Megfigyelések a madárösvényen

Reggelre kelve vettem észre, hogy a szomszédom házának tetejét az éjjel befutotta a dér, holott a kalendárium szerint a május már csak egy macskatüsszentésnyire van. A cirógató, ingujjra vetkőztető, eget fényező tavasz még bizony máshol jár, meglehet, remekül érzi magát az Isztrián, s nem akaródzik neki irányt venni Pécs felé.

Bizony hideg van, de a kertünkben tanyázó feketerigók ezzel mit sem törődnek. Idén két pár vert tanyát nálunk, az egyik fészek éppen fejmagasságban van, mondhatnám, ha annak idején rendesen megnőttem volna. Így egy kissé pipiskedve tudok csak belesni a fészekbe, amit a gondos szülők egy sűrű lombú fenyő szélvédett, mindig száraz ágtövébe raktak. Óvatosan figyelem az ügyesen megrakott fészekben gubbasztó madarat, gyanítom, hogy az első fészekalj, néhány csupasz, nyüzüge rigófióka már ott mocorog alatta, mert a szülőpár napok óta terjedelmes gilisztacsokorral a csőrében röppen be a fenyő lombsátra alá. Óvatosak, előbb mindig a szomszédos sövényre szállnak le, majd szemügyre veszik a környéket, nem jár-e éppen arra a télen méretes, szőrös hájgombóccá változott, lusta macskánk, majd ha tiszta levegő, beröppennek a fészekhez.

Néhány évvel ezelőtt megesett, hogy a fészeknek menedéket adó fenyőfát április végén vastagon belepte a hó, a rigók pedig kitartóan kotlottak alatta, jobb időkre várva. Többször kérdezték már tőlem értetlenkedve, hogy miért költenek fagyban, zegernyében is a madarak? Miért nem várják meg, hogy javuljon, langyosodjon az idő? Ennek egyszerű oka az, hogy a szaporodni akaró, fiókanevelő madarak nem az időjárással harcolnak, hanem magával az Idővel. Mi emberek alig-alig vesszük észre, hogy február végén már, ha csak apránként is, de hosszabbodnak a nappalok. Nem úgy a madarak, akiknek nem kerüli el a figyelmét a változás, ami az egyúttal az élet egyik legfontosabb parancsa is: itt az idő, rakj fészket, rakj tojást, sokasodj, mert illan a csalóka tavasz, telik a nyár – szorít az Idő! A fiókáknak pedig őszre meg kell erősödniük, hogy kibírják a csikorgó telet, vagy hosszú utazást a messzi Délre, akár a távoli Dél-Afrikáig. Kedvező esztendőkben némely madárfajok – így a feketerigók is – akár két fészekaljat is felnevelnek, mert minél több a fióka, annál többnek van esélye arra, hogy fel is cseperedjen, s meglett, majdan fészket rakó, sokasodó, a rigónemzetséget gyarapító madár legyen belőle.

De az április nem csak rigóéknál szól a nászról, a szerelemről. Minap a fiammal messzelátót kanyarítottunk a nyakunkba és kiballagtunk az Farkashegyi repülőteret övező tágas, széljárta mezőre, hátha akad valami néznivaló. Bizakodásunk nem volt alaptalan, hiszen az erdő takarta hegyek, sziklás bércek övezte nyílt térség remek élőhely, a tágas kaszálón rovarok, rágcsálók sokasága kínál terített asztalt a madaraknak. Éppen egy dombhátra kapaszkodtunk, amikor alig kőhajításnyira előttünk a sarjadó fűből rozsdabarna, fekete alapon fehérrel csíkozott szárnyú madár röppent fel. Búbosbanka! Hát már ők is visszajöttek!

A búbosbankák Kelet-Közép-Európából az őszi vonulási időszakban dél-, délkelet felé indulnak útnak. Teljes szélességében átszelik a Földközi-tengert és a Szaharát, de magas hegységeken, így az Alpok 2900 méteres csúcsai fölött is átrepülnek, sőt, megfigyeltek már búbosbankákat a Himalájában, 6400 méter tengerszint feletti magasságban is! Az első madarak augusztus vége felé érkeznek meg a Szaharától délre fekvő területekre, Szenegál és Nigéria környékére, de felbukkannak Kelet-Afrika magasföldjein, Kenyában és Tanzániában is. A búbosbanka igazi világutazó, és amilyen szemet gyönyörködtetően tarka madár, bizonyára felveszi a szépségversenyt Afrika bennszülött, cifra szárnyasaival is.

Hozzánk április elején, közepén érkeznek vissza, vagyis a szemünk elé került madár csak nemrégiben szállhatott le az Álomvölgy rétjére. És nem is egy madár, hanem kettő! Néhány méterrel távolabb egy kicsit fakóbb színű banka is álldogál, ráérősen forgatja a fejét, láthatóan nincsen éppen semmi dolga, inkább csak idejét üti el a tavaszi napsütésben. Nem úgy a másik! Egy pillanat nyugta nincs, sürgölődik a már arasznyi fűben, lép ide, lép oda, hosszú, lefelé görbülő csőrével minduntalan a talajra bök. Kövér kukacokat, termetes bogarakat kap föl, majd egy ugrással párja előtt terem és szolgálatkészen átnyújtja neki a falatot, a hölgy pedig kissé unott nemtörődömséggel átveszi és lenyeli azokat. Mintha láttam volna már hasonlót… emberek között. A legény minden igyekezetével igyekszik bizonyítani rátermettségét, minden földi – ez esetben réti – jóval elhalmozza szíve választottját, aki végül talán csak annyit mond, na, jó, nem bánom, legyen…! Csak aztán nehogy elbízd magad!

Két-három lépésenként araszoltunk mind közelebb a két búbosbankához, akik a teljesen nyílt terepen szűk 30 méterre hagyták magukat megközelíteni. Páratlan élmény volt! Legalább húsz percig figyeltük a távcső látókörében a két bankát, valamint a körülöttük százával röpködő cserebogarakat. Utóbbi csapás a gazdának, de öröm a madárnak.

Alighanem így gondolja ezt a tágas mező másik lakója, a vörös vércse is. A távcsöveket az égre emelve láttuk, amint a kecses, kicsi sólyomforma madár a végtelen levegőég egyetlen pontjára „szögezve”, egyhelyben szitált a magasban, majd merész zuhanással lecsapott. Emelkedés közben pedig sárga lábát előre nyújtva azon röptében fogyasztotta el a cserebogarat, ezzel is apasztva a növénytermesztő gazdák gondját.

A vércse magasan járt, de még nála is magasabban az egerészölyv, aki a Budaörs felé húzódó Csíki-hegyek sziklás bércei felett, rezzenéstelen, kitárt szárnyakkal körözve ugyanazokat a felszálló légáramokat, termikeket kereste, melyeket a vitorlázórepülők is használnak az emelkedésre.

Két, a Mediterráneumból ugyancsak nemrég hazatért seregély párban fürkészte a mezőt, néhol leszálltak, rovarok után kutattak, majd sietve röpültek is tovább, hiszen egy közeli odúban nyilván jó néhány éhes fióka várta a szorgos szülőket.

Itt méretes örvös galamb totyogott; amott barázdabillegető szaladt; a kelő vetésben pedig mezei verebek népes, zsibongó csapata keresgélt; fejünk felett pedig egy – nem annyira a tájba illó – tőkés réce pár húzott a hegyek felé, gyaníthatóan a szennyvíztisztítóból kifolyó víz felé igyekezve.

Derűs és pazar élet van áprilisban az Álomvölgyben!

Pedig nem is épült oda lakópark, egyszerűen csak békén hagyták az őslakosokat.

Illisz L. László
fotók: Szigeti Balázs

Első találkozásunk ugyancsak emlékezetesre sikerült. Sok évvel ezelőtt, langyos nyárutón, hegyikerékpáron, meglehetős sebességgel zörgettem lefelé a Nagykopasz hegyről. Az erdőt már átszőtte a sűrűsödő alkony, keményre taposott, keskeny ösvényen haladtam, melyre két oldalt alagútszerűen borultak össze az ágak. Ilyenkor pláne tanácsos az útra figyelni, hiszen az est leszálltán a civilizált ember fogyatékos látása mind kevesebb eligazodást ad az erdőben. Lestem hát magam előtt az utat, ám néha azért fel is néztem… Néma árny suhant velem szemben, nagyjából fejmagasságban, én meg hajszoltam a bringát lefelé a hegyről – hátborzongató sebességgel közeledtünk egymás felé. Ő az utolsó pillanatban, éles balfordulóval eltűnt a bokrok között, én jobbra kaptam a kormányt, s ugyancsak eltűntem sűrűben. Zihálva feküdtem tüskés ágnyoszolyámon, egyenként mozgatva vettem számba végtagjaim állapotát. Minden működött, s amikor már az agyam is magához tért a dermesztő rémületből, dühösen morogtam magamban: büdös bagoly, kishíján a nyakamat szegtem!

Mert bizony ő volt az, aki lekényszerített az útról, a néma röptű, árnyként suhanó éjszakai vadász, leggyakoribb hazai bagolyfajunk, a hosszú, hetykén felálló tollfüleiről könnyen felismerhető erdei fülesbagoly.

Aztán pár ével ezelőtt a szemközti ház udvarán álló, öreg fenyő egyik ágtövében vert tanyát egy példány. Rendszerető bagoly volt, estéről-estére megjelent, felborzolt tollakkal ücsörgött a törzs mellett és fújta az éjszakán áthasító, szomorkás énekét. Múlt nyáron Somogy megyei nyaralónkban is módom volt megfigyelni azt, hogy a fülesbagoly, mint afféle öregember, szokásainak rabja. Az a madár estéről-estére, szinte percre pontosan érkezett meg mindig ugyanabból az irányból, majd letelepedett a közeli nyírfa ívbe hajló, felkopaszodott ágára. Ült egy darabig, tudós komolysággal forgatta kerek fejét, a jó fényerejű, 8×56-os keresőtávcső pedig még a tücsökdalos, augusztusi késő estében is szépen mutatta a madarat. Aztán ahogy jött, néma árnyként felrebbent és elvitorlázott a közeli mezők irányába. Ideje volt, várták a nyár végén tartalékot gyűjtő, óvatlan, kövér pockok.

Ma, miként minden más idehaza előforduló bagolyféle, az erdei fülesbagoly is védett. A múlt század első felében a varjak vadászata során a fülesbagolynak sok fészekalját kilőttek, mivel gyakran költ elhagyott varjúfészkekben, alulról pedig nem látta a dúvadat irtó, oktalan puskás, hogy mi költ a magasan a lombkoronába rakott, szedett-vedett ághalomban.

A fülesbaglyot egyébként nem riasztja az emberek közelsége.  A telet sokszor a településekre húzódva, általában örökzöldeken bandázva vészelik át. Egy-egy fenyőn nem ritkán több tucat egyed is nappalozik, majd sötétedéskor vadászatra indulnak. Budakeszin egyszerre a legtöbb fülesbaglyot a Meggyes utcában láttam. Hűlő, késő őszi estén a felvégről, vendégségből ballagtunk hazafelé, amikor a járda mellet sorjázó, lombjukat már hullogató fák egyikén, nem messze az utcai lámpától nagy huhogásra lettem figyelmes. Fél tucat fülesbagoly tanyázott a fán, mocorogtak, egymást szólongatták, felelgettek, mint afféle öreg papok, zsémbesen zsinatoltak a lombkoronában. Feleségemmel hosszú percekig figyeltük a baglyokat, és bár nem lehetett panaszunk a vendéglátásra, abból az estéből máig csak erre emlékszem.

A faj elterjedési területe hatalmas, Eurázsia és Észak-Amerika mérsékeltövi területein mindenhol előfordul, sőt, még Észak-Afrikában is megtalálható. Az Ázsia északi tájain költő állományok Kelet-Kínában, Észak- és Dél-Koreában, és Észak-Indiában telelnek. Európa hidegebb, északi területeiről a baglyok délre húzódnak telelni; a magyarországi állomány áttelel, de sok északi vendég is előfordul ilyenkor nálunk.

Az erdei fülesbagoly hazánkban általánosan elterjedt, de a magasan fekvő, zárt erdőket elkerüli. Évente egyszer költ, viszonylag korán, már márciusban teljes a fészekalja. Egy átlagos fészekalj 5-6 tojásból áll. A hím nem költ, csak a táplálékszerzésben segíti a tojót. A fiókák még jóval röpképességük előtt elhagyják a fészket, és a közeli fákon üldögélnek. Ebben az időszakban a kis baglyokra számos ragadozó jelent veszélyt (róka, nyest, héja és egerészölyv), hiszen a gyámoltalan madarak könnyű prédául szolgálnak.

Az erdei fülesbagoly madarakat, hüllőket, kétéltűeket és ízeltlábúakat is fogyaszt, de táplálékának túlnyomó részét – az eddig ismert adatok szerint 85-95 százalékát – kisemlősök alkotják. A baglyok éjszaka szerzik a táplálékukat. A sötétben egyrészt hatalmas szemeik, másrészt kiváló, az emberénél tízszer érzékenyebb hallásuk segíti vadászatukat. A laza tollazatnak és az evezőtollak finom szerkezetének köszönhetően hangtalanul repülnek, így áldozataik nem érzékelik a bagoly közeledését.

Képzeljük el a nyugodtam szöszmötölő pocok meglepetését, amikor a végzetes pillanatban észreveszi a semmiből felbukkanó, néma árny közeledését.

Higgyék el nekem, tudom, milyen érzés…

Illisz László

Felhasznált forrás: mme.hu.
Fotók: Szigeti Balázs

Március derekán járunk. „Selymit a barka már kitakarta”, de nap nap után fagy karmolja még az erdőt, így a som sárga virágára még várni kell.

Odafent, a magasban, a meghökkentően kék ég színfala előtt két párba állt egerészölyv csapong. Eltávolodnak egymástól, majd élesen fordulnak, összekapnak, az egyik megbillen, mintha fájdalmasan zuhanna, pedig csak játék az egész – méghozzá szerelmi játék! Kicsit távolabb egy hollópár, egyikük csőrében jókora szöszcsomó, fészekanyag lesz belőle a hamarosan kikelő, gyámoltalan, csupasz hollófiókáknak. A dicsőséges élet kincseit csodálva lépkedek a budakeszi mamutfenyők mögött elterülő, bozótos mezőn, amikor szinte a lábam alól, a frászt hozva rám felrebben egy fácánkakas. Csattogó szárnycsapásokkal emelkedik, húzza maga mögött méretes farktollait, kicsit igyekszik még, majd kiterjesztett szárnyakkal vitorlázva ereszkedik a tavalyi száraz fű közé. Leszáll, és messze hangzik rikoltása: kráááá-katt!

Szívverésem lassan visszatér a normál ritmusba, s rögtön deres pofájú, vén Hunor kutyámat kezdem korholni, mondván… nekem kellett volna észrevennem a fácánt?! Én vagyok a vizsla, he?! Ártatlan képpel néz rám vén barátom, aki eleve vert helyzetben volt, mert a tarkómat hűtő szél nem neki kedvezett, amúgy pedig 14, vizslabecsületben megélt éve után már afféle „büszkefülű” jószág lett, csak azt hallja meg, amit akar, de leginkább már azt sem.

Aki járja a mezőket, az erdőszélek zsombékos, bújós gyepeit, bizonyosan járt már úgy, hogy a fácán csak az utolsó pillanatban rebbent fel előtte – szinte rálépett a madárra! Mert a fácán bizony vérbeli baromfi, tudományos besorolását tekintve a tyúkalakúak rendjének büszke tagja. Ehhez igazodva mindig inkább gyalogol, fut, bújik, bízik rejtőszínében, settenkedő tudományában s csak a legutolsó pillanatban rebben fel, akkor is csak rövid szárnyalásra, alig emelkedve, rögvest megfelelő leszállóhelyet keresve.

A fácán nem őshonos madár a Kárpát-medencében, de oly régen él már velünk, hogy ide tartozik. Szemre tetszetős, gazdasági haszna pedig meglehetős.

Európába feltehetően az ókorban telepítették be, jelenleg a legfontosabb apróvad Magyarországon. A XIX. századig a colhicus alfaj élt hazánkban, később telepítették be a nyakörvös alfajokat, melyek idővel dominánssá váltak a hazai állományban. A Kaukázustól keletre, Ázsia jelentős részén előfordul. Mivel kedvelt apróvad, a világon nagyon sok helyen megtelepítették. Hazai viszonyok között bárhol előfordulhat, a zárt erdőket és a tartósan nedves területeket kerüli. Természetes körülmények között 12-18 tojást rak egy földbe kapart mélyedésbe, amibe a fészek közvetlen környékéről puha növényi részeket kapar. A fiókák 24 nap kotlás után kelnek ki. Csak a tyúk vesz részt a fészekhagyó csibék felnevelésében. Poligám madár a kakashoz több tyúk is tartozhat. A csibék kezdetben, más tyúkalakúakhoz hasonlóan főleg magas fehérjetartalmú, állati eredetű táplálékot fogyasztanak, később egyre nagyobb szerepet kapnak étrendjükben a magvak, hajtások, bogyók és egyéb növényi részek.

