Akikre büszkék vagyunk

Kihasználni az élet adta lehetőségeket

A Budakeszin élő interjúalanyomról tudtam, hogy színes egyéniség és nagy kávé gourmand, a beszélgetésük során kiderült, hogy a kávézás csak egy hozadék az úton. Dr. Türk Zoltán bölcsészügyvéddel beszélgettünk mindennapjairól, azokról a mindennapokról, melyek lehetőséget adnak arra, hogy ne csak túléljük, hanem próbáljuk meg tartalommal megtölteni és örömtelien megélni a létezésünk, személyiségünk adta lehetőségeket.

Miképpen lehet eljutni oda, hogy az ember ne csak túlélje, hanem kihasználva az élet adta lehetőségeket, tartalommal töltse meg élete mindennapjait?

Türk Zoltán: Ez nálam úgy kezdődött, hogy már 10 évesen is erős volt a humán érdeklődésem, lenyűgözött a könyvek világa. Csak hát volt egy kis gondom. 58 kilós, dagadt kissrác voltam, akit a tíz évvel idősebb, sportos megjelenésű, vízilabdás bátyja nagyon szégyellt, ezért aztán elvitt birkózni, melyet 19 éves koromig űztem a Fradiban, és ez alatt leolvadtak rólam a plusz kilók. Ez az átalakulás egész eddigi életemre szólóan pozitívan hatott és a küzdősportok világa is annyira megfogott, hogy azóta is fontos része az életemnek.

Nem látni a fülén a birkózókra jellemző ún. karfiolfület, mely a fül külső részét ért sportsérülések okoznak…

T. Z.: Pedig 9 éven keresztül eléggé meggyötörték a fülem puha porcait. Szerencsés vagyok, hogy elkerültem ezt a deformációt.

Aztán egy újabb küzdősportot talált?

T. Z.: A kyokushinkai (jelentése: „találkozás a végső igazsággal”) karate lett az új szenvedélyem. Ez az „erőkaraténak” is nevezett, fullcontact irányzat, amelyben a küzdelem nem pontra megy, mint sok más karate ágban. Itt az győz, aki kiüti az ellenfelét, amit persze megfelelő felkészítés előz meg és természetesen szigorú szabályok betartása mellett zajlik a küzdelem, nem az a cél, hogy egymásban kárt tegyünk.

És közben bújta a könyveket és készült a nagybetűs életre?

T. Z.: Érettségi után, 1988-ban felvételiztem az ELTE Jogtudományi Karára, ahová akkor nem vettek fel. Ezért, hogy elkerüljem a katonaságot, elvégeztem egy nappali tagozatos kereskedelmi- és idegenforgalmi középiskolát. Öt évvel később aztán, 23 éves koromban sikeresen felvételiztem, ezúttal a bölcsész kar nappali, magyar-történelem szakára.

23 évesen, már meglett férfiként kezdte el az egyetemet, ráadásul nappalin. Látván ezeket a mozgalmas éveit, minden bizonnyal önellátó volt már ekkor.

T. Z.: Egy darabig még szüleimnél laktam, de nem az otthoni kasszát fogyasztottam. Az érettségit követően, 18 éves koromban éjszakai recepciósnak mentem el egy szállodába, de voltam kidobó fiú és hangosítást is vállaltam együtteseknek. Ezek mellett – egyetemi éveim alatt – a Keleti pályaudvaron álltunk egész nap és „fogtuk” a vonatról leszálló fiatal vendégeket a youth hostelek számára (nyári, idegenforgalmi szállás, egyetemi kollégiumokban) júniustól augusztusig a hét minden napján, reggel 7-től este 11-ig. Kemény munka volt, de ezzel nagyjából az egész évi kiadásaimat fedezni tudtam.

Aztán két évvel később, nappali tagozatos irodalom elmélet-filozófia hallgatóként felvételt nyert levelezőként, a jogtudományi karra is. Három évig párhuzamosan két egyetemre is járt. Elég merész lépés volt!

T. Z.: Ezt a régi tervemet azért vettem ismét elő, mert egzisztenciálisan több lehetőséget láttam a jogi pályán. Nehéz évek voltak, mert emellett még éjszakánként egy négycsillagos szállodában voltam recepciós, és közben változatlanul folytattam a kyokushinkai karatét is, világkupa harmadik helyezettként, válogatottként, többszörös magyar bajnokként, de kempoztam (ugyancsak távol keleti harcművészet) is és még napjainkban is eljárok thai-boxolni.

Ügyvédi irodája a jog mely területével foglalkozik napjainkban?

T. Z.: Jellemzően a polgári jog területén működik, kisebb részben „klasszikus” ügyvédi szolgáltatást nyújtva (ingatlan- és cégjog, polgári peres gyakorlat), a tevékenység nagyobb hányadát specializáltan a pénzügyi jog területén fejti ki.

Az imént ismét szóba hozta a küzdősportot is, mely nyilván része életformájának! Mennyire látta ennek hasznát a hétköznapi életben, egy-egy meleg helyzet megoldásában?

T. Z.: Sok esetben ennek megelőző, preventív hatása van. Volt példa rá, hogy öltönyben, nyakkendővel ültem a kocsimban egy tárgyalásra menet, és eközben egy klasszikus közúti afférba cseppentem bele, melynek részeként kiszállt egy kocsiból két kigyúrt, arannyal kidekorált fickó, akik azonnal elkezdtek trágár módon kötözködni. Látván a helyzetet, azonnal jeleztem nekik, hogy „Folytathatjuk, de nem fogtok jól járni”! Megvolt a tervem, hogy milyen technikákat alkalmazok, ha egy bizonyos távolságon belülre lépnek – de a reakciómon láthatóan meglepődve a válasz az volt: „Jó napot kívánok!”, majd pár nyugodtabb hangvételű mondat után visszaültek a kocsijukba.

Szerencsére átment az üzenetem: nem félek, nem lépek hátra, és ezt talán a sportos alkat is nyomatékosította. Nyilván egy ilyen határozott fellépésben az is szerepet játszhatott, hogy egykor kidobóként is dolgoztam az éjszakai életben, ahol sok tapasztalatot szereztem.

Olvastam valahol, hogy kyokushinkai harcosos képesek a sípcsontjukkal eltörni ez baseball ütőt. Ez valóban igaz? Hogy bírja ezt el egy sípcsont?

T. Z.: Bemutatókon, aktív versenyzőként ezt jómagam is többször megcsináltam. Persze erre rá kellett edzeni, technikát fejleszteni, akár két éven keresztül is, heti 3-4 alkalommal. Itt a csonthártyát ésszel, a fájdalomküszöb határán addig kell stimulálni sérülés nélkül, hogy ott kialakuljon egy beszarusodott réteg, amely aztán képessé lesz – a megfelelő rúgástechnika mellett – egy baseball ütő eltörésére.

Én ezt a sok mindent hallva azon sem lepődnék meg, ha más ún. adrenalin termelő sportokat is űzött volna életében.

T. Z.: Az elmúlt évtizedekben a snowboard, a motorozás, búvárkodás, ejtőernyős ugrás, lovaglás, lovas pólózás sem maradt ki az életemből.

Önről az a hír járja, hogy nagy kávé gourmand.

T. Z.: Az élet teljeségéhez hozzátartoznak az ízek, a jó ízek. Ez is széles spektruma a tapasztalásnak. Ínyencségem talán annak is köszönhető, hogy túlsúlyos gyerekként nagyon falánk voltam, majd a finom ételek utáni vágy később is elkísért – ez pedig éveken át párosult küzdősportban szokásos fogyasztással a súlycsoport tartása miatt. Lehet, hogy a „tiltott gyümölcs” óhaja, vitt rá arra, hogy ha már nem ehetek eleget, akkor legalább jó ízeket fogyasszak, még ha kisebb mennyiségben is. Ez az attitűd megmaradt a versenyzés után is, talán így jutottam el a kávékészítés rejtelmeinek a megismeréséhez.

Néhány éve elvégeztem egy sommelier (borszakértő) tanfolyamot, melynek része volt a barista (kávéfőző mester) képzés is, bár ezt inkább autodidakta módon fejlesztettem. Ez is hozott nekem olyan kapcsolatokat, amely által egy kávépörköléssel foglalkozó barátom éppen azt az ízprofilt pörköli számomra, színesen, változékonyan, amit én szeretek.

Említette, hogy a terepmotorozás sem maradt ki az életéből – ennek mi a története?

