Cifra pintyek
Lassan utolsó havát tapossa az öreg esztendő, jeges szelek beretválják a dérlepte mezőket. Avar alatt, kéreg mögé bújva lapít, alszik a bogárság, jobb időkre és persze a tavasz langyos, ma még ugyancsak távolinak tetsző érintésére várva. Amilyen mély a csönd ilyenkor az erdőben, olyan nagy a sürgés-forgás ilyenkor a madáretetők környékén. Annyira, hogy ínség idején még az is felbukkan a zsibongó madártársaságban, aki amúgy magának való, inkább külön utakon jár.
Ilyen a meggyvágó. Aki egyszer látta, aligha felejti el, és messziről felismeri ezt a mutatós madarat. Rögtön szembe ötlik a megfigyelőnek, hogy az etető körül sürgölődő éhenkórászok között akad egy, a többinél termetesebb, zömökebb madár, amely ráadásul – még az amúgy „nagyorrú” pintyféléknél is szokatlan –, erőteljes, vaskos csőrrel szedegeti a napraforgómagot. Nekem mindig a csapnivaló focimeccs szurkolója jut róla eszembe, aki unottan szotyolázik a lelátón, szája egyik felén befelé megy a mag, a másik felén pedig a héját köpdösi ki. És a meggyvágónak ez nem nagy mutatvány, hiszen csőre olyan erős, hogy „harapásának” 50 kilogrammot is elérő erejével akár a meggy, vagy éppen a cseresznye magját is képes feltörni. Herman Ottó így ír róla: „…jó prédára akadva, nagyon csendesen viselkedik, úgy hogy csak a kemény magvak feltörésével járó csattanások hallhatók; csőre egyenesen ilyenekre van alkotva. Az alsó káva mélyedésébe beléfekszik a mag, a felső káva bordázott, a magvak őrlésére kiválóan alkalmas. Oly cseresznye- vagy meggymagot, a melyet az ember testsúlya csak a csizmasarokkal bír felroppintani, ez a madár csak úgy kihüvelyezi.” Így aztán nem is nagyon érdekli a meggyvágót a gyümölcs húsa, inkább unottan kiköpdösi azt, éppen úgy, mint a napraforgómag héját.
A meggyvágó gyakori költőfajunk, városi parkokban, fás-bokros élőhelyeken gyakran találkozhatunk vele. Fiókáit főleg hernyókkal eteti. Részben vonuló, illetve kóborló, az északi populációk egy része hazánkban tölti a telet. Évente egy vagy két alkalommal költ. Fészkét különböző növényi részekből építi a fák lombkoronájának belsejébe. A fészekalj 3-6 tojásból áll, melyeken a tojó kotlik, miközben a hím párja etetéséről gondoskodik. Télen – a párok feloszlása után – alkalmasint nagyobb, tiszta vagy vegyes pintycsapatokba verődik.
És ebben lehetnek társai télvíz idején például a tengelicek, hiszen ez a régi, németes nevén stiglicnek is hívott pintyféle szinte mindig csapatban, de legalább is párosával jár. Én leggyakrabban a budakeszi madárösvénytől délnyugatra, a Margaréta panzió mögötti bokros, bozótos területen szoktam találkozni velük. Többnyire a gyalogút melletti gyomszőnyeg hátrahagyott magjait szedegetik, vagy éppen a héjakút mácsonya feketére száradt, szúrós virágzatán ügyeskednek, fejjel lefelé imbolyogva igyekeznek onnan kiszedegetni a magokat. Ám viselkedésüknél lényegesen szembeötlőbb az apró madár tarka tollruhája, ami az egyik legszínpompásabb hazai madarunkká teszi a tengelicet. Fejének fekete-fehér-piros színe, szárnyának élénk sárga stráfja és a „hátára terített felöltőjének” őszi avart idéző rőt-barnája vetekszik bármely trópusi madárcsoda díszes tollazatával. Nem csoda, hogy régen kalitkamadárnak is tartották, ami ma már tilos, hiszen a tengelic – miként a meggyvágó is – régóta védett madár.
A hideg idő beálltával gyakran találkozhatunk vele a madáretetőkön, nagyrészt állandó, de télen észak-déli irányú kóborlása is megfigyelhető. Sík- és dombvidéki fészkelő. Kedveli a településeket. Kertekben, temetőkben, parkokban, fasorokban, erdőszéleken fészkel, a zárt erdőket viszont elkerüli. Fészkét a fák lombkoronájának szélére építi. Évente két-három fészekaljat nevel. A többi pintyféléhez hasonlóan fészkét vékony növényi szálakból építi, melyet szőrökkel és a nyárfa puha termésével bélel. 4-5 tojást rak, melyeket a tojó egymaga költi ki, míg a hím a táplálékszerzésben segíti.
Illisz L. László
fotók: www.tiszatoelovilaga.hu
(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu. )