A doktornő, aki ért a gyerekek nyelvén
Budakeszi Egészségügyért díj 2022
Aligha ért bárkit is meglepetésként, hogy néhány hete Budakeszi Egészségügyért díjat kapott dr. Ambrus Katalin. Ő az a doktor néni, akinek játékos „szuri”-jánál nem sírnak a gyerekek. (Na jó, nagy ritkán talán hullik egy-egy könnycsepp…) A 25 éve praktizáló, nagycsaládos doktornővel beszélgettünk pályájáról, mindennapjairól.
Hol kezdődött el gyermekorvosi pályája?
Ambrus Katalin: 1997-ben diplomáztam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, és ezt követően a Budai Gyermekkórházba kerültem, ahol nagyon szerettem a kollégákat, a főorvosokat, akik őszintén, boldogan, féltékenység nélkül adták át tapasztalataikat. Akkor azt képzeltem, hogy egyszer majd hozzájuk hasonlóan főorvos leszek ott, aki ugyanúgy tanítja majd a fiatalabb generációt, és – hűséges típus lévén – onnan megyek majd nyugdíjba. Nem gondoltam volna akkor, hogy valaha is el kell onnan jönnöm. Aztán 2007-ben – a kórházstruktúra- talakítások áldozataként – a Budai Gyermekkórházban megszüntették az aktív ágyakat. Én akkor éppen otthon voltam gyesen a harmadik gyermekünkkel. Válaszút elé kerültem. Vagy elmegyek egy másik kórházba, és teljesen elölről kezdem a hierarchiában a menetelést új főnökökkel, kollégákkal, vagy pedig Nagyezsda doktornő megüresedett praxisát választom Budakeszin. Férjem tanácsára az utóbbit választottuk. Jó döntés volt, mert házi gyermekorvosként kiegyensúlyozottabb családi életet tudunk élni, mintha kórházban dolgoznék.
Hivatásának javára szolgál, hogy négy gyermek édesanyja?
A. K.: Már Budakeszin voltam gyermekorvos, mikor negyedik gyermekünk megszületett. Négy gyermekünk közül két lányunk már egyetemre jár. A nagyobbik közgazdásznak készül, a kisebbik orvosnak. Egyik fiunk gimnazista, a másik általános iskolás. Sok dolgot nem az egyetemen, hanem a saját gyerekeinken tapasztalva tanultam meg. Nemcsak a betegségekre gondolok, hanem érzelmi fejlődésükre, korosztályos kisebb-nagyobb gondjaikra, amiket szintén beépíthettem a munkámba. Gyermekorvosként jó megélni, hogy születésétől, felnőtt koráig hozzám is tartoznak, hozzám is kötődnek kis pácienseim. Itt nem úgy van, hogy bejön hétfőn a beteg és csütörtökön gyógyultan távozik, és soha többé nem látom. Ők az én betegeim. Aztán jönnek a testvéreik, és őket is elkísérem a felnőtté válásig. A családjaikhoz is nagyon kötődöm, jó velük a városban is összefutni mindenféle helyeken.
Budakeszin sok a gyerek, ami egy gyermekorvos számára komoly kihívást jelenthet.
A. K.: Sokan ide születnek, sok a beköltöző kisgyermekes család és sok a nagycsalád. Gyerekből van bőven Budakeszin. Örülök ennek. Rosz-szabb lenne fordítva, ha keresgélni kéne őket. Biztos több így a feladat, de én ezt nagyon szeretem csinálni.
Azt hallottam, hogy kis páciensei keresztnevét is jól ismeri.
A. K.: Nagyon szeretem tudni a nevüket, nekem is nagyon fontos, hogy hamar megtanuljam, mert ez a kettőnk közötti bizalom építésének fontos ékköve. Jól esik nekik, ha nevükön szólítom őket, amikor bejönnek hozzám. Bárhol találkozom velük, megszólítom őket. Igyekszem, hogy ez mindig így maradjon.
Már a házi gyermekorvosi praxisa előtt is Budakeszin élt?
A. K.: Másfél éves voltam, mikor a szüleimmel Budakeszire költöztünk. Szüleim az egyik első lakást vették meg az átadáskor az Arany János utcai lakótelepen hitelből, 1973-ban. Az ikerhúgaim már itt születtek.
Ide jártam a Fő utcai, majd a Piros, azután meg a Pitypang óvodába, utána pedig a Széchenyi Általános Iskolába. Később itt mentem férjhez – abban a házasságkötő teremben, ahol most átadták, átvehettem a Budakeszi Egészségügyért díjat. Minden ide köt, ehhez a hegyekkel körülölelt városhoz! Itt élünk a férjemmel, négy gyermekünkkel, és itt élnek a szüleim és a testvéreim is.
Biciklivel érkezett erre az interjúra is. Szeret sportolni?
A. K.: Nagyon, hobbim a sport! Általános iskolában sporttagozatos osztályba jártam, nyolc év alatt ez életem részévé vált, atletizáltam, de azóta is hiányzik a mozgás, ha kimarad. Futni a sportpark futópályájára járok, és szeretem a csoportos, különféle tematikus órákat. Az online világban is keresem a lehetőségeket, ha a személyes részvételre nem jut időm.
Hallom, újabban nagy pizzasütésekkel is meglepi családját…
A. K.: Gyerekkoromban pék szerettem volna lenni, mert nagyon szeretem a pékségek illatát. Anyukám meggyőzött, hogy ott nagyon korán kell kelni, és az férfiaknak való. Új hobbimhoz, a pizzasütéshez „saját nevelésű” kovászt használok. Ezt nevelgetem, ez is olyan, mint a kertészkedés, arról is mindig gondoskodni kell. Ráadásul egy pizzasütő kemencét is kaptam a férjemtől.
Budakeszin számos pályaelhagyó értelmiségit ismerek, akik pékséget vagy éppen cukrászdát nyitottak többek között. Lehet, hogy ön is pályaelhagyásra készül?
A. K.: Én nem égtem ki a saját választásomból, sőt! Másrészt meg azért nem vagyok annyira szerelmes a pék szakmába, hogy megérje nekem váltani, ez hobbinak elegendő, maradok a gyermekorvoslásnál!
Horváth Jenő