Szürke ludak az égen

Az árnyékos zugokban még őrzi az erdő az utolsó hó nyomait, de egykettőre eltakarodik az is. Nekifeszülhet még a tél, de aki érti az ébredő élet jeleit, tudja, hogy marhat még a fagy, verheti a tájat a jeges zegernye, a zimankó már végképp vesztésre áll. A mogyoró hosszú barkákat eresztett, a szomszédom eresze alatt a verébség szorgos munkában van, gyűjtik a gallyat, rakják a fészkük vázát, majd meleg otthonná alakítják azzal a sok gyapjúszösszel, amit kutyáink az alájuk rakott, régi, molyette csergéből széjjelszórtak.

A még mindig járvány nyomorította, 2022-es esztendő második havának 4. napját mutatja a kalendárium, amikor Budakeszi mellett, a Tábori útnak is mondott, széles csapáson meghallom az idei első libákat. Talpam alatt sár, felettem a szikrázóan kék ég, amit új évszakot ígérő fénnyel hint be a mind magasabban járó Nap. A libák észak-keleti irányba tartanak, magasan járnak, s a libaregulához igazodva, tágan nyíló, széles V-alakban haladnak. Az elöl haladó madár máig alig ismert, de tévedhetetlen tudással „töri” a levegőt, tartja a megfelelő irányt, majd fáradva hátrébb sorol, a többiek léghuzatán, kevesebb erőfeszítéssel utazik tovább, átadva a helyét a következő, pihentebb libának. És így megy egészen az északi tundrákig, ahol majd elérkezik a szerelem, a tojásrakás és a fiókanevelés ideje. Sietni kell! A korán érkezők a legalkalmasabb helyen verhetnek tanyát, s aki jobban indul az élet könyörtelen versenyében, az biztosabban érhet célba.

 Fotó: nagy lilikek (Hortobágyi N.P.), Szigeti Balázs.

Sokan csodálkoznak azon, hogy egyes madarak már a csikorgó, kopogós fagyban fészket raknak és állhatatosan kotlanak tojásaikon még akkor is, ha vastag, kora tavaszi hó takarja a fák ágait. Azért van ez, mert a madarak nem az időjárással, hanem sokkal inkább magával az idővel harcolnak. Érzékelik a napok hosszabbodását, és a fajfenntartás sürgető parancsának engedve munkához látnak, mert idő kell a költéshez, idő az egy-két fészekalja fióka felneveléshez, és aki előbb kezd hozzá, annak utódai erősebben, felkészültebben vágnak neki a következő télnek, vagy éppen a Tanzániáig, esetleg Dél-Afrikáig tartó, madárpróbáló őszi vándorlásnak. Mindinkább megalapozott megfigyelés, hogy a hazai fehér gólya állományból a nyárutón egyre több madár nem indul útnak Afrika felé, itthon maradnak, – egyre inkább okkal – bízva az enyhe, eltaknyosodó telekben. Mert aki kitart és úgy lesz tavasszal első, hogy el sem megy, az megspórolja a sok ezer kilométeres vándorlással elhasznált életenergiát, az elsőnek választhat magának fészkelőhelyet, és persze elsőnek jelölheti ki az élelemgyűjtés szempontjából kulcsfontosságú területet, a revírt.

De a libák nem ilyen spórolós fajták. Ősszel a csontrepesztő, lélekfagyasztó fagyokat hozó, északi területekről dél felé indulnak. Nagy csapatokban zúznak a késő őszi bádogégen, s gyakran csak az egymással folyvást kapcsolatot tartó, beszélgető madarak hangjából vesszük észre, hogy éppen felettünk járnak. Budakeszi egén is rendszeresen húznak, én többnyire ősszel, dél-nyugati irányba tartva figyeltem meg őket. Meglehet, egyik legfontosabb telelőhelyük, a tatai Öreg-tó felé tartanak ilyenkor, ahol tízezrével gyűlnek össze. A leeresztett mederben biztonságban éjszakáznak, majd hajnalban mennydörgést idéző robajlással, egyszerre indulnak el a környező kukorica tarlókra táplálkozni. Alkonyatkor pedig ugyanígy visszatérnek a tóra, újra összeverődik a vadlúd sokadalom. Aki egyszer látta ezt a csodát, aligha felejti el!

Fotó: nyári lúd (Tiszaalpár), Szigeti Balázs. 

