Megfigyelések a madárösvényen

Szeressük az etetők népét!

A Budakeszit övező rengeteg erők ideig-óráig még viselik ezer színű, őszi lombruhájukat, de az éjszakák már hűvösbe hajlanak, s a sűrűből kikúszó hajnali hűs légáram akár a dér jeges szőnyegét is ráhúzhatja a szikkadt mezőkre. A nyár tündöklő sugara már csak tűnő emlékfoszlány, csönd üli meg a tájat, csak a holló bús korrogását hallani néha. A költöző madarak már messze járnak. Akik pedig itt maradtak, azoknak éppen nincsen kedve énekelni. Nem most van a dalos szerelemnek ideje, sokkal inkább az ínséggel, vagy akár a pusztulással kell szembe nézni annak a madárnak, amelyik az Adria lágy tele, vagy éppen a Viktória-tó kenyai, örökké forró partvidéke helyett a hazai erdőket választja téli szállásául.

Mert amilyen bőkezű a magyar erdő tavaszól őszig, legalább annyira szűkmarkú télen. A fagy elől biztos menedékbe, kéreg, vagy avar alá bújt a rovarságnak azon része, amely nem bábállapotban, vagy éppen a föld alatt vészeli át a zord évszakot. Nincsen pondró, nincsen csipegetni való, friss rügy, a hullott gyommagvakat vastagon belepi a hó, az erdőt szegélyező bokrokról meg egykettőre elfogy a csipkebogyó, dércsípte kökény, berkenye, galagonya, hiszen az erdő minden lakója éhes és mindennapos a versenyfutás az életmentő kalóriákért.

Ilyenkor a madárnép kénytelen-kelletlen közelebb húzódik a településhez, az éhenkórász magevőket pedig követik a prédáló madarak, héják, karvalyok, mert nekik enni, élni kell.

Ilyenkor jön el a madáretetés ideje!

Amikor 2020 májusában a budakeszi mamutfenyőket övező ligeterdőben – a városvezetés és a BVV Kft. támogatásával – elkészült a Madárösvény, csak óvatosan mertem bízni abban, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Most pedig aligha akad bárki is, aki azt állítja, hogy nem az.

Már múlt év nyarán is jó volt látni, hogy gyermekeiket tologató családokkal, vagy éppen unokáikat terelgető nagymamákkal telt meg az ösvény, az apróságok egyik madártáblától a másikig szaladtak a felnőttek pedig türelmesen olvasták nekik a szöveget, hogy „…ez itt a széncinege, az a vastag csőrű pedig a meggyvágó”. Aztán beköszöntött a 2020-21-es tél, és a színes táblák helyett már az etetők körül sürgölődő főszereplőket is meg lehetett figyelni.

Az elmúlt etetési szezonban a mázsát bőven meghaladó mennyiségű – a BVV Kft által biztosított – napraforgó magot hordtam ki a madárösvényre. Hétről-hétre megtöltöttem az etetőket és közben persze – miként a város többi, arra sétáló lakója – figyeltem a madarakat, hiszen ez a téli madáretetés lényege. Örömmel töltött el az is, hogy az átadás óta semmiféle rongálás nem történt a madárösvényen. Mindössze egy etetőt loptak el. Amikor a fogyatkozást felfedeztem, magam elé képzeltem a tolvajt, amint azon morfondírozik, hogy „…igazán melegszívű, derék ember vagyok, én is etetem majd télen az éhező madarakat, megyek is, hamar lopok egy ehhez remek etetőt!” Mondják, hogy sokunkban akár több ember is élhet, az etetőt elorzó honpolgárban legalább kettő.

Tévedés azt gondolni, hogy azért kell télen etetni a madarakat, hogy ne pusztuljanak éhen. Az evolúció során megtanultak tökéletesen alkalmazkodni környezetükhöz, vagyis a télire itt maradó madarak beérik azzal, amit a természet télen kínál nekik. Persze megesik, hogy egyik-másik madár alul marad a januári zegernyével vívott küzdelemben. De pusztulásuk is része a természet rendjének, mert a gyengébb, elhulló egyedek tavasszal már nem választanak párt, nem nevelnek fiókákat, hiszen ez csak a túlélő erősek joga lesz, s így ők örökíthetik tovább kitartásukat, rátermettségüket, őrizve ezzel a populáció genetikai állományának színvonalát. Így a természetben a pusztulás is a fenntartható életet szolgálja.

Sokkal inkább azért etetjük a madarakat, hogy a közelünkbe csalogassuk őket. Egyrészt igaz, hogy madarat lesni, lopakodva kukkerrel figyelni nem mindennapi mulatság, de éppen ennyire igaz az is, hogy a területre szoktatott madárság – ha nem vonuló, mint például a budakeszi mezők fölött télen nagy csapatokban szálló, Skandináviából érkezett fenyőrigók – hajlamos tavasszal helyben maradni. Márpedig a madarak tavasztól őszig igen nagy hasznot hajtanak az erdőben és persze a kertekben! A fészkelő cinege, zöldike, tengelic napkeltétől napszálltáig gyűjti éhes porontyainak a gyümölcsfáinkat megrontó pondrókat, rovarokat, de ugyanezt teszik a rigók, a levelek fonákjáról a tetveket gyűjtő, csapatban járó őszapók, nem is szólva az etetők környékén ugyancsak felbukkanó harkályfélékről, vagy a csuszkáról, amely telente ugyancsak rájár a kihelyezett napraforgó magra.

Vagyis érdemes etetni a madarakat. S ha október végén, november elején hozzáfogunk ehhez, akkor ne is hagyjuk abba következő április végéig, a rendszeres fagyok elmúltáig!

Álljon itt néhány tanács arról, mikor és mit adjunk, illetve mit ne a madaraknak:

  • az etetési időszak az első tartós fagyok beköszöntétől ezek megszűnéséig, december elejétől március második feléig tart;
  • eleségként bőven elegendő fekete napraforgót kitenni;
  • emellett adható gyümölcs (alma és olyan szedhető bogyók, mint a vadszőlő, borostyán, tűztövis, nyugati ostorfa);
  • akár némi állati zsiradék (elsősorban kacsa-, liba- és sertésháj) is;
  • az etető madarai nem élelmiszerhulladék-megsemmisítők, ne adjunk nekik ételmaradékot, ne kísérletezünk velük;
  • az etető mellett itassunk is (pontosabban érdemes az egész évben működtetett itató mellett elkezdeni decemberben az etetést), több faj számára a téli ivó- és fürdőhely jelenti az igazi vonzerőt.
  • a költési időszakban, a fiókák kikelését követően ne etessük a madarakat, mert ez a mag eleséget megemészteni nem képes fiókák tömeges kínhalálát, funkcionális éhen pusztulását okozza.

Az etetést természetesen idén télen is folytatom a Madárösvényen. És arra biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt a saját környezetében! Nem kell ehhez etetőt lopni, megteszi egy faágra kilógatott PET-palack is, amelyre az aljától fél arasznyira lyukat vágunk, éppen akkorát, hogy az éhes madarak a fejüket bedugva hozzáférhessenek a magokhoz. Örüljünk a verebeknek is, hiszen manapság már aggasztóan kevés van belőlük! És ne haragudjunk a karvalyra sem, ha nagy néha lekap egy-egy énekest az etető közeléből. Így van ez rendjén.

 

Dr. Illisz László

 

 

Megosztom a cikket

Két rigó

A lassan ránk köszöntő ősz aranyló fényekkel festi meg az erdőt. A szikkadt mezők felől szénaillatot hoz a fekete hegyekről este leszálló légáram, hajnalra pedig már vastag harmat lepi a búcsúzó füveket.

A madárdal már régen elillant, az utolsó fészekaljak is kirepültek, fölösleges a messze hangzó füttyel kijelölni a revírt, a területet, ahonnan a gondos szülők fiókáikat táplálják. Most már mindenki csak magára gondol, hízni kell, fel kell készülni a hűvösebb napokra, amikor majd az utolsó dércsípte som, vagy éppen kökény is elfogy a bokrokról, és a nyári bőségnek legfeljebb csak a tétova emléke tölti meg az éhes madarak begyét, azzal pedig ugye jóllakni bajos. Akinek egy csepp esze van, már régen elment – mondhatnánk, ha ezen múlna.