A fácán az ország egész területén gyakori, mert a vadásztársaságok minden éven nagy számban bocsátanak ki zárt térben tenyésztett madarakat. A kakas október és február között vadászható, tyúk csak tenyésztett állományból származó egyedek kibocsátása esetén.

Valaha elképesztő egyedszámban élt a fácán Magyarországon! Világjáró magyar írónk, Széchenyi Zsigmond hazai vadászatainak emléket állító, „Ünnepnapok” című, kiváló könyvében ír az annak idején Tótmegyeren rendezett, világhíres apróvadvadászatokról. Elbeszéli, hogy amikor 1938-ban Indiában járt, a dúsgazdag bikaniri maharadzsa arra kérte, valamiképpen intézze el, hogy elismert sörétlövőként részt vehessen a nevezetes, tótmegyeri vadászaton. Márpedig ha a bikaniri maharadzsa is Tótmegyerre vágyott…! A birtok területe mintegy húszezer katasztrális holdon, a Nyitra és a Vág folyók közé esett. Földesura tudatos gazdálkodással, odafigyelést és pénzt nem sajnálva gyarapította világra szóló apróvad állományát. Akkoriban még nem a monokultúrás növénytermesztés, a műtrágyázás és a gyilkos vegyszerezés határozta meg a szántóföldi gazdálkodást, amit sokkal inkább természetközeli szemlélet uralt, mint manapság, amikor kizárólag a profitráta határozza meg a földtulajdonosok többségének döntéseit. Széchenyi színesen írja le az évente sorra kerülő társas vadászatot, melyen nyolc-kilenc meghívott, príma puskaforgató vett részt, akik szűk 20 nap alatt – a legeredményeseb, 1933-as esztendőben – 37.563 apróvadat ejtettek el, amiből 10.723 darab volt a fácán. Ne felejtsük el, hogy a vadásztatás akkoriban, miként ma is, a gazdálkodás egyik formája volt, aztért óvták, etették, tenyésztették a vadat, hogy a birtokolt terület egészséges ökológiai egyensúlyát megtartva, hasznot termeljenek. Nyilván a tótmegyeri birtokos éves gazdálkodási tervének is része volt a temérdek elejtett, majd értékesített, konyhára szánt vadból befolyó jövedelem.

Mára már híre-pora sincs a valaha volt, bőséges magyar apróvadállománynak. A magyar vidéket uraló, végeláthatatlan, busás hasznot hajtó, kukorica és napraforgó „tengerekben” szinte semmi nem él meg. A fogoly jóformán kipusztult, a megmaradt apróvad, a fácán, a nyúl az erdősávokba, az itt-ott parlagon hagyott rétekre, zsombékosokba szorul vissza.

A fácán állománya is ritkul, aminek egyes pusztítóan ostoba – nem ritkán a vadászattal, vadgazdálkodással hivatásszerűen foglalkozó – emberek azzal igyekeznek gátat vetni, hogy a rájuk bízott területre mérgezett csalétkeket helyeznek ki, ezzel százszámra irtják, ritkítják a természetes ragadozók, ölyvek, kányák, rókák állományát. Ezek a sötét senkik úgy gondolják, hogy a kampós csőrű madarak miatt kerül puskavégre egyre kevesebb fácán. Pedig a valóság az, hogy a ragadozó munkája része a természetes szelekciónak, a héja, a kánya csak az ügyetlen, satnya fácáncsibét kapja el, amiért aligha kár, hiszen az erős, rátermett madár felnőve tovább örökíti értékes tulajdonságait, erősítve ezzel az adott terület populációjának génállományát.

Vagyis ezúttal is beigazolódik, hogy a természetnek csak egyetlen élőlény képes igazán ártani – az ember.

Illisz László

(Források: mme.hu; Széchenyi Zsigmond, Ünnepnapok, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.; Áprily Lajos: Március)

Fotó: tiszatoelovilaga.hu

Az árnyékos zugokban még őrzi az erdő az utolsó hó nyomait, de egykettőre eltakarodik az is. Nekifeszülhet még a tél, de aki érti az ébredő élet jeleit, tudja, hogy marhat még a fagy, verheti a tájat a jeges zegernye, a zimankó már végképp vesztésre áll. A mogyoró hosszú barkákat eresztett, a szomszédom eresze alatt a verébség szorgos munkában van, gyűjtik a gallyat, rakják a fészkük vázát, majd meleg otthonná alakítják azzal a sok gyapjúszösszel, amit kutyáink az alájuk rakott, régi, molyette csergéből széjjelszórtak.

A még mindig járvány nyomorította, 2022-es esztendő második havának 4. napját mutatja a kalendárium, amikor Budakeszi mellett, a Tábori útnak is mondott, széles csapáson meghallom az idei első libákat. Talpam alatt sár, felettem a szikrázóan kék ég, amit új évszakot ígérő fénnyel hint be a mind magasabban járó Nap. A libák észak-keleti irányba tartanak, magasan járnak, s a libaregulához igazodva, tágan nyíló, széles V-alakban haladnak. Az elöl haladó madár máig alig ismert, de tévedhetetlen tudással „töri” a levegőt, tartja a megfelelő irányt, majd fáradva hátrébb sorol, a többiek léghuzatán, kevesebb erőfeszítéssel utazik tovább, átadva a helyét a következő, pihentebb libának. És így megy egészen az északi tundrákig, ahol majd elérkezik a szerelem, a tojásrakás és a fiókanevelés ideje. Sietni kell! A korán érkezők a legalkalmasabb helyen verhetnek tanyát, s aki jobban indul az élet könyörtelen versenyében, az biztosabban érhet célba.

Sokan csodálkoznak azon, hogy egyes madarak már a csikorgó, kopogós fagyban fészket raknak és állhatatosan kotlanak tojásaikon még akkor is, ha vastag, kora tavaszi hó takarja a fák ágait. Azért van ez, mert a madarak nem az időjárással, hanem sokkal inkább magával az idővel harcolnak. Érzékelik a napok hosszabbodását, és a fajfenntartás sürgető parancsának engedve munkához látnak, mert idő kell a költéshez, idő az egy-két fészekalja fióka felneveléshez, és aki előbb kezd hozzá, annak utódai erősebben, felkészültebben vágnak neki a következő télnek, vagy éppen a Tanzániáig, esetleg Dél-Afrikáig tartó, madárpróbáló őszi vándorlásnak. Mindinkább megalapozott megfigyelés, hogy a hazai fehér gólya állományból a nyárutón egyre több madár nem indul útnak Afrika felé, itthon maradnak, – egyre inkább okkal – bízva az enyhe, eltaknyosodó telekben. Mert aki kitart és úgy lesz tavasszal első, hogy el sem megy, az megspórolja a sok ezer kilométeres vándorlással elhasznált életenergiát, az elsőnek választhat magának fészkelőhelyet, és persze elsőnek jelölheti ki az élelemgyűjtés szempontjából kulcsfontosságú területet, a revírt.

De a libák nem ilyen spórolós fajták. Ősszel a csontrepesztő, lélekfagyasztó fagyokat hozó, északi területekről dél felé indulnak. Nagy csapatokban zúznak a késő őszi bádogégen, s gyakran csak az egymással folyvást kapcsolatot tartó, beszélgető madarak hangjából vesszük észre, hogy éppen felettünk járnak. Budakeszi egén is rendszeresen húznak, én többnyire ősszel, dél-nyugati irányba tartva figyeltem meg őket. Meglehet, egyik legfontosabb telelőhelyük, a tatai Öreg-tó felé tartanak ilyenkor, ahol tízezrével gyűlnek össze. A leeresztett mederben biztonságban éjszakáznak, majd hajnalban mennydörgést idéző robajlással, egyszerre indulnak el a környező kukorica tarlókra táplálkozni. Alkonyatkor pedig ugyanígy visszatérnek a tóra, újra összeverődik a vadlúd sokadalom. Aki egyszer látta ezt a csodát, aligha felejti el!

