„A tekintet, az összenézés többet jelent ezer kimondott szónál”
Kisvárosunk egy újságíró számára maga a paradicsom. Nem túlzás azt mondani, hogy az egy főre jutó, gazdag életművet teremtő interjúalanyok száma szinte végtelennek mondható Budakeszin. Pap Ferencnek, a 30 éve Budakeszin élő Balázs Béla-díjas operatőrnek, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának gazdag, izgalmas életútja is alighanem sok olvasónk érdeklődésére számíthat.
Hogyan lesz valakiből operatőr?
Pap Ferenc: Nagykőrös határában, tanyán születtem 1949-ben bábaasszonnyal, egy szegény parasztcsalád tizenkettedik, legkisebb gyerekeként, ahol könyv sem volt igazán. Aztán 1952-ben elvették a földünket és otthagytuk a tanyát, beköltöztünk Nagykőrösre.
És mindezek dacára miképpen lettem operatőr, mi vitt erre a pályára….? Tudja, milyen érzés az, hogy reggel 6-kor ki kell menni és beállni a kukorica sorba a tsz-ben és 12-ig kapálni, aztán délután 2-től megint folytatni a tűző napon, naplementéig!? Éjszaka úgy remegnek a fáradt, végletekig kimerült izmok, hogy aludni sem lehet, aztán másnap reggel minden kezdődik elölről…!
Az első lökést az általános iskolában kaptam a fotózásra, 12 évesen. Volt egy osztálytársam, Fleischman Jancsi, ő adott először egy olyan fotót a kezembe, mely az iskola udvarán készült. Elnézegettem, hogy a téglák, a málló falra felfutó vadszőlő, az ecetfa ágai, minden ugyanúgy volt a képen, mint a valóságban. Tulajdonképpen ez az egyetlen fotó indított el a pályámon. Elkezdett érdekelni a dolog. Volt egy fotószakkör az iskolában, ott szereztem meg az alapismereteimet, és egy Pajtás fényképezőgéppel elkészítettem az első fotóimat.
De akkor még nagyon messze volt az operatőri pálya, mint cél…
P. F.: Nálunk hetente egyszer volt hús az asztalon. Egy szegény parasztcsalád nem engedhetett meg magának olyan luxust, mint a fotózás. Apám akkoriban a tsz-ben 700 Ft-ot keresett havonta, anyám meg ennél is kevesebbet. Ilyen társadalmi körülmények között szinte elérhetetlen vágy volt, hogy egy komolyabb fényképezőgépet tudjak venni, ezért 13 évesen, 2 évvel idősebb bátyámmal elvállaltuk 2 hold szőlő kapálását, metszését, művelését. Ez 1963-64 környékén történt. Ebből az akkor nagy pénznek számító keresetünkből vettük meg 1500 Ft-ért életünk első Verra fényképezőgépét, nagyítót, előhívót és a szárítót. Ezzel már el tudtuk kezdeni a fotózást könyv nélkül, abszolút autodidakta módon.
Azután mind a ketten szakközépiskolába kerültünk. Én baromfi feldolgozást tanultam. Szüleim azt akarták, hogy legyen szakma a kezünkben. Ők a fotózást csak amolyan úri huncutságnak gondolták. Pedig ezekben a középiskolás években már egész szépen kerestünk a fényképezésből. A felvételeket a régi istálló mellett, a spájzból átalakított sötétkamrában hívtam elő, ott hallgattuk a Szabad Európa Rádió adását is.
Eljártunk fotózni a tsz-ekbe, zárszámadó közgyűlésekre, tsz-bálokra. Egy-egy levelezőlap nagyságú fényképet el tudtunk adni 4 forintért, ami nekünk 1 forint 40 fillérbe került. Ebből vettük a vegyszert, papírt a következő fényképekhez. És én közben a Pest Megyei Hírlapnak is küldtem képeket a Nagykőrösön történt eseményekről. Büszke voltam, hogy az újságban megjelent a fotóm és alatta a nevem. Emellett ugyanúgy mennünk kellett kapálni, metszeni a kertben. Volt lovunk, tehenünk, baromfink. Reggel korán kellett kelnünk, hogy megetessük az állatokat, és csak utána mehettünk iskolába.
Hogy jutott el a parasztfiú a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára?
P. F.: Érettségi tájékán már elhatároztam, hogy nem leszek baromfi feldolgozó. Tetszett nekem az, hogy „MTI Fotó Pap Ferenc”, ami azzal is jár, hogy utazgatni lehet mindenfelé. Én Budapestre vagy bárhová az országban csak osztálykirándulással jutottam el felnőtté válásomig.