Mert erdeink tündöklő ékköve, a sárgarigó aligha töpreng el azon augusztus derekán, hogy „…ej, mennyivel jobb dolgom lenne nekem a Zambézi folyó partján!” Hanem csak – ösztöneitől hajtva – elindul a messzi Afrikába, lezárva ezzel a rövidre fogott, április-májusban megkezdett, és csupán augusztus közepéig tartó magyarországi tartózkodását.

A népnyelv – egyebek mellett – aranymálinkónak is mondja ezt a madarat, de szinte összes elnevezésében, így vagy úgy felbukkan a sárga fém, amelyet szinte elhomályosít a madár tollkabátjának ragyogása. Nem látták még? Nem csoda, hiszen magam a „mindig hallod, ritkán látod” madarak közé sorolom a sárgarigót, amely a tilinkó szavára emlékeztető, gazdagon cifrázott, hajlékony dallamával megtölti a tavaszi erdőt. Hanem a sárgakabátos füttymester többnyire oly ügyesen bujkál a magas fák sűrű lombjai között, hogy megpillantása tisztán szerencse dolga. Egyszer egy meleg nyárutón, a budakeszi madárösvény fölé magasodó, kiszáradt jegenye csúcsán, egy messzelátónyi körben hat(!), vonuláshoz összeverődött sárgarigót pillantottam meg, nagyjából annyit, ahányat az ezt megelőző évtizedben összesen láttam.

„Az aranymálinkó gyümölcsérés idején kívül igen hasznos madár s nincs az a hernyó, még ha a legszőrösebb papmacska is, a melyet el ne csípne, cserebogár járáskor meg éppen irtóháborút folytat a gyümölcsösök ez istencsapása ellen; hanem az is igaz, hogy a mikor a kora gyümölcs érik – mert az őszit nem várja be: elvonúl melegebb tájakra – nem igen törődik az ártalmas bogársággal, hanem rámegy a cseresznyére, kajszín-baraczkra, korán érő édes körtére. De a bogárság üldözésével nyujtott haszna sokkal nagyobb a kárnál és éppen azért gráczia legyen fejének – a madár különben is remek gyönyörüsége szemünknek.” – így ír róla a jeles madarász, Herman Ottó.

A szemet gyönyörködtető, tarka sárgarigónak éppen ellentéte a fekete rigó, amelynek szolid, sötét eleganciáját csak csőrének élénk sárgája töri meg. Az is csak a hímek esetében, mert a tojóknak még a csőrük is diszkrét barnásszürke.

Ki ne ismerné kertjeink állandó lakóját, a fekete rigót? A mi kertünkben már kora tavasszal, nem ritkán február végén megjelenik egy hím (alighanem mindig ugyanaz) és zajos sertepertéléssel jelzi, hogy idén is leylandi ciprus sövényünk macskabiztos, már jól ismert magasában kívánja felnevelni utódait – jobb években akár három fészekaljat is! Amúgy a fészket már a tojó építi, meglehetősen változatos helyekre, nálunk mindig ugyanoda. Leggyakrabban bokrokon, fákon, épületeken, ereszcsatornákon, vagy akár a talajon gallyakból, fűszálakból és sárból alakítja ki a fészkét. Meglehetősen elővigyázatlan, emiatt rendszeresen megsemmisülnek fészekaljai. Gyakran előfordul, hogy a tojásos fészekaljakat elhagyja, és máshol kezd költésbe. Rendszerint 4-6 tojást rak. A fiókák még teljes röpképességük előtt kiugrálnak a fészekből, de szüleik még hetekig etetik őket. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek a gyámoltalannak és elhagyottnak tűnő fiókákat megfogják, hazaviszik, nehogy elpusztuljanak. Erre azonban semmi szükség, ugyanis jelzőhangok alapján az öreg madarak a fészket elhagyó fiatalokat könnyedén megtalálják, és teljes kifejlődésükig gondoskodnak róluk.

Minden évben, a tavasz fenséges nyitányaként a mi rigónk napszálltakor feltelepedik a szomszéd magas fenyőjének ághegyére és messze hangzó, gazdagon cifrázott, az ember fülének oly kedves énekével hirdeti jogát a megszerzett revírre. Hajnalban pedig, amikor fél ötkor a rádióba indulok, ugyancsak ő köszön rám füttyével a pirkadatban. Hálás is vagyok érte, mert ezekben a gyötrelmes hajnalokban a madár dala az egyetlen lelket melengető körülmény…

Herman Ottó írja, hogy „…ezt a fajt szedik ki leginkább fészkéből, felnevelik és a hímeket jó áron adogatják el, mert szépen tanulja meg még a sípláda után is a dalt; de mert könnyen tanul, bizony a legszebb nótába is belérecscsent egy kis taliganyikorgással. Ám ez is kedves, mert nagyon mulattató. Messze külföldön a fekete rigó városi madárrá nevelkedett; ott, a hol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendesen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást. Ilyen helyeken még a vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét.”

Bizony, fordult a világ a fenti sorok lejegyzése, vagyis 1901 óta! A fekete rigó ma már része a nagyvárosok hétköznapjainak, ahová több táplálék és a kevesebb ragadozó szoktatta be ezt a madarat. Lószúnyogokkal, gilisztákkal táplálkozik, melyeket főként a talajon kap el. Gyakori látvány, hogy a kerti locsoló nyomán a nedves fűből csokorszám gyűjti csőrébe a gilisztákat, azzal örvendeztetve meg örökké éhes fiókáit. A hűvösebb idő beálltával aztán fokozatosan áttér növényi táplálékra. Hanem a gyümölcsöt, erdei bogyókat bőven kínáló ősz elmúltával a fekete rigó is éhezik. Az állomány java része mégis itt marad, a kevésbé kitartóak pedig délebbre, az Adria partjaira vonulnak telelni. A maradóknak lágyeleség – gyümölcs, zöldség, sajt, túró – kihelyezésével segíthetünk az ínséges hónapok átvészelésében.

 

Illisz L. László

fotók: https:// www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

 

Megosztom a cikket

Jégmadár

Nyáridőn, a hőség és a mindennapok nyűge elől menekülve éppen úgy kóborol az ember, mint a közelgő zegernye elől ősszel dél felé induló madár. Ezúttal mi is lábra kapunk, s indulunk a vizek, csendes tavak és a zajos, tajtékos patakok felé, hogy egyik legszebb madarunk után kajtassunk.

Magam először Kaposvár mellett, a Petesmalmi Vidraparkban találkoztam vele. A 14 tóból álló, 170 hektáros vízrendszer a vadon élő és rászoruló vidrák menedéke, ahol a természetért rajongó és hozzáértő emberek nevelik fel és vadítják vissza az elárvult, vagy másképpen bajba került vidrakölyköket. És a mindehhez keretet adó környezet egyenesen pazar! Megfigyelőkunyhókat rejtő, keskeny sétautak hálózzák be a trópusi dzsungelekre hajazó láperdőt, rengeteg nádast, ahol a tocsogókban gémek, fekete gólyák lépkednek, a kék verőfény magasában rétisas kering, a zsombék mellett pedig a vöcsök igazgatja nemrég kikelt, kajla fiókáit. Aki arra jár, az feltétlenül kanyarítson messzelátót a nyakába, és figyeljen, mert aligha fogja elfelejteni, amit lát!

Magam is itt pillantottam meg először a jégmadarat. Egy keskeny csatorna fölé hajló, csupasz ágon üldögélt és merően leste a víztükröt. Nagy madarászunk, Herman Ottó így írja le:”…. kurta, zömök madár, rövid farokkal és egyenes, hegyes csőrrel, mely úgy mered, mint valami léczszög. Szín szerint ez is olyan Isten remeke, mely röptében úgy megragyog, mint valami kék drágakő. Fejebúbja, tarkója, dolmánya, farcsíkja különösen gyönyörű kék, szemén át fahéjszínű pászta, mely a nyak oldalán világosodva folytatódik, szeme barna, torka fehér, hasa eleven rozsdásszínű; lába vörös, rövidke, ujjai tövükön összenőve: igazi kuczorgó láb.”