De most tavasz készülődik éppen, és a ludak északra tartanak. A korábban közismert vetési lúd helyett ma már egyre gyakrabban hallhatunk a tundrai és a tajgai ludakról. Az újabb kutatások alapján a korábban egységesen vetési lúdként (Anser fabalis) kezelt fajt ketté bontották. Az elsősorban a nyugat-szibériai tundrákon (vagyis északabbra) költő madarakat tundralúdként (Anser serrirostris), míg a tőle délre és nyugatra, egészen Skandináviáig, az erdős tajgán költőket tajgalúdként (angol tükörfordítás), a magyar nevezéktanban vetési lúdként (Anser fabalis) különítjük el. Hazánkban közülük leginkább a távolabbról érkező tundraludakkal találkozhatunk.

Eurázsia északi részén, a tundra- és a tajgaövben egyaránt elterjedt. Vizes élőhelyeken költ, fészkét növényi anyagokból építi és pehelytollaival béleli. Alfajtól függően fészekalja 4-7 tojásból áll. A kislibák egy hónap alatt kelnek ki és további két hónap telik el, mire röpképessé válnak. A család ezt követően, egészen a következő tavaszig, összetart. Mint a ludak általában, ez a faj is elsősorban fűfélékkel táplálkozik. Nálunk ősszel, nevéhez híven, jórészt szántókon táplálkozik, kipergett kukoricát szedeget és friss növényi hajtásokat legel.

Hozzá igen hasonló a nyári lúd, amely a házilúdfajták többségének őse. Neve arra utal, hogy nyáron, költési időben is megfigyelhető Magyarországon, szemben a többi vadlúddal, melyek nem költenek nálunk. Emlékszem, egyszer a Kis-Balatonban fekvő, Kányavári-szigeten tündöklő nyárban kiáltott ránk egy nyári lúd, máskor meg a Velencei-tavat kerékpárral kerülve figyeltem fel egy meglepően bizalmas, az út mentén legelésző csapatukra.

A nyári lúd hazai állománya a sok évtizedes védelemnek és vadászati tilalomnak köszönhetően napjainkra jelentősen megerősödött, így újra vadászhatóvá tették. Ősszel a hazai állomány mellé északról érkeznek vendégek, a tél beálltával együtt vonulnak dél felé. Kis csapatai rendszeresen áttelelnek.

Eurázsia jelentős részén elterjedt faj, a többi lúdfajnál délre népesíti be a vizes élőhelyeket. Nagyon korán kezdi a költést, gyakran már márciusban kotlik. Nádasokban, mocsarakban költ, nagy alapterületű fészkét általában nádból építi. Fészekalja legtöbbször 5-6 tojásból áll, de előfordul, hogy több tojó azonos fészekbe rakja tojásait, ilyenkor a költőpár jóval több kislibát is vezethet. A kotlási idő 27-28 nap. Csak a tojó ül a tojásokon, de a fiókákat mindkét szülő vezetgeti és védelmezi. A fiatalok kéthónaposan már önállóak, nyár közepére a családok nagyobb csapatokba verődnek. Táplálékában a szárazföldi fűfélék dominálnak, de kevés vízinövényt is fogyaszt. Gabonatarlókra és vetésekre is kijár táplálkozni.

Herman Ottó így ír a libáról: „Őszrekelvén az idő, a vadlúd tengernyi seregekbe összeverődve délnek vonúl és egy része eléri hazánkat is, hol az őszi vetéseket tömegével helyen-közön szinte elborítja és ha, mint rendesen egy-egy megszállott helyen kitart és oda rendesen visszatér, a vetés koppasztásával, kitépésével és túlságos gázolásával foltonként érzékeny kárt is okozhat. Ha telünk nagyon kemény és vastag hóréteg borítja a vetéseket, a vadlúd délre vonul és egy része átmegyen még a földközi tengeren is. De mihelyt enyhül az idő, a lúd visszatér. Innen a pásztoremberek helyes jóslása: ha a vadlúd délnek vonul, nagy hideget várhatunk, ha éjszaknak tart, megenyhül a tél is.”

Budakeszi környékén, vizes élőhely hiányában leginkább csak a magasan szálló, vonuló ludakban gyönyörködhetünk. Ám sok évvel ezelőtt, volt szerencsém sok szürke libát itt, a mezőn is látni! Késő őszi, ködös zúzmarás kora reggelen túrázni indultunk barátaimmal a katonasírok felé. A lovaspóló pályát elhagyva, az akácfasorból kilépve szemünkbe ötlött a sok, száraz gyepen tanyázó, méretes madár – a libacsapat! De a lúd köztudomásúan éber madár, ők is észrevettek minket és nagy robajjal, egyszerre kaptak szárnyra, majd összerendeződtek, s az alacsonyan járó, ködszürke felhőkben eltűnve elindultak a melegebb, déli tájak felé.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Termetes, zöld hátú madár szorgoskodik a gyepen. Erős farktollaira támaszkodva ül, és ugyancsak nagy munkában van. Hosszú csőrét mélyen a talajba vágja, göröngyöket fordít ki onnan, valamit ás, de csak közelebbről lehet látni, hogy mi célból végzi ezt a kubikos munkát. Turkálása nyomán dühös hangyanépség siet a felszínre, elárasztják megnyitott bolyuk felszínét, igyekeznek elriasztani a betolakodót, aki persze mit sem törődik a dühös hangyasereggel. Hosszú, ragadós nyelvét a rovarok közé öltve bőven eszeget a mérges hangyákból, majd elunva a mókát, felrebben és jellegzetes, hullámzó mozgással elreppen a fák között. „Klü-klü-klü-klüklü.” Hangja messzire üzen az erdőben, olyan, mint ha jót nevetne a felbosszantott hangyákon. Röptében még sokáig látszik fényes, zöld háta, s a feje búbján viselt, élénkpiros sipka.

Két vörössipkásról szól ez az írás. Persze nem az eredeti vörössipkásokról, vagyis az 1848 májusában verbuvált, 9. kassai zászlóalj honvédjeiről, hanem erdeink vitéz, favédő katonáiról, a fent leírt zöld küllőről és a fekete harkályról.

A zöld harkályról, más néven zöld küllőről azért is emlékezünk meg, mert 2021-ben, a közönségszavazatok alapján őt választotta meg az év madarának a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Herman Ottó a „Madarak hasznáról és káráról” szóló könyvében fáradhatatlanul ácsoló, a férgeket kiszedegető, igen hasznos madárnak mondja a zöld harkályt. „…íves röpüléssel szálldos fáról fára és mindég alulról kezdi a felkúszást, keresve a fa elbetegesedett, korhadó részeit, a melyekbe lyukakat farag, hogy a pondrókhoz hosszú nyelvével hozzáférhessen, azokat kiszigonyozhassa. (…) Gyümölcsösökben tiszta áldás, valóságos felcsere a betegeskedő fáknak, azért kíméletet érdemel ” – írta 1914-ben a jeles madarász.

A zöld küllő leginkább rovartáplálékkal, férgekkel, hangyákkal él, ám a hideg idő beálltával gyümölcsöket és magvakat is eszik. Állandó madarunk, nem vonul el melegebb tájakra, de télen kóborolhat. Idős fák meghagyásával segíthetjük, hogy állománya ne csökkenjen. Szinte egész Európában elterjedt, de költ Délnyugat-Ázsiában is. A Budakeszit övező erdőkben is gyakran találkozhatunk vele.  Sík- és hegyvidéken egyaránt megtalálható. Kedveli a ligetes erdőket, fasorokat, városi parkokat, temetőket, ártéri erdőket, de a zárt állományokat elkerüli. Odúban költ, amit maga készít és akár több évig is használ. Évente egy fészekaljat nevel. Rendszerint 5-7 tojást rak. Sokszor nehéz észrevenni, mivel veszély, illetve az őt figyelő ember elől gyakran a fa törzse mögé rejtőzik, a törzs másik oldalán keresgél és eközben időnként oldalt kipillantva tartja szemmel az őt figyelő embert.

A zöld küllő testméretét tekintve leginkább talán a gerléhez lehetne hasonlítani, vagyis a hazai harkályok között kifejezetten méretesnek számít. Ám még nála is nagyobb, leginkább varjú méretűnek mondható az ugyancsak erdeinkben élő, másik nagy fakopáncs, a fekete harkály.

