Cinegékről
Mindenki madarai. Ha megkérdezünk bárkit, hányféle hazai madarat ismer fel biztosan, az első ötben benne lesznek a cinegék. Még a kőrengetegből alig kimozduló, megveszekedett városlakók is ismerik ezeket a madarakat, hiszen az év bármely szakában felbukkannak a parkokban, vagy éppen a buszmegállóban kornyadozó bokrokon, megpillanthatjuk őket a kopasz téli fák ághegyein tornászva, esetleg a tavaszi hajtások között hirdetve, hogy ideje nekiállni a kerti munkáknak, mert emlék már csak a fagy, s ha így van, sürgősen „nyitnikék”.
A cinege az amatőr ornitológusnak is mindennapi, „betevő” madara, hiszen ezek a színpompás, apró énekesek a nyáridő múltával nem kapnak szárnyra, nem indulnak el dél felé a trópusok kövér hernyóit keresni, hanem a zimankós télben is itt maradnak csupasz, lombjahagyott erdeinkben. Az ínséges hónapokban nem ritkán csapatokba verődve járják az erdőt, eleség után kutatva. Magam legutóbb egy terebélyes galagonyabokron figyeltem meg egy tarka társaságot: széncinege, kék cinege és szürke kabátos, fekete tonzúrás barát cinege csipegette a dércsípte, piros bogyókat, és még egy kisebb csapat őszapó is csatlakozott hozzájuk, üdítően bővítve a decemberi madárkínálatot. Cinegéért persze nem kell az erdőig menni, hiszen a madárbarátok által a kertietetőkre kitett eleségen egészen biztosan és gyakran felbukkannak.
A széncinege az egyik leggyakoribb madarunk. Szinte minden élőhelyen megtelepszik, ahol fészkelésre alkalmas odút, vagy más üreget talál, de befészkel a postaládába, a tornác ácsolatának rejtekébe, sőt, megfigyelték azt is, hogy a szemfüles cinege fészket rakott a fa tövébe leásott, locsolásra használatos dréncső mélyére is. Fiókáit többnyire hernyókkal és pókokkal eteti, étlapjukat csigahéjjal egészítve ki, ami a legfontosabb kalciumforrásuk.
Herman Ottó így ír róla: „Hasznosságban és elevenségben ez a czinegék vezére. Nyugtalan, dolgos, hangos és mindig jókedvű; hajnaltól napestig folyton munkálkodó. Megragad az ágacska legvégén, fejjel lefele és vizsgálja a koronarügyet, vajjon nem rontja-é valami gonosz nyű vagy bogár? Megtapad még a falon is, csak egy kicsit ripacsos legyen; búvja az odvakat, zugokat, a hova csak fér és mindenütt üldözi a rovarságot; hozzá mintha sohasem tudna jóllakni, folyton keres és folyton eszik. Nem sokat törődik az emberrel, bátran bejön az eresz alá, néha rászáll még a verőczére is; az ablakdeszkára kerülve benéz a szobába.”
A széncinege télen magvakkal táplálkozik. A hideg hónapokban áttelelését nyers napraforgómag, (nem sózott!) szalonna vagy cinkegolyó kihelyezésével segíthetjük. Jegyezzük itt meg, hogy egy jószívű madárbarát időről-időre kukoricát helyez ki a budakeszi Madárösvény etetőire. Nem vitatva jó szándékát, arra kérem, hogy egyszer óvatosan próbáljon meg elrágni egy szem száraz kukoricát és gondolkodjon el azon, hogy vajon mit tud kezdeni a kavics keménységű maggal az itthon telelő, apró madarak többsége. A kukoricát még a köztudomásúan rettenthetetlen házi baromfinak is megdarálják! A vad madarak közül a lúdfélék, vagy a varjak szedik fel a kukoricát, ám ezek aligha fordulnak elő az etetőkön. Ám ha esetleg a téli hónapok ínyencsége, a sütőtök leves kerül otthon az asztalra, akkor a tök magját bátran ki lehet vinni az etetőre, az éhes madarak az utolsó szemig elfogyasztják! Herman Ottó nem véletlenül említi meg a széncinege egyik idevágó népi elnevezését: tökcinege.
A cinegék téli etetésének egyik legkülönlegesebb módját Fekete István írja le Téli berek című regényében. Amikor a vidéki rokonoknál telelő Tutajos, polgári nevén Ladó Gyula Lajos puskavégre kapja élete első rókáját, a nyúzás után Matula bácsi arra biztatja a városi legényt, hogy a vörös „kabátjától” megfosztott ravaszdit akassza ki a Kis-Balaton nádrengetegében megbújó kunyhó mellet egy fára. Az előbb értetlenkedő legény csodálkozva látja, hogy a fagyott rókatetem zsírját, húsát milyen jókedvűen farigcsálják az éhes cinegék.
A széncinegénél apróbb, de nem kevésbé színpompás dísze erdeinknek, kertjeinknek a kék cinege. Termete ellenére meglehetősen agresszív más madarakkal szemben. Télen csapatosan keresi fel a sűrű nádasokat, a nád magját fogyasztja. Fiókáit kizárólag állati táplálékkal (hernyók, pókok, lószúnyogok) eteti, és az öreg madarak is rovarokkal táplálkoznak. A hideg idő beálltával ők is áttérnek a magevésre. A nálunk költő madarak állandók, míg a tőlünk északabbra költő egyedek nagy számban telelnek hazánkban.
Fekete sapkás rokonához hasonlóan a kék cinege is odúban költ. Városokban, árterekben, zárt erdőkben, gyümölcsösökben, parkokban mindenütt előfordul. Az állomány egy része kétszer költ. A fészek a madár testméretéhez képest igen nagy, melyet többnyire a tojó épít. Gyökér, szalma és fűszál alapra mohából készíti, amit szőrrel bélel ki. A fészekalj olykor igen nagy, 6-14 tojásból áll. A két szülő közösen eteti az örökké éhes utódokat. A fiókáit gondozó kék cinegéről nagy szertettel ír Herman Ottó: „Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.”
Illisz L. László
fotók: www.tiszatoelovilaga.hu
(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu. )