Nem túlzás a jégmadarat a legszebb trópusi madarakhoz hasonlítani, hiszen – miként a gyurgyalag, vagy a szalakóta – felveszi a versenyt bármely egzotikus erdő röpülő ékességével. A figyelő ember szemét is leginkább türkizkék tollkabátja kapja meg, s ami nekünk szép, az a jégmadárnak leginkább hasznos. Hasán a tolla rozsdásba hajló barna, amit a víz felszíne alatt úszkáló, s életét féltve fölfelé pillantó halivadék nem fenyegető halászmadárnak, hanem leginkább egy száraz, őszi levélnek gondolhat. Csillogó kék háta ugyanakkor, felülről, a magasból nézve beleolvad az alant fénylő víztükörbe, így a prédára leső, kerengő karvaly nehezebben veszi észre a patak fölé hajló ágon gubbasztó jégmadarat. Herman Ottó úgy mondja, hogy színe védő és csaló.

És amint az apró hal biztonságban érezve magát a víz felszínét megközelíti, a jégmadár, akár egy kődarab aláhullik a leshelyként szolgáló ágról, a vízbe toccsanva megragadja prédáját, majd újra szárnyra kap, hogy a közelben megtelepedve elfogyassza a csőrében vergődő kishalat. Önnön alkatához képest méretes prédát is képes magába gyömöszölni, gyorsan emészt, majd a pikkelyeket és halszálkákat kiöklendezi. Ám – miként a természetben semmi – ez sem megy kárba. A jégmadár, hasonlóan a gyurgyalaghoz, vagy éppen a parti fecskéhez, löszfalakban, folyóparti, leszakadó szárazulatokban költ. Hosszú, akár méteres alagutat váj a talajba, majd annak végén kialakított költőüregét a visszaköpött halcsontokkal béleli ki. Évente kétszer, nem ritkán hat-hét gömbölyű, fehér tojást rak.

Állandó madarunk, amely a zord, téli hónapokat a jégmentes vizek közelében vészeli át. Ilyenkor gyakran látni, amint a víztükör fölött, a kolibrihoz, vagy éppen a vércséhez hasonlóan, egy helyben lebeg, úgy lesi prédáját. Barangoló madár, amely megjelenik, aztán eltűnik, majd évek múlva ismét jön.

Legutóbb a Kis-Balatonnál akadtam össze vele. A remekül sikerült, új látogatóközpontot néztük meg, ahonnan vezetett túrán kalauzolják el az érdeklődőket a nádrengeteg mélyére, egészen a berek minden titkát ismerő író és vadász, Fekete István Diás-szigeten megbúvó emlékházáig. Rekkenő hőség járt éppen, a makulátlan eget tátott csőrrel lihegő kárókatonák szelték. Szédítő magasban barna kánya keringett a vitorlázó repülőket is segítő, felszálló áramlatban, a termikben, a nádban pedig tücsökmadár cserregett. Ezúttal a lusta folyású Zala fölé hajló ághegyről röppent fel a jégmadár, ékkőhöz hasonlatos, kék tollkabátja megvillant a zöld nádfal előtt.

Madártani és gyűrűzési megfigyelések szerint Nyugat-Európában a jégmadár állománya csökken, ám mifelénk még szépen akad belőle. Persze ez sem sok, hiszen hazai fészkelő állománya 900-1600 párra tehető. Vagyis aki megpillantja, tekintse azt kivételes szerencsének, amiért érdemes még a rekkenő, szúnyogtermő nyárban is lesben állni a vadvizek partjain.

 

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

Megosztom a cikket

Pettyes szarvasunk, a dám

Lépjünk le ezúttal a budakeszi madárösvényről és induljunk el a településünket övező, pompás rengeteg erdőbe. Nem kell hosszú bolyongásra készülni, hiszen a mamutfenyőktől dél-nyugatra húzódó, sétálóktól kevésbé bolygatott völgyekben, ha csendesen lépünk, akár találkozhatunk is erdeink egyik pompás vadjával, a dámszarvassal.

Az elmúlt bő negyed században, erdei csatangolásaim során, főként a Telki úttól északra húzódó hegyvonulaton magam is ezzel a vaddal akadtam össze leggyakrabban. Miként a nem vadászó erdőjárók többsége, én is leginkább nappal tekergek a hegyen, s vaddal találkozni jobbára csak a téli időszakban van esélyem. A lombja vesztett erdőben tett, hosszú erdei túráim során számtalanszor kapta meg a szememet a dám rozsdabarna alapon fehérrel pettyezett bundája. Leginkább többedmagával találkoztam vele, a teheneket rendre első- vagy másodéves borjak is kísérték. Ebből is látszik, hogy a dám családban él. Az üzekedési időszakon kívül a bikák inkább afféle „legénybandákban” járnak, ifjabbak és vének vegyesen. A dámbika jellegzetes, ujjakra emlékeztető, lapátos agancsot nevel, melyet minden tavasszal elvet. A hullott agancsra az erdőben rábukkanni feledhetetlen élmény!

A dám származásáról máig nem zárult le a vita. Egyes kutatók szerint az utolsó jégkorszakig honos volt Közép-Európában is, mások szerint ebben az időszakban még nem fordult elő nálunk ez a faj. Viszont ha a közelebbi múltba tekintünk vissza, azt láthatjuk, hogy a dámvad Kis-Ázsiában és Dél-Európában élte túl a legutolsó jégkorszakot, és innen, részben emberi segítséggel elterjedve népesítette be ismét az öreg kontinens többi részét.

Nem véletlen az emberi segítség, hiszen viszonylag könnyen szelídülő, az ember közelségét jól tűrő, vadaskertben is remekül tartható fajról van szó. Egy-egy téli szezonban jó, ha néhány gímszarvassal összehoz a sors, de évek telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látom ezt a jobbára csak alkonyat után meginduló, óvatos, embert messze elkerülő, pompás vadat. Nem úgy a dám, amely fényes nappal, nem ritkán kőhajításnyira toppan elém, hosszan bámul rám, és mafla képet vágva, látványos tanakodással igyekszik eldönteni, hogy farönk vagy ember az a moccanatlan, zöldes-barna folt, amit lát. Aztán rend szerint fordul a szél, nyakamban érzem hűs fuvallatát, a szarvas pedig már ugrik is, mert a talányt az orra megfejtette.

A dámszarvast Európába előbb a föníciaiak hozták be, de nagyobb területen való elterjedésében a rómaiaknak is kulcsszerepe volt. Magyarországi felbukkanásának ideje, akárcsak honosságának kérdése, máig vitatott, valószínűleg Mátyás király vagy az Anjou-királyok idejében telepítették be újra hazánkba. Ma már megtaláljuk a dámot Európa csaknem valamennyi országában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is. Széles elterjedési területe mutatja, hogy a dám a változó környezethez jól alkalmazkodó állat, megtalálható középhegységeinket borító vegyes erdőkben éppen úgy, mint a mezőgazdaságilag kevésbé bolygatott, sík vidékeken. Magam a legnagyobb, több száz állatból álló dám rudlikat a bugaci ősborókásban láttam.

A dámszarvasok üzekedése, a barcogás október eleje és november közepe között zajlik, egy hónappal később, mint a gímszarvasok bőgése. A legnagyobb magyar vadászíró, Széchenyi Zsigmond egy helyen meglehetős fitymálóan ír a dámról, összehasonlítva azt a nála lényegesen nagyobb, fékezhetetlen férfiasságát a hűs, nyirkos őszi erdőben messzi hangzó bőgéssel hirdető gímmel. A szarvasokról mindent tudó gróf azt írja, szemében a mázsás testsúlyt csak ritkán meghaladó, 4-5 kilogrammos, vagyis a legszebb gím agancsok súlyának alig felét elérő trófeával már kapitálisnak mondható dámbika – inkább csak „dámbak”. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezt a vadat ne becsülte volna a gróf úr. De megérthető, hogy a sörösló méretű, alaszkai jávorszarvashoz, vagy a 3 mázsás, büszke kárpáti gímbikához szokott szemének bizony aprócska volt ez a szarvas.