Koromfekete tollazatának egyhangúságát csak piros sipkája töri meg. Zöldkabátos kollégájához hasonlóan ő is messze hangzó, némileg bizonylatanul kezdő, de aztán magasra szárnyaló, „krü-krü-krü-krü” kiáltásokkal véteti észre magát az egyébként csöndes erdőben. És persze azzal, hogy méretes csőrével kopogtatja, nyűvi, faragja a fákat, jókora forgácsokat fejtve ki azokból. Munkáját az erdőjáró ember leginkább ebből veszi észre, no és persze abból, hogy kopogása akár 2-3 kilométerre is elhallatszik. A fekete harkály fő táplálékát fában élő nagyobb testű hangyák, korhadt fákban, tönkökben élő lárvák, pajorok és különféle keményebb testű rovarok (szarvasbogár, cincér, orrszarvúbogár stb.) adják, melyeket inkább a fák törzsén, de a talajon is zsákmányol.

Állománya a természetközelibb, vagyis a beteg, elhalt fákat állva hagyó, illetve a kidőlt, korhadt fákat is megtűrő erdőgazdálkodás hatására örvendetesen növekszik. A zöld küllőhöz hasonlóan ez a madár sem vonuló, télire is erdeinkben marad, hiszen rejtőző, hideg elől bújó táplálékát a kéreg alatt, a korhadó törzseket megbontva a legkeményebb fagyban is megtalálja.

Évente egy alkalommal költ. Költésre általában évről évre ugyanazt az odút használja, melyet minden évben kitisztít, mélyít. Kemény- és puhafákat egyaránt választ költőhelyül, de a belülről korhadó fákban gyakrabban váj odút. Fészekanyagot nem használ, csupán a vésésből származó forgácsra rakja le 4-5 tojását. Mindkét szülő kotlik. A fekete harkály fiókái különböznek a többi hazai harkály fiókáitól abban, hogy amíg a szülők távol vannak táplálékot keresni, addig csendben vannak.

És ha már szó esett nagy harkályaink fanyűvő tudományáról, álljon itt végezetül egy érdekesség.

A fakopáncsok 6-7 méter/másodperces sebességgel képesek csőrüket a fák törzsének ütögetni – anélkül, hogy agysérülést szenvednének. Módszerük ellesése már régóta foglalkoztatja a kutatókat, mert segítségével sokkal hatékonyabb fejvédő eszközöket tervezhetnének az  emberek számára.

Hongkongi és kínai kutatók lassított videófelvételek, röntgenfelvételek és számítógépes szimulációk segítségével vizsgálták a fakopáncsok koponyáját. Megállapították, hogy a fakopáncsot csőrkáváinak eltérő hossza, szivacsszerű koponyacsontjai és fejlett nyelvcsontja védi meg a rázkódástól.

A csőr alatt kezdődő nyelvcsont ugyanis a csőr tövénél kettéágazik, majd a koponyát kívülről megkerülve a homlokon újból egyesül, és amolyan biztonsági övként védi a koponyát kopácsolás közben. A nem egyenlő hosszúságú csőrkávák (az alsó hosszabb) szintén csökkentik a madár agyát érő terhelést. A harkályfélék koponyacsontjában található, szivacsszerű struktúrák ugyancsak a fejre ható erőket oszlatják szét. Mindezeken túl pedig a harkályok koponyáján belül nagyon kicsi a tér az agy és a csontfal között, így a madár fejében a velő nem tud annyira ide-oda rázkódni, mint például az ember esetében.

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Mindenki madarai. Ha megkérdezünk bárkit, hányféle hazai madarat ismer fel biztosan, az első ötben benne lesznek a cinegék. Még a kőrengetegből alig kimozduló, megveszekedett városlakók is ismerik ezeket a madarakat, hiszen az év bármely szakában felbukkannak a parkokban, vagy éppen a buszmegállóban kornyadozó bokrokon, megpillanthatjuk őket a kopasz téli fák ághegyein tornászva, esetleg a tavaszi hajtások között hirdetve, hogy ideje nekiállni a kerti munkáknak, mert emlék már csak a fagy, s ha így van, sürgősen „nyitnikék”.

A cinege az amatőr ornitológusnak is mindennapi, „betevő” madara, hiszen ezek a színpompás, apró énekesek a nyáridő múltával nem kapnak szárnyra, nem indulnak el dél felé a trópusok kövér hernyóit keresni, hanem a zimankós télben is itt maradnak csupasz, lombjahagyott erdeinkben. Az ínséges hónapokban nem ritkán csapatokba verődve járják az erdőt, eleség után kutatva. Magam legutóbb egy terebélyes galagonyabokron figyeltem meg egy tarka társaságot: széncinege, kék cinege és szürke kabátos, fekete tonzúrás barát cinege csipegette a dércsípte, piros bogyókat, és még egy kisebb csapat őszapó is csatlakozott hozzájuk, üdítően bővítve a decemberi madárkínálatot. Cinegéért persze nem kell az erdőig menni, hiszen a madárbarátok által a kertietetőkre kitett eleségen egészen biztosan és gyakran felbukkannak.

A széncinege az egyik leggyakoribb madarunk. Szinte minden élőhelyen megtelepszik, ahol fészkelésre alkalmas odút, vagy más üreget talál, de befészkel a postaládába, a tornác ácsolatának rejtekébe, sőt, megfigyelték azt is, hogy a szemfüles cinege fészket rakott a fa tövébe leásott, locsolásra használatos dréncső mélyére is. Fiókáit többnyire hernyókkal és pókokkal eteti, étlapjukat csigahéjjal egészítve ki, ami a legfontosabb kalciumforrásuk.

Herman Ottó így ír róla: „Hasznosságban és elevenségben ez a czinegék vezére. Nyugtalan, dolgos, hangos és mindig jókedvű; hajnaltól napestig folyton munkálkodó. Megragad az ágacska legvégén, fejjel lefele és vizsgálja a koronarügyet, vajjon nem rontja-é valami gonosz nyű vagy bogár? Megtapad még a falon is, csak egy kicsit ripacsos legyen; búvja az odvakat, zugokat, a hova csak fér és mindenütt üldözi a rovarságot; hozzá mintha sohasem tudna jóllakni, folyton keres és folyton eszik. Nem sokat törődik az emberrel, bátran bejön az eresz alá, néha rászáll még a verőczére is; az ablakdeszkára kerülve benéz a szobába.”

A széncinege télen magvakkal táplálkozik. A hideg hónapokban áttelelését nyers napraforgómag, (nem sózott!) szalonna vagy cinkegolyó kihelyezésével segíthetjük. Jegyezzük itt meg, hogy egy jószívű madárbarát időről-időre kukoricát helyez ki a budakeszi Madárösvény etetőire. Nem vitatva jó szándékát, arra kérem, hogy egyszer óvatosan próbáljon meg elrágni egy szem száraz kukoricát és gondolkodjon el azon, hogy vajon mit tud kezdeni a kavics keménységű maggal az itthon telelő, apró madarak többsége. A kukoricát még a köztudomásúan rettenthetetlen házi baromfinak is megdarálják! A vad madarak közül a lúdfélék, vagy a varjak szedik fel a kukoricát, ám ezek aligha fordulnak elő az etetőkön. Ám ha esetleg a téli hónapok ínyencsége, a sütőtök leves kerül otthon az asztalra, akkor a tök magját bátran ki lehet vinni az etetőre, az éhes madarak az utolsó szemig elfogyasztják! Herman Ottó nem véletlenül említi meg a széncinege egyik idevágó népi elnevezését: tökcinege.

A cinegék téli etetésének egyik legkülönlegesebb módját Fekete István írja le Téli berek című regényében. Amikor a vidéki rokonoknál telelő Tutajos, polgári nevén Ladó Gyula Lajos puskavégre kapja élete első rókáját, a nyúzás után Matula bácsi arra biztatja a városi legényt, hogy a vörös „kabátjától” megfosztott ravaszdit akassza ki a Kis-Balaton nádrengetegében megbújó kunyhó mellet egy fára. Az előbb értetlenkedő legény csodálkozva látja, hogy a fagyott rókatetem zsírját, húsát milyen jókedvűen farigcsálják az éhes cinegék.

