Két rigó

A lassan ránk köszöntő ősz aranyló fényekkel festi meg az erdőt. A szikkadt mezők felől szénaillatot hoz a fekete hegyekről este leszálló légáram, hajnalra pedig már vastag harmat lepi a búcsúzó füveket.

A madárdal már régen elillant, az utolsó fészekaljak is kirepültek, fölösleges a messze hangzó füttyel kijelölni a revírt, a területet, ahonnan a gondos szülők fiókáikat táplálják. Most már mindenki csak magára gondol, hízni kell, fel kell készülni a hűvösebb napokra, amikor majd az utolsó dércsípte som, vagy éppen kökény is elfogy a bokrokról, és a nyári bőségnek legfeljebb csak a tétova emléke tölti meg az éhes madarak begyét, azzal pedig ugye jóllakni bajos. Akinek egy csepp esze van, már régen elment – mondhatnánk, ha ezen múlna.

Mert erdeink tündöklő ékköve, a sárgarigó aligha töpreng el azon augusztus derekán, hogy „…ej, mennyivel jobb dolgom lenne nekem a Zambézi folyó partján!” Hanem csak – ösztöneitől hajtva – elindul a messzi Afrikába, lezárva ezzel a rövidre fogott, április-májusban megkezdett, és csupán augusztus közepéig tartó magyarországi tartózkodását.

A népnyelv – egyebek mellett – aranymálinkónak is mondja ezt a madarat, de szinte összes elnevezésében, így vagy úgy felbukkan a sárga fém, amelyet szinte elhomályosít a madár tollkabátjának ragyogása. Nem látták még? Nem csoda, hiszen magam a „mindig hallod, ritkán látod” madarak közé sorolom a sárgarigót, amely a tilinkó szavára emlékeztető, gazdagon cifrázott, hajlékony dallamával megtölti a tavaszi erdőt. Hanem a sárgakabátos füttymester többnyire oly ügyesen bujkál a magas fák sűrű lombjai között, hogy megpillantása tisztán szerencse dolga. Egyszer egy meleg nyárutón, a budakeszi madárösvény fölé magasodó, kiszáradt jegenye csúcsán, egy messzelátónyi körben hat(!), vonuláshoz összeverődött sárgarigót pillantottam meg, nagyjából annyit, ahányat az ezt megelőző évtizedben összesen láttam.

„Az aranymálinkó gyümölcsérés idején kívül igen hasznos madár s nincs az a hernyó, még ha a legszőrösebb papmacska is, a melyet el ne csípne, cserebogár járáskor meg éppen irtóháborút folytat a gyümölcsösök ez istencsapása ellen; hanem az is igaz, hogy a mikor a kora gyümölcs érik – mert az őszit nem várja be: elvonúl melegebb tájakra – nem igen törődik az ártalmas bogársággal, hanem rámegy a cseresznyére, kajszín-baraczkra, korán érő édes körtére. De a bogárság üldözésével nyujtott haszna sokkal nagyobb a kárnál és éppen azért gráczia legyen fejének – a madár különben is remek gyönyörüsége szemünknek.” – így ír róla a jeles madarász, Herman Ottó.

A szemet gyönyörködtető, tarka sárgarigónak éppen ellentéte a fekete rigó, amelynek szolid, sötét eleganciáját csak csőrének élénk sárgája töri meg. Az is csak a hímek esetében, mert a tojóknak még a csőrük is diszkrét barnásszürke.

Ki ne ismerné kertjeink állandó lakóját, a fekete rigót? A mi kertünkben már kora tavasszal, nem ritkán február végén megjelenik egy hím (alighanem mindig ugyanaz) és zajos sertepertéléssel jelzi, hogy idén is leylandi ciprus sövényünk macskabiztos, már jól ismert magasában kívánja felnevelni utódait – jobb években akár három fészekaljat is! Amúgy a fészket már a tojó építi, meglehetősen változatos helyekre, nálunk mindig ugyanoda. Leggyakrabban bokrokon, fákon, épületeken, ereszcsatornákon, vagy akár a talajon gallyakból, fűszálakból és sárból alakítja ki a fészkét. Meglehetősen elővigyázatlan, emiatt rendszeresen megsemmisülnek fészekaljai. Gyakran előfordul, hogy a tojásos fészekaljakat elhagyja, és máshol kezd költésbe. Rendszerint 4-6 tojást rak. A fiókák még teljes röpképességük előtt kiugrálnak a fészekből, de szüleik még hetekig etetik őket. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek a gyámoltalannak és elhagyottnak tűnő fiókákat megfogják, hazaviszik, nehogy elpusztuljanak. Erre azonban semmi szükség, ugyanis jelzőhangok alapján az öreg madarak a fészket elhagyó fiatalokat könnyedén megtalálják, és teljes kifejlődésükig gondoskodnak róluk.

Minden évben, a tavasz fenséges nyitányaként a mi rigónk napszálltakor feltelepedik a szomszéd magas fenyőjének ághegyére és messze hangzó, gazdagon cifrázott, az ember fülének oly kedves énekével hirdeti jogát a megszerzett revírre. Hajnalban pedig, amikor fél ötkor a rádióba indulok, ugyancsak ő köszön rám füttyével a pirkadatban. Hálás is vagyok érte, mert ezekben a gyötrelmes hajnalokban a madár dala az egyetlen lelket melengető körülmény…

Herman Ottó írja, hogy „…ezt a fajt szedik ki leginkább fészkéből, felnevelik és a hímeket jó áron adogatják el, mert szépen tanulja meg még a sípláda után is a dalt; de mert könnyen tanul, bizony a legszebb nótába is belérecscsent egy kis taliganyikorgással. Ám ez is kedves, mert nagyon mulattató. Messze külföldön a fekete rigó városi madárrá nevelkedett; ott, a hol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendesen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást. Ilyen helyeken még a vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét.”

Bizony, fordult a világ a fenti sorok lejegyzése, vagyis 1901 óta! A fekete rigó ma már része a nagyvárosok hétköznapjainak, ahová több táplálék és a kevesebb ragadozó szoktatta be ezt a madarat. Lószúnyogokkal, gilisztákkal táplálkozik, melyeket főként a talajon kap el. Gyakori látvány, hogy a kerti locsoló nyomán a nedves fűből csokorszám gyűjti csőrébe a gilisztákat, azzal örvendeztetve meg örökké éhes fiókáit. A hűvösebb idő beálltával aztán fokozatosan áttér növényi táplálékra. Hanem a gyümölcsöt, erdei bogyókat bőven kínáló ősz elmúltával a fekete rigó is éhezik. Az állomány java része mégis itt marad, a kevésbé kitartóak pedig délebbre, az Adria partjaira vonulnak telelni. A maradóknak lágyeleség – gyümölcs, zöldség, sajt, túró – kihelyezésével segíthetünk az ínséges hónapok átvészelésében.

 

Illisz L. László

fotók: https:// www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

 

Megosztom a cikket