miképpen lettem képzőművészből csángókutató? Nyilván erre kíváncsi a leginkább! Az 1970-es évek közepétől elég gyakran jártam ki a rokonokhoz, és onnét kiindulva egyre jobban tágítottam vándorlásaim körét, melynek aztán az lett az eredménye, hogy a kinti rokonlátogatásaim egy hónapjából már csak egy nap jutott rájuk, melyért aztán kellőképpen szemrehányást is tettek nekem.

Barangoltam Kalotaszegen, Széken, aztán egyhamar eljutottam a Gyimesbe – egyre keletebbre – a gyimesi csángókhoz is. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy a Székelyföld határán, a „granits” túloldalán, Moldvában is élnek csángó magyarok, akik oláh ruhát hordanak, és alig érteni a régies beszédüket. Mindezeket hallván egyre nagyobb vágy ébredt bennem, hogy megismerjem a moldvai csángókat, ezért aztán beültem a Széchenyi könyvtárba, és nagyon tudatosan kikértem a velük kapcsolatos Domonkos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyveket. Ezekből aztán kiírtam legalább 20 csángó tájszót, néhány román jövevényszavukat és kirajzoltam a szükséges térképeket. Aztán ennek a „nagy tudásnak” a birtokában 1977 nyarán kiutaztam Moldvába, ahol néhány nap múlva elkapott a milícia. Alig tudtam kihazudni magam, hogy csak sörért mentem be a faluba, és megyek tovább a tengerpartra. Szerencsémre elengedtek, és egy hónapig maradtam első alkalommal a csángók körében. Az alatt az egy hónap alatt rögtön megértettem, hogy a Ceausescu-érában rajtam kívül oda nem nagyon mászkálnak emberek, és amit ott átélek, azt lehet, hogy egyedüliként élem meg magyarként. Már akkor elhatároztam, hogy a képzőművészeti létemet takaréklángra helyezem, és elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának a megmentésével fogok foglalkozni, mert lehetséges, hogy bekövetkezik az, hogy megsemmisülnek vidékek, lakótelepekre telepítik az embereket, és ez a magyar népcsoport teljesen asszimilálódik. Csak az én életem során szűnt meg három csángó falu, és ez egy megállíthatatlan folyamat.

Ettől kezdve aztán minden nyáron oda vezetett az utam, és két évvel később pedig megismerkedtem Domonkos Pál Péter történész-csángó kutatóval, aki már gyermekkorában, az 1910-es években megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. Kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért, 1991-ben Széchenyi-díjat kapott. A vele kialakult személyes kapcsolatom és a moldvai csángók életéről készült fotóim iránti érdeklődés erősített meg abban, hogy továbbra is menjek Moldvába. Az első években még csak egy-egy nyarat töltöttem ott. Aztán rájöttem arra, hogy a kora tavasz, késő ősz és a téli hónapok a legideálisabbak az anyaggyűjtésre. A 80-as években már nem csak fotóztam, hanem sokat magnóztam is. A legrégebbi 30 moldvai csángó faluból rengeteg mindent sikerült gyűjtenem. Nagyon érdekeltek ezek a legarchaikusabb települések, az ún. „sziszegő falvak”, ahol az „s” helyett „sz” hangot ejtenek (Szabófalva, Kelgyest, Jugán….) és a „gy” hang helyett a „dzs”-ét használják. Pl. a magyar szót náluk madzsar-nak ejtik.

Az elmúlt 45 évben hányszor járta meg oda vissza ezt a cca. 1600 kilométeres utat?

Cs. G.: Több mint 200 alkalommal, rövidebb-hosszabb ideig. Negyedszázadon át vonattal, az elmúlt 20 évben az ún. maxi-taxi kisbusszal, mostanság pedig egyikmásik barátom kocsijával megyünk ketten-hárman, ahogyan adódik.

Az elmúlt évtizedek alatt gondolom sikerült megtanulnia az archaikus, régi századokat idéző magyar -románnal keveredő – csángó nyelvet, melyet gyakran még a szomszédos székelyek is nehezen értenek meg.

Cs. G.: Persze, megtanultam, már csak udvariasságból is! Ám hozzá kell tennem, hogy a csángó az nagyon is magyar nyelv, mely gyakran falvanként is változik a táj-és román jövevényszavakkal.

Mennyire került, kerül háttérbe képzőművészeti munkássága, e néprajzos évtizedei alatt?

Cs. G.: Háttérbe került, hisz, ahogyan már említettem, elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának megmentéséről szóltak ezek az évtizedeim, azonban a képzőművészeti alkotás sem tűnt el életemből. Egerben, a Hittudományi Főiskola falán van egy ovális formájú bronz domborművem, mely Petrás Incze Jánosnak, a híres csángó kutatónak mellplasztikáját jeleníti meg, és a dombormű peremén a klézsei templom és az azt körülvevő apróházak láthatóak. Ezt követően az 1992-ben elhunyt Domonkos Pál Péter házának falára és a nevét viselő XI. kerületi általános iskola falára készítettem egy-egy bronz domborművet. Továbbá én készítettem el Turcsány Péternek, a Kráter Könyvkiadó néhai igazgatójának bronz domborművét is.