A széncinegénél apróbb, de nem kevésbé színpompás dísze erdeinknek, kertjeinknek a kék cinege. Termete ellenére meglehetősen agresszív más madarakkal szemben. Télen csapatosan keresi fel a sűrű nádasokat, a nád magját fogyasztja. Fiókáit kizárólag állati táplálékkal (hernyók, pókok, lószúnyogok) eteti, és az öreg madarak is rovarokkal táplálkoznak. A hideg idő beálltával ők is áttérnek a magevésre. A nálunk költő madarak állandók, míg a tőlünk északabbra költő egyedek nagy számban telelnek hazánkban.

Fekete sapkás rokonához hasonlóan a kék cinege is odúban költ. Városokban, árterekben, zárt erdőkben, gyümölcsösökben, parkokban mindenütt előfordul. Az állomány egy része kétszer költ. A fészek a madár testméretéhez képest igen nagy, melyet többnyire a tojó épít. Gyökér, szalma és fűszál alapra mohából készíti, amit szőrrel bélel ki. A fészekalj olykor igen nagy, 6-14 tojásból áll. A két szülő közösen eteti az örökké éhes utódokat. A fiókáit gondozó kék cinegéről nagy szertettel ír Herman Ottó: „Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.”

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.  )

Lassan utolsó havát tapossa az öreg esztendő, jeges szelek beretválják a dérlepte mezőket. Avar alatt, kéreg mögé bújva lapít, alszik a bogárság, jobb időkre és persze a tavasz langyos, ma még ugyancsak távolinak tetsző érintésére várva. Amilyen mély a csönd ilyenkor az erdőben, olyan nagy a sürgés-forgás ilyenkor a madáretetők környékén. Annyira, hogy ínség idején még az is felbukkan a zsibongó madártársaságban, aki amúgy magának való, inkább külön utakon jár.

Ilyen a meggyvágó. Aki egyszer látta, aligha felejti el, és messziről felismeri ezt a mutatós madarat. Rögtön szembe ötlik a megfigyelőnek, hogy az etető körül sürgölődő éhenkórászok között akad egy, a többinél termetesebb, zömökebb madár, amely ráadásul – még az amúgy „nagyorrú” pintyféléknél is szokatlan –, erőteljes, vaskos csőrrel szedegeti a napraforgómagot. Nekem mindig a csapnivaló focimeccs szurkolója jut róla eszembe, aki unottan szotyolázik a lelátón, szája egyik felén befelé megy a mag, a másik felén pedig a héját köpdösi ki. És a meggyvágónak ez nem nagy mutatvány, hiszen csőre olyan erős, hogy „harapásának” 50 kilogrammot is elérő erejével akár a meggy, vagy éppen a cseresznye magját is képes feltörni. Herman Ottó így ír róla: „…jó prédára akadva, nagyon csendesen viselkedik, úgy hogy csak a kemény magvak feltörésével járó csattanások hallhatók; csőre egyenesen ilyenekre van alkotva. Az alsó káva mélyedésébe beléfekszik a mag, a felső káva bordázott, a magvak őrlésére kiválóan alkalmas. Oly cseresznye- vagy meggymagot, a melyet az ember testsúlya csak a csizmasarokkal bír felroppintani, ez a madár csak úgy kihüvelyezi.” Így aztán nem is nagyon érdekli a meggyvágót a gyümölcs húsa, inkább unottan kiköpdösi azt, éppen úgy, mint a napraforgómag héját.

A meggyvágó gyakori költőfajunk, városi parkokban, fás-bokros élőhelyeken gyakran találkozhatunk vele. Fiókáit főleg hernyókkal eteti. Részben vonuló, illetve kóborló, az északi populációk egy része hazánkban tölti a telet. Évente egy vagy két alkalommal költ. Fészkét különböző növényi részekből építi a fák lombkoronájának belsejébe. A fészekalj 3-6 tojásból áll, melyeken a tojó kotlik, miközben a hím párja etetéséről gondoskodik. Télen – a párok feloszlása után – alkalmasint nagyobb, tiszta vagy vegyes pintycsapatokba verődik.

És ebben lehetnek társai télvíz idején például a tengelicek, hiszen ez a régi, németes nevén stiglicnek is hívott pintyféle szinte mindig csapatban, de legalább is párosával jár. Én leggyakrabban a budakeszi madárösvénytől délnyugatra, a Margaréta panzió mögötti bokros, bozótos területen szoktam találkozni velük. Többnyire a gyalogút melletti gyomszőnyeg hátrahagyott magjait szedegetik, vagy éppen a héjakút mácsonya feketére száradt, szúrós virágzatán ügyeskednek, fejjel lefelé imbolyogva igyekeznek onnan kiszedegetni a magokat. Ám viselkedésüknél lényegesen szembeötlőbb az apró madár tarka tollruhája, ami az egyik legszínpompásabb hazai madarunkká teszi a tengelicet. Fejének fekete-fehér-piros színe, szárnyának élénk sárga stráfja és a „hátára terített felöltőjének” őszi avart idéző rőt-barnája vetekszik bármely trópusi madárcsoda díszes tollazatával. Nem csoda, hogy régen kalitkamadárnak is tartották, ami ma már tilos, hiszen a tengelic – miként a meggyvágó is – régóta védett madár.

A hideg idő beálltával gyakran találkozhatunk vele a madáretetőkön, nagyrészt állandó, de télen észak-déli irányú kóborlása is megfigyelhető. Sík- és dombvidéki fészkelő. Kedveli a településeket. Kertekben, temetőkben, parkokban, fasorokban, erdőszéleken fészkel, a zárt erdőket viszont elkerüli. Fészkét a fák lombkoronájának szélére építi. Évente két-három fészekaljat nevel. A többi pintyféléhez hasonlóan fészkét vékony növényi szálakból építi, melyet szőrökkel és a nyárfa puha termésével bélel. 4-5 tojást rak, melyeket a tojó egymaga költi ki, míg a hím a táplálékszerzésben segíti.

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.  )

A Budakeszit övező rengeteg erők ideig-óráig még viselik ezer színű, őszi lombruhájukat, de az éjszakák már hűvösbe hajlanak, s a sűrűből kikúszó hajnali hűs légáram akár a dér jeges szőnyegét is ráhúzhatja a szikkadt mezőkre. A nyár tündöklő sugara már csak tűnő emlékfoszlány, csönd üli meg a tájat, csak a holló bús korrogását hallani néha. A költöző madarak már messze járnak. Akik pedig itt maradtak, azoknak éppen nincsen kedve énekelni. Nem most van a dalos szerelemnek ideje, sokkal inkább az ínséggel, vagy akár a pusztulással kell szembe nézni annak a madárnak, amelyik az Adria lágy tele, vagy éppen a Viktória-tó kenyai, örökké forró partvidéke helyett a hazai erdőket választja téli szállásául.

Mert amilyen bőkezű a magyar erdő tavaszól őszig, legalább annyira szűkmarkú télen. A fagy elől biztos menedékbe, kéreg, vagy avar alá bújt a rovarságnak azon része, amely nem bábállapotban, vagy éppen a föld alatt vészeli át a zord évszakot. Nincsen pondró, nincsen csipegetni való, friss rügy, a hullott gyommagvakat vastagon belepi a hó, az erdőt szegélyező bokrokról meg egykettőre elfogy a csipkebogyó, dércsípte kökény, berkenye, galagonya, hiszen az erdő minden lakója éhes és mindennapos a versenyfutás az életmentő kalóriákért.

Ilyenkor a madárnép kénytelen-kelletlen közelebb húzódik a településhez, az éhenkórász magevőket pedig követik a prédáló madarak, héják, karvalyok, mert nekik enni, élni kell.

Ilyenkor jön el a madáretetés ideje!

Amikor 2020 májusában a budakeszi mamutfenyőket övező ligeterdőben – a városvezetés és a BVV Kft. támogatásával – elkészült a Madárösvény, csak óvatosan mertem bízni abban, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Most pedig aligha akad bárki is, aki azt állítja, hogy nem az.

Már múlt év nyarán is jó volt látni, hogy gyermekeiket tologató családokkal, vagy éppen unokáikat terelgető nagymamákkal telt meg az ösvény, az apróságok egyik madártáblától a másikig szaladtak a felnőttek pedig türelmesen olvasták nekik a szöveget, hogy „…ez itt a széncinege, az a vastag csőrű pedig a meggyvágó”. Aztán beköszöntött a 2020-21-es tél, és a színes táblák helyett már az etetők körül sürgölődő főszereplőket is meg lehetett figyelni.