A bikák csoportjai kora ősszel bomlanak fel, amikor az agancsaikról a vérerekkel sűrűn átszőtt bőrt, a barkát már letisztították. A dám üzekedése a gímszarvasétól jelentősen eltér. A gímszarvasbikák háremeket foglalnak, illetve védenek a konkurens bikákkal szemben. Az üzekedési időszakban a dámbikák között szintén folynak párharcok, de az egymásnak feszülő agancsokkal vívott erőpróbák nem olyan súlyosak, mint a gímszarvasoknál. A sajátos, darabos böfögéshez hasonló hangokat hallató, vagyis barcogó dámbikák u.n. barcogó teknőket kaparnak, melyeket egyfajta üzekedési mikroterritóriumnak lehet tekinteni. Az erdőt járva felfigyelhetünk arra, hogy a dámbika párzási területén kiválaszt magának egy facsemetét, amit agancsával üt-ver, illetve egészen addig csépel, amíg a fácskáról le nem hántja a kérget, vagy éppen össze-vissza nem töri azt. Küszködésének kettős haszna van, egyrészt szabadjára engedi a párzási időszakban felgyülemlett férfiúi hormonokat, másrész a csattogó zaj messze üzeni a csendes erdőben: hölgyeim, itt vagyok!

A barcogó helyen a tehenek keresik fel a bikákat és közülük különböző, sikerességre utaló jegyeik alapján választanak. A dámbika szaporodási sikerét testnagysága, hangja, agancsának nagysága és barcogó teknőjének helye határozza meg. Május végén, június elején ellik meg a tehenek borjaikat. Az első napokban a rejtekhelyen hagyja őket az anyjuk. Többhetes szoptatás után áll át a borjú a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete – ellentétben a gímszarvassal – többnyire egész életükön át megmarad.

Egyébként a dám színe meglehetős változatos. Az alapszínnek tekinthető, rozsdás alapon fehér pettyes színváltozat mellett, főként a vadaskertben tartott példányok között találkozhatunk egyszínű, vagy akár sötét, csokoládébarna állatokkal is. Budakeszi környékén is szép számmal akadnak ilyenek, sőt, a vadaspark környékén él egy hófehér példány is. Amúgy az albínó színváltozat nem túl ritka a dámok között, rendre felbukkannak hírek az interneten ilyen színhiányos példányokról.

Illisz L. László

Megosztom a cikket

Megfigyelések a madárösvényen – Két fadoktor, a hegyi fakusz és a csuszka

Kertre nyíló teraszunkon álldogáltam, amikor cédrusfánk öles, szürke kérgén egy apró állat kapta meg a szememet. Rőt-barnás színe diszkréten rejtette a fa piszkosszürke törzsén, felfelé tartott, de oly ügyesen, fürgén, hogy előbb azt hittem, hogy valami egérféle. Jobban megnézve láttam, hogy fejéből vékony, görbe tűhöz hasonlatos csőr áll előre, s azzal piszkálgatja a kéreg lefelé nyíló repedéseit. Így a egérelmélet hamar megdőlt, hiszen madarat láttam, egészen pontosan egy hegyi fakuszt. Termetét tekintve még a köztudomásúan apró ökörszemnél is kisebb madár, amelynek farktollai tömött, erős pamacsként merednek hátrafelé. A fakusz ügyesen használja farktollait, ugyanis felfelé haladtában ezekkel támaszkodik a fakérgen. Boszorkányos ügyességgel közlekedik – a fa kérgén szinte kúszik! – a törzseken, cérnavékony lábán három karmos ujj előre, egy pedig hátrafelé áll. Rövidet iramodik, kitámaszt, majd hegyes csőrével végigkutatja a kéreg lefelé nyíló, ígéretes repedéseit, ahonnan a legapróbb rovart, pattanóbogarat, poloskát, de még a téli hideg elől elrejtett, áttelelésre félretett petéket is kiszedegeti. Vagyis igen hasznos madara kertnek, erdőnek egyaránt.

Északi populációi vonulók, a hazai állomány állandó, de télen lejjebb húzódik költőhelyéről, és ilyenkor az Alföldön is találkozhatunk vele. Speciális fakuszodú kihelyezésével segíthetjük megtelepedését. A fakusz inkább a magasabban fekvő erdők madara, de észak-keleten az alacsonyabban fekvő fenyvesekben is költ. Évente kétszer fészkel. Szűk fészkét a fák törzsén lévő repedésekbe, vagy a fakéreg alá építi. A fészek általában alacsonyan, 1 méter alatt helyezkedik el. A fészekalj nagysága igen változó lehet, általában 4-10 tojást rak.

Ahogyan az előbbi apró madár a fára „felkusz”, onnan a másik madár ügyesen „lecsusz”. Ugyanis az erdei közlekedési rendszabályokhoz igazodva, egy másik, hasonlóképpen kéregjáró madár a fatörzseken többnyire lefelé halad. Messziről nézve éppen olyan, mint ha a fatörzsön éppen önfeledten lecsúszna, neve is erre utal – csuszka.

A szolid rejtőszínű tollkabátkát viselő fakusszal ellentétben a csuszka színpompás, szemet gyönyörködtetően tarka madár. Háta kékes, acélszürke, dolmánya fehér, esetleg rozsdás, szemén egy határozott fekete csík fut keresztül. lábának szerkezete hasonlatos a fakuszéhoz, hátrafelé néző ujján jókora, sarló formájú karom nő, lefelé haladtában azt akasztja be a kéreg repedéseibe, s azzal tartja meg magát. Támaszkodásra alkalmas farktollakra így aztán nincs is szüksége. Csőre hegyes, akár egy apró ár, és éppen úgy használja, mint a kérgen felfelé haladó apró társa, a fakusz.

A csuszka állandó madarunk, városi parkokban és erdőkben az év minden szakában találkozhatunk vele. „A hol él, ott hangos tőle erdő, kert; jókorákat füttyent, akár valami juhász, a mellett mindég nagy dologban van.” – írja róla jeles madarászunk, Herman Ottó. Territoriális viselkedésű madár, a párok egész évben őrzik revírjüket. A csuszka leginkább rovarlárvákkal, hernyókkal, kifejlett bogarakkal, pókokkal táplálkozik. Amint aztán az idő elkomorodik, zordabbra fordul, s ennek okán a bogárság is nyugovóra tér, a csuszka jobb híján áttér a manapság divatos vegán életmódra, vagyis jobbára bogyókat és magvakat fogyaszt. Telente az etetőket is szívesen látogatja. Az etetőhelyre általában rakétaszerűen bevágódik, elijesztve ezzel az összes ott táplálkozó madarat. A napraforgómagok közül többet is felcsipeget, majd az így szerzett zsákmánnyal az egyik közeli fára telepedik, és módszeres alapossággal kifejti a fekete héjakból az olajos magokat. Herman Ottó így írja le a csuszka nyári/téli munkáját: „Csőre erős és jóhegyű; kéreg közül, repedésből mindent kifeszeget, a mi kukacz és egyéb. Őszkor rámén olajos magvakra is, elhordozza a diót, mogyorót alkalmas hasadékba, abba belefeszíti s addig kopácsol rajta, míg feltöri; ezt teszi a gubacsokkal is, hogy a gubacsdarázs pondróját, bábját kiszedhesse.” Aki télen kilátogatott a budakeszi madárösvény rendszeresen megtöltött etetőihez, mindezt könnyedén megfigyelhette.

A csuszka csaknem egész Európában, Északnyugat-Afrikában, valamint Ázsia nagy részén elterjedt. Főként domb- és hegyvidéki madár, de kisebb számban alföldi területeken is találkozhatunk vele. Természetes és mesterséges odúkat egyaránt elfoglal, melyek bejáratát sárral tapasztja körbe, oly ügyesen, hogy rajta kívül más madár aligha férhet ott be. A mesterséges fészkelőhelyek oldalát – az imbolygás elkerülése végett – ugyancsak letapasztja. Az odúba némi fészekanyagot hord, s erre rakja 6-9 tojását. Évente egy vagy két alkalommal fészkel.

A fakusz és a csuszka testvériesen elosztja egymás közt az életteret és a munkát. Békében élnek, s mindkettőnek jut. Tanulhatnánk tőlük.

