Akikre büszkék vagyunk

Budakeszin élő interjúalanyunkat, László Boldizsárt bizonyára sok olvasónk ismeri, úgy is, mint a Cotton Club Singers alapító tagját, vagy éppen mint a Magyar Állami Operaház Magyar Érdemrend Lovagkeresztje-díjas tenoristáját. Egy percre sem lankadó, fáradhatatlan életéről faggatjuk őt ebben az interjúban.

László Boldizsár: Kívülről nézve magamat – leszámítva az általános iskolai éveimet – meglehetősen hosszú, nyughatatlan útkeresés volt életem nem kis része. Hogy végül is a zene lett életem meghatározó része, abban volt egyfajta sorsszerűség. 6 éves voltam, mikor odaálltam édesanyám elé – aki saját magát zenei analfabétának aposztrofálta -, hogy én zeneiskolás szeretnék lenni. Ezt követően a paksi zeneiskolába írattak be, ahol az első évi kötelező szolfézsoktatás után hangszert kellett választani, ami a fáma szerint úgy történt nálam, hogy elment mellettem a hangszer választás napján valaki egy trombitával a kezében, s én akkor a trombita mellett döntöttem.

Visszatekintve azokra az évekre, jó döntést hozott az a 6 éves kisfiú?

L. B.: Igen, mert már azokban az években mélyen megérintett a muzsika, a buzgó zenei élettel teli paksi zeneiskolában. Ezt követően fél év lelkes gyakorlás után az igazgató behívatta édesanyámat, aki biztos volt benne, hogy azért kell bemennie, mert én ugyanolyan alkalmatlan vagyok a zenetanulásra, mint ő. Aztán pont a fordítottja történt ennek. Közölték vele, hogy fél év alatt olyan jól haladok, hogy felvesz az iskola fúvószenekarába, ami akkor nekem hatalmas dolognak számított. Elindult számomra valami, ami meghatározta a későbbi életemet. A trombita melletti döntésemet ma már egy eleve elrendelt döntésnek gondolom. 20 éves koromig játszottam ebben a zenekarban, ahol néha big bandes, jazzes dolgokat is játszottunk, ami kihatott későbbi pályámra. Túl az 55. évemen, visszatekintve eddigi életemre, tudom, hogy menynyire meghatározta teljes zeneiségemet a trombita életutam során.

Érettségi után, a felnőtté érés időszakában, 1989-ben milyen irányt vett?

L. B.: Gimnáziumi diákszínkörös-ként vonzódtam a színművészet felé is. Tettem is egy sikertelen felvételit a Színművészeti Főiskolára, majd ezt követően fél évig képesítés nélkül tanítottam egy Paks melletti kis faluban tanítóként, ami nagyon nem volt nekem való, nem szerettem. Ezért aztán a Pesten élő nagyim, aki ismert ott egy primadonnát, bejutatott a kecskeméti Katona József Színház kórusába, holott tulajdonképpen nem volt semmiféle énekes előéletem. Belevetettem magam ott a színházi élet legsötétebb bugyraiba is. Izgalmas volt ez az időszak, felnőtté válásom ideje, mely egybeesett a rendszerváltással.

Aztán a következő évben megint csak nem vettek fel a Színművészeti Főiskola operett-musical szakára, ami akkor nagyon fájt, és ezután ráadásul be is vittek katonának Nagyatádra, ahol „kiemelt pozíciót” kaptam, dandárkürtös lettem.

1991-ben, leszerelésem után felvettek a Goór Nagy Mária Színitanodába, ahol az első évben nagyon erős képzést kaptunk. Mensáros László és a Koltai Róbert-Pogány Judit házaspár voltak a tanáraim. Ám aztán nagyon elment a képzés a musical irányába, ami a színészi fejlődést hátráltatta, ezért két év után otthagytam az iskolát.

Tehát maradt a további útkeresés…

L. B.: Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy adok egy esélyt a trombitának, ezért bekerültem a Zeneakadémia Jazz Tanszakának előkészítő szakára, de hogy megéljek valamiből, a Fővárosi Operett Színház kórusába is jelentkeztem, ahová felvettek. És hogy tetézzem a dolgokat, elkezdtem aktívan éneklést tanulni a kor legjobb énektanárnőjénél, Sík Olgánál. Persze nagyon hamar kiderült, hogy ez a három együtt nem megy, ezért fél év után a jazztrombita tanulást abbahagytam, ami persze nem volt felesleges, mert kihatott a hangszeres tudásomra. Emellett azt vallom, hogy aki trombitál és énekel is, annak a hangja idomul a hangszerhez. Ettől lett talán élesebb a tenor hangom, és biztos, hogy a légzéstechnikát is javítja.

1994-ben, a Táncdalfesztiválon is énekelt egy dalt, mellyel a döntőbe is bejutott!

L. B.: Engem Olga néni tanítványai közül választottak ki a „Vége már” című dalra, amellyel nagy sikert arattam, mégsem volt különösebb hatással a pályámra. Két hónapig itt-ott megismertek, de nem lett ettől több fellépésem.

És utána mi történt?

L. B.: A trombitatanulás után otthagytam a Fővárosi Operett Színház kórusát is, és nagyon erősen elkezdtem dolgozni Olga néninél. Ennek eredményeképpen már jelentős szerepeket kaptam vidéki zenés színházakban, operettekben és musicalekben. Ami akkor már előrevetített nálam egy későbbi operaénekesi karriert is, erre kapacitált Sík Olga is!

Ám előtte még megszületett egy csoda 1994-ben, a Cotton Club Singers, ami egy egészen más műfaj. Egy jazz vokált alapítottak! Ennek az együttesnek alapító tagja, majd később menedzsere is lett.

L. B.: Sík Olga néni csapatában, a diákok között ismertem meg Zsédenyi Adriennt, Szűcs Gabit és a későbbi végleges negyedik tag, Fehér Gábor elődjét, akikkel 1994-ben alakítottuk meg a formációt, mely 2001-ig, Zsédenyi Adrienn kiválásáig (aki ezt követően Zséda néven szólóénekesként lett ismert) működött együtt, majd ezután Kozma Orsi lett a negyedik tag.

A kezdetekkor először csak szűkebb körben, különféle klubokban léptünk fel. Gyorsan felívelő sikereink titkát azzal magyarázom, hogy ezt az igényes műfajt a többségében tanultabb, diplomás, prémium közönség számára játszottuk, akik alkalmasak voltak koncerttermeket is megtölteni, megvásárolták évről évre megjelenő cdinket, és sok volt a céges, privát meghívásunk is. 2008-as megszűnésünket leginkább az okozta, hogy akkor már egyre kevesebbet költöttek a cégek az ilyen jellegű koncertekre, Szűcs Gabi és Kozma Orsi kiválásával az új tagokkal már nem volt olyan húzó hatása a csapatnak. Megszegtük azt a törvényt, hogy „nyerő csapaton ne változtass”!

Operaénekesi karrierjét lehet, hogy ennek a momentumnak is köszönheti?

L. B.: Ezek a változások egyértelművé tették számomra, hogy nekem az operaéneklés felé kell elmozdulnom. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy Berle Sanford Rosenberg tanítványa lettem, aki a híres bel canto tenor, Carlo Bergonzi egyik utolsó növendéke volt.