Az elmúlt etetési szezonban a mázsát bőven meghaladó mennyiségű – a BVV Kft által biztosított – napraforgó magot hordtam ki a madárösvényre. Hétről-hétre megtöltöttem az etetőket és közben persze – miként a város többi, arra sétáló lakója – figyeltem a madarakat, hiszen ez a téli madáretetés lényege. Örömmel töltött el az is, hogy az átadás óta semmiféle rongálás nem történt a madárösvényen. Mindössze egy etetőt loptak el. Amikor a fogyatkozást felfedeztem, magam elé képzeltem a tolvajt, amint azon morfondírozik, hogy „…igazán melegszívű, derék ember vagyok, én is etetem majd télen az éhező madarakat, megyek is, hamar lopok egy ehhez remek etetőt!” Mondják, hogy sokunkban akár több ember is élhet, az etetőt elorzó honpolgárban legalább kettő.

Tévedés azt gondolni, hogy azért kell télen etetni a madarakat, hogy ne pusztuljanak éhen. Az evolúció során megtanultak tökéletesen alkalmazkodni környezetükhöz, vagyis a télire itt maradó madarak beérik azzal, amit a természet télen kínál nekik. Persze megesik, hogy egyik-másik madár alul marad a januári zegernyével vívott küzdelemben. De pusztulásuk is része a természet rendjének, mert a gyengébb, elhulló egyedek tavasszal már nem választanak párt, nem nevelnek fiókákat, hiszen ez csak a túlélő erősek joga lesz, s így ők örökíthetik tovább kitartásukat, rátermettségüket, őrizve ezzel a populáció genetikai állományának színvonalát. Így a természetben a pusztulás is a fenntartható életet szolgálja.

Sokkal inkább azért etetjük a madarakat, hogy a közelünkbe csalogassuk őket. Egyrészt igaz, hogy madarat lesni, lopakodva kukkerrel figyelni nem mindennapi mulatság, de éppen ennyire igaz az is, hogy a területre szoktatott madárság – ha nem vonuló, mint például a budakeszi mezők fölött télen nagy csapatokban szálló, Skandináviából érkezett fenyőrigók – hajlamos tavasszal helyben maradni. Márpedig a madarak tavasztól őszig igen nagy hasznot hajtanak az erdőben és persze a kertekben! A fészkelő cinege, zöldike, tengelic napkeltétől napszálltáig gyűjti éhes porontyainak a gyümölcsfáinkat megrontó pondrókat, rovarokat, de ugyanezt teszik a rigók, a levelek fonákjáról a tetveket gyűjtő, csapatban járó őszapók, nem is szólva az etetők környékén ugyancsak felbukkanó harkályfélékről, vagy a csuszkáról, amely telente ugyancsak rájár a kihelyezett napraforgó magra.

Vagyis érdemes etetni a madarakat. S ha október végén, november elején hozzáfogunk ehhez, akkor ne is hagyjuk abba következő április végéig, a rendszeres fagyok elmúltáig!

Álljon itt néhány tanács arról, mikor és mit adjunk, illetve mit ne a madaraknak:

• az etetési időszak az első tartós fagyok beköszöntétől ezek megszűnéséig, december elejétől március második feléig tart;
• eleségként bőven elegendő fekete napraforgót kitenni;
• emellett adható gyümölcs (alma és olyan szedhető bogyók, mint a vadszőlő, borostyán, tűztövis, nyugati ostorfa);
• akár némi állati zsiradék (elsősorban kacsa-, liba- és sertésháj) is;
• az etető madarai nem élelmiszerhulladék-megsemmisítők, ne adjunk nekik ételmaradékot, ne kísérletezünk velük;
• az etető mellett itassunk is (pontosabban érdemes az egész évben működtetett itató mellett elkezdeni decemberben az etetést), több faj számára a téli ivó- és fürdőhely jelenti az igazi vonzerőt.
• a költési időszakban, a fiókák kikelését követően ne etessük a madarakat, mert ez a mag eleséget megemészteni nem képes fiókák tömeges kínhalálát, funkcionális éhen pusztulását okozza.

Az etetést természetesen idén télen is folytatom a Madárösvényen. És arra biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt a saját környezetében! Nem kell ehhez etetőt lopni, megteszi egy faágra kilógatott PET-palack is, amelyre az aljától fél arasznyira lyukat vágunk, éppen akkorát, hogy az éhes madarak a fejüket bedugva hozzáférhessenek a magokhoz. Örüljünk a verebeknek is, hiszen manapság már aggasztóan kevés van belőlük! És ne haragudjunk a karvalyra sem, ha nagy néha lekap egy-egy énekest az etető közeléből. Így van ez rendjén.

Dr. Illisz László

A lassan ránk köszöntő ősz aranyló fényekkel festi meg az erdőt. A szikkadt mezők felől szénaillatot hoz a fekete hegyekről este leszálló légáram, hajnalra pedig már vastag harmat lepi a búcsúzó füveket.

A madárdal már régen elillant, az utolsó fészekaljak is kirepültek, fölösleges a messze hangzó füttyel kijelölni a revírt, a területet, ahonnan a gondos szülők fiókáikat táplálják. Most már mindenki csak magára gondol, hízni kell, fel kell készülni a hűvösebb napokra, amikor majd az utolsó dércsípte som, vagy éppen kökény is elfogy a bokrokról, és a nyári bőségnek legfeljebb csak a tétova emléke tölti meg az éhes madarak begyét, azzal pedig ugye jóllakni bajos. Akinek egy csepp esze van, már régen elment – mondhatnánk, ha ezen múlna.

Mert erdeink tündöklő ékköve, a sárgarigó aligha töpreng el azon augusztus derekán, hogy „…ej, mennyivel jobb dolgom lenne nekem a Zambézi folyó partján!” Hanem csak – ösztöneitől hajtva – elindul a messzi Afrikába, lezárva ezzel a rövidre fogott, április-májusban megkezdett, és csupán augusztus közepéig tartó magyarországi tartózkodását.

A népnyelv – egyebek mellett – aranymálinkónak is mondja ezt a madarat, de szinte összes elnevezésében, így vagy úgy felbukkan a sárga fém, amelyet szinte elhomályosít a madár tollkabátjának ragyogása. Nem látták még? Nem csoda, hiszen magam a „mindig hallod, ritkán látod” madarak közé sorolom a sárgarigót, amely a tilinkó szavára emlékeztető, gazdagon cifrázott, hajlékony dallamával megtölti a tavaszi erdőt. Hanem a sárgakabátos füttymester többnyire oly ügyesen bujkál a magas fák sűrű lombjai között, hogy megpillantása tisztán szerencse dolga. Egyszer egy meleg nyárutón, a budakeszi madárösvény fölé magasodó, kiszáradt jegenye csúcsán, egy messzelátónyi körben hat(!), vonuláshoz összeverődött sárgarigót pillantottam meg, nagyjából annyit, ahányat az ezt megelőző évtizedben összesen láttam.

„Az aranymálinkó gyümölcsérés idején kívül igen hasznos madár s nincs az a hernyó, még ha a legszőrösebb papmacska is, a melyet el ne csípne, cserebogár járáskor meg éppen irtóháborút folytat a gyümölcsösök ez istencsapása ellen; hanem az is igaz, hogy a mikor a kora gyümölcs érik – mert az őszit nem várja be: elvonúl melegebb tájakra – nem igen törődik az ártalmas bogársággal, hanem rámegy a cseresznyére, kajszín-baraczkra, korán érő édes körtére. De a bogárság üldözésével nyujtott haszna sokkal nagyobb a kárnál és éppen azért gráczia legyen fejének – a madár különben is remek gyönyörüsége szemünknek.” – így ír róla a jeles madarász, Herman Ottó.

A szemet gyönyörködtető, tarka sárgarigónak éppen ellentéte a fekete rigó, amelynek szolid, sötét eleganciáját csak csőrének élénk sárgája töri meg. Az is csak a hímek esetében, mert a tojóknak még a csőrük is diszkrét barnásszürke.