 

Illisz L. László

 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

Fotók: 

https://www.tiszatoelovilaga.hu/hegyi-fakusz/

https://www.tiszatoelovilaga.hu/csuszka/

 

Megosztom a cikket

Dolmányos varjú

Kálomista varjúnak is mondta a nép régen, utalva ezzel Kálvin János tanát követő református testvéreinkre, akik – lévén protestánsok – nem tartják a katolikusoknak előírt, pénteki hústalan napot. Mert ez a madár előszeretettel fogyasztja a húst, ellentétben fekete kabátos rokonával, a túlnyomórészt maggal, bogárral, hernyóval élő vetési varjúval, akit ezért a népnyelv pápista varjúként is emleget.

A dolmányos varjú állandó, jóformán egész évben szem előtt lévő madara az emberi településeknek, tanyáknak. Míg a vetési inkább csak télen húzódik be a lakott területekre, addig a dolmányos minden évszakban azon ravaszkodik, hogy az utcákon, udvarokon miként tudna valami eleséghez jutni. Egy időben, nap mint nap, Budapest belvárosába jártam dolgozni, s munkahelyem felé baktatva rendre átvágtam a szépen parkosított, padokkal és sétautakkal komfortossá tett Szabadság téren. Emlékszem, gyakran mérgelődtem azon, ki lehet az a barbár, aki a hulladékgyűjtők tartalmát minden reggelre szétszórja a földön, kibontogatva a gyorséttermi zacskókat, szétszórva az almacsutkákat, banánhéjakat. Bárdolatlan városlakókra gyanakodtam egészen addig, míg egyik reggel meg nem láttam a felül nyitott,  hulladékgyűjtő szélén egyensúlyozó dolmányos varjút, amint mélyre hajolva egyenként szedegette ki a szemetet, gyűrött papírokat, zacskókat a kukából, majd ügyesen szétbontogatva a papírokat, zacskókat, kieszegetett belőlük minden ehetőt. Nyilván az önkormányzatot is bosszantotta a tér összemocskolása, de – okosan – nem a madarak riasztásával, háborgatásával vették elejét a szemetelésnek, hanem a kukák fölé alkalmas fémlemezeket hegesztettek, melyektől a szemét még belefért, de a varjú már nem.

A városlakók mellett a vadgazdálkodók sem rajonganak a dolmányos varjúért. A hosszú éveken át egy dunántúli uradalom gazdatisztjeként dolgozó író, Fekete István 1934-ben megjelent cikkében – az elvadult kutya és macska mellett – a mezőgazdasági környezet, a madár- és vadvilág veszedelmes pusztítójaként ír a dolmányos varjúról. Tavasszal leginkább pusztítandónak mondja, hiszen az erős, hollónál alig kisebb madár nagy kedvvel öli meg és fogyasztja el a nyúlfiakat, fácáncsibéket, de megdézsmálja a madárfészkeket és bőven szed vámot a tyúkólak körül futkosó csibékből is. Utóbb aztán a dolmányos inkább áttér a bogarak, hernyók pusztítására, amivel viszont kétségkívül hasznára van a gazdálkodóknak. Herman Ottó, a hazai madárvilág talán legjelesebb ismerője is nagyjából így ítéli meg a madarat, amikor 1914-ben megjelent könyvében azt írja, hogy aki látta már a szántó eke mögött, zajosan kavargó és a földből a vassal kifordított minden pockot, csimaszt felszedő dolmányos csapatatot, az aligha mondhatja egyértelműen károsnak ezt a bizony fészekrablásra is vetemedő madarat.

És ha már húsevésnél tartunk, említsük meg azt is, hogy a dolmányos varjú, a holló és egyéb, a dögevésre is ráfanyalodó ragadozó madaraink mellett afféle közegészségügyi feladatokat is ellát. Aki az elmúlt években járta a budakeszi környéki erdőket, gyakran tapasztalhatta, hogy közeledésére a sűrűből népes, többnyire dolmányos varjakból és hollókból álló, népes és zajos madárcsapat rebbent fel. A madarak többnyire a Magyarországon is pusztító sertéspestisben elhullott és persze továbbra is fertőző vaddisznók tetemein lakmároztak. Eltakarítva ezzel az egyébként csak disznókra veszélyes betegség hulladékait.

Vagyis a hasznosság és a kártétel ügyében ezúttal is nehéz igazságot tenni – de talán nem is kell. A magyar törvények szerint a dolmányos varjú július és február között vadászható faj. Természetvédelmi területeken, túlszaporodott állományuk ritkítására néhol szükség lehet, de a lakott településen ettől, az emberi környezethez remekül alkalmazkodó madárnak nem kell tartania.

Hazánk a faj nyugati elterjedési határán található, kelet felé egészen Japánig előfordul. Magyarországon az állomány zöme síkvidéki fasorokban, erdőfoltokban költ. Aki látott már méretes facsoportokban, városi platánsorokban, mint például Nagycenken, a gróf Széchenyi István egykori palotája mellett tanyát vert varjúcsapatot, s hallotta szüntelen károgásukat, az aligha felejti el ezt az élményt! Nagyméretű gallyfészkét a dolmányos varjú lehetőleg nagy magasságban építi. A fészek belsejét sárral kitapasztja, puha anyagokkal béleli. A fészekalj 4-6 tojásból áll. Csak a tojó kotlik, a hím a költési időszakban őrködik és eteti párját. Előfordul, hogy egyes madarak táplálkozási területükön (revír) meglehetősen agresszíven viselkednek, akár az emberre is rátámadhatnak. A fiókák néhány nap eltéréssel, 18-20 nap alatt kelnek ki. A fiókák gondozása a szülők közös feladata. Az egy hónapos fiatalok már elhagyják a fészket, de még jó ideig összetartanak szüleikkel.

A dolmányos varjú, mint általában a varjúfélék, hosszú életű és igen okos madár. Gyakran megfigyeltem, hogy a varjak ősszel a kertekből elcsent diókat a kocsiutakra hordják, majd a járművek kerekei által feltört magokat felszedegetik. De kipróbáltam azt is, amit Fekete István ír egy helyen. Az ághegyen ücsörgő varjúra ráfogtam a kapanyelet, éppen úgy, mint ha le akarnám lőni. Rám se hederített, nem úgy, mint amikor a kezemben légpuskával óvakodtam ki a házból! A szemes madár – hasonlóan a szarkához – azonnal észrevette a különbséget és méltatlankodva kapott szárnyra. A városunk mellett, a mamutfenyőktől észak-nyugatra elterülő csalitosban megfigyeltem azt is, hogy négy varjú abajgatott egy, a zaklatást bosszúsan tűrő héját. Talán az sarkallja erre a különös viselkedésre a varjakat, hogy az egyébként kifejezetten erős, harcos prédáló madárban táplálkozási vetélytársat látnak. De ugyanígy támadja a dolmányos varjú a T alakú fára kiültetett uhut is, amelynek közelében – még a múlt század elején is – rend szerint földbe ásott leshelyén ott kuporgott egy dúvadat ritkító vadász is. És amikor az első dolmányos puskavégre került, seregestül jött a többi madár is, siratni a pórul járt rokont.

A Fekete István által különösen kedvelt uhuzást manapság nem űzik, már csak azért sem, mert legnagyobb termetű baglyunk is szigorúan védett. De magunk is jobban tesszük, ha nem üldözzük, nem abajgatjuk az ügyes, okos dolmányos varjút, hanem inkább elfogadjuk olyannak, amilyen. Jó és rossz együtt él benne, s ebben aligha tarthatjuk magunkat nála feljebb valónak.

 

Illisz L. László

 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; Fekete István: Rózsakunyhó, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1973.;  www.mme.hu.)

fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu/dolmanyos-varju/

Megosztom a cikket

Őszapó

Hosszú, vékony pálca végén egy aprócska gombóc fagylalt. És jó sok van belőle! Egy csapatnyi apró madár, őszapó keresgél a jeges, szélfútta bokrok között, a levélhagyott ágak csontujjakként fogják körül őket. Bravúrosan ügyes madarak, hiszen a legvékonyabb ágak hegyét is végigbogarásszák. Nyugtuk pedig nincs, egyetlen pillanatra sem.