Megkérdeztem egy nagykőrösi fényképésztől, hogy miképpen kerülhetek az MTI-hez fotóriporternek. Tőle tudtam meg, hogy el kell végezni a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakát. „Na jó, akkor uccu neki!” – gondoltam. Egyszerű statisztikai adatként elsőre felvettek 1969-ben…! Az dívott akkoriban a főiskolán, hogy felvettek egy-egy paraszt származásút is, mint pl. korábban Sára Sándort is. A sors ajándéka, hogy ráadásul még tehetségesek is voltunk!
Kikkel járt egy évfolyamra?
P. F.: Rendező-operatőr szakra jártam, a Herskó-osztályba. A filmesek többek között Dárday István, Fehér György, Jeles András, Lányi András, Vitézy László voltak az évfolyamtársaim. Az operatőrök pedig Edelényi János, Illés János, Kardos Sándor. Tanárunk a nagyhírű Illés György volt, akinek nevéhez sok sikeres operatőr életpályájának megalapozása fűződik.
Szerencsések voltunk ezzel a rendező-operatőr párosítással. Ezzel olyan kapcsolatok alakultak ki közöttünk az évfolyamon, melyek végigkísérték alkotói életpályánkat, mind a mai napig.
Milyen volt operatőri pályájának az indulása?
P. F.: Az indulással is szerencsém volt. Sára Sándor mellé kerültem kameramannak. A főiskola nagyon jó az alapok elsajátítására, de a szakmát igazán Sára Sándor mellett tanultam meg. Nála ismertem meg a forgatási stáb hierarchiáját és azt is, hogy mi egyértelműen a rendező, és mi az operatőr feladata. Három filmben -Árvácska, Budapesti mesék és a 80 huszár – voltam a kameramanja 1976-1978 között.
Első önálló operatőri munkám a Gyarmati Lívia rendezte Minden szerdán című filmhez köthető 1979-ben. Vele több filmet is csináltam.
A 70-es évek közepétől operatőrként ön is bekapcsolódott a Balázs Béla Stúdióban, a Budapesti Iskola, azóta klasszikussá vált kultikus dokumentum-játékfilmjeinek a megalkotásába először kameramanként, segédoperatőrként, majd operatőrként is.
P. F.: Dárday István Filmregényének Koltai Lajos mellett én voltam az operatőre, aztán Tarr Béla Családi tűzfészek és a Szabadgyalog, Erdőss Pál Adj király katonát!, valamint Vitézy László Békeidők című filmjeinél is én álltam a kamera mögött.
Pályafutása során több mint 50 játékfilmnek és 100 dokumentum- és ismeretterjesztő filmnek volt az operatőre, és még napjainkban is dolgozik.
P. F.: 2007-ben készítettük el Szalai Györgyi és Dárday István rendezésében Az emigránst, Márai Sándor utolsó naplója alapján, 2017-ben pedig bemutatták a Duna Tv-ben A színésznő, idén pedig Az énekesnő című, Vité-zy László által rendezett filmeket.
Ezek a legutóbbi munkáim Bara Margit és Kovács Erzsi története kapcsán készültek, ám nem az ő történetük áll e két film középpontjában, hanem annak a kornak a megidézése, melyben személyes drámájukat megismerheti a néző. Nevük egyszer sem hangzik el a filmben. A rendezővel, Vitézy Lászlóval kidolgoztunk egy olyan módszert, mely teljesen sallangmentessé teszi a nézők elé táruló jeleneteket. Ezek a filmek nem minősítenek, hanem tárgyilagosan ott vannak. Nincs bennük felesleges totál, felesleges információ. Az emberi arc a legfontosabb. A tekintet, az összenézés többet jelent ezer kimondott szónál. Szinte végig csak közeli képeket láthatunk. Arra koncentrál végig a kamera, hogy mik az arcon azok a metakommunikációs, direkt jelek, melyek a belső történést tükrözik a szereplő lelkében. Egy ilyen szerepben a színész nem alakít, hanem „van”. Az a legnagyobb színészi alakítás, ha tud létezni a művész a kisugárzásával.
Ezzel a jelentős pályával a háta mögött milyen újabb feladatok várnak önre?
P. F.: Oktatom a fiatal operatőr jelölteket a Színház- és Filmművészeti Egyetem Zsigmond Vilmos Mozgókép Intézetében. Amúgy meg 73 évesen örülök, ha elmehetek horgászni! Persze mindig ezt mondom, aztán megint szembe jön velem egy újabb feladat.
Horváth Jenő