Ki ne ismerné kertjeink állandó lakóját, a fekete rigót? A mi kertünkben már kora tavasszal, nem ritkán február végén megjelenik egy hím (alighanem mindig ugyanaz) és zajos sertepertéléssel jelzi, hogy idén is leylandi ciprus sövényünk macskabiztos, már jól ismert magasában kívánja felnevelni utódait – jobb években akár három fészekaljat is! Amúgy a fészket már a tojó építi, meglehetősen változatos helyekre, nálunk mindig ugyanoda. Leggyakrabban bokrokon, fákon, épületeken, ereszcsatornákon, vagy akár a talajon gallyakból, fűszálakból és sárból alakítja ki a fészkét. Meglehetősen elővigyázatlan, emiatt rendszeresen megsemmisülnek fészekaljai. Gyakran előfordul, hogy a tojásos fészekaljakat elhagyja, és máshol kezd költésbe. Rendszerint 4-6 tojást rak. A fiókák még teljes röpképességük előtt kiugrálnak a fészekből, de szüleik még hetekig etetik őket. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek a gyámoltalannak és elhagyottnak tűnő fiókákat megfogják, hazaviszik, nehogy elpusztuljanak. Erre azonban semmi szükség, ugyanis jelzőhangok alapján az öreg madarak a fészket elhagyó fiatalokat könnyedén megtalálják, és teljes kifejlődésükig gondoskodnak róluk.

Minden évben, a tavasz fenséges nyitányaként a mi rigónk napszálltakor feltelepedik a szomszéd magas fenyőjének ághegyére és messze hangzó, gazdagon cifrázott, az ember fülének oly kedves énekével hirdeti jogát a megszerzett revírre. Hajnalban pedig, amikor fél ötkor a rádióba indulok, ugyancsak ő köszön rám füttyével a pirkadatban. Hálás is vagyok érte, mert ezekben a gyötrelmes hajnalokban a madár dala az egyetlen lelket melengető körülmény…

Herman Ottó írja, hogy „…ezt a fajt szedik ki leginkább fészkéből, felnevelik és a hímeket jó áron adogatják el, mert szépen tanulja meg még a sípláda után is a dalt; de mert könnyen tanul, bizony a legszebb nótába is belérecscsent egy kis taliganyikorgással. Ám ez is kedves, mert nagyon mulattató. Messze külföldön a fekete rigó városi madárrá nevelkedett; ott, a hol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendesen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást. Ilyen helyeken még a vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét.”

Bizony, fordult a világ a fenti sorok lejegyzése, vagyis 1901 óta! A fekete rigó ma már része a nagyvárosok hétköznapjainak, ahová több táplálék és a kevesebb ragadozó szoktatta be ezt a madarat. Lószúnyogokkal, gilisztákkal táplálkozik, melyeket főként a talajon kap el. Gyakori látvány, hogy a kerti locsoló nyomán a nedves fűből csokorszám gyűjti csőrébe a gilisztákat, azzal örvendeztetve meg örökké éhes fiókáit. A hűvösebb idő beálltával aztán fokozatosan áttér növényi táplálékra. Hanem a gyümölcsöt, erdei bogyókat bőven kínáló ősz elmúltával a fekete rigó is éhezik. Az állomány java része mégis itt marad, a kevésbé kitartóak pedig délebbre, az Adria partjaira vonulnak telelni. A maradóknak lágyeleség – gyümölcs, zöldség, sajt, túró – kihelyezésével segíthetünk az ínséges hónapok átvészelésében.

Illisz L. László

fotók: https:// www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

Nyáridőn, a hőség és a mindennapok nyűge elől menekülve éppen úgy kóborol az ember, mint a közelgő zegernye elől ősszel dél felé induló madár. Ezúttal mi is lábra kapunk, s indulunk a vizek, csendes tavak és a zajos, tajtékos patakok felé, hogy egyik legszebb madarunk után kajtassunk.

Magam először Kaposvár mellett, a Petesmalmi Vidraparkban találkoztam vele. A 14 tóból álló, 170 hektáros vízrendszer a vadon élő és rászoruló vidrák menedéke, ahol a természetért rajongó és hozzáértő emberek nevelik fel és vadítják vissza az elárvult, vagy másképpen bajba került vidrakölyköket. És a mindehhez keretet adó környezet egyenesen pazar! Megfigyelőkunyhókat rejtő, keskeny sétautak hálózzák be a trópusi dzsungelekre hajazó láperdőt, rengeteg nádast, ahol a tocsogókban gémek, fekete gólyák lépkednek, a kék verőfény magasában rétisas kering, a zsombék mellett pedig a vöcsök igazgatja nemrég kikelt, kajla fiókáit. Aki arra jár, az feltétlenül kanyarítson messzelátót a nyakába, és figyeljen, mert aligha fogja elfelejteni, amit lát!

Magam is itt pillantottam meg először a jégmadarat. Egy keskeny csatorna fölé hajló, csupasz ágon üldögélt és merően leste a víztükröt. Nagy madarászunk, Herman Ottó így írja le:”…. kurta, zömök madár, rövid farokkal és egyenes, hegyes csőrrel, mely úgy mered, mint valami léczszög. Szín szerint ez is olyan Isten remeke, mely röptében úgy megragyog, mint valami kék drágakő. Fejebúbja, tarkója, dolmánya, farcsíkja különösen gyönyörű kék, szemén át fahéjszínű pászta, mely a nyak oldalán világosodva folytatódik, szeme barna, torka fehér, hasa eleven rozsdásszínű; lába vörös, rövidke, ujjai tövükön összenőve: igazi kuczorgó láb.”

Nem túlzás a jégmadarat a legszebb trópusi madarakhoz hasonlítani, hiszen – miként a gyurgyalag, vagy a szalakóta – felveszi a versenyt bármely egzotikus erdő röpülő ékességével. A figyelő ember szemét is leginkább türkizkék tollkabátja kapja meg, s ami nekünk szép, az a jégmadárnak leginkább hasznos. Hasán a tolla rozsdásba hajló barna, amit a víz felszíne alatt úszkáló, s életét féltve fölfelé pillantó halivadék nem fenyegető halászmadárnak, hanem leginkább egy száraz, őszi levélnek gondolhat. Csillogó kék háta ugyanakkor, felülről, a magasból nézve beleolvad az alant fénylő víztükörbe, így a prédára leső, kerengő karvaly nehezebben veszi észre a patak fölé hajló ágon gubbasztó jégmadarat. Herman Ottó úgy mondja, hogy színe védő és csaló.

És amint az apró hal biztonságban érezve magát a víz felszínét megközelíti, a jégmadár, akár egy kődarab aláhullik a leshelyként szolgáló ágról, a vízbe toccsanva megragadja prédáját, majd újra szárnyra kap, hogy a közelben megtelepedve elfogyassza a csőrében vergődő kishalat. Önnön alkatához képest méretes prédát is képes magába gyömöszölni, gyorsan emészt, majd a pikkelyeket és halszálkákat kiöklendezi. Ám – miként a természetben semmi – ez sem megy kárba. A jégmadár, hasonlóan a gyurgyalaghoz, vagy éppen a parti fecskéhez, löszfalakban, folyóparti, leszakadó szárazulatokban költ. Hosszú, akár méteres alagutat váj a talajba, majd annak végén kialakított költőüregét a visszaköpött halcsontokkal béleli ki. Évente kétszer, nem ritkán hat-hét gömbölyű, fehér tojást rak.

Állandó madarunk, amely a zord, téli hónapokat a jégmentes vizek közelében vészeli át. Ilyenkor gyakran látni, amint a víztükör fölött, a kolibrihoz, vagy éppen a vércséhez hasonlóan, egy helyben lebeg, úgy lesi prédáját. Barangoló madár, amely megjelenik, aztán eltűnik, majd évek múlva ismét jön.

Legutóbb a Kis-Balatonnál akadtam össze vele. A remekül sikerült, új látogatóközpontot néztük meg, ahonnan vezetett túrán kalauzolják el az érdeklődőket a nádrengeteg mélyére, egészen a berek minden titkát ismerő író és vadász, Fekete István Diás-szigeten megbúvó emlékházáig. Rekkenő hőség járt éppen, a makulátlan eget tátott csőrrel lihegő kárókatonák szelték. Szédítő magasban barna kánya keringett a vitorlázó repülőket is segítő, felszálló áramlatban, a termikben, a nádban pedig tücsökmadár cserregett. Ezúttal a lusta folyású Zala fölé hajló ághegyről röppent fel a jégmadár, ékkőhöz hasonlatos, kék tollkabátja megvillant a zöld nádfal előtt.

Madártani és gyűrűzési megfigyelések szerint Nyugat-Európában a jégmadár állománya csökken, ám mifelénk még szépen akad belőle. Persze ez sem sok, hiszen hazai fészkelő állománya 900-1600 párra tehető. Vagyis aki megpillantja, tekintse azt kivételes szerencsének, amiért érdemes még a rekkenő, szúnyogtermő nyárban is lesben állni a vadvizek partjain.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)