„Igazi czinege, mely sohasem pihen s pitymalattól alkonyatig izeg-mozog, bujkál, keres; hozzá a hajlékony ágakon oly gyakorlatokat végez, a melyekhez képest a legügyesebb vásári kötéltánczos is valóságos ólommadár. Nincs kedvesebb és tanúságosabb látomány, mint az a társaság, a melyben a rudas- vagy őszapó többedmagával is a nagymester.” Így ír róluk a jeles madarász, Herman Ottó, aki arra is felfigyelt, hogy az aprócska, alig ökörszem nagyságú őszapó hosszú farkát úgy használja az egyensúlyozáshoz, akár rúdját a kötéltáncos.

https:// www.tiszatoelovilaga.hu/oszapo/

Bár leginkább a hideg hónapokban kerül a szemünk elé, az őszapó mégsem csak téli vendég a kertben. Negyed századdal ezelőtt ültettünk a kertünkbe egy atlasz cédrust, amely mára méretes, terebélyes fává növekedett. Másfél évtizeden át semmi nem bántotta, aztán – talán a klímaváltozás okán – kora nyáron erősen megtetvesedett. Először csodálkoztam, mert nem láttam még gyantás, tűlevelűn levéltetveket, de a felmelegedés miatt sok egyéb olyan jelenséggel is együtt kell élnünk, amire korában aligha gondoltunk. De ami nekem bosszúság, az másnak terített asztal! Azóta is, minden nyáron, rendre, szinte a napnak ugyanabban az órájának megjelenik tetves fánkon egy csapat őszapó és a hajlékony ágakon, gyakran fejjel lefelé tornázva szedegetik a kövér tetveket. Végigbogarásszák a fát, aztán mennek tovább, mert – amint azt már említettük ‒, meg nem állnak sohasem.

És bár a tavasz, a nyár terített asztal az őszapónak, ekkor sincs nyugodalma. Évente csak egyszer költ, de ekkor akár egy tucat éhes szájat is kell tömnie! Az őszapó fészke az állati lelemény és ügyesség egyik legszebb példája, valódi csoda. Leginkább egy ágtövébe, vagy éppen védett helyen álló tuskóra rakott, méretes, meleg gyapjú zoknihoz tudnám hasonlítani, amelyen már apró lyukat ütött gazdája lábának öregujja – ezen a lyukon át jár ki-be az őszapó! A fészek teljesen zárt, csak a kis, tollakkal fedett nyílás vezet a belsejébe. A párok közösen építik a fészket, amelyhez mohát, zuzmót, pókfonalat, birkagyapjút, valamint elhullajtott tollakat használnak fel. Évekkel ezelőtt, a Vöröspocsolyás háton, egy ritkás ligeterdő szélén kora tavasszal rábukkantam egy éppen épülő, őszapó fészekre. Heteken át jártam ki oda, tisztes távolból, messzelátóval figyeltem amint a gondos szülők – akár a nemezelő kézműves ‒ csőrükkel ügyesen összedolgozták az innen-onnan felszedett építőanyagokat. Egyszer száraz zuzmóval, nyárfaszösszel, máskor a tél után vedlő szarvasokból bőven hulló szőrcsomókkal tértek vissza a fészekhez és csőrüket afféle horgolótűként használva építették a meleg, szöszös, zokniszerű madárotthont. „Ebbe a puha és meleg otthonba rakja le az a picziség a fészekalját, mely kilencz, néha tizenkét apróka tojásból való; ezek fehérek, a vastagabb végen finom rozsdaszínű szeplőcskékkel. Ezt a fészekalját a kis pár felváltva 14 nap alatt költi ki és ekkor kezdődik a nagy munka: azt a tizenkét porontyocskát finom eledellel kell ellátni” – írja Herman Ottó. Idő múltával ez az öröké éhes siserehad szorosan összeülve kitelepszik a fészek körüli ágakra és várja, hogy a szülőpár pirkadattól alkonyatig hordja nekik az ételt. Ha a költés többször is meghiúsul, akkor a párok besegítenek más, közelben található őszapópár fiókáinak felnevelésébe.

Az őszapó igen hasznos madár, hiszen nyáron, főképpen a költési időszakban tömérdek bogarat, hernyót, lárvát elpusztít, s ezzel jelentős hasznot hajt kertnek, erdőnek. A fiókák szétszéledését követően, majd leginkább ősztől fokozatosan áttér a növényi táplálékra. Az őszapó nálunk állandó madár, télen időnként az etetők közelében is felbukkan. Az őszapó csaknem egész Európában, valamint Ázsia nagy részén honos. Erdőkben, bokrosokban, árterekben, parkokban, lakott területeken egyaránt találkozhatunk vele. A teljesen fátlan, nagy kiterjedésű pusztákat és mezőgazdasági területeket elkerüli.

Erdeinkben ma még bőven előfordul. A szinte mindig csapatban járó, apró madarat megfigyelni valódi gyönyörűség!

Illisz L. László

 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Megosztom a cikket

Erdeink vadbirkája, a muflon

Lépjünk le ezúttal a budakeszi Madárösvényről, és emeljük tekintetünket a Telki út északi oldalán húzódó hegyvonulatra! Oda, ahol a Kakukk-hegy szálas fenyői állnak; ahol a Vöröspocsolyás-hát dagonyáiban fürdő, majd oldalukat a fákhoz dörzsölő vaddisznók téglaszínűre festik a tölgyeket; és oda, hol a sziklagyepes, árvalányhajas Tarnai pihenő fölé magasodó Nagy-Kopasz hegy, a maga 559 méterével uralja a Budai-hegységet. Itt él erdeink szépséges vadbirkája – a muflon.

Legutóbb 2021. január 9-én találkoztam velük. A turistautaktól messze, a Katonasíroktól észak-keletre húzódik egy senki által nem háborgatott, katlanszerű völgy, melynek egyik oldalát szertelenül egymásra hányt, méretes sziklák szegélyezik. Most is azzal a reménnyel ereszkedtem le oda, a kőgörgeteges hegyoldalon, hogy hátha ott érem a muflonokat, miként az már többször sikerült. Reményeimet nem erősítette, hogy szigorú mínuszokra ébredtünk, és bakancsom alatt recsegett a keményre fagyott avar. Leginkább csak arra figyeltem, fel ne bukjak, amikor a sziklák felé nézve megpillantottam a muflonokat. Hatan voltak, mind kos. Két fiatalabb volt köztük, de a másik négy muflon méretes, nyaka alá kunkorodó, vastag, nehéz csigát hordott a fején. Barna hátukon ott virított a vénülő kosokat díszítő, nyereg formájú fehér folt. Akár a szobrok, úgy álltak ott moccanatlan, én meg ugyanúgy alább, alig negyven mérette tőlük, a sziklák alatt. A 8×56-os keresőtávcső olyan közel hozta őket, hogy szinte éreztem fanyar birkaszagukat, láttam, amint orrcimpáikat mozgatva, szimatolva próbálták eldönteni, hogy mi járatban is van náluk a zöld kabátos ember és a vizslája. A szelem jó volt, erős légáram húzott arcomba a szikláról, teltek a percek, ők nem mozdultak, miként én sem. Aztán egyikük tompa füttyentésfélét hallatott, talán ezzel jelezve, hogy elég volt ebből mára ennyi, majd komótos léptekkel elvonultak a közeli plató felé.

https://naturhun.hu

Varázslatos volt! Percekig álltam még ott és azon tűnődtem, vajon miért nem ugrottak el? Vajon mivel érdemeltem ki ezt a lélektöltő élményt?

Pedig a muflon óvatos állat, annál is inkább, mert idehaza idegen tájakon él, hiszen a földközi-tengeri Korzika és Szardínia szigetén őshonos. A hajdanvolt Nagy-Magyarországra vadászati céllal Forgách Károly gróf telepítette be, aki az 1868-69-es években 10 muflont hozatott a gimesi (Nyitra megye) vár melletti vadaskertjébe a brüsszeli és a frankfurti állatkertből. Mai országunk területén, az első példányok 1901-ben, Füzérradványon bukkantak fel, utóbb aztán több hazai vadaskertbe is betelepítették a muflont. És ahogyan az lenni szokott, néhány példány inkább a szabad életet választotta, meglépett a kerítések mögül, és manapság már az ország középhegységi területein, jellemzően szigetszerű előfordulásban, de mindenütt találkozhatunk vele.

A hímeket kosnak, a nőstényeket fiatal korukban jerkének, majd ellés után juhnak nevezik. Kicsinye a bárány. Mint az elnevezések is utalnak rá, a muflon a juhfélékhez tartozik, ennek megfelelően nem csontból álló agancsot, hanem szaruból lévő, élethosszig növekedő szarvat visel, amit alakja miatt a szaknyelv „csigának” nevez.