2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház magánénekesként szerződtetett, ahol a Tosca Cavaradossijától a Turandot Kalafjáig az operairodalom legnagyobb szerepeit énekelhettem, és rendszeresen kaptam meghívásokat a Magyar Állami Operaházba is. Külföldi fellépéseim is voltak számos alkalommal.

Szép, izgalmas, nem mindennapi karriertörténet!

L. B.: Ehhez még hozzátenném, hogy mindezt diploma nélkül értem el. Csak egy érettségi bizonyítványom van, és egy „Élet diplomám”…

Mikor költözött Budakeszire?

L. B.: Három éve, amikor a Magyar Állami Operaház tagjaként már nem bírtuk az ingázást, Szegedről felköltöztünk Budakeszire a családommal. Nagyon megszerettem ezt a várost, jók itt az energiák, bárhonnan is indulunk el, mindenhol karnyújtásnyira vagyunk az erdőtől, nem a főváros felől fúj a szél – azzal együtt, hogy rendszeresek a közlekedési problémák. Ezeket el kell fogadni. Emellett elindult itt egy kulturális együttműködésem is a Keszikulttal. Több alkalommal is találkozhatnak majd velem az itt élő művészetkedvelők a jövőben.

Milyen újabb tervei vannak még az „örökké nyughatatlan” László Boldizsárnak?

L. B.: Már nem vagyok nyughatatlan. A Magyar Állami Operaház egyik vezető énekese vagyok, a legszebb tenor szerepeket énekelhetem, készülök a Turandot november 9-i bemutatójára, ahol Sümegi Eszter lesz a partnerem. És 10 éve újra összeállt a Cotton Club Singers a régi alapító tag, Zsédenyi Adriennel kiegészülve. Évi 6-10 koncertet adunk. 2025. március 30-án az Erkel Színházban lesz a 30 éves Cotton Club Singers koncertje. A csapat nem létezik már állandóan működő zenekarként, én úgy mondanám inkább, hogy „összeállunk egy-egy projektre”, amúgy meg mindegyikünk a maga előadóművészi útját járja.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. október

Nem mindennapi élettörténettel ismerkedhetnek meg most olvasóink. A Budakeszin élő Holló Miklós élete a kitartó, lankadatlan munka, a soha fel nem adás példája. Az augusztus 20-i kitüntetések alkalmával Holló Miklós a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári fokozatát vehette át.

Hogyan lesz valakiből a sísport megszállottja, egy életen át?

Holló Miklós: Tulajdonképpen én az 1956-os forradalomnak köszönhetem az egymásra találásomat a sífutással, a Zugligetben. Ugyanis a forradalmi események miatt egy jó ideig nem volt tanítás. Akkor a tél oktatás nélkül telt el, s az ottani diákság – így én is – céltalanul lődörgött az utcákon, tereken, a Zugligetben, a Virányos tetején. Ott talált rá többünkre néhány sífutó a Vasasból. Én akkor 13 éves voltam. Azon a környéken rengetegen síeltek azokban az időkben. Úgy is mondhatnám, hogy szinte mindenki, hisz ott volt a Normafa, és akkoriban bizony kemény telek voltak. Annak a korszaknak a sífutó-, lesikló-, síugró bajnokai szinte mind arról a környékről kerültek ki.

Aztán elindult egy nagyon eredményes sífutó pályafutás

H. M.: Összesen 11 magyar bajnokságot nyertem a Vasas SC színeiben, melynek Aranygyűrűse, Örökös bajnoka és Életmű-díjasa vagyok. 1968-ban a téli olimpián is részt vettem Grenoble-ben, ahol három számban is indultam, 15, 30 és 50 km-en. A legjobb eredményt 50 km-en értem el, ahol 45. lettem.

Ez akár felért egy olimpiai aranyéremmel is, hisz’ azért a magyar hóviszonyok, az ebből adódó sífutó hagyományink és a sífelszerelésünk korszerűsége messze elmaradt az északi országokétól.

H. M.: Óriásiak voltak a különbségek a mi és a nyugati – elsősorban északi – élversenyzők felkészülési lehetőségei között. Akkor már megjelent a műanyag a sílécek gyártásában, miközben mi még a sokkal lassúbb, keményfa lécekkel vettük fel velük az egyenlőtlen küzdelmet.

Később pedig egy sok évtizedes, sikeres edzői munka következett.

H. M.: Én nem voltam igazán tehetséges versenyző, sokkal inkább szorgalmasnak tartottam magamat. Tudtam, ha együtt edzek a többiekkel, akkor alul fogok maradni a versenyeken, ezért úgy éreztem, hogy nekem egy kicsit másképpen kell a felkészülésemet alakítani. Ezért aztán egy külön edzésnapot tartottam péntekenként, saját edzésprogrammal. Talán ennek a mentalitásnak, felfogásnak köszönhettem, hogy én lettem a sífutók csapatkapitánya. Tulajdonképpen ebből a csapatkapitányi megbízatásomból alakult ki aztán a későbbi edzői pályafutásom 1983-tól. Először csak mint a sífutó, majd később már a biatlon válogatott vezetőedzőjeként is dolgoztam. A biatlon összetett téli sport, amely sífutásból és lövészetből áll. Újabban már nyári versenyeket is rendeznek, ahol a sílécet ilyen alkalmakkor síroller (görsí) helyettesíti.

Az olimpiákon rendszeresen részt vettek a magyar sífutók és biatlonisták?

H. M.: A téli olimpiákra nem mindig jutottunk ki, de a világkupákon, a nagy nemzetközi versenyeken mindig ott voltunk.

Meddig volt a válogatott edzője?

H. M.: 40 évig csináltam. Mindezt úgy, hogy nyugdíjazásomig testnevelő tanárként dolgoztam egy középiskolában. A Vasas SC vezetőedzői munkáját pedig tavaly adtam át. A legkiemelkedőbb eredményt sok évtizedes válogatott edzői pályafutásom alatt a Budakeszin élő Panyik János érte el – a gyöngyösi Zalka Egyesület versenyzőjeként az 1997-es világbajnokságon 10. helyezést ért el biatlonban. Ez minden idők legkiemelkedőbb magyar eredménye ebben a szakágban, mely felért egy világbajnoki győzelemmel Magyarország télisport-lehetőségeit, hóviszonyait ismerve.

S ha már Budakeszi szóba került Panyik János kiemelkedő sikere kapcsán, beszéljünk egy kicsit településünk sí múltjáról is, azokról a kiemelkedő eredményekről a különféle sí szakágakban, melyekre méltán lehet büszke városunk. Ön erről biztosan sokat tud mondani.

H. M.: A Gellért testvérek, Kerekes Misi, Fischer Laci, Pálinkás Viktor kiemelkedő síugró eredményei az 1960-1970-es években Budakeszit síugró nagyhatalommá tették Magyarországon. De említhetném a Hellner testvéreket is, akik ugyancsak kiváló sífutók és lesiklók voltak, szintén az 1960-1970-es években. Szót kell ejteni Hellner Péterék ma is működő Viadal SE-jéről, mely a három Hellner lányból is országos bajnokot nevelt.