T. Z.: Régebben jártam nagyobb motoros túrákra is. Részese voltam Erdélyben egy Transzfogarasi útnak, de jártam európai túrákon is, illetve a tervek között szerepel egy afrikai motorozás is. És levezetésként ejtenék pár szót a kerékpározásról is. A közeli János-hegyre gyakran szoktam felmenni hegyi kerékpárral a 10%-os emelkedőn, ahonnan aztán továbbmenve, a Normafánál még folytatom az edzést a szabadtéri sporteszközökön. Ez minden alkalommal egy jó kis másfél órás edzés. A visszatérés már könnyű, mindössze 6 perc alatt érek vissza a budakeszi erdő dimbes-dombos lejtőjén. Nemrég pedig körbebicikliztem a Balatont. A 210 km-es utat 9 óra alatt tettem meg.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022. november

Megosztom a cikket

Csoma Gergely 101 élete”

Nem ma kezdtem az újságírást, de azt elmondhatom, hogy kevés olyan életpályával találkoztam az elmúlt évtizedekben, mint amilyen a Budakeszin élő Csoma Gergelyé. A csángó néprajzkutató, szobrász- és fotóművész, író, iskolaalapító, faház építő, gyermeknapi moderátor, télbúcsúztató-farsangi kikiáltóval, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje és a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetettjével ismerkedhetünk meg ebben az interjúban.

Honnan indult el nem mindennapi élettörténete?

Csoma Gergely: Nagyon sokáig motoszkált bennem, hogy mi is akarok lenni tizenévesként és még azon túl is. Elsősorban az irodalom-képzőművészet terén mocorogtam, de kokettáltam a színészttel is. Rengeteg területi, mindenféle szavalóversenyt nyertem meg akkoriban. Végül azért nem mentem el ez utóbbi irányba, mert rájöttem arra, hogy ez nem egy maradandó művészeti ág, mely csak a pillanatnak, percnek él. A színész művészete sajnos csak addig él, amíg a hajdani nézők emlékeznek rá. Az ő halálukkal a színművész életműve is elvész az időben.

Azért teljesen nem szűnt meg ez az érdeklődése, hisz még Budakeszin is találkoztunk ilyen irányú tevékenységével…

Cs. G.: 2004-ben én voltam a gyermeknap műsorvezetője a parkban, és akkoriban néhány évig a farsang farka télbúcsúztatók kikiáltójaként is megismerhettek a helyiek, de időnként más helyeken is „hakniztam” ilyen jellegű produkciókkal, ami egy kis játék és pénzkereset is volt természetesen. A versmondástól sem távolodtam el végképpen, de erről még későbbi kérdései kapcsán szólni fogok.

És mi vitte el a szobrászat, ezen belül is elsősorban a faszobrászat irányába?

Cs. G.: Matematikai tehetségtelenségem miatt eltanácsoltak a Táncsics Mihály gimiből és valamit kezdeni kellett az életemmel, ezért aztán elmentem nappali tagozatos, műbútorasztalosnak, a gimit pedig esti tagozaton, a dolgozók iskolájában fejeztem be. Ezekben az években szerettem meg a fát, ekkor kezdett el csírázni bennem a szobrász létem. Ezt követően felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az államvizsga után két évig – a művészképzőn – a nagyformátumú Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész volt a tanárom.

Elmúlt évtizedei azonban legfőképpen a moldvai csángókutatásról szóltak.

Cs. G.: Szüleim Erdélyből jöttek át az 1940-es második bécsi döntés után. Édesapám Kovásznán születetett, a Székelyföld legkeletibb, magyarlakta városában, édesanyám pedig a partiumi Temesváron látta meg a napvilágot. Áttelepülésük után Budapesten ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, melyből 5 gyermekük született, köztük én is.

Hogy miképpen lettem képzőművészből csángókutató? Nyilván erre kíváncsi a leginkább! Az 1970-es évek közepétől elég gyakran jártam ki a rokonokhoz, és onnét kiindulva egyre jobban tágítottam vándorlásaim körét, melynek aztán az lett az eredménye, hogy a kinti rokonlátogatásaim egy hónapjából már csak egy nap jutott rájuk, melyért aztán kellőképpen szemrehányást is tettek nekem.

Barangoltam Kalotaszegen, Széken, aztán egyhamar eljutottam a Gyimesbe – egyre keletebbre – a gyimesi csángókhoz is. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy a Székelyföld határán, a „granits” túloldalán, Moldvában is élnek csángó magyarok, akik oláh ruhát hordanak, és alig érteni a régies beszédüket. Mindezeket hallván egyre nagyobb vágy ébredt bennem, hogy megismerjem a moldvai csángókat, ezért aztán beültem a Széchenyi könyvtárba, és nagyon tudatosan kikértem a velük kapcsolatos Domonkos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyveket. Ezekből aztán kiírtam legalább 20 csángó tájszót, néhány román jövevényszavukat és kirajzoltam a szükséges térképeket. Aztán ennek a „nagy tudásnak” a birtokában 1977 nyarán kiutaztam Moldvába, ahol néhány nap múlva elkapott a milícia. Alig tudtam kihazudni magam, hogy csak sörért mentem be a faluba, és megyek tovább a tengerpartra. Szerencsémre elengedtek, és egy hónapig maradtam első alkalommal a csángók körében. Az alatt az egy hónap alatt rögtön megértettem, hogy a Ceausescu-érában rajtam kívül oda nem nagyon mászkálnak emberek, és amit ott átélek, azt lehet, hogy egyedüliként élem meg magyarként. Már akkor elhatároztam, hogy a képzőművészeti létemet takaréklángra helyezem, és elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának a megmentésével fogok foglalkozni, mert lehetséges, hogy bekövetkezik az, hogy megsemmisülnek vidékek, lakótelepekre telepítik az embereket, és ez a magyar népcsoport teljesen asszimilálódik. Csak az én életem során szűnt meg három csángó falu, és ez egy megállíthatatlan folyamat.

Ettől kezdve aztán minden nyáron oda vezetett az utam, és két évvel később pedig megismerkedtem Domonkos Pál Péter történész-csángó kutatóval, aki már gyermekkorában, az 1910-es években megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. Kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért, 1991-ben Széchenyi-díjat kapott. A vele kialakult személyes kapcsolatom és a moldvai csángók életéről készült fotóim iránti érdeklődés erősített meg abban, hogy továbbra is menjek Moldvába. Az első években még csak egy-egy nyarat töltöttem ott. Aztán rájöttem arra, hogy a kora tavasz, késő ősz és a téli hónapok a legideálisabbak az anyaggyűjtésre. A 80-as években már nem csak fotóztam, hanem sokat magnóztam is. A legrégebbi 30 moldvai csángó faluból rengeteg mindent sikerült gyűjtenem. Nagyon érdekeltek ezek a legarchaikusabb települések, az ún. „sziszegő falvak”, ahol az „s” helyett „sz” hangot ejtenek (Szabófalva, Kelgyest, Jugán….) és a „gy” hang helyett a „dzs”-ét használják. Pl. a magyar szót náluk madzsar-nak ejtik.

Az elmúlt 45 évben hányszor járta meg oda vissza ezt a cca. 1600 kilométeres utat?

Cs. G.: Több mint 200 alkalommal, rövidebb-hosszabb ideig. Negyedszázadon át vonattal, az elmúlt 20 évben az ún. maxi-taxi kisbusszal, mostanság pedig egyikmásik barátom kocsijával megyünk ketten-hárman, ahogyan adódik.

Az elmúlt évtizedek alatt gondolom sikerült megtanulnia az archaikus, régi századokat idéző magyar -románnal keveredő – csángó nyelvet, melyet gyakran még a szomszédos székelyek is nehezen értenek meg.

Cs. G.: Persze, megtanultam, már csak udvariasságból is! Ám hozzá kell tennem, hogy a csángó az nagyon is magyar nyelv, mely gyakran falvanként is változik a táj-és román jövevényszavakkal.

Mennyire került, kerül háttérbe képzőművészeti munkássága, e néprajzos évtizedei alatt?

Cs. G.: Háttérbe került, hisz, ahogyan már említettem, elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának megmentéséről szóltak ezek az évtizedeim, azonban a képzőművészeti alkotás sem tűnt el életemből. Egerben, a Hittudományi Főiskola falán van egy ovális formájú bronz domborművem, mely Petrás Incze Jánosnak, a híres csángó kutatónak mellplasztikáját jeleníti meg, és a dombormű peremén a klézsei templom és az azt körülvevő apróházak láthatóak. Ezt követően az 1992-ben elhunyt Domonkos Pál Péter házának falára és a nevét viselő XI. kerületi általános iskola falára készítettem egy-egy bronz domborművet. Továbbá én készítettem el Turcsány Péternek, a Kráter Könyvkiadó néhai igazgatójának bronz domborművét is.

Moldvai csűrökben, a helyszínen hat köztéri faszobrot faragtam, Álmos fejedelem, Szent István, illetve jeles csángó emberek mellszobrait. És ha már ismét szóba került a fa, elmondhatom, hogy ez a 25 éve Budakeszin épült faház, ahol most beszélgetünk, kétkezi munkám eredménye, mely nagy élménye volt életemnek.