Miként erdeink több vadja, tapasztalataim szerint a muflon is jól kiszámíthatóan lakja területét. Az elmúlt bő két évtized alatt meglehetős jól kiismertem járásukat. Könnyen felismerhető, 5-6 cm hosszú nyoma a birkáéhoz hasonló, erősen aszimmetrikus, vagyis egyik körme rendszerint jóval hosszabb a másiknál. A havas, sáros vadcsapásokat figyelve szépen kiolvasható, merre járnak, hol pihennek. A Kakukk-hegy mögötti ritkás, gyepes fenyves egyik kedvenc tartózkodási helyük, de lakják a már említett kőgörgeteges völgyet és a sziklagyepeket is, ott, ahol a termőréteg alól kibukkan a hegységet alkotó, aprózódó mészkő. Talán azért szeretik ezt annyira, mert őseik génjeit hordozva Korzika kopasz, mediterrán lejtőire emlékezteti őket.

https://zoopark.cz

A novemberben zajló párzási időszakban a muflon kosok kemény, de nem életre-halálra szóló küzdelmet vívnak egymással, amely során 10-20 méter távolságból szarvukkal egymásnak rontanak. Szarvaik csattanása ilyenkor az őszi erdőben messzire hangzik. Nem akarnak kárt tenni egymásban, de néha még így is bajba kerülnek. Jó néhány évvel ezelőtt, az erdőt járva különös zajokra lettem figyelmes. Tompa csattogás, fetrengés, rugdalózás, majd erős, ziháló fújtatás hallatszott az akkor már jórészt lombját vesztett fiatalos erdőből. Lestem, hogy mi lehet az, majd megpillantottam két muflon kost.  Egy irányba futottak, de igen furcsán, úgy, mintha fejüknél össze lettek volna nőve. Egykettőre rájöttem, hogy szenvedélyük sodorta őket veszedelembe, verekedés közben összeakadt a csigájuk és kétségbeesetten, de hasztalan próbáltak szabadulni egymástól. Értesítettem az erdészetet, ki is jöttek, keresték őket, de hiába. Azt mondták nekem a szakemberek, hogy a nyomorult állatok akár 5-10 kilométert is elszerencsétlenkednek így, aztán végképp kimerülve elfekszenek és elpusztulnak.

A muflon bárányok márciustól májusig jönnek világra, és néhány óra múlva már csatlakoznak is a nyájhoz, amiben a juhok és a fiatal állatok együtt mozognak.

Táplálékát zömében fűfélék alkotják, vagyis a muflon jellemzően legelő állat, de emellett fogyasztja fás szárú növények hajtásait, rügyeit és terméseit is. 2019 tavaszán úgy akadtam velük össze, hogy egyikük két hátsó lábára állva, nyakát nyújtogatva, ügyesen csipegette egy bokorról a friss, éppen kipattanó rügyeket.

Máskor szinte rám jöttek. Kora tavasszal, egy vén tuskón üldögélve napfürdőztünk Hunor kutyámmal, amikor szél felől, balra mögülünk, alig kőhajításnyira kijött a tisztásra egy jó csapat muflon. Ők is megálltak a napon és hozzám hasonlóan élvezettel megtapasztalták, hogy végre véget ért a lélekszikkasztó, vadat próbáló, setét tél. Megfértünk ott a hegyoldalban, inkább én húztam összébb magam, hiszen hívatlan, de megtűrt, mégis örvendő vendég voltam akkor Muflonországban.

 

Illisz L. László

 

(Felhasznált forrás: parkerdo.hu)

Megosztom a cikket

Verebek

„A madarak között, város és falu utczáján az, a mi a suszterinas: vidám, szemtelen, tolakodó, czivakodó, mindég mozgó és mindenben kajtárkodó szárnyas; csak ugrálni tud. Az emberlakta helyet alig képzelhetjük nélküle. Ott van az utczán, hol lovak nyomában turkál; a zöldségpiaczon, a hol kilesi a kofaasszony szundikálását és nagy merészen kilopkodja a kosárból a nekivalót.” Ha jelen írás címét letakarnánk, alighanem mindenki ráismerne Herman Ottó leírása alapján a házi verébre. Mint a neve is mutatja – hozzá szinte a megtévesztésig hasonló, kétoldalt, fültájékon barna foltot mutató, mezei rokonával ellentétben – leginkább az ember közelségét keresi. Befészkel az ereszek, széldeszkák, tetőcserepek alá, de mezei rokona oly vakmerő, hogy a gólyák, sőt, a sasok méretes fészkének oldalában is ellakik. Bátorságának jutalma, hogy biztonságban tudja felnevelni fiókáit, hiszen a sas nem csak légy, de veréb után sem kapkod, és aligha akad olyan vakmerő karvaly, vagy más prédáló madár, amely a sas fészkéből ragadná el a reggelinek való verebet.

A mezei veréb egyik leggyakoribb madarunk, a szövőmadarak közeli rokona. Nyugat-Európában mára jelentősen megfogyatkozott az állománya, egyes területekről már el is tűnt. Nálunk még nem ritka, de hol vannak már azok a sok száz madárból álló, hatalmas verébcsapatok, melyek boldogult úrfi koromban szinte minden városi park szélén, a köztereken, vagy éppen poros utak mentén tanyáztak!

Itt, Budakeszin két csapatot figyelek rendszeresen. Az egyik szomszédom házának eresze alatt lelt otthonra, szomszédom pedig – lévén jó ember – nem abajgatja őket. Minden tavasszal, nagy sürgés-forgással gyűjtik a fészeknek valót, szalmából, szénából, szöszből, szőrökből és tollakból kócos, leginkább összetákolt fészket rak, amely zilált külseje ellenére belül puha, meleg, a 2-7 tojásból kikelő, csupasz, gyámoltalan fiókáknak éppen megfelelő. A házi veréb évente kétszer-háromszor is költ. Gondos szülő, többször megfigyeltem, hogy kirepülés után, már-már anyányi, az éhhalál szélén álló, gyámoltalan gyermek szerepét remekül, de mosolyt fakasztóan eljátszó fiókáját is gondosan táplálja. A mezei veréb táplálkozása változatos. A fiókák több állati eredetű élelmet, főleg rovarokat fogyasztanak, míg az öreg madaraknál a növényi táplálékok vannak túlsúlyban. Szomszédom házi verebei amúgy igen tanulékonyak. Kutyáinkat estefelé szoktuk etetni, ekkor fogyasztják el házunk előkertjében főként főtt rizsből és csirkefarhátból álló napi eledelüket. Az etetés idejének közeledtével szomszédom verebei elfoglalják a környező bokrokat, tanyát vernek a kerítésen és hangos zsinatolással jelzik türelmetlenségüket – várják a napi betevőt. Mohó kutyáink ugyanis leginkább az étel gyors befalására koncentrálnak, így nem törődnek azzal, hogy szanaszét szórják táljukból a rizs egy részét. És mivel a sashoz hasonlóan a vizsla sem kapkod veréb után, vacsora végeztével a jóllakottan hentergő kutyák helyét a verebek veszik át a lábasok körül, csivitelve, veszekedve, fel-felrebbenve szedik össze szétszóródott rizsszemeket.

A veréb állandó madarunk, vagyis a telet is itt tölti, mert segít neki ebben elképesztő leleményessége és alkalmazkodó képessége. A másik általam ismert és gyakran megfigyelt verébcsapat városunk szélén, a Margaréta panzió mögötti bokros csalitosban tanyázik. Az év túlnyomó részében többnyire a száradó mezőn gyűjtik össze a rovarokat, gyommagvakat, ám idén télen áttették székhelyüket a mamutfenyőkhöz, a Madárösvényt övező ligeterdőbe. Barnás és mindig zajos tollgömbökként ülnek a kopasz ágakon, majd egyszerre felreppennek és ellepik az etetők környékét. Jól jellemzi a veréb élelmességét, amit az etetők töltése közben rendszeresen megfigyeltem. Amíg a cinegék, csuszkák és egyéb éhes, erdei madarak az etetőre kirakott, apró magvak között kotorásznak, addig a verébcsapat az etetők alját, környékét lepi el és felszedi mindazt, amit a „madárelit” urasan lerugdalt a földre. Aztán, mintegy parancsszóra, egyszerre fölrebbennek, a környező ágakra telepednek, de csak azért, hogy pár pillanat múlva visszatérve folytathassák a takarítást.