Megemlítenék még három olyan nagy nevet a sísportból, akik ugyancsak köthetőek Budakeszihez. Pajor István síelőként az északi összetettben ötször nyert országos bajnokságot, de edzette a budakeszi síugró bajnok Gellért Gábort és Fischer Lászlót is, és oxigénpalack nélkül mászott nyolcezres csúcsot is. Ő napjainkban már a 86. évét tapossa, itt él Budakeszin. Holéczy Tibor, az egykori sífutó olimpikon, a Magyar Sí Szövetség volt főtitkára, aki 37-szer volt magyar bajnok, Budakeszin hunyt el ez év márciusában. Palkovics Tibor, a sokszoros magyar bajnok alpesi síző 2010-ben hunyt el Budakeszin.

A Vasas SC sífutó szakága is letette a névjegyét Budakeszin.

H. M.: 1985-ben vettük fel a kapcsolatot a budakeszi általános iskola testnevelő tanárával, aki egy-két alkalommal felhozta a gyerekeket az úttörővasúttal a Normafára, akik aztán nálunk ragadtak. Azokban az években volt olyan időszak, hogy a versenyzőim fele Budakeszin élt. Mindenképpen megemlíteném közülük azokat, akik kikerültek valamelyik olimpiára, világbajnokságra vagy egyéb kiemelkedő eredményt értek el. A teljesség igénye nélkül egy impozáns névsor: Dira Betti, Holéczy Bea, Cziffra Katalin, Hieber Móni, Tímár Viktória, Dosek Ágoston, Schiller Károly, Márkó Soma, Holló Mátyás, Holló Dóra, Illyés János, a Pálfi fivérek, Varga Barbara, Farkas Veronika, Dankovics nővérek, Kun Viktória, Kovács Domonkos, Grafl Ildikó, Grafl László, Komjáti Róbert, Huber Andrea. Nyugodtam elmondhatom, hogy többségük a későbbi életében is egy sikeres életpályát futott be, megbecsült polgárai, vállalkozói Budakeszinek.

Válogatott edzőként még további Budakeszihez köthető versenyzőt is említhetne, aki más egyesület tagja volt?

H. M.: Egyikük, Mayer Gábor többszörös sífutó országos bajnok lett. Kijutott a szarajevói és az albertville-i olimpiára is. Ma ő a Toyota Mayer tulajdonosa, a már fentebb is említett Kovács Domonkossal együtt, aki a mai napig a Vasas SC síszakosztályának a versenyzője.

Síedzősége mellett a sportágban más vezetői munkát is végzett?

H. M.: A mai napig a Vasas SC sí szakosztályának a szakmai igazgatója vagyok és továbbra is benne élek ebben a sportágban.

Az éghajlatváltozás következtében szinte alig van hó Magyarországon! Ez a síugróknál és lesiklóknál még kiváltható műanyag pályákkal, de ez miképpen helyettesíthető a sífutóknál?

H. M.: Sírollerrel, mely egész évben használható. Ez nem sokban különbözik a sífutástól. Aki jó sífutó, az általában sírollerben is kiemelkedően teljesít. Világbajnokságokat is szerveznek ebből a szakágból. Több világbajnokságon értek el a Vasas SC versenyzői dobogós és pontszerző helyezést. Idén is több versenyzőm vett részt a junior világbajnokságon. Jómagam is számos ilyen versenyt szerveztem, többek között Budakeszin és a Hungaroringen is. A fiam és az unokám épp a közelmúltban volt kinn Szlovákiában egy ilyen típusú versenyen.

Ezek szerint a sífutás és a biatlon szeretetével a fiát és unokáit is „megfertőzte”?

H. M.: Fiam, Holló Mátyás több világkupán, világbajnokságon és egy olimpián is részt vett. Nagyobbik unokám, Holló Martin jelenleg az egyik legjobb síroller, sífutó és biatlon versenyző Magyarországon. Ő is részt vehetett volna ezen a fenn említett junior világbajnokságon, de most inkább egy európai ifjúsági matematikai olimpián vett részt, ahol bronzérmes lett. A matematikát ugyanis még a síelésnél is jobban szereti – már készül a jövő évi világ matematikai olimpiára. Másik fiú unokám, Holló Nándor is már számos dobogós helyezést ér el mindhárom szakágban, bár még csak 10 éves.

Budakeszin időről időre ún. Target Sprint versenyeket szervez.

H. M.: A Target Sprint egy dinamikus, izgalmas, szórakoztató versenyszám, amely ötvözi a futást és a céllövészetet. Külső szemlélőnek könnyűnek tűnik ez a fajta lövészet, hiszen a szabályok nagyon egyszerűek: általában 3×400 méter futás, közben 2×5 bukócél lelövése. Az utóbbi években több ilyen versenyt is szerveztem Bakács Bernadett alpolgármester asszony támogatásával. Idén is lesz egy ilyen október 19-én, szombaton 9 órától a Budakeszi VI. Target Sprint Kupa, ahová legalább 200 versenyzőt várunk. Itt említeném még meg, hogy az előző napon, október 18-án, pénteken 3 órakor nyílt lézerpuskás bemutatót tartunk a budakeszi általános iskolásoknak a sportpályán.

Senior versenyeken is rész vesz még napjainkban is, túl a 80. évén?

H. M.: Aktív sportolói pályafutásom után rengeteg senior versenyen vettem részt – legutóbb a 80-on túli kategóriában egy lengyelországi versenyen 25 km-en, amelyet megnyertem. Mindezt úgy, hogy közben lesérültem. A bal vádlinban több izmom is elszakadt, de végigcsináltam, a jobb lábamat terhelve. És el kell mondanom még e senior versenyek kapcsán, hogy korábban több alkalommal is részt vettem az olaszországi, híres marcialongai 70 km-es megmérettetésen és Svédországban a legendás 90 km-es VASA-versenyen is, ahol mindenki elindulhat, akár 80-on túl is. Sokszor, számos helyen indultam hosszútávú senior versenyeken.

Mikor megkapta augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje polgári fokozatát, mire gondolt az első pillanatokban?

H. M.: Ez a díj az egész magyar sísportnak szóló elismerés, és egyúttal az én, több mint hat évtizedes munkámnak is a megbecsülése, bár hozzátenném, edzői sikereimet nem egyedül értem el, ennek részesei voltak edző társaim és a versenyzőink is. És itt külön hadd szóljak a velem egykorú Rosivall Zoltánról, sport- és edző társamról, a Vasas SC életműdíjasáról, síszakosztályunk tiszteletbeli elnökéről és meghatározó alakjáról, valamint Fazakas Mónikáról, akikkel több, mint kétezer sífutó- és biatlon bajnokot neveltünk fel. Közülük legalább huszan kijutottak a téli olimpiák valamelyikére is.

Mióta él Budakeszin?

H. M.: 1999 óta élünk itt, de már korábban iparos voltam Budakeszin: a ’60-as évek végétől hat éven keresztül gépkocsi szélvédő felújítással foglalkoztam.

25 éve él tehát Budakeszin – miképpen látja Budakeszi fejlődését?

H. M.: Felsorolni sem tudnám azt a sok fejlesztést, amely ebben az erdők által körülölelt városban az elmúlt években bekövetkezett. A sportcentrum a tanuszodával, a sok egészségügyi szakrendelés, az új iskola… És ahogy hallom, jövőre elindul egy korszerű, multifunkciós színházközösségi épület megépítése is -jelentős fejlődést mutat.

Mivel zárhatnánk ezt a csaknem 70 évet átölelő beszélgetést?

H. M.: Amikor elkezdtem edzői pályafutásomat, megbeszéltük a feleségemmel, hogy csak egy pár évig csinálom, de aztán ez a sok-sok évtized lett belőle. Valójában ezt a hosszú és sikeres pályafutásomat elsősorban a feleségemnek köszönhetem, aki egy életen át támogatta és segítette edzői munkámat. És ez még a mai napig is így van!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. szeptember

Hát ez elképesztő! A párbajtőrcsapat tagjaként, kirobbanó formában, kilenc mérkőzéséből nyolcat megnyert kimagaslóan sok találattal, mellyel jelentős részt vállalt a csapat győzelmében. Miképpen sikerült ezt a remek formaidőzítést összehoznia?

Koch Máté: Rendkívül hosszú és nehéz időszakon vagyunk túl felkészülésben, sok edzőtábor és munka kellett ahhoz, hogy ezt meg lehessen valósítani. Igen, valóban nagyon ritka, hogy egy párbajtőr csapatversenyen majdnem az összes asszót győztesen hajtsam végre, úgyhogy én nagyon elégedett vagyok a csapatban nyújtott teljesítményemmel és a csapatnak a teljesítményével is. Nem igazán időzítettem sose formát, versenyről versenyre haladok, haladunk, és én mindig, minden versenyből megpróbálom kihozni a lehető legtöbbet.

Tavaly augusztusban, a párbajtőr egyéniben elért világbajnoki győzelme után – mivel erős a kötődése Budakeszihez – interjút adott a Budakeszi Hírmondónak, ahol már akkor sejtette az olvasókkal, hogy valami nagy dobásra készülnek a párizsi olimpián a csapattal. „Természetesen komolyan gondoljuk az egyéni versenyeket is, de egy csapatban, a többiekkel annyira jó érzés megélni a sikert, hogy az egyéni eltörpül mellette.” És mindezt friss párbajtőr egyéni világbajnokként mondta akkor…

K. M.: Igen, ez egyéni sportág, de csapatban azért is nagyon jó nyerni, mert akkor együtt örülünk a dobogó valamelyik fokán, most per pillanat az első fokán. Nagyon jó volt az összhang, főleg ha ilyen jó csapattársakkal vagy, akkor azért nem nehéz küzdeni azokért, akiket szeretünk.

Budakeszi lakói a tv-képernyők előtt ülve szorítottak ezért a győzelemért. Talán egy cseppnyi segítséget ez is jelenthetett abban a hatalmas küzdelemben a Grand Palais impozáns épületében?!

K. M.: Számomra nagyon fontos Budakeszi, itt nőttem fel, gyerekként szinte egész életemet Budakeszi környékén töltöttem. Szenzációs hely, nagyon jó emberekkel. Sokat szoktam barátaimmal lejárni focizni, most ez nyilván háttérbe szorult az olimpiai felkészülés miatt. Nagyon örülök, hogy ennyien szorítottak Budakesziről is, és nagyon örülök, hogy bekerülök Budakeszi történelmébe, hisz fontos helyet foglal el a szívemben.

25 éves, ereje teljében van. Gondoljuk, most jön egy hosszabb, jól megérdemelt pihenés, és aztán indulnak újra az edzések, hisz további céljai lehetnek még ebben a sportágban.

K. M.: Valóban, nálunk a pihenő időszak az augusztus, szeptember eleje/közepe, utána meg elkezdünk ugyanúgy edzőtáborokba járni, és készülünk fel a következő versenyszezonra. Bizakodva várom a következő szezont, hisz elkezdődik egy újabb ciklus, és a célunk az, hogy 2028-ban Los Angelesben is ott legyünk az olimpián, és lehetőleg egyéniben és csapatban is érmet szerezzünk.

■ Villáminterjúnk elkészülte után kaptuk az örömteli döntés hírét, hogy Budakeszi Város Képviselő-testülete egyhangúlag Budakeszi díszpolgári címmel tüntette ki. Mi volt az első gondolata, amikor tudomást szerzett erről?

K. M.: Mindig is reménykedtem benne, hogy egy szép napon Budakeszi díszpolgára lehetek! Nagyon hálás vagyok, és nagyon jól esett, amikor megtudtam a hírt.

Horváth Jenő

Jó annak a városnak, annak a közösségnek, melyből kiválasztódik, kiemelkedik egy olyan valaki, aki szívügyének érzi települése bárminemű problémáját. Nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy születésének helyén éljen ezzel a lehetőséggel. Mészner Antal – aki augusztus 16-án átvette a Budakeszi díszpolgára elismerést a város vezetésétől – ilyen emberként élte és éli életét a mai napig.

Mészner Antal: „Közéleti” szereplésem valamikor a 70-es évek elején indult el, először a grundfocival, mely aztán elvezetett a járási bajnokságban játszó budakeszi focicsapat tagságig is. És ezidőtájt a helyi tanács által szervezett számos társadalmi munkában is részt vettem. Árkot ástunk a vízvezetéknek, megépítettük Budakeszi első orvosi rendelőjét, mely – megújulva -öt éve már szakrendelőként működik.

És mikor lettél valódi közszereplője Budakeszinek?

M. A.: Ez a történet tulajdonképpen a Barackos első két utcájának- a Hunor és a Felkeszi utca – megépülése idejére tehető, mely kb. 1974-1982 között zajlott le. Remek, összetartó csapat verbuválódott ott akkor, fiatal házasok voltunk, többségében a 30-as korosztály, általában két gyerekkel. Információkkal, kapcsolatokkal, tapasztalatokkal, szerszámokkal, betonkeverőkkel, nem egyszer kétkezi munkával, sőt néha még építőanyaggal is támogattuk, segítettük egymást.

„Lokálpatriótának lenni, az egy érzés. Nála ez mindenben megmutatkozik, hogy a faluja, a városa, mindenekfelett áll. A család élete megy magától is, mert az egy jól megszervezett közösség, de a településnek mindig szüksége van rá.” (Mészner Antalné)

Ezek a többségében négylakásos társasházak ún. házilagos kivitelben épültek fel akkoriban sok saját munkával és innen-onnan összeszedett szakmunkásokkal. Gyakran este 10-ig dolgoztunk munkaidőnk után és hétvégeinken is. Általában 4-5 év alatt épültek fel ezek a házak, de volt olyan család is közöttünk, akit egy kényszerhelyzet arra vitt rá, hogy a csak éppen megépülő pincéjükben húzzák meg magukat egy-két évre.

Ez az összetartó társaság meglátta benned a lehetőséget, hogy képviseld az érdekeiket az akkori tanácsi vezetésű Budakeszin, az 1980-as választáson?

