A többes szám a seregély esetében szinte kötelező, hiszen egy seregélyt szinte még soha nem láttam. Ennek oka, hogy igazi társas lény, csapatokba verődve jár, még a költési időszakban is szívesen bandázik. „Nagyon eleven, mondhatni víg madár mely folytonosan izeg-mozog, keresgél és csacsog” – írja Herman Ottó.
Az egerészölyvet talán minden erdőt, mezőt járó ember megfigