Vörössipkások

Termetes, zöld hátú madár szorgoskodik a gyepen. Erős farktollaira támaszkodva ül, és ugyancsak nagy munkában van. Hosszú csőrét mélyen a talajba vágja, göröngyöket fordít ki onnan, valamit ás, de csak közelebbről lehet látni, hogy mi célból végzi ezt a kubikos munkát. Turkálása nyomán dühös hangyanépség siet a felszínre, elárasztják megnyitott bolyuk felszínét, igyekeznek elriasztani a betolakodót, aki persze mit sem törődik a dühös hangyasereggel. Hosszú, ragadós nyelvét a rovarok közé öltve bőven eszeget a mérges hangyákból, majd elunva a mókát, felrebben és jellegzetes, hullámzó mozgással elreppen a fák között. „Klü-klü-klü-klüklü.” Hangja messzire üzen az erdőben, olyan, mint ha jót nevetne a felbosszantott hangyákon. Röptében még sokáig látszik fényes, zöld háta, s a feje búbján viselt, élénkpiros sipka.

Két vörössipkásról szól ez az írás. Persze nem az eredeti vörössipkásokról, vagyis az 1848 májusában verbuvált, 9. kassai zászlóalj honvédjeiről, hanem erdeink vitéz, favédő katonáiról, a fent leírt zöld küllőről és a fekete harkályról.

A zöld harkályról, más néven zöld küllőről azért is emlékezünk meg, mert 2021-ben, a közönségszavazatok alapján őt választotta meg az év madarának a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Herman Ottó a „Madarak hasznáról és káráról” szóló könyvében fáradhatatlanul ácsoló, a férgeket kiszedegető, igen hasznos madárnak mondja a zöld harkályt. „…íves röpüléssel szálldos fáról fára és mindég alulról kezdi a felkúszást, keresve a fa elbetegesedett, korhadó részeit, a melyekbe lyukakat farag, hogy a pondrókhoz hosszú nyelvével hozzáférhessen, azokat kiszigonyozhassa. (…) Gyümölcsösökben tiszta áldás, valóságos felcsere a betegeskedő fáknak, azért kíméletet érdemel ” – írta 1914-ben a jeles madarász.

A zöld küllő leginkább rovartáplálékkal, férgekkel, hangyákkal él, ám a hideg idő beálltával gyümölcsöket és magvakat is eszik. Állandó madarunk, nem vonul el melegebb tájakra, de télen kóborolhat. Idős fák meghagyásával segíthetjük, hogy állománya ne csökkenjen. Szinte egész Európában elterjedt, de költ Délnyugat-Ázsiában is. A Budakeszit övező erdőkben is gyakran találkozhatunk vele.  Sík- és hegyvidéken egyaránt megtalálható. Kedveli a ligetes erdőket, fasorokat, városi parkokat, temetőket, ártéri erdőket, de a zárt állományokat elkerüli. Odúban költ, amit maga készít és akár több évig is használ. Évente egy fészekaljat nevel. Rendszerint 5-7 tojást rak. Sokszor nehéz észrevenni, mivel veszély, illetve az őt figyelő ember elől gyakran a fa törzse mögé rejtőzik, a törzs másik oldalán keresgél és eközben időnként oldalt kipillantva tartja szemmel az őt figyelő embert.

A zöld küllő testméretét tekintve leginkább talán a gerléhez lehetne hasonlítani, vagyis a hazai harkályok között kifejezetten méretesnek számít. Ám még nála is nagyobb, leginkább varjú méretűnek mondható az ugyancsak erdeinkben élő, másik nagy fakopáncs, a fekete harkály.

Koromfekete tollazatának egyhangúságát csak piros sipkája töri meg. Zöldkabátos kollégájához hasonlóan ő is messze hangzó, némileg bizonylatanul kezdő, de aztán magasra szárnyaló, „krü-krü-krü-krü” kiáltásokkal véteti észre magát az egyébként csöndes erdőben. És persze azzal, hogy méretes csőrével kopogtatja, nyűvi, faragja a fákat, jókora forgácsokat fejtve ki azokból. Munkáját az erdőjáró ember leginkább ebből veszi észre, no és persze abból, hogy kopogása akár 2-3 kilométerre is elhallatszik. A fekete harkály fő táplálékát fában élő nagyobb testű hangyák, korhadt fákban, tönkökben élő lárvák, pajorok és különféle keményebb testű rovarok (szarvasbogár, cincér, orrszarvúbogár stb.) adják, melyeket inkább a fák törzsén, de a talajon is zsákmányol.

Állománya a természetközelibb, vagyis a beteg, elhalt fákat állva hagyó, illetve a kidőlt, korhadt fákat is megtűrő erdőgazdálkodás hatására örvendetesen növekszik. A zöld küllőhöz hasonlóan ez a madár sem vonuló, télire is erdeinkben marad, hiszen rejtőző, hideg elől bújó táplálékát a kéreg alatt, a korhadó törzseket megbontva a legkeményebb fagyban is megtalálja.

Évente egy alkalommal költ. Költésre általában évről évre ugyanazt az odút használja, melyet minden évben kitisztít, mélyít. Kemény- és puhafákat egyaránt választ költőhelyül, de a belülről korhadó fákban gyakrabban váj odút. Fészekanyagot nem használ, csupán a vésésből származó forgácsra rakja le 4-5 tojását. Mindkét szülő kotlik. A fekete harkály fiókái különböznek a többi hazai harkály fiókáitól abban, hogy amíg a szülők távol vannak táplálékot keresni, addig csendben vannak.

És ha már szó esett nagy harkályaink fanyűvő tudományáról, álljon itt végezetül egy érdekesség.

A fakopáncsok 6-7 méter/másodperces sebességgel képesek csőrüket a fák törzsének ütögetni – anélkül, hogy agysérülést szenvednének. Módszerük ellesése már régóta foglalkoztatja a kutatókat, mert segítségével sokkal hatékonyabb fejvédő eszközöket tervezhetnének az  emberek számára.

Hongkongi és kínai kutatók lassított videófelvételek, röntgenfelvételek és számítógépes szimulációk segítségével vizsgálták a fakopáncsok koponyáját. Megállapították, hogy a fakopáncsot csőrkáváinak eltérő hossza, szivacsszerű koponyacsontjai és fejlett nyelvcsontja védi meg a rázkódástól.

A csőr alatt kezdődő nyelvcsont ugyanis a csőr tövénél kettéágazik, majd a koponyát kívülről megkerülve a homlokon újból egyesül, és amolyan biztonsági övként védi a koponyát kopácsolás közben. A nem egyenlő hosszúságú csőrkávák (az alsó hosszabb) szintén csökkentik a madár agyát érő terhelést. A harkályfélék koponyacsontjában található, szivacsszerű struktúrák ugyancsak a fejre ható erőket oszlatják szét. Mindezeken túl pedig a harkályok koponyáján belül nagyon kicsi a tér az agy és a csontfal között, így a madár fejében a velő nem tud annyira ide-oda rázkódni, mint például az ember esetében.

 

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Megosztom a cikket