M. A.: Én voltam az egyedüli budakeszi közöttük. Ez a csapat többségében Budapestről jött és ők úgy gondolták, hogy a Hunor és a Felkeszi utcát én képviselhetném a legjobban, helyi ismereteim miatt. Hozzá kell persze ehhez tennem, hogy akkoriban mintegy hatvan körzeti képviselője volt településünknek. Ezek akkor nagyon apró körzetek voltak, melyek aztán később, 1990 után, fokozatosan nyolc nagy körzetre csökkentek.

Több nem mindennapi dolog is történt még a rendszerváltást megelőző képviselői éveiben a Barackosban, melyek akkor, a szocializmus idején szokatlannak tűnhettek! Elképesztő erővel jelent meg akkor ott az önerő, mely ma már szinte teljesen eltűnt Budakeszin, pedig napjainkban a vásárlóerő többszöröse az akkorinak.

M. A.: Volt egy pár emlékezetes dolog kétségtelenül! Túl azon, hogy alighanem a mi közösségünk volt talán az első az országban, ahol többségében nem volt kerítés az ingatlanok között. És ez még ma is több ingatlanon megmaradt.

Nem mindennapi volt a József Attila utca hátsó szakaszának, valamint a Hunor és a Felkeszi utcának a megépítése sem valamikor a ’80-as évek közepén. A maiak számára talán elképzelhetetlen por- és sárrengetegben kellett közlekednünk akkoriban. Aztán jött a megoldás. Egyik lakótársunknak, Szalóky Gyulának sikerült akkor a Budapest XII. kerületi Böszörményi úti villamossínek közül felszedett zúzott követ megszerezni, amit máskülönben elvittek volna sittnek. Ennek az ideszállítási és elterítési költségét mi álltuk, s később még egy murva második borításért is a mi közösségünk nyúlt a zsebébe. Aztán valamikor a rendszerváltás utáni első évek valamelyikén az önkormányzat egy bitumenes szórást adott az útnak. Sok szervezést, az engedélyeztetéseket, rengeteg munkát igényelt akkor ez az önerős beruházás, mely több mint 30 évig szolgált minket. 2022-ben kaptunk rá egy aszfaltos borítást az önkormányzattól.

És a civilek alkotta Barackos focicsapat?

M. A.: Az is egy nagy történet, mely a 1970-es évek végén kezdett alakulgatni. Lukácsi Győző, Martinák Feri, Páni Feri, Orosz Pista, Nagy Gazsi, Bucsics Imi, Siklósi Gyula, Halmos Imi, Bartalus Sanyi és a többiek. Sorban, ahogy költöztek ki családjaikkal a félkész-kész házaikba. A pályát a Hunor utca mellett lévő dimbes-dombos réten alakítottuk ki ásóval, csákánynyal, lapáttal a kézben, sokhetes kemény munkával focizásra alkalmas, sík területté. Jómagam hegesztettem a kapukat két alkalommal is. Szombat és vasárnap délutánonként rendszeresen játszottunk. Sárban, térdig érő hóban, kemény mínuszos hidegekben is.

Később már Ausztriába és Nyugat Németországba is eljutottatok…

M. A.: Egyikünk – Siklósi Gyula régész – munkája mellett németek idegenvezetésével is foglalkozott. Az egyik ilyen munkája alkalmával összehozta sors egy osztrák csoporttal St. Margarethenből, akiktől meghívást kaptunk egy, a „sógorok” által megrendezett focitornára. Ez 1984-ben történt, amikor még csak háromévenként lehetett útlevelet kapni nyugati országokba. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy akkoriban mekkora tortúra volt az akkor mintegy 46 fős, családos kiutazás tőlünk nyugatra. Nagy volt a csinnadratta!
Trabantokkal, Wartburgokkal, Ladákkal utaztunk ki. Elképesztő kaland volt ez, óriási energiákat, kapcsolatokat, hatalmas levelezést, sok rafinériát kellett bevetni ahhoz, hogy ez a néhány napos kintlét megvalósulhasson, ahol valamennyiünk az ottani családoknál kapott szállást és ellátást, melyet aztán hasonló körülmények között mi is viszonoztunk egy évvel később Budakeszin, egy itt megrendezésre kerülő tornán. Akkor már Mainzból is jött egy csapat, mondták is az akkori helyi tanácsi vezetőink, hogy „Na, a svábok már megint szervezkednek!” Hozzá kell tennem, hogy akkor még csak én voltam sváb a Barackos focicsapatában. A későbbi években aztán ez még szélesebb körben is folytatódott. St. Margarethen mellett, még a rendszerváltás előtt eljutottunk Mainzba, Neckarsulmba – akkor még nem volt testvérváros -, Gau-Bischofs-heimbe és Billigheimbe is.

Ezek az akkor egyedülállóan ritkaságszámba menő dolgok az 1980-as évek közepén még az akkori, mindössze egycsatornás tv figyelmét is felkeltették.

M. A.: Itt forgatott rólunk egy kisfilmet az akkor nagyon népszerű Ablak című magazin. A felvételt ma is őrzi a feleségem.

Ezt követően pedig még NATO foci csapatok is jöttek Budakeszire két alkalommal!

M. A.: A jugoszláv háború idején vendégünk volt Kaposvárról egy KFOR csapat, majd később Szarajevóból egy SFOR csapat is.

És a Barackos focicsapattól indult el az ún. Nagy Gáspár foci emléktorna megszervezése is vándorkupa formájában, hiszen a Kossuth-díjas költő is a Barackosban élt, és sok évig erősítette a csapatot.

M. A.: 2008-2019 között rendeztük meg ezt az emléktornát, olyan csapatok részvételével, melyek valamilyen formában kötődtek Nagy Gazsihoz. Nagytilaj-Bélbalta-váron született, a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, Vasváron volt pályája elején könyvtáros, a Katolikus Rádiónál dolgozott, az Írószövetség tagja volt…

Létezik még az 50 éves múltú Barackos focicsapat?

M. A.: Létezik, fiatalok vették át már a helyünket, de néhányan még játszanak az alapítók közül is, akik már túl vannak a 70-en, többen közelebb a 80-hoz. Orosz István, Tóth Levente, Óber Péter és Draskóczi András még lejár, utóbbi a fiával és az unokájával is nemegyszer hétvégenként. Én már 84 évesen nem focizom és a szervezésben sem veszek részt, ezt már Pálinkás Miklós vette át tőlem. Ám évente egyszer, az év végén tartunk egy találkozót, olyankor még én is focizom egy kicsit. Ezt a képen látható labdát visszavonulásomkor kaptam a jelenlegi csapattól, mintegy 24 aláírással.

És a Hunor utcában ugyancsak önerőből épült teniszpályának és parknak mi a története?

M. A.: A teniszpályát a valamikor a Felkeszi utcában élő Hargitay András ihlette, aki többször is mondogatta, hogy kellene ide csinálni egy teniszpályát. Javaslatán egy ideig rágódtunk, aztán beindultunk és végül két pályát is megépítettünk a mi kis focipályánk mellé.

Ez a terület azért nem lett egykor felparcellázva építési célra, mert a felette húzódó magasfeszültség miatt oda nem adhattak házak építéséhez engedélyt. Sportolásra azonban alkalmas volt ez a terület.