A házi veréb egész Európában, Észak-Afrikában, valamint Ázsia nagy részén elterjedt, de a betelepítések miatt valamennyi kontinensen találkozhatunk vele. A 18. század második felében a verebet betelepítették Jáva szigetére, Ausztráliába és az Amerikai Egyesült Államokba is, abban a hitben, hogy nagy rovarpusztító, s ezzel megvédi majd a tengernyi gabonaföldeket a kártevőktől. Az USA-ba 1851-től egészen 1881-ig tartott ez a kísérlet és fészekodvakkal, dúsan termő gabonaföldekkel, vagyis koszttal, kvártéllyal várták az érkező madarakat, melyek a fészkelési időszakban ritkították is a rovarnépet, ám aztán átrebbentek a gabonatáblákra és a kövér szemekkel tömték tele begyüket, amit az amerikai gazdák már nem néztek jó szemmel. „Mikor a gabonának tejes a szeme, ráveti magát a mezőre s nemcsak a maga, de csimazai gyomrát is avval töltögeti; mikor a gabona meg van érve, seregbe verődik, ráveti magát és beleront, mert többet ver ki a kalászból, mint a mennyivel jóllakhatnék. Reámegy a cseresznyére, az eperre, mindenféle magra, közbe elcsipdesi a zsenge rügyet, a zsenge hajtásnak a hegyét; és a többi.”

Tudnivaló – írja Herman Ottó –, hogy a veréb leginkább a gabonatermesztéssel terjed, Norvégiában például a rozzsal eljutott a 66. szélességi fokig, sőt feljebb is, és bekalandozza a sarkkör délebbi részeit.

Magyarországon ma a verébség nem ritka, de állományuk a mezőgazdasági vegyszerhasználat miatt is jelentősen megcsappant. Éppen ezért ne üldözzük, ne pusztítsuk, hanem örüljünk ennek a vidám, társasan élő, kedves madárnak, amely egész évben kínál látnivalót az amatőr madarászoknak!

 

Illisz L. László

 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Megosztom a cikket

Megfigyelések a madárörvényen – Két téli vendég

Idén, a vészterhes 2020 késő őszén, november 12-dikén pillantottam meg őket először. A Budakeszi madárösvény mögött, a régi tómedret szegélyező csalitos felett repültek. Szokásuk szerint laza csapatot alkottak a csapongva szálló madarak, s közben egymást szólongatva tartották a kapcsolatot egymással. Na, ha a fenyőrigók is megjöttek, akkor csakugyan lesz idén is rendes tél – gondoltam magamban, miközben azt figyeltem, hogy a madarak leszálltak az immár kopasz vadrózsa bokrokra és a messzire pirosló hecsedlit csipegették.

A fenyőrigó nálunk téli vendég. Észak-európai állományának jelentős része hazánkban vészeli át a hideg hónapokat, de csikorgóbb, fagyosabb teleken még tőlünk délebbre is elvonul. Tavasz közeledtével aztán újra felbukkannak, észak, vagyis rendes költőhelyük felé tartva.

https:// zordidok.blog.hu/2018/03/05/uj_vendegek_a_teli_etetonel_fenyorigok

Tápláléka változatos, télen gyommagvakat, kökényt, galagonyát, csipkebogyót, borókát, vadszőlőt egyaránt fogyaszt. Magányosan szinte sosem mutatkozik. Tavasszal és nyáron a legfőbb tápláléka a földigiliszta, de rovarokkal és csigákkal is táplálkozik.

Északi költőhelyein sokszor nagyon bizalmasan viselkedik, nem ritka, hogy éppen olyan városi rigóvá válik, mint nálunk élő, fekete rokona. Évente egyszer, legfeljebb kétszer költ. Fára épített fészkének helyét a tojó választja ki és ő is építi meg. Rendszerint 5-6 tojást rak, melyeket a tojó egymaga költ ki, de mindkét szülő eteti a fiókákat.

https:// zordidok.blog.hu/2018/03/05/uj_vendegek_a_teli_etetonel_fenyorigok

Még az 1910-es években is vita volt Magyarországon arról, hogy kell-e törvénnyel védeni a fenyőrigót, vagy sem. A madár ugyanis keresett, a téli hónapokban a piacon kapható eledelnek számított. Kegyetlen módon, lószőrből készült hurokkal fogták, amit a fagyos időben is bogyókkal rakott, így a madaraknak terített asztalt kínáló bokrokra helyeztek el, s ezekben a hurkokban fogódtak meg a keserves kínok közt elpusztuló madarak. És ehhez az emberi kártételhez még hozzá kell számítanunk a számtalan egyéb hasznos madarat, feketerigót, harkályt, amik ugyancsak a hurkokban lelték halálukat. De fogták a fenyőrigót a fagyöngy bogyójából főzött, sűrű ragaccsal bekent lépvesszővel és minden egyéb módon, ahogyan csak sikerült. Ma már ez tilos, hiszen a fenyőrigó védett, sem vadászni, sem elfogni, pláne megenni nem szabad.

Hasonlóképpen északról, a hosszú, zegernyés telek elől menekülve érkezik hozzánk az egyik legszínpompásabb madárvendégünk, a süvöltő. A Budakeszit övező erdőkben leginkább kisebb csapatokban láttam, nem gyakori, de évről-évre felbukkan. Négy-öt madár barangol együtt a kopasz ágakon, köztük általában egy hím, amelyet szénfekete fejéről és karmazsinpiros mellényéről könnyű megismerni. A tojó szerényebb, de szolidan elegáns tollruhát visel, alapszíne leginkább szürke, amit fekete foltok tarkítanak. A süvöltők méretes tollgombócként ülnek az ágakon, így testalkatuk alapján még távolról is könnyű megkülönböztetni őket az egyéb, hazai madártól.

https:// www.tiszatoelovilaga.hu/suvolto/

A magyar tudomány jeles madarásza, Herman Ottó így írt róla 1914-ben: „A süvöltő nálunk nyáron át hegyi madár, késő őszkor pedig levonul az aljakba, a mikor a messze éjszak nálánál erősebb testű, hozzánk telelésre levonuló süvöltőkkel találkozik és velök együtt barangolja az erdőt, ligetet és a kertet, még a házak közvetlen közelében is. Mikor a fákat hófehér, a téli Nap hideg sugaraiban csillogó zúzmara lepi el s ez a remek szinezetű madár a vékony ágon megtelepedik, a legszebb és legkedvesebb téli képet látjuk és még ezt is megszépíti mélán hangzó hívogatása, a székelység szerint süvöltése, a melytől székely neve is ered. Ez a hang olyan, mint a somogyi hosszú furulya legszebb középhangja. Fogságba ejtve külországokon nótára tanítják, a melyben mesterré válik és ekkor ötven koronáig is megadják az árát.”

https:// www.tiszatoelovilaga.hu/suvolto/

A süvöltő többnyire növényi táplálékot fogyaszt. „Az aljakban növényevő madár, mely nekiesik ifjú hajtásnak, rügynek, mindenféle bogyó magjának, mint a kányabangitáénak, az ostorményének stb.; de már dudvákra rá nem jár. Kemény teleken, mikor megszorul, nagyon rájár a gyümölcsfák rügyeire s ekkor kárt is okoz.” – írja róla Herman Ottó. Legnagyobb eséllyel a különféle kőrisfák környezetében figyelhetjük meg, ugyanis Magyarországon ez az egyik legkedveltebb tápláléka.

Európa és Ázsia fenyőöveiben szinte mindenhol fészkel, nálunk csak igen ritkán. A hazánkban költő párok is fenyőfákon fészkelnek. A fészket a tojó egyedül építi zuzmóból, mohából, gallyakból, gyökerekből, melyet állati szőrrel bélel ki. Évente két fészekaljat nevel, 5-6 tojásán is csak a tojó kotlik, míg a hím párja az etetéséről gondoskodik. A fiókákat mindkét szülő táplálja.

 

Illisz L. László

 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

 

Megosztom a cikket