De most tavasz készülődik éppen, és a ludak északra tartanak. A korábban közismert vetési lúd helyett ma már egyre gyakrabban hallhatunk a tundrai és a tajgai ludakról. Az újabb kutatások alapján a korábban egységesen vetési lúdként (Anser fabalis) kezelt fajt ketté bontották. Az elsősorban a nyugat-szibériai tundrákon (vagyis északabbra) költő madarakat tundralúdként (Anser serrirostris), míg a tőle délre és nyugatra, egészen Skandináviáig, az erdős tajgán költőket tajgalúdként (angol tükörfordítás), a magyar nevezéktanban vetési lúdként (Anser fabalis) különítjük el. Hazánkban közülük leginkább a távolabbról érkező tundraludakkal találkozhatunk.

Eurázsia északi részén, a tundra- és a tajgaövben egyaránt elterjedt. Vizes élőhelyeken költ, fészkét növényi anyagokból építi és pehelytollaival béleli. Alfajtól függően fészekalja 4-7 tojásból áll. A kislibák egy hónap alatt kelnek ki és további két hónap telik el, mire röpképessé válnak. A család ezt követően, egészen a következő tavaszig, összetart. Mint a ludak általában, ez a faj is elsősorban fűfélékkel táplálkozik. Nálunk ősszel, nevéhez híven, jórészt szántókon táplálkozik, kipergett kukoricát szedeget és friss növényi hajtásokat legel.

Hozzá igen hasonló a nyári lúd, amely a házilúdfajták többségének őse. Neve arra utal, hogy nyáron, költési időben is megfigyelhető Magyarországon, szemben a többi vadlúddal, melyek nem költenek nálunk. Emlékszem, egyszer a Kis-Balatonban fekvő, Kányavári-szigeten tündöklő nyárban kiáltott ránk egy nyári lúd, máskor meg a Velencei-tavat kerékpárral kerülve figyeltem fel egy meglepően bizalmas, az út mentén legelésző csapatukra.

Fotó: nyári lúd (Tiszaalpár), Szigeti Balázs. 

A nyári lúd hazai állománya a sok évtizedes védelemnek és vadászati tilalomnak köszönhetően napjainkra jelentősen megerősödött, így újra vadászhatóvá tették. Ősszel a hazai állomány mellé északról érkeznek vendégek, a tél beálltával együtt vonulnak dél felé. Kis csapatai rendszeresen áttelelnek.

Eurázsia jelentős részén elterjedt faj, a többi lúdfajnál délre népesíti be a vizes élőhelyeket. Nagyon korán kezdi a költést, gyakran már márciusban kotlik. Nádasokban, mocsarakban költ, nagy alapterületű fészkét általában nádból építi. Fészekalja legtöbbször 5-6 tojásból áll, de előfordul, hogy több tojó azonos fészekbe rakja tojásait, ilyenkor a költőpár jóval több kislibát is vezethet. A kotlási idő 27-28 nap. Csak a tojó ül a tojásokon, de a fiókákat mindkét szülő vezetgeti és védelmezi. A fiatalok kéthónaposan már önállóak, nyár közepére a családok nagyobb csapatokba verődnek. Táplálékában a szárazföldi fűfélék dominálnak, de kevés vízinövényt is fogyaszt. Gabonatarlókra és vetésekre is kijár táplálkozni.

Herman Ottó így ír a libáról: „Őszrekelvén az idő, a vadlúd tengernyi seregekbe összeverődve délnek vonúl és egy része eléri hazánkat is, hol az őszi vetéseket tömegével helyen-közön szinte elborítja és ha, mint rendesen egy-egy megszállott helyen kitart és oda rendesen visszatér, a vetés koppasztásával, kitépésével és túlságos gázolásával foltonként érzékeny kárt is okozhat. Ha telünk nagyon kemény és vastag hóréteg borítja a vetéseket, a vadlúd délre vonul és egy része átmegyen még a földközi tengeren is. De mihelyt enyhül az idő, a lúd visszatér. Innen a pásztoremberek helyes jóslása: ha a vadlúd délnek vonul, nagy hideget várhatunk, ha éjszaknak tart, megenyhül a tél is.”

Budakeszi környékén, vizes élőhely hiányában leginkább csak a magasan szálló, vonuló ludakban gyönyörködhetünk. Ám sok évvel ezelőtt, volt szerencsém sok szürke libát itt, a mezőn is látni! Késő őszi, ködös zúzmarás kora reggelen túrázni indultunk barátaimmal a katonasírok felé. A lovaspóló pályát elhagyva, az akácfasorból kilépve szemünkbe ötlött a sok, száraz gyepen tanyázó, méretes madár – a libacsapat! De a lúd köztudomásúan éber madár, ők is észrevettek minket és nagy robajjal, egyszerre kaptak szárnyra, majd összerendeződtek, s az alacsonyan járó, ködszürke felhőkben eltűnve elindultak a melegebb, déli tájak felé.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Megosztom a cikket