Az első menetben – jelentős tárgyalások és engedélyeztetések után – 1984-ben építettük meg azt a két pályát, mely ma is működik, bár a társaságnak a kétharmada már kicserélődött az évtizedek folyamán. A pálya területe amúgy – az egykori tanáccsal 1984-ben megkötött szerződés alapján – Budakeszi tulajdona, míg az önerőből megépült pálya a társaságé a mai napig. A szerződés alapján a pályát körbevevő park rendben tartása is a társaság dolga. Mindehhez hozzátenném, hogy a parkot ugyancsak ez a társaság ültette tele fákkal és bokrokkal, egy pályázat megnyerésével. A park és a teniszpálya terveit pedig a társaság baráti köréből tervezték meg ingyen.

Több évtizeden át voltál képviselő és két ciklusban alpolgármester is.

M. A.: 1980 és 2010 között harminc éven át voltam képviselő, és 1994-2002 között két alkalommal alpolgármester. Később pedig bizottsági tag voltam, és mai napig is tagja vagyok a pénzügyi bizottságnak.

Napjainkban miképpen látod Budakeszi fejlődését?

M. A.: Az utóbbi években a pályázatok és a helyi források növekedésével dinamikus a fejlődés, s remélem, hogy a külső hatások sem lesznek gátjai a további fejlődésnek.

Mikor tudomást szereztél róla, hogy a képviselő-testület egyhangúlag döntött díszpolgári címedről, mire gondoltál először?

M. A.: Természetesen örömmel töltött el, de nem számítottam rá. Ezt a munkát az ember nem a kitüntetés reményében végzi. Jólesik ez az elismerés, de ehhez hozzátenném, hogy sok évtizedes munkámhoz a közösség ereje is nagyban hozzájárult. Köszönöm a képviselő-testületnek és mindenkinek, aki meghozta ezt a döntést.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. augusztus

Több mint négy évtizeden át szolgálta városunk egészségügyét dr. Pápay Judit háziorvos, aki néhány hete a Semmelweis-napon vehette át városunk vezetésétől a Budakeszi Egészségügyért emlékérmet, mely számára egyúttal 85. születésnapjának a megkoronázása is volt. Ebben az interjúban hosszú, nem mindennapos életpályájával és egyebek mellett Budakeszi egykori egészségügyi ellátásának nyomorúságos körülményeivel is megismerkedtet minket, mely a mai generációk számára elképzelhetetlennek tűnhet.

Pápay Judit: 1967-ben diplomáztam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen „Summa cum laude”, ezt követően pedig megpályáztam a János Kórház belgyógyászati osztályának segédorvosi állását. Akkor úgy gondoltam, hogy kiérdemlem ezt az állást, mivel orvostanhallgatóként is ezen az osztályom dolgoztam folyamatosan, de már az egyetemi éveimet megelőző három évben is ez volt a munkahelyem. Ezekben az években a munkám mellett elvégeztem az orvosi asszisztens-és az ápoló képzőt is. Mindezek ellenére óriási csalódásként értem meg akkor, hogy nem kaptam meg azt az állást. Talán azért nem, mert a marxizmus kollokviumom csak 4-esre sikerült – biztos egy nálam jobb káder nézte ki magának ezt az állást.

Egy ilyen csalódás után hol tudott elhelyezkedni?

Dr. Pápay Judit még orvostanhallgatókéntP. J.: „Csak” a mentőszolgálatnál tudtam elhelyezkedni, miközben – bármennyire is meglepő – abban az időben a sürgősségi ellátást még nem is tanították az egyetemen. Ezt a „csak”-ot természetesen azért mondom macskakörömben, mert az ott eltöltött egy év alatt annyi tapasztalatot szereztem mindenféle helyzet megoldására, kezelésére, ami életre szólóan egy nagyfokú rutint és biztonságot adott nekem, mely későbbi körzeti orvosi, házi orvosi szolgálatomban nagy hasznomra volt.

Ezek után tehát egy nagy váltást történt az orvos szakmai pályájában?

P. J.: Tisztában voltam vele, hogy családot alapítani, gyerekeket nevelni a mentőszolgálati munka mellett lehetetlen lett volna. Ezért hagytam ott a sürgősségi ellátást, és lettem Perbálon és Tökön körzeti orvos, de gyakran kellett kisegítenem Budajenőn, Telkiben, Tinnyén és Jászfalun is. 8 évig dolgoztam itt.

Miképpen került Budakeszire?

P. J.: 1976-ban lettem Budakeszin körzeti orvos, mikor a járási főorvos, tekintettel a családomra, a két kisgyermekemre, felajánlott itt nekem egy körzeti orvosi helyet. Látván, hogy az addigi körzetemben az évi két hét szabadság és az állandó készenléti állapot után Budakeszin talán könnyebb lesz majd a dolgom. Akkor ment nyugdíjba a település legendás körzeti orvosa, dr. Ostoros Gyula, Gyuszi bácsi. Mikor átvettem tőle a körzetét, elhatároztam, hogy az ő nyomdokaiba fogok lépni és azt fogom tenni, amit ő. Pontosan megjelenni, időben ellátni a beteget, és mindenféle egyéb szempontot félre tenni a beteg érdekében. A szüleim is mindig rendszerességre neveltek és arra, hogy a problémákat meg kell oldani, amit hoz az élet.

Az 1. számú, nagyon sűrűn lakott körzetét kaptam meg, mely akkor a legnagyobb körzete volt a községnek (Fő út bal oldala, Rákóczi utca, Erdő utca…).

Akkoriban- főleg a Fő utca régen épült, rossz állapotú, hosszú, földszintes házaiban – nagyon összezsúfol-tan éltek az ott lakók, egyszoba-konyhás lakásokban, helyenként tyúk-, disznóólban. A közös WC az udvaron volt, és a vízellátást is csak ez idő tájt kezdte megoldani a település vezetése. Mindezek mellett egyéb higiéniai problémák is sújtották a település ezen részét. Ezek a – többségében a háború után Budapestről kiszorult emberek – katasztrofális szociális körülmények között élve adták az ellátásra szoruló betegeim zömét, akik közegészségügyi- és járvány szempontból hatalmas veszélyt jelentettek (hepatitis, szalmonella…). Ennek kezelése, lebonyolítása, az oltások, hatalmas feladat volt az orvos számára, még a ’80-as években is..

Elképesztően sokat kellett akkoriban kijárni egy körzeti orvosnak a betegeihez…

P. J.: Akkoriban óriási volt az igény a kijárásokra, melyet a mostani orvosok el sem tudnak képzelni! A hivatal úgy volt ezzel, hogy bárhogyan is, de ezt a körzeti orvos mindenképpen oldja meg azt a helyzetet, ami éppen adódik. Ne küldje a beteget kórházba, hanem az otthonukban gyógyítsa meg őket, állítsa őket talpra, tegye őket munkaképessé és lehetőleg minél hamarabb! Ezt akkor ún. „definitív orvosi ellátás”-nak hívták, ezt kérték és követelték meg.

Hány körzet volt a ’80-as években?

