Jégmadár

Nyáridőn, a hőség és a mindennapok nyűge elől menekülve éppen úgy kóborol az ember, mint a közelgő zegernye elől ősszel dél felé induló madár. Ezúttal mi is lábra kapunk, s indulunk a vizek, csendes tavak és a zajos, tajtékos patakok felé, hogy egyik legszebb madarunk után kajtassunk.

Magam először Kaposvár mellett, a Petesmalmi Vidraparkban találkoztam vele. A 14 tóból álló, 170 hektáros vízrendszer a vadon élő és rászoruló vidrák menedéke, ahol a természetért rajongó és hozzáértő emberek nevelik fel és vadítják vissza az elárvult, vagy másképpen bajba került vidrakölyköket. És a mindehhez keretet adó környezet egyenesen pazar! Megfigyelőkunyhókat rejtő, keskeny sétautak hálózzák be a trópusi dzsungelekre hajazó láperdőt, rengeteg nádast, ahol a tocsogókban gémek, fekete gólyák lépkednek, a kék verőfény magasában rétisas kering, a zsombék mellett pedig a vöcsök igazgatja nemrég kikelt, kajla fiókáit. Aki arra jár, az feltétlenül kanyarítson messzelátót a nyakába, és figyeljen, mert aligha fogja elfelejteni, amit lát!

Magam is itt pillantottam meg először a jégmadarat. Egy keskeny csatorna fölé hajló, csupasz ágon üldögélt és merően leste a víztükröt. Nagy madarászunk, Herman Ottó így írja le:”…. kurta, zömök madár, rövid farokkal és egyenes, hegyes csőrrel, mely úgy mered, mint valami léczszög. Szín szerint ez is olyan Isten remeke, mely röptében úgy megragyog, mint valami kék drágakő. Fejebúbja, tarkója, dolmánya, farcsíkja különösen gyönyörű kék, szemén át fahéjszínű pászta, mely a nyak oldalán világosodva folytatódik, szeme barna, torka fehér, hasa eleven rozsdásszínű; lába vörös, rövidke, ujjai tövükön összenőve: igazi kuczorgó láb.”

Nem túlzás a jégmadarat a legszebb trópusi madarakhoz hasonlítani, hiszen – miként a gyurgyalag, vagy a szalakóta – felveszi a versenyt bármely egzotikus erdő röpülő ékességével. A figyelő ember szemét is leginkább türkizkék tollkabátja kapja meg, s ami nekünk szép, az a jégmadárnak leginkább hasznos. Hasán a tolla rozsdásba hajló barna, amit a víz felszíne alatt úszkáló, s életét féltve fölfelé pillantó halivadék nem fenyegető halászmadárnak, hanem leginkább egy száraz, őszi levélnek gondolhat. Csillogó kék háta ugyanakkor, felülről, a magasból nézve beleolvad az alant fénylő víztükörbe, így a prédára leső, kerengő karvaly nehezebben veszi észre a patak fölé hajló ágon gubbasztó jégmadarat. Herman Ottó úgy mondja, hogy színe védő és csaló.

És amint az apró hal biztonságban érezve magát a víz felszínét megközelíti, a jégmadár, akár egy kődarab aláhullik a leshelyként szolgáló ágról, a vízbe toccsanva megragadja prédáját, majd újra szárnyra kap, hogy a közelben megtelepedve elfogyassza a csőrében vergődő kishalat. Önnön alkatához képest méretes prédát is képes magába gyömöszölni, gyorsan emészt, majd a pikkelyeket és halszálkákat kiöklendezi. Ám – miként a természetben semmi – ez sem megy kárba. A jégmadár, hasonlóan a gyurgyalaghoz, vagy éppen a parti fecskéhez, löszfalakban, folyóparti, leszakadó szárazulatokban költ. Hosszú, akár méteres alagutat váj a talajba, majd annak végén kialakított költőüregét a visszaköpött halcsontokkal béleli ki. Évente kétszer, nem ritkán hat-hét gömbölyű, fehér tojást rak.

Állandó madarunk, amely a zord, téli hónapokat a jégmentes vizek közelében vészeli át. Ilyenkor gyakran látni, amint a víztükör fölött, a kolibrihoz, vagy éppen a vércséhez hasonlóan, egy helyben lebeg, úgy lesi prédáját. Barangoló madár, amely megjelenik, aztán eltűnik, majd évek múlva ismét jön.

Legutóbb a Kis-Balatonnál akadtam össze vele. A remekül sikerült, új látogatóközpontot néztük meg, ahonnan vezetett túrán kalauzolják el az érdeklődőket a nádrengeteg mélyére, egészen a berek minden titkát ismerő író és vadász, Fekete István Diás-szigeten megbúvó emlékházáig. Rekkenő hőség járt éppen, a makulátlan eget tátott csőrrel lihegő kárókatonák szelték. Szédítő magasban barna kánya keringett a vitorlázó repülőket is segítő, felszálló áramlatban, a termikben, a nádban pedig tücsökmadár cserregett. Ezúttal a lusta folyású Zala fölé hajló ághegyről röppent fel a jégmadár, ékkőhöz hasonlatos, kék tollkabátja megvillant a zöld nádfal előtt.

Madártani és gyűrűzési megfigyelések szerint Nyugat-Európában a jégmadár állománya csökken, ám mifelénk még szépen akad belőle. Persze ez sem sok, hiszen hazai fészkelő állománya 900-1600 párra tehető. Vagyis aki megpillantja, tekintse azt kivételes szerencsének, amiért érdemes még a rekkenő, szúnyogtermő nyárban is lesben állni a vadvizek partjain.

 

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

Megosztom a cikket