Moldvai csűrökben, a helyszínen hat köztéri faszobrot faragtam, Álmos fejedelem, Szent István, illetve jeles csángó emberek mellszobrait. És ha már ismét szóba került a fa, elmondhatom, hogy ez a 25 éve Budakeszin épült faház, ahol most beszélgetünk, kétkezi munkám eredménye, mely nagy élménye volt életemnek.

Múlnak az évek. Még ma is képes ezekre a gyakori és hosszan tartó moldvai utazásokra?

Cs. G.: Az utóbbi 12 évben már „csak” háromszor megyek ki évente, a Ceausescu időben még havonta voltam kinn. Gyakorlatilag a Megkötött idő című összegező könyvemmel a magnókazettáim anyagát már rögzítettem írásban, és van egy 100 órányi filmanyagom is, ami, ha minden igaz, hamarosan digitalizálásra kerül, a 140 órányi hanganyagommal együtt.

Hány fotót készített az elmúlt évtizedekben?

Cs. G.: Rengeteget! Több fotóalbumom jelent meg az elmúlt évtizedekben, melyek mind csángó témájúak.

Ez a meglehetősen változatos életmű napjainkban merre halad?

Cs. G.: Mióta többet vagyok itthon, előtérbe került a szobrászat, Napi rendszerességgel dolgozom a műhelyemben! Részben megrendelésre készítek bronz szobrokat, érméket. A köztéri megrendelések ritkák. Emellett fa kisplasztikákat készítek. Esténként pedig irodalmi életművemet csiszolom, mikor túlteng bennem a közlési vágy. Eddig három könyvem jelent meg, két kisregény és egy félig kisregény, félig novellás kötet. És járom közben az országot. A múlt évben 16 előadást tartottam művelődési házakban, egyetemi klubokban.

„Nem felkent” néprajzosként mennyire van kapcsolata a Néprajzi Múzeummal?

Cs. G.: Vannak olyan néprajzosok, akik ismerik a munkásságomat, és természetesen vannak olyanok, akik a többszólamú ember munkáját bizonyos gyanakvással szemlélik. Úgy gondolja a néprajzos, hogy biztos jó fotós, de néprajzosnak senki, a fotós meg azt mondja, hogy nagyon jó néprajzos, de fotósnak béna, a szobrász meg azt mondja, hogy szobrászként nem tudok nyilatkozni, de nagyon jó fotós és néprajzos… És akkor még az irodalmárokat nem is említettem.

Ezt a sok évtizedes munkát milyen anyagi hátérrel csinálta végig?

Cs. G.: Szabadfoglalkozásúként, önerőből, a család, feleségem támogatásával.

 Akik ismerik, tudják, hogy nincs mobiltelefonja, nem internetezik. Ez nem hátráltatja a munkáját?

Cs. G.: Ezt az őrületet én önként vállaltam, nem gondoltam soha arra, hogy ezt bárkinek is, rajtam kívül finanszíroznia kéne. Elég volt ezt a feleségemnek elviselnie. Mikor bejelentettem neki, hogy egy évre kiköltözöm Moldvába tanítani, halálosan megrémült.

Ezzel a családnévvel netán kötődik Kőrösi Csoma Sándorhoz, nyelvtudóshoz, a tibetológia és a tibetiangol szótár megalkotójához?

Cs. G.: Székely nagyapám elmondása szerint Kőrösi Csoma Sándor unokatestvéri ágáról származik a családunk. Nagyapám erre nagyon büszke volt, és erről később dokumentumok is előkerültek.

Gazdag életet élt a mai napig!

Cs. G.: Én egész életemben azt csináltam mindig, amihez kedvem volt, amit szerettem. Amikor a műhelyemben vagyok, örömmel és boldogan faragom a szobraimat vagy mintázok. Munka közben mindig verset memorizálok vagy énekelek. Mikor Erdélybe utazom, vagy Erdélyen keresztül Moldvába, akkor megint boldog vagyok, mert azon a területen járok, és azokkal az emberekkel találkozom, akiket szeretek, akiknek ismerem a szokásait, nyelvüket.

Soha nem a pénz után futott!

Cs. G.: Nem baj! Ahogy az északi csángók mondják a sziszegő nyelven:

„Jén azért munkáltam, hogy a mászvilágond, Jézuszka Krisztuszka elé mikor odavezet Szent Péter, megszimogassza a vállamat!”

Horváth Jenő

Megosztom a cikket