P. J.: Négy, később pedig öt, akárcsak napjainkban.

 Mennyit kellett akkoriban dolgozniuk?

P. J.: Napi 12 órát! Reggel 7-től este 7-ig! De amúgy bármikor hívhattak minket.

Az ügyeleti szolgálatot is önök látták el éjszaka?

P. J.: Igen, mi négyen, minden negyedik napon, később pedig öten, minden ötödik napon mi láttuk el az ügyeletet. Emellett minden 4., illetve később minden 5. hétvégén is ügyelnünk kellett.

■ Volt autójuk a kijárásokhoz?

P. J.: Volt saját kocsink, de térítést szinte alig kaptunk. Emellett gyakran gyalog kellett kijárnunk a legtávolabbi földes, nyakig sáros, télen csúszós, fagyott utakon. A Fő utcán kívül egyetlen utca sem volt leaszfaltozva.

Különösképpen Makkosmária gyalogos „meghódítása” volt nehéz feladat. Oda nemegyszer tényleg csúsz-va-mászva kellett felmenni, akár egészen a makkosi templomig. Akkoriban „divat volt” Makkosmárián, hogy az öreg papát-mamát nyáron kihozták a víkend-házba, hogy aztán itt felejtsék őket a téli hónapokra is. Az ő rendszeres ellátásuk, gondozásuk is a mi feladatunk volt.

Mikor szűnt meg ez a körzeti orvosokat sújtó ügyeleti rendszer?

P. J.: Kb. 20-25 éve.

A háziorvosi praxis beindulásakor még aktív volt?

P. J.: Igen. Mintegy 20 éve volt ez. 75 éves koromig aktívan dolgoztam, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is dolgoztam, heti egy napot, péntekenként, egészen a Covid-járvány kezdetéig. Engem is elért a járvány egyik legsúlyosabb variánsa, a delta. Kis híján belehaltam, kétoldali tüdőgyulladással és tüdőembóliával kellett megküzdenem a Budakeszi melletti Korányi kórházban Nem lehet elmondani azt a helyzetet, ami akkor volt. Éjjel-nappal harcoltak ott értünk az orvosok, az ápolók, köztük sok ismerősöm. Nekik köszönhetem az életem.

Mi vitte egykor az orvosi pályára?

P. J.: Gyerekkoromtól orvos szerettem volna lenni. Felmenőim között voltak híres orvosok, tanárok, tanítók, a szó klasszikus értelmében vett közszolgák, akik a rászorultakat szolgálták. Én is ezeket a géneket hordozom.

Emellett még el kell mondanom, hogy milyen hatással volt életpályámra a Körmenden gyógyító szegények orvosa, Batthyány-Strattmann László szemorvos. Szüleim, akik Körmendről származtak és kortársai voltak, rengeteget meséltek róla, mely annak is köszönhető, hogy keresztanyám rokona volt annak a szemorvosnőnek, aki asszisztense volt a később boldoggá avatott Batthyány-Strattmann Lászlónak.

Hosszú, budakeszi pályáján végig egy asszisztense volt.

P. J.: 44 éven át Fehér Sándorné, Margit nővér volt az asszisztensnőm. Sőt még azon túl is, hiszen mikor átevette tőlem a praxisomat dr. Kaszás Nóra, neki is nagyon sokat segített. Pontosan, önzetlenül, a betegek érdekeit szem előtt tartva dolgozott egy életen át.

■ Hogyan éli meg azt a jelentős változást, mely az elmúlt években és napjainkban is zajlik Budakeszin és a térség egészségügyi ellátásában?

P. J.: A régi, düledező épület felújítása, az új szakrendelő megépülése, a mintegy 30 szakrendelés kialakítása, működése mind elősegítik azt, hogy a budakesziek és a környék lakói is jobb és szakszerűbb ellátásban részesüljenek. Hatalmas ez a fejlődés. Ez az alapellátásnak is nagy segítség. De azt is tapasztalom, hogy számos más területen is jelentős Budakeszi fejlődése

Mivel tudnánk zárni ezt a szép és tanulságokkal teli interjút?

P. J.: Családom egész orvosi pályám során segített a munkámban a kezdetektől, mikor ide költöztünk Budakeszire a férjemmel, két kislányommal, édesanyámmal és nővéremmel. Átérezték, hogy ez egy szolgálat. Segítettek a munkámban, soha nem mondták azt, hogy vasárnap délben vagy  bármilyen ünnepkor vagy éppen éjszaka ne menjek el egy rám váró beteghez, vagy bármilyen formában akadályoztak volna ebben. Bármennyire is nehéz volt ezt megélniük, gyerekeim már kicsi kortól megszokták, átérezték ezt az állandó készenlétet. Az más kérdés, hogy orvosi pályám sok nehézségét látván, ők nem akartak orvosok lenni.

Napjainkban pedig, mikor a súlyos betegségemből „meggyógyulva”, fél tüdővel, oxigénpalackkal élem mindennapjaimat, kisebbik lányom családjával együtt élve, ők gondoskodnak rólam.

Életem eseményeinek elfogadásában, a problémák és nehézségek megoldásában, a mindennapok szolgálatában, családom és a betegek ellátásában nagy segítséget jelentett számomra Istenbe vetett hitem, amelyet részben családi örökségnek köszönhetem. Hitem fenntartásában és elmélyülésében nagy szerepet játszott – és játszik még ma is -, hogy egy római katolikus evangelizációs közösségnek vagyok a tagja, valamint amit teszek és amiről beszélek, azt Isten dicsőségére teszem.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. július

A Budakeszin élő Liszt-díjas zongoraművésznő, Körmendi Klára a közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját. Ennek alkalmából kereste meg a művésznőt szerkesztőségünk.

Körmendi Klára: Szüleim nem voltak zenészek, de nagyon szerették a komoly zenét. Színház-, opera-, hangverseny látogatók voltak. Én meg óvodáskoromban az óvó nénitől hallgattam a hegedű hangját, aki azzal kísérte az énekeket. Ez akkor olyan hatással volt rám, hogy hazamenve két fakanállal bemutattam a szüleimnek, hogy miképpen hegedül az óvó néni, és arra kértem őket, hogy engem is taníttassanak meg erre a hangszerre. Ám a szomszédunkban volt egy kisfiú, akinek az elborzasztó hegedű gyakorlását hallván szüleim inkább úgy döntöttek, hogy egy zongorát vesznek nekem.

Ezt követően aztán Újpesten beírattak egy magán zeneiskolába, ahol hamarabb megtanultam kottát olvasni, mint betűt írni. Nagyon tehetségesnek talált a tanárom, ezért 12 éves koromban elvitt a kor jeles zongoraművészéhez, a Zeneakadémia tanárához, Hernádi Lajoshoz. De akkor még nem volt különleges tehetségek tagozata a Zeneakadémián, ezért aztán elirányítottak az ugyancsak nagyhírű zongoraművész Zempléni Kornélhoz, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárához. Így lettem 12 évesen a konzervatórium hallgatója. De még akkor sem volt biztos, hogy zenész leszek, mert villamosmérnök édesapám megkérdezte a tanár urat – mivel jó voltam matematikából és fizikából is -, hogy nem lenne-e jó, ha a műszaki egyetemre mennék. Zempléni Kornél azonban azt javasolta, hogy a zongorista pályát válasszam.

Ezt követően gondolom felvételt nyert a Zeneakadémiára.

K. K.: Solymos Péter tanítványaként diplomáztam 1967-ben. Tanárom a megszokottól eltérő, különleges repertoárt tanított nekem. Debussy, Ravel, Stravinsky és néhány kortárs szerző műveit is.

Diplomája megszerzése után is megtartotta érdeklődését a kortárs zene iránt?

K. K.: A diploma után férjhez mentem a későbbi Kos-suth-díjas Bozay Attila zeneszerzőhöz, aki nagyon sokat segített abban, hogy egy olyan speciális repertoárt alakítsak ki, mely aztán egész életpályámat meghatározta. Azt mondta: „Klárikám, a Chopin g-moll balladát rengetegen játsszák olyan szépen, vagy még szebben, mint te! Ezzel nem lehet labdába rúgni! Ezért olyan darabokat játsszál, amelyeket mások nem!” S miután zeneszerző volt, ráirányította a figyelmemet a kortárs zenére. Így természetesen az ő darabjait is zongoráztam, melyekből hármat nekem írt. De nagyon sokan – többek között Durkó Zsolt, Kurtág György, Lendvay Kamilló, Jeney Zoltán is – kérték, hogy tanuljam meg és adjam elő a darabjaikat.

Hány ilyen kortárs felvételt készített?

K. K.: A magyar közszolgálat rádió mintegy 200 ilyen felvételemet őrzi. Az akkori hazai koncertéletben nagy feltűnést keltett, hogy sok olyan szerző darabjait én mutattam be, amelyeket addig senki nem játszott. Pl. Stockhausen, Boulez, Xenakis, Cage, Schönberg műveit, melyekből aztán összesen 14 cd jelent meg, köztük a fentiek mellett még Debussy, Ravel, Satie, Lajtha László és Mosonyi Mihály zongoradarabjai is.

A három francia impresszionista, Ravel, Debussy, Satie, valamint Lajtha László (Bartók és Kodály zeneszerző társa) és a méltatlanul ritkán játszott Mosonyi Mihály (Erkel zeneszerző társa) műveinek cd-re rögzítése arra utal, hogy azért nem csak kortárs művek voltak a repertoárjában.

K. K.: Valóban! És a koncertjeimen sem csak kortárs zenét játszottam.

Hazáján kívül még hol készültek rádió felvételei? Több zongoraverseny díjazottja is volt!

K. K.: Bécsben, Párizsban, Londonban, Zürichben, Baselban, Lausanne-ban, Kölnben, Milánóban, Tokióban… – ahol mindig kérték, hogy játsszak magyar műveket, köztük kortárs alkotásokat is.

1965-ben a müncheni, 1966-ban a Magyar Rádió, 1971-ben pedig a rotterdami Gaudeanus zongoraversenynek voltam díjazottja.

25 éven keresztül az Országos Filharmónia szólistájaként koncertezett itthon és külföldön egyaránt, sokszor nagyhírű fesztiválokon is.

K. K.: A Párizsi Humanité, a Londoni ISCM, a Zágrábi Biennálé, a Varsói Ősz és az Amszterdami Holland fesztiválokra kaptam meghívásokat.

Aztán egy újabb megmérettetést is hozott az Ön számára az élet…

K. K.: 1993-ban Erkel Tibor, a Zeneakadémia kötelező zongora tanszakának a vezetője hívott, hogy megüresedett egy állás, és ő szeretné, ha én elvállalnám azt. Én tulajdonképpen akkor még nem szerettem volna tanítani, de aztán nagyon megszerettem ezt a munkát és végül is 27 év után, 2020-ban fejeztem be az oktatást, habitált docensként.

Volt tanítványaim, kollégáim a közelmúltban, 80. születésnapomra egy nagyon szép kis összejövetelt rendeztek egy koncerttel egybekötve a Zenakadémián, ahol én is játszottam a lányommal, Bozay Melindával két négykezest. Jó volt ott egyben látni azokat a kedves embereket akik, szintén művészekké, tanárokká lettek, a rádióban dolgoznak, vagy más zenei intézményekben.

Lánya, Bozay Melinda is a Zeneakadémián végzett, ő is jeles zongoraművész lett.

K. K.: Ő most a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanít, és főleg kamarazenei koncertjei vannak. És bár én már csak nagyon ritkán játszom, néha azért fellépünk közösen Melindával, egy-egy „Anyalánya” vagy „Alma és fája” koncerten.

■ Számos díjat kapott kiemelkedő művészi teljesítményéért

K. K.: Liszt Ferenc-, Bartók-Pásztory-, Lajtha László-és 14 alkalommal Artisjus-díjjal ismerték el művészetemet.

Mikor költözött Budakeszire?

K. K.: 5 évvel ezelőtt jöttem ide Zuglóból, mivel a lányo-mék itt laktak. Akkor még az unokáim kisebbek voltak, kellett őket kísérgetni iskolába, külön órákra stb.

Mennyire ismeri a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Zeneiskola munkáját?

K. K.: Az unokáim itt tanultak zenét. A fiú unokám gitározni, a leány unokám zongorázni tanult itt, így a lányom és én is megismerkedtünk az igazgató asszonynyal és a tanárokkal. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Nemrégiben volt éppen egy kis versenye, seregszemléje az iskola zongora növendékeinek, ahova hívtak zsűrizni. A lányom is fellépett ott egy kis koncerten.

Hogy érzi magát Budakeszin?

K. K.: Budakeszi egy csoda a várost körülölelő erdőkkel! Kedvesek az emberek, és van olyan buszsofőr is a 22-esen, aki köszön a fel- és leszálló embereknek! A bevásárlás is nagyon egyszerű a számos szupermarketban. Emellett remek programokat szervez a ‘Sigmond Bertalan által vezetett KesziKult. A közelmúltban is voltam egy általuk szervezett koncerten az Erkel Napok alkalmából a Prohászkában, ahol a Filharmóniai Társaság zenekara játszott, és ugyancsak a gimnázium aulájában láttam a „Most vagy soha” című filmet.

Mivel zárhatnánk le ezt a beszélgetést?

K. K.: Igazából szerencsém van, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit már gyerekkoromban szerettem volna. Kívánhat ennél többet egy ember az élettől?

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. június

Bezeczky Erzsébetnek, a Budakeszi Széchenyi István Általános Iskola – SZIA tanítónőjének, a Mezei Mária Alapfokú Művészetoktatási Intézményvezetőjének gratulálok a Budakeszi Oktatásügyért díjhoz! Köszönjük neki és minden budakeszi pedagógusnak, hogy szívvel-lélekkel oktatják a gyermekeinket.

www.facebook.com/gyoriottilia

Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében olvashatjuk: “ Nem azé, aki akarja és nem azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené a dicsőség.”

Ennek az igének az üzenete, hogy a 80 év nem érdem, hanem ajándék, mondta Benczúr László díszpolgárunk a mai születésnapján.

Isten éltesse, jó egészséget kívánunk!