Múlnak az évek. Még ma is képes ezekre a gyakori és hosszan tartó moldvai utazásokra?

Cs. G.: Az utóbbi 12 évben már „csak” háromszor megyek ki évente, a Ceausescu időben még havonta voltam kinn. Gyakorlatilag a Megkötött idő című összegező könyvemmel a magnókazettáim anyagát már rögzítettem írásban, és van egy 100 órányi filmanyagom is, ami, ha minden igaz, hamarosan digitalizálásra kerül, a 140 órányi hanganyagommal együtt.

Hány fotót készített az elmúlt évtizedekben?

Cs. G.: Rengeteget! Több fotóalbumom jelent meg az elmúlt évtizedekben, melyek mind csángó témájúak.

Ez a meglehetősen változatos életmű napjainkban merre halad?

Cs. G.: Mióta többet vagyok itthon, előtérbe került a szobrászat, Napi rendszerességgel dolgozom a műhelyemben! Részben megrendelésre készítek bronz szobrokat, érméket. A köztéri megrendelések ritkák. Emellett fa kisplasztikákat készítek. Esténként pedig irodalmi életművemet csiszolom, mikor túlteng bennem a közlési vágy. Eddig három könyvem jelent meg, két kisregény és egy félig kisregény, félig novellás kötet. És járom közben az országot. A múlt évben 16 előadást tartottam művelődési házakban, egyetemi klubokban.

„Nem felkent” néprajzosként mennyire van kapcsolata a Néprajzi Múzeummal?

Cs. G.: Vannak olyan néprajzosok, akik ismerik a munkásságomat, és természetesen vannak olyanok, akik a többszólamú ember munkáját bizonyos gyanakvással szemlélik. Úgy gondolja a néprajzos, hogy biztos jó fotós, de néprajzosnak senki, a fotós meg azt mondja, hogy nagyon jó néprajzos, de fotósnak béna, a szobrász meg azt mondja, hogy szobrászként nem tudok nyilatkozni, de nagyon jó fotós és néprajzos… És akkor még az irodalmárokat nem is említettem.

Ezt a sok évtizedes munkát milyen anyagi hátérrel csinálta végig?

Cs. G.: Szabadfoglalkozásúként, önerőből, a család, feleségem támogatásával.

 Akik ismerik, tudják, hogy nincs mobiltelefonja, nem internetezik. Ez nem hátráltatja a munkáját?

Cs. G.: Ezt az őrületet én önként vállaltam, nem gondoltam soha arra, hogy ezt bárkinek is, rajtam kívül finanszíroznia kéne. Elég volt ezt a feleségemnek elviselnie. Mikor bejelentettem neki, hogy egy évre kiköltözöm Moldvába tanítani, halálosan megrémült.

Ezzel a családnévvel netán kötődik Kőrösi Csoma Sándorhoz, nyelvtudóshoz, a tibetológia és a tibetiangol szótár megalkotójához?

Cs. G.: Székely nagyapám elmondása szerint Kőrösi Csoma Sándor unokatestvéri ágáról származik a családunk. Nagyapám erre nagyon büszke volt, és erről később dokumentumok is előkerültek.

Gazdag életet élt a mai napig!

Cs. G.: Én egész életemben azt csináltam mindig, amihez kedvem volt, amit szerettem. Amikor a műhelyemben vagyok, örömmel és boldogan faragom a szobraimat vagy mintázok. Munka közben mindig verset memorizálok vagy énekelek. Mikor Erdélybe utazom, vagy Erdélyen keresztül Moldvába, akkor megint boldog vagyok, mert azon a területen járok, és azokkal az emberekkel találkozom, akiket szeretek, akiknek ismerem a szokásait, nyelvüket.

Soha nem a pénz után futott!

Cs. G.: Nem baj! Ahogy az északi csángók mondják a sziszegő nyelven:

„Jén azért munkáltam, hogy a mászvilágond, Jézuszka Krisztuszka elé mikor odavezet Szent Péter, megszimogassza a vállamat!”

Horváth Jenő

Megosztom a cikket

Budakeszi sikeres vállalkozói

28 éve működik az id. Pósch Tamás által alapított For Baby Kft. Budakeszin. A fia, ifj. Pósch Tamás által 2010-ben alapított Health Expert Kft.-nek is itt van a székhelye, az idén várhatóan 2,5 milliárd forint nettó árbevételű vállalkozás reform élelmiszer alapanyagokat forgalmaz.
Mára kinőtték a Szőlőskert úti épületüket, ezért a Szürkebarát utca és a Királyleányka utca sarkán lévő új vállalkozói területen 1250 m²-es raktárcsarnokot és irodát építenek, ami logisztikai központként is működik majd.
A világ minden tájáról több országgal kereskedő budakeszi székhelyű cég jelenleg key account managert keres, lehetőleg Budakesziről. Érdeklődni a 06 23 232 296-os telefonszámon lehet.
https://www.facebook.com/healthexpert.hungary

Győri Ottilia hivatalos oldala

Megosztom a cikket

Minden díjat besöpört ez a szörpcsalád

Magyarország legjobb szörpjének és Magyarország legjobb lekvárjának választották a Mayer Szörp manufaktúra termékeit.

A 2022-es Kézműves Kiválóságok díjat szörp és lekvár kategóriában a hazai manufaktúra málnás termékei nyerték: Magyarország Szörpje címet kapta a Mayer Málnaszörp és Magyarország Lekvárja lett a Mayer Málnalekvár.

turizmusonline.hu

Megosztom a cikket

A film, amely bemutatja Budakeszi értékeit

Mindössze két és fél perc hosszúságú a Budakeszi – a főváros zöld kapuja című alkotás, melyben a Vadaspark bejáratát őrző, fából faragott szarvas megelevenedik. Ő kalauzolja végig a nézőt a városunk értékeit bemutató filmben. A közelmúltban jelent meg az internetes térben ez a sajátos hangulatú alkotás, de már jelentős a nézettsége. Az alkotót, a Budakeszin élő Záhonyi Andort faggattuk kalandos életpályájáról és a film készítésének körülményeiről, gyakran nem mindennapi helyzeteiről, sikeres fogadtatásáról.

Honnan indult filmes pályafutása?

Záhonyi Andor: Gyerekkoromtól kezdve nagyon vonzott a filmkészítés, a fotózás. Emlékszem arra, mikor a 80-as évek végén néztem kis srácként az egycsatornás magyar tv-n az összekötő szignál részeit, melyeket szörnyűnek, ízléstelennek tartottam. Mondtam is a szüleimnek, hogy ha nagy leszek, én sokkal jobbakat fogok csinálni. Aztán egy olaszországi utazáskor kaptunk egy akkor korszerűnek mondható fényképezőgépet. Onnantól én lettem a családunk fotósa. Akkor még persze nem gondoltam volna, hogy ebből még egyszer megélek. Csak hobbiként próbálkoztam. Érdekelt a zene, a sport, a számítástechnika.

Aztán mégis filmes lett.

Z. A.: A 90-es évek közepétől én is megéltem a kelet-európai sorsot. Londonban egy ideig karbantartó voltam, de néha mosogattam is a konyhán egy hotelban, majd elmentem világot járni Dél-Afrikába, ahol kerítéseket hegesztettem, hogy legyen pénzem az ottani vadvilági (wildlife) fotózáshoz, amelyekkel komoly díjakat is nyertem. Aztán visszajöttem ugyanabba a londoni hotelba, ahol a napi munkám mellett elkezdtem filmkészítést tanulni a London King’s College-ben működő New York Film Academyn. A kurzus végén a vizsgafilmemet a City egyik mozijában mutatták be. Ezt követően egy ideig operatőrködtem is, de főleg arra törekedtem, hogy a vágó- és vizuális effekt-vonalat fejlesszem, főleg autodidakta módon!

Tulajdonképpen mi az a vizuális effekt (VFX, Visual Effects), melyben elmélyítette tudását a kinti évek alatt?

Z. A.: Ezek alatt azt értjük, hogy mindazokat a folyamatokat, amelyek egy film képi világának a teljessé tételéhez szükségesek a forgatás során, de túl költségesek vagy kivi-telezhetetlenek, azt többnyire komputer animációs-, grafikai- és vágóprogramok segítségével oldjuk meg. Digitális teremtményeket mozgatunk, természeti jelenségeket, tüzeket, viharokat, háborgó tengert stb. szimulálunk, és mindezt valósághűen kell elkészítenünk.

Hazatérve tulajdonképpen a nulláról kellett indulnia a filmes szakmában, hisz nagyon fiatalon ment ki innen, és sok évig volt távol. Nemigen lehettek itthon kapcsolatai.

Z. A.: Egyáltalán nem volt ismerősöm a szakmában. Folyamatosan kutattam a hirdetéseket, és aztán találtam egy lehetőséget, ahová vágót és vizuális effektekkel foglalkozó embert kerestek. Isteni áldás, hogy azonnal felvettek oda. Teljesen le voltam nyűgözve, amikor neves magyar színészekkel dolgozhattam reklámfilmekben. Aztán egy nap a stúdió vezetője meglepetten szólt nekem, hogy nem tudja hogyan, de felkérés érkezett egy hollywoodi stúdiótól. Megnéztük a snitteket és ámultunk, hogy A-kategóriás színészek szerepelnek a filmben. Robert De Niro épp egy égő házból menekült ki, csak nem volt tűz körülötte, Edward Norton pedig egy brutális késelős gyilkosság szemtanújává vált, de vér nem volt sehol a felvételen.

Még hiányoztak onnan a vizuális effektek. Nagyon lelkes lettem, gondoltam, eljött az én időm! Pár óra elteltével azonban szomorúan jött vissza a vezető: sztornó az egész, felejtsem el, sajnos rossz e-mail címre küldték az anyagot, és egyáltalán nem nekünk szánták. Kicsit letörtem a hír hallatán, de úgy gondoltam, hogy ettől függetlenül teszek egy próbát, és megcsinálom a kéréseket az adott snitteken. Nem szóltam senkinek, hanem hétvégenként túlórában nekiálltam, és az elküldött shotokból néhányat kiválasztva megcsináltam a feladatokat a magam ízlése szerint. Amikor elkészültem velük, megmutattam a stúdióvezetőknek, akik azonnal elküldték a hollywoodi stúdiónak. Nagyon meglepődtek a kintiek, de hála Istennek el voltak ragadtatva, és onnantól kezdve folyamatosan kaptuk az ilyen jellegű munkákat. Azóta rengeteg A-kategóriás színész snittjein dolgozhattam, és a hazai stúdió is elkezdett bővülni, nagy stúdióvá váltunk.

Említene néhány ilyen munkát?

Z. A.: Az egyik munkám során Re-ese Witherspoon várandós volt a forgatás alatt. Szerintem 8 hónapos terhes lehetett, viszont a filmbeli szerepében ez nem látszódhatott. Így a teljes filmben el kellett tüntetni a hasát és minden erre utaló jelet. Gyakran előfordul, hogy valakinek az arcát kell 20-30 évvel fiatalabbá varázsolni, vagy épp megöregíteni. A Death Race 2-ben a versenyzők megjelenítésének grafikáját és animáció designját dolgoztam ki az Universal Pictures-nek, de voltak extrémebb feladatok is, ahol egy ember teljes felsőtestét kellett kicserélnünk egy filmben. Eddig összesen 42 amerikai nagyjátékfilm vizuális effektjeit készítettük el, köztük van a The Mechanic, a Killing Season és a Stone is.

Legutóbbi milyen amerikai film vizuális utómunkálataiban vett részt?

Z. A.: Most két évig Steven Spielberg Halo akciófilm sorozatán dolgoztam. Izgalmas volt, amikor siettet tek, hogy most Spielberg nézi meg a munkámat.

És milyen magyar filmek virtuális effektjein dolgozott?

Z. A.: Itthon nagyjátékfilmek -A viszkis, Pesti balhé, Blokád – és reklámfilmek utómunkálatain dolgozom. Csak érdekességképpen megemlíteném, hogy még sok évvel a A viszkis 2017-es bemutatója előtt, még 2006-ban készítettem egy interjút Ambrus Attilával a sátoraljaújhelyi börtönben annak apropóján, hogy egy amerikai csapat akart vele filmet készíteni, és megkértek, hogy segítsek benne mint operatőr. Végül aztán nem valósult meg ez a film.

Nem is olyan rég egy magyar szuperhősfilm, a The Hun (A hun) nagyon látványos előzetesével rukkolt elő. Négy évig dolgozott rajta. Ez a trailer jelentős szakmai sikert aratott.

Z. A.: Igen, valóban. 12 első és számos második díjat nyertem el vele nemzetközi filmfesztiválokon.

Egy, a magyar filmkultúrától ilyen távol álló műfajt sikerülhet-e meghonosítani? Én azonosulni tudok azzal, hogy nemcsak a cselekmény játszódik Magyarországon, hanem, hogy tulajdonképpen a címszereplő is a hazai mitológiából nőtt ki.

Z. A.: Igen, a trailer erre is egy kísérlet volt. Vajon az amerikai környezetben megszokott, a műfajra jellemző elemek megállják-e a helyüket vizuálisan magyar környezetben. Én is nagyon kíváncsi voltam rá. Szerintem sokan eljátszanak ezzel a gondolattal.

Milyen fázisban áll jelenleg a film? A videó alatt közölt leírás alapján producert keresnek, ám megosztottak egy viszonylag részletes alaptörténetet is, amiből arra következtetek, hogy folyik valamiféle forgatókönyv fejlesztés is.

Z. A.: Igen, egy produceri és írói csapattal már egy éve ezen dolgozunk, de erről jelenleg még nem oszthatok meg több információt. Remélem, hamarosan újabb hírekkel tudok előrukkolni.

A videóban rendezőként van feltüntetve. Ha sikerül pénzt szerezni a gyártásra, a továbbiakban is vállalná ezt a feladatot?

Z. A.: Igen. Bővebben: nem. Az én szakmám a vizuális effektek területe. Ha rajtam múlna, és jó filmet szeretnék látni, akkor egy tapasztalt nagyjátékfilm rendezőre bíznám. VFX supervisor nagyon szívesen lennék a filmben, és természetesen szeretnék a gyártásban és a kreatív munkában is részt venni.

Az interjú végére hagytam beszélgetésünk talán legfontosabb részét, ahol a Budakeszi – a főváros zöld kapuja című, Budakeszi értékeit bemutató imázsfilmről kérdezném, mely az eddig megszokott, hasonló jellegű filmekhez használt, többségében hagyományos kamerás felvételek mellett erőteljesen és igen karakteresen él a vizuális effektekkel is, nagyon dinamikus, 2-3 másod perces snitt vágásokkal. A film hoszszúsága mindössze 2 perc 43 másodperc, mégis sok mindent látunk városunk értékeiből

Z. A.: Mikor megbíztak engem a film elkészítésével, szabad kezet kaptam a városvezetéstől. Az egyetlen feltétel az volt, hogy Budakeszi értékeit mutassam be. Ha a budakeszi dugókról szóló alkotásra kaptam volna felkérést, az egy másik film lenne. Én nagyon szeretem Budakeszit, szeretem a sok zöldet, ami itt van. A szlogent is én választottam ki. Rákerestem, hogy az évek alatt milyen szlogenek fordultak itt elő és ezt találtam a legtalálóbbnak, ez állt hozzám a legközelebb. Ez egy alkotás, és mint minden alkotás, szubjektív. Én Budakeszit ilyennek látom.

Mindössze 2:43 perces a film és 52 snitt (filmkép, jelenet) látható ennyi idő alatt!

Z. A.: Az elején kicsit meglepődött a városvezetés, hogy 2,5 percesre tervezem a filmet. De úgy gondoltam, ebben a rohanó világban, már ez is túl hosszú. Viszont ebbe még sikerült elviselhető módon belerakni, mindent, amit szerettünk volna. Természetesen volt sok snitt, ami végül nem került be, és volt olyan helyszín, amit utólag nagyon sajnálok, hogy nem került bele, és nem jutott eszembe korábban. Minden snitt rengeteg előkészületet igényelt. Először ki kellett választani, milyen helyszínek szerepeljenek. Mintegy 200 helyszín jött számításba. Az ezekről készült próbafelvételekből választottunk ki 52 helyszínt, melyeket újra bejártunk és kerestük a legszebb arcukat, hogy melyik kompozíció lenne a legjobb és milyen napszakban. Ezután a családom szereplésével készítettem tesztfelvételeket, hogy lássam, jól működik-e a vágás. Ők a végleges filmváltozatban is szerepet kaptak. Mindezek után leszerveztük a napot és a szereplőket. Minden snitt legalább 3-4 órát vett igénybe az éles forgatás során, és ezekből összesen 2-3 másodperc került be a filmbe.

A 15 fős stábon kívül, akik nyilván többségében nem budakesziek, hány helyi lakos alakította a „szerepeket” a filmben?

A kép közepén a „Budakeszi – a főváros zöld kapuja” imázsfilm alkotója, Záhonyi Andor, a jobb szélén pedig ’Sigmond Bertalan alpolgármester átható az egyik forgatási napon 100 budakeszi polgár társaságában – 40 fokos hőségben

Z. A.: Mintegy 200 fő! Hála és köszönet valamennyiüknek! Hatalmas munka volt a szervezés, melyben nagy segítséget kaptam ‘Sigmond Bertalan alpolgármestertől.

Sok szép pillanatot láttunk!

Z. A.: Fontosnak tartottam, hogy Budakeszi legszebb arcát mutassam. Például a Villám utcában van pár gyönyörű fa – talán japán díszcseresznye -, ami tavasszal két hétig virágzik, és az utca csupa rózsaszín, itt futnak a cserkészek a filmben. És arról sem feledkezhettem el, hogy az odvaskeltikék benne legyenek a filmben. Ilyenkor 2-3 hétig kék-fehér színben pompázik a budakeszi erdő. Ezt a biciklis részbe raktam bele. Minden szereplő budakeszi lakos és a zenészek is ide kötődnek.

Én erdőjáró vagyok, gyalog és biciklivel is. Nekem paradicsomi ez a környezet. A lelkem a sok zöldben megnyugvásra talál. Ha nagy feszültségek vannak az életben, akkor ki kell menjek az erdőbe, a fák közé. Nagyon szeretem a vadasparkot és az állatokat. A forgatás kapcsán egy éven keresztül jártam be a vadasparkba, és készítettem a felvételeket a farkasról, a hiúzról és a szarvasokról. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hiszen van egy mozdulat, egy tekintet, egy szép kompozíció, ami dramaturgiailag megfelelő lesz a filmhez. Sajnos ezek hónapok, napok, órák…

Gondolom, számos izgalmas kaland is volt a forgatás során.

Z. A.: A néptáncosok, a Rojtos együttes tagjai 4 órán keresztül táncoltak a 40 fokban, hogy az a 3-4 másodperc tökéletes legyen róluk és életszerű. Még az utcai forgalmat is leállítottuk pár percre, hogy elkészüljenek az izgalmas felvételek. A Batthyány utca lakóival előre megbeszéltük, hogy az adott forgatási napon álljanak el az autókkal az utcából. Eljött a nagy nap, és épp egy hatalmas zuhé volt, így hajnal 4-5-kor kellett hívni a szereplőket és a lakosokat, hogy nem lesz forgatás, majd leszerveztünk egy újabb napot. A szarvasnak pedig tavasszal nemhogy szarva, még agancsa sem volt.

Túl a film forgatásán, melyet lapzártánkig mintegy 15 ezren láttak a Facebookon és a Youtube-on, mivel zárhatnák le ezt a témát?

Z. A.: A film elkészítésének folyamata hasonlóan zajlott, mint egy nagyjátékfilm esetén is az előkészítéstől az utómunkáig. A hangot mozifilmes hangmérnök zörejezte, a gyönyörű színekért pedig a „colorist”-ot illeti dicséret. A vizuális effektekért egy nagyobb csapat, a B4VFX felelt. A film a helyi értéktárba nyújt betekintést, de kezdetektől a szívügyemnek tartottam, és azon voltam, hogy ne csak értékeket mutassunk be a filmben, hanem hogy maga a film is egy érték legyen a budakeszi lakosok számára. Büszkék lehessenek rá, és szívesen mutathassák ezt a filmet a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek még száz év múlva is

Most milyen munkái vannak?

Z. A.: Jelenleg egy londoni filmstúdiónak dolgozom, akik többek között a Dűne, Interstellar vagy épp a Stranger Things utómunkálatait is végezték.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022. szeptember

Megosztom a cikket

Költő, legendás rádióműsorok szerkesztője

Budakeszi díszpolgára, Albert Zsuzsa a nyáron volt 90 éves. 54 évet dolgozott a Magyar Rádióban. A mai napig olvas, ír, tervei vannak,az egész családra vasal, ellátja magát és időnként süteményeket süt az unokáknak és dédunokáknak. Mindig megcsodálom őt, mikor látom dinamizmussal teli járását, mozgását Budakeszi utcáin. A József Attila- és számos korábbi díj mellett a közelmúltban a Magyar Érdemrend tiszti keresztje elismerést vehette át. Rádiós- és költői munkásságáról kérdeztük őt ebben az interjúban.

Hogyan lesz valakiből költő?

Albert Zsuzsa: Ehhez kellett gyermekkorom meleg családi fészke, szüleim irodalmi érdeklődése, a jó könyvek, a rengeteg olvasás. 13 éves lehettem, mikor egy egész dolgozatot versben írtam meg. A pesterzsébeti gimnáziumban kitűnő tanáraim voltak, meg aztán erre születni kell. Ám életem nagy részét a rádióban töltöttem, nem költőként, hanem irodalmi szerkesztőként, ez volt a foglalkozásom. Csak akkor írtam verseket, mikor szükségét éreztem. Ezért is olyan vékonyak a versesköteteim, összesen hat. Néha rá is csodálkozom egy-egy mások által írt vastagabb verseskötetre.

Egyetemi évei után a rádióhoz került.

A. Zs.: Sokat olvasó szüleim álmát egy egyetemi diploma megszerzéséről nekem sikerült teljesíteni: 1950-ben felvettek az ELTE magyar-történelem szakára, ahol aztán a nagyszerű első év után a mérhetetlenül sok marxizmus miatt elhagytam a történelmet és egyszakos lettem. Mivel református vagyok, engem elsősorban a XVI. századi irodalom foglalkoztatott, ahol otthon voltam a biblia- és zsoltárok miatt. Nagy évfolyam volt a mienk. Egy évfolyamra jártam Antall Józseffel, Katona Tamással és két későbbi nyelvésszel, Grétsy Lászlóval és Wacha Imrével. Évfolyamtársam volt Martin György néptánc- és népzenekutató, a táncház mozgalom szellemi atyja és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató is.

Az ő közelségükben én is éveken át néptáncoltam és Var-gyas Lajos népdal óráira jártam, ahol a népdalok lejegyzését gyakoroltuk. Életem legnagyobb ajándéka, későbbi férjem, Albert Gábor is erre az évfolyamra járt. Sugárzott róla a kemény jellem és az értelem. 64 évet éltünk együtt. Felneveltünk két kitűnő gyereket és van hat unokánk, két dédunokánk. 1954-ben, az egyetem elvégzése után tanítani szerettem volna, de akkor nem volt megüresedett tanári állás. A sors és a szerencse folytán végül is a rádióhoz kerültem, az irodalmi osztályra.

Milyen 1956-os emlékei vannak rádiósként?

A. Zs.: Október 23-án a rádiósok háromnegyed része kinn volt az utcán, köztük én is. A Műegyetemről jövő tömeg akkor már ott volt a Szentkirályi utca vonalában, ahonnan a Nagykörúton keresztül mentünk a Bem-szoborhoz, majd a parlamenthez, aztán tovább a rádióhoz, végül a Nemzeti Múzeumhoz, ahol akkor már kezdtek lőni. A múzeum kapujában lapultam a lövések elmúltáig. Akkor még fel sem fogtam, hogy mekkora veszélyben volt az életem. Egy furgonnal sikerült végül hazaérnem többekkel Pesterzsébetre. Akkor már késő este volt, egy éves kisfiam születésnapját egy nappal később ünnepeltük. Édesanyám vigyázott rá és fel volt háborodva, hogy hol voltam ennyi ideig, mert fogalma sem volt, hogy mi történt azokban az órákban. Férjemet akkor a budakeszi tüdőszanatóriumban tbc beszűrődéssel ápolták.

A rádióban nagy tisztogatás volt a forradalom leverése után?

A. Zs.: Érdekes, de nem! „Csak” néhány fiatalt rúgtak ki, akik a szerelmüket látogatták meg a börtönben. Mindenki meghúzta magát, megpróbálta túlélni ezeket az időket, persze műsorokat kellett csinálni. Én például egy Reviczky Gyula-műsort szerkesztettem, mert úgy gondoltam, hogy az politikamentes lesz. Az volt a címe, hogy A Világ csak hangulat, mert neki van egy ilyen verse. Na, amit én kaptam azért! A világ csak hangulat…? – kérték tőlem számon! Keresztury Dezső és Képes Géza mentett meg egy irodalomtörténeti sorozattal.

Ezt követően még évtizedekig dolgozott a rádió irodalmi szerkesztőségében. „Az ötvennegyedik év – 19542008” címmel foglalta össze ezeket az évtizedeket, melyek alatt kiteljesedő pályája szorosan összefonódott a XX. század második felének magyar irodalmával, kiváló alkotókkal, ünnepeltekkel és politikai okokból háttérbe szorultakkal is.

A. Zs.: Szerencsénkre a rádió irodalmi osztálya a forradalom után is egyben maradt és olyan vezetőik voltak, akik ugyan párttagok voltak – jelentős politikai kapcsolatokkal -, ám ők vigyáztak ránk, tartották a hátukat, ha valami nem tetszett a felső vezetésnek. Voltak idők, mikor 25 tagja is volt a csapatnak.

A szerkesztőség politikamentes műsorokat készített. Én szerkesztője voltam többek között az Édes anyanyelvünk (Lőrincze Lajos), Beszélni nehéz (Deme László), Hangalbum, Miért szép?, Beszélgetés egy versről” sorozatoknak. Szépirodalmi műsorokat csináltam a tavaszról, Jékely Zoltán, Csorba Győző, Takáts Gyula és mások költészetéről. Kedves munkatársam volt Tamási Áron és Tatay Sándor is.

Mikor jött el az az idő, hogy ezekben a politikamentes műsorokban lehettek áthallások is?

A. Zs.: Én nem igazán szerettem politizálni. Az viszont tény, hogy azok a költők, írók, akik műsoraim vendégei voltak, nem kötődtek az egypárti kurzushoz. Azokat a műsorokat mások alkották. Én többek között Nemes Nagy Ágnessel, Csorba Győzővel, Jékely Zoltánnal, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval készítettem tematikus összeállításokat. Az ilyen jellegű műsorokhoz kellett a falakat feszíteni. Először egy-egy verssel, majd öt perccel, tíz perccel, 15-20 perc beszélgetéssel, 60 perces műsorokkal kaptak teret ezek a háttérbe szorított alkotók.

A 60-as, 70-es, 80-as években még nem voltak kereskedelmi rádió-és tv-adók. Mindössze három rádió-és egy tv-adó működött, és természetesen még híre-hamva sem volt az internetnek. Sokkal több volt a szépirodalmat olvasó ember. A rádió irodalmi osztályának ezeket a műsorait sokan hallgatták. Nem véletlen, hogy szerkesztőségükben, mintegy húszan dolgoztak sok-sok éven át.

A. Zs.: Ha valaki nem olvasott verset, akkor is óhatatlanul, gyakran véletlenül ráakadhatott ezekre a műsorainkra. Az elhangzott verseket színészek adták elő, akik rengeteget adtak hozzá ezekhez az alkotásokhoz. Nagyon sok hallgatónk volt azokban az évtizedekben. Jó társaság, egy nagy csapat alkotta szerkesztőségünket: Kulcsár Katalin, Liptay Katalin, Kövesdy Zsuzsa, Puskás Károly, Papp Zoltán és mások. „Az ötvennegyedik év – 19542008” című kötetemben igyekeztem összefoglalni sok évtizedes szerkesztői munkámat. Ez egy dokumentum értékű krónika és egyben emlékirat is, melyben mini portrékban idéztem fel jelentős írók, költők, művészek alakját, akikkel munkám során személyes, gyakran életre szóló kapcsolatba kerültem. A kötetben olvasható levelezéseim is erősítik a kötet dokumentum értékét.

Ugyancsak dokumentum értékű talán legismertebb munkája az „Irodalmi legendák, legendás irodalom” 11 kötete, mely a XX. század második felének szubjektív irodalomtörténete.

A. Zs.: Anekdotákat meséltek írók, meg irodalomtörténészek egykori élt íróbarátaikról a stúdióban. Ebből először műsorok készültek, aztán megszületett belőle ez a könyvsorozat. („…könyvei kordokumentumok, irodalomtörténeti csemegék. Legfőbb értékük abban rejlik, hogy hűen mutatják azt az értékrendet, amelyben a szellem, a műveltség, a tehetség, az emberi tisztesség még együtt jártak. Mai életünkben kevés a megbízható tájékozódási pont” – az idézet az egykori kolléganőtől, Liptay Katalintól származik.)

Kikről szóltak ezek az anekdoták és kik voltak az anekdotázók, aki körülülték az asztalát?

A. Zs.: Mások mellett Tersánszky Józsi Jenőről, Jékely Zoltánról, Kormos Istvánról, Weöres Sándorról, Pilinszky Jánosról, Berda Józsefről szóltak ezek az anekdoták. Sajnos ma már az emlékezők közül is kevesen élünk. Hogy kik voltak az em-lékezők az asztal körül? Cseres Tibor, Csukás István, Csurka István, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel Balázs, Lőrincze Lajos, Lator László, Réz Pál, Vas István, Mészöly Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Törő-csik Mari, Nagy Gáspár, akik most hirtelen eszembe jutnak. Összesen 104 ilyen műsor készült. Ebből 102 már a rendszerváltozás után, összesen 250 közreműködővel.

A rádiónak ez a legendás, sok évtizedes irodalmi műsorfolyama is hozzájárult egy kicsit ahhoz, hogy Herder jóslata a magyar nemzet lehetséges végpusztulásáról ne valósuljon meg.

A. Zs.: A nyelv és az irodalom tartja meg a magyarságot. Keverék nép vagyunk, de szépséges nyelvünk olyan nehéz, hogy aki ezt a nyelvet megtanulja, az magyar. Lehet, hogy egy kicsit romlik, de megvan és használjuk.

Akárhogy is számolom, a szerkesztő asszony szinte végig alakítója volt a magyar rádiózás egyik meghatározó műsorának, hisz az irodalmi osztály valamikor a 40-es évek végén indult és ön nem sokkal később, 1954-ben kezdte el ott a munkát. Lehetett abban valami eleve elrendelt sorsszerűség, hogy ötvennégy év után – ami alighanem egyedülálló az intézmény mintegy 100 éves történetében -, mikor 2008-ban végleg befejezte itt a pályafutását, az irodalmi osztályt is megszüntették?

A. Zs.: Látja, erre még nem is gondoltam!

Albert Gábor Kossuth-díjas íróval 64 évig éltek együtt boldog házasságban. Halála előtt egy évvel, 2016-ban megkapták a budakeszi díszpolgári címet.

A. Zs.: Az ő művei nem könnyű olvasmányok. Prózája nemcsak epika, hanem filozófia és líra is. Nem tartozott csapatba. Sem urbánus, sem népi nem volt. Olyan magyar író, aki nagyon művelt volt és gyönyörűen írt. Nemzeti megmaradásunk, a magyar sorsproblémák érdekelték. Egyik legjobb könyve ennek kapcsán, A Királyok könyve IV. Béláról szólt. Esszéit hét kötetben gyűjtötték össze, hét novellás kötetet és hat regényt írt, többségében saját kortársairól, az ő életünkről. Emelt fővel című szociográfiája az egyik legfontosabb könyve. Összes munkája 27 kötetben jelent meg.

Hogy kerültek Budakeszire?

A. Zs.: Negyedszázada költöztünk ide lányomék családjával együtt ebbe a kertes házba. Kezdetben nem volt könnyű az itteni élet a budapesti évtizedek után, egy addig számunkra teljesen ismeretlen környezetben. Aztán a szerencse úgy hozta, az 1943-as szárszói református konferencia 2003-as újraindításának egyik fő szervezője, Merétey Sándor, a budakeszi református egyházközösség lelkipásztora mellett férjem, Albert Gábor volt. Ezt a szervezést tíz éven át csinálták közösen. Ez a kapocs a helyi református közösséggel is hozzájárult ahhoz, hogy megszerettük ezt a szép, erdőkkel körülvett települést. Jómagam pedig ebben a református közösségben 15 éven át szerveztem a reformáció emléknapját október 31-én, irodalmi estek formájában, ahol színész barátaim is felléptek.

90. születésnapját júliusban ünnepelte családi körben.

A. Zs.: A Kossuth rádió egy korábbi műsorommal köszöntött, és a Pesti Vigadóban átvehettem a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Jól esett, hogy gondoltak rám.

90 évesen egy nagy életművet tudhat maga mögött. Még mindig tud mosolyogni, fürge és gyors, ahogy látom az utcán, pedig a közelmúltban volt egy-két balesete.

A. Zs.: Hát azért, mert gyors vagyok, de a lábam már nem olyan tökéletes.

Mindig, mindenből feláll és felépül!

A. Zs.: Tudja, ez azért van, mert jó férjem volt, itt vannak körülöttem a könyvei. Rengeteg könyvet gyűjtött. Hatalmas, mintegy 10 ezres könyvtárat hagyott ránk. Ő a könyveivel tovább él velem. És a levelezésével – melyet leírtam és remélem, hogy most ki tudom adni – én is tovább élem a múltamat. Meg azért, mert együtt élek a lányom családjával, és a fiamék is közel vannak. Arról nem beszélve, hogy az Úristen is közel van hozzám!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022. szeptember

Megosztom a cikket

Az Egészségváros egyik védnöke

Évek óta tagja vagy már az Egészségváros védnökeinek, te hogyan készülsz ezekre az eseményekre?

Béres Alexandra: Nagyon jó érzés, hogy úgy érzem, szinte már hazajárok az Egészségvárosokra. Tudom, hogy mire számíthatok, milyenek lesznek a körülmények, milyen a hangulata az eseménynek. Amellett, hogy nagyon hasonlóak, mégis egy picit mindig más a különböző helyszíneken a rendezvény: mindig más településekre látogatunk el, és mindig más emberek ülnek velem szemben az előadásokon. Tehát az állandósságon belül egyben változatos is. Attól függetlenül, hogy régóta az Egészségváros védnöke vagyok, és ismerem már a rendezvényt és ismerem a hangulatát is, bevallom, az idény első Egészségvárosain mindig sokkal izgatottabb vagyok

Személyesen milyen visszajelzéseket szoktál kapni az Egészségvárossal kapcsolatosan?

B. A.: Azt szokták mondani a résztvevők, hogy ez egy csodálatos kezdeményezés, és nagyon kevés vállalatnál tapasztalható az, ami a Richternél igen, hogy ilyen jó ügy mellé álljanak. A résztvevők mindig, minden esetben nagyon pozitív visszajelzéseket adnak az Egészségvárossal kapcsolatban, és általában attól érzik különlegesnek ezt a rendezvényt, hogy nagyon sok segítséget kapnak az egészségügyi szűrések jóvoltából, valamint sok érdekes programon vehetnek részt az Egészségvárosok helyszínein, és nagyon hasznosnak érzik, hogy az esemény alkalmával felhívják a figyelmüket az egészségük megőrzésére, a prevenció fontosságára is.

Tehát egyrészt az ingyenesen igénybe vehető egészségügyi szűrések, valamint az izgalmas előadások, tornák és az ezekhez kapcsolódó érdekes, vizuális elemek miatt érzik különlegesnek a Richter Egészségvárost az emberek.

Véleményed szerint miért kiemelkedő fontosságúak az olyan prevencióval kapcsolatos programok, mint a Richter Egészségváros?

B. A.: Azért, mert bizonyos tekintetben felnyitják az emberek szemét a hosszú, egészséges életmóddal és jólléttel kapcsolatosan, kifejezetten az egészségügy szempontjából pedig azért kiemelkedőek a prevenciós rendezvények, mert nagy segítséget nyújtanak abban, hogy általuk egészségesebbnek, fittebbnek és boldogabbnak érezhessék magukat az embereket.

Mit üzennél azoknak, akik még nem döntötték el, hogy részt vegyenek-e a Budakeszin megrendezésre kerülő Richter Egészségvároson?

B. A.: Én azt érzem, hogy az emberek kicsit visszafogottabbak mostanában mindennel kapcsolatban, így a számukra újdonságként ható programokkal kapcsolatosan is, de pont az egészség az, amiért ki kellene lépnünk a megszokásból, rossz beidegződésekből. A Richter Egészségvároson való részvétel pedig ehhez akár egy nagyon jó, izgalmas első lépés lehet az egész család számára. A legnehezebb mindig az elindulás, de egy izgalmas programon való részvétellel, mint amilyen a Richter Egészségváros, ez könnyebben mehet.

Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon az egészségtudatosság és prevenció fontossága a lakosság körében?

B. A.: Én nagyon hiszek abban, hogy az egyénnek ezt először önmagában kell eldöntenie, hiszen amíg csak kívülről jön ez az üzenet, és nem érjük el azt, hogy ez belső motivációvá alakuljon, addig soha nem valódi érték ez számukra. Tehát minden módon meg kell próbálni bemutatni azt, hogy mitől lehet jobb, és minél többet kell beszélni róla, hátha egy-egy üzenet, egy-egy mondat a kellő időben el tud érni úgy az emberekhez, hogy azt valóban a sajátjuknak érezzék. Addig nem történik semmi. Épp ezért minél több olyan társadalmi jellegű felhívásra lenne szükség, mint amilyen az Egészségváros, ahhoz, hogy ez az elhatározás egyre több emberben meg tudjon fogalmazódni. Minél több impuzulsra lenne szükség, hiszen általában nem az első vagy a második üzenet éri el a hatását, hanem a sokadik, de egyszer eléri.

Mit üzensz Budakeszi lakosainak, miért érdemes kilátogatniuk október 1-jén a Közösségi térre?

B. A.: Véleményem szerint nagyon nagy ajándék Budakeszi lakosságának, hogy nem kell hosszú órákon keresztül sorban állniuk az egészségügyi szűrésekért, ahova sokszor még hoszszú várólisták is vannak, hanem egy helyen, egy rendezvényen belül az Egészségváros ingyenes szűrésein egyszerre nagyon sok vizsgálaton vehetnek részt az érdeklődők, ennél pedig egyszerűen nincs jobb alkalom arra, hogy valaki tisztába kerüljön a saját egészségügyi állapotával.

Van-e kötődésed, kedves emléked Budakeszivel kapcsolatban?

B. A.: Gyerekként szép emlékeim kötődnek a Budakeszi Vadasparkhoz, így október 1-jén is örömmel térek majd vissza a településre.

Megosztom a cikket

Gulyás Kiss Zoltán kaszkadőr Az „őrült magyar”

Gyakran szoktam említeni budakeszi ismerőseimnek, hogy városunkban szinte megszámlálhatatlanul sok izgalmas-, maradandó életpályájú interjú alany él. Ezek egyike Gulyás Kiss Zoltán kaszkadőr, akit több évtizedes, kihívásokkal teli pályafutásáról faggattuk, ahol nem ritka, hogy 110-el húz rá a rámpára egy látványos autós borulásért, máskor meg hagyja, hogy felgyújtsák, aztán meg ló vonszolja végig a porban, vagy éppen a 30 méter magas várfal tetejéről zuhan a keskeny várudvarra.

Sok évtizedes tapasztalattal a háta mögött, néhány mondattal elmondaná, hogy mi is egy kaszkadőr feladata?

Gulyás Kiss Zoltán: A kaszkadőr feladata az átlagosnál veszélyesebb feladatok ellátása filmekben, színházi produkciókban, ahol legtöbbször a színészek testi épségének megóvása érdekében alkalmazzák őket testdublőrként, illetve azért, mert a színész – kellő gyakorlottság hiányában – nem lenne képes a jelenetet megcsinálni, bár vannak színészek, akik vállalják az ilyen helyzeteket.

Miképpen talált önre ez a veszélyekkel teli hivatás?

G. K. Z.: 1977-ben egy pomázi lovasiskolában lovagoltam, ahol egy tornász srác trükklovagolt, s én egyszer beugrottam a helyére. Pár hónap alatt megtanultam a trükklovaglást, ezzel hívtam fel magamra a figyelmet. Idősebb kaszkadőr kollégák láttak bennem fantáziát, így kerültem be a 80 huszár és a Csillagszemű című filmekbe. A 80 huszárban nem tudom pontosan, hogy látszom-e, csak az biztos, hogy kaptam egy nagy bajuszt, ezzel indult a pályafutásom.

Kik voltak egykor az első kaszkadőrök, ők milyen körből indultak el?

G. K. Z.: Ennek a bölcsője az 1960-as évektől kezdve Magyarországon az öttusasport volt. Ferdinándy Géza öttusa világbajnok és Pintér Tamás (Oroszlán) öttusaedző voltak ennek a zászlóvivői. Az öttusában öt sportágban jeleskedtek a sportolók, könynyű volt őket elvinni az akkoriban készült Várkonyi Zoltán által rendezett történelmi filmekhez, hisz nekik volt állóképességük, tudtak lovagolni és vívni. Nem volt még abban az időben kaszkadőrképzés. Egymástól lestük el a trükköket, mert mindenki féltékenyen őrizte a saját kárán tapasztaltakat. Az idő múlásával persze sokat fejlődött ez a veszélyes hivatás, egyre nagyobbak lettek az elvárások. Sok olyan feladat bejött, mely specifikusabbá tette ezt a munkát, amit már egy öttusázó nem lett volna képes ellátni. Gondolok itt például arra, hogy hiába lovagol remekül egy öttusázó, de az nem biztos, hogy szívesen esik le a lóról, vagy fel tud buktatni egy lovat. Ezek elsajátítása egy hosszú tanulási folyamat.

Tehát nyilván elindult egy szakirányú képzés…

G. K. Z.: Vezetésemmel működik a 2003 tájékán alakult Magyar Kaszkadőr Akadémia, melyen évente indítunk, általában 10 fővel, két éves képzést. A gyalogos szak adja a legátfogóbb tudást a legtöbb feladattal, a többi – motoros, autós, lovas – szak erre épül, hiszen benne van a verekedés, az eséstechnika, a vizes feladatok, a fegyvertechnika vagy a vívás.

Ezek szerint napjainkban már aligha engedheti meg egy film producere, hogy veszélyes helyzetekben a színészeket ne kaszkadőr dublőr helyettesítse?

G. K. Z.: A ’70-es évek közepén készült a Kísértet Lublón című film, melynek egyik jelenetében háttal ülve lovagolt vágtában, az amúgy jó fizikai adottságú, vagány, remek lovas Cserhalmi György. Ezt ma már nem engedhetik meg maguknak a színészek- és egy produkció sem, mert ha egy ilyen helyzetben lesérül egy fő alak, akkor mehet az egész, addig leforgatott film a kukába, miközben a legolcsóbb film forgatása is megközelítőleg napi 10 millió forint. A kaszkadőr tehát egyfelől védi a színészek testi épségét, másfelől pedig a filmek költségvetésének is biztonságot ad.

45 éve van a pályán. Hány film munkáiban vett részt ez idő alatt?

G. K. Z.: Az adatbázis szerint körülbelül 230 mozifilmről tudok, melyek többségében magyar és amerikai filmek. Ám ebben nincsenek benne a tv- és reklámfilmek, ezekkel együtt sokkal nagyobb ez szám.

Magyar filmek?

G. K. Z.: A 20 éve készült Hídember, ahol egy 400 lovas konvojt kellett vezetnem, reguláznom első lovasként a szilvásváradi dombokon, hogy ne legyen baleset. Ma már ezt digitális utómunkával, maximum 50 lovassal megcsinálnák. És emlékezetes volt a Tar Béla rendezte Sátántangó is, ahol lementük Bajára, a Fő térre, itt kellett végighajtani 20 lovat a fellocsolt, csillogó jégen.

És hadd említsek itt néhány már éppen elkészült történelmi, vagy készülő filmet is – sok csatajelenettel -, mely évtizedekig nagy adóssága volt a magyar filmművészetnek: Hadik, a leghuszárabb huszár, Aranybulla, Hunyadi, Petőfi. És az év végén elkészül a Báthory Erzsébet életéről szóló Tündérkert (ez még egyelőre csak munkacím) is. Jövőre pedig ugyancsak Magyarországon forgatjuk a Batu kán életéről szóló magyar-mongol-ausztrál-angol kooprodukciós filmet.

Hallottam, hogy a Hadik, a leg-huszárabb huszár harcjeleneteiben, óriási kaszabolás, látványos lovas rohamok láthatóak. A kaszkadőröket a film akciórendezőjeként ön készítette fel erre a nem mindennapi forgatásra.

G. K. Z.: Sőt, Trill Zsoltot is – aki Hadik Andrást alakítja a filmben – én tanítottam lovagolni három hónapon keresztül, a nulláról kiindulva itt, Budakeszin, a nagyszénászugi lovastanyán. Tudtam, hogy ezt nagyon akarja a művész dublőr nélkül és ez neki egy hatalmas érzés lesz! Egy olyan jelenetbe engedtem be, ahol mögötte 70 lovas rohamozott egy lejtőn, karddal a kézben. Eufórikusak voltak annak a jelenetnek a pillanatai, hatalmas erőt éreztem akkor ebben az alakításában. Ha felborult volna az a 70 ló, nem biztos, hogy kikerülték volna. És megcsinálta! Játszotta a szerepét és közben fél kézzel fogta a kantárszárat, a másik kezében pedig a kardot, miközben én mentem tőle 3-4 méterre egy quaddal és egy kamerával, amivel felvettük a jelenetet! Négyszer vettük fel ezt a lovas rohamot, szerencsére minden probléma nélkül. Nagy volt a felelősségem, de sikerült. Ez az érték már megvan az utókornak a filmvásznon.

Amerikai filmek?

G. K. Z.: A Royce-ban James Belushi kaszkadőr dublőre, az Én a kémben Eddy Murphy partnere voltam. Ez utóbbi filmben a budavári sikló szervizlépcsőjén futottam lefelé, ő meg jött a siklóban, és leütött. Óriási biztonsági meeting volt, hogy ki kerülhet hozzá közel, úgyhogy megtisztelve éreztem magam. 1996-ban Rob Cohen forgatta a Sárkányszív című mesefilmet Dennis Quaiddel, mely különösen emlékezetes maradt számomra.

Ez utóbbi forgatása során kapta az „őrült magyar” elnevezést.

G. K. Z.: Itt kaptam egy igazi adrenalinfröccs-feladatot a rendezőtől, aki a 30 méter magas zólyomi várfal tetejéről álmodott meg egy zuhanást, miután az ellenfelek már jól kiharcolták magukat. Pszichésen volt kemény, mert a várudvar és a torony közé egy 5 méteres résbe tudtuk csak betenni a légzsákot, ami fentről nagyon alattam volt. Azon túl pedig egy szakadék… Ráadásul karddal együtt kellett ugrani. De én akkoriban álmomban is ugráltam, annyira benne voltam az ilyenekben, hogy miután sokan nem vállalták, és odavittek engem, azonnal rábólintottam. Alig hitték el! Ekkor kaptam meg a stábtól ezt a megtisztelő, „őrült magyar” elnevezést.

Kapott olyan feladatot, amely még önt is meglepte, amitől megrémült?

G. K. Z.: Nem, de ez nem a bátorságom, hanem a rutinom miatt van.

Gondolom, jól fizetik a kaszkadőröket…

G. K. Z.: Ma már nagyon jó a gázsink! A rendszerváltás előtt, de még utána is évekig ez nem így volt. Ekkor elmentem maszek taxizni, voltam tűzoltókészülék- ellenőr, takarmánykeverő a lovardában… túléltük!

A digitális technika megjelenése mennyire változtatta meg a kaszkadőrök pozícióját?

G. K. Z.: A számítógépek nem fogják kiszorítani a kaszkadőröket, az akciók alapja mindig egy felvezető mozzanat, a kaszkadőr mozgása lesz. Ha ez kimarad egy ember zuhanásából, egy autós borulásból azon látszik, hogy az csak egy videojátékból lett kiragadva, mely hiteltelenné teszi az egészet. Ha valóban hitelessé akarnak tenni egy zuhanást az alkotók egy igényesen elkészített filmhez, akkor a felvezető mozdulatot meg kell csinálni. Ehhez le kell ugrani egy kaszkadőrnek öt-hat méter mélységben egy zöld, vagy kék háttér előtt, sok kameraállásból, melyet aztán utómunkával meg lehet hosszabítani.

Nagynevű világsztárok környezetében dolgozhatott. Milyenek testközelből ezek a hírességek?

G. K. Z.: Brad Pitt baromi jó színész, de rátett a hype-ra azzal, hogy a set és az öltözője közé felhúzatott egy 500 méteres zárt folyosót. Omar Sharifnak egyszer lehettem a dublőre, a Nagy Katalin című filmben, ő már egy ölelésével többet ért el, mint mások a nagy felhajtással. Nagyon sokra becsültem őt.

Sok éve van a kaszkadőr pályán. Gondolom volt néhány komolyabb balesete is.

G. K. Z.: Két alkalommal volt súlyos balesetem és ezek mellett sok kisebb sérülésem is volt. Ezeken túl, egyszer leégett a fejem is…

Két Guinness-rekordot is összehozott Veres Zoltán műrepülővel közösen. Szinte hihetetlen, hogy azokat is megúszta ép bőrrel!

G. K. Z.: Az egyiket a Lánchíd felett követtük el úgy, hogy egy repülőgép szárnyáról átszálltam a föléje érkező helikopterre. A másik rekordkíséretnél Veres Zoli két rámpa között repült, én meg átugrottam fölötte egy motorral.

Túl ennyi mindenen, hogyan tovább?

Néha még vállalok kisebb munkákat beugróra, de főként akciórendezőként, kaszkadőr szakértőként dolgozom. Van egy felépülése a rendszernek, hogy a kaszkadőr magában nem dolgozhat. Felelős kell, góré kell, aki megtervezi a lehető legnagyobb biztonsággal az akciójelenet kivitelezését. Nem biztos, hogy egy kaszkadőr, aki akció közben éppen nekimegy falnak, gondolkodik a külső tényezőkön. Kell egy tisztafejű valaki, aki átlátja a helyzetet. Ha például egy balfék odarak az útba egy lámpát, azt odébb kell tenni. És csinálom tovább a Magyar Kaszkadőr Akadémia elnökeként az utánpótlás nevelését, az alapítótársam, néhai Pintér Tamás (Oroszlán) szellemében, melynek a lényege a pontosság és a becsület. Megkaptuk özvegyétől az egykor használt kardjait, tőreit. Vizsgákon ezekkel vívhatnak a jövő kaszkadőrei.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2022 augusztus

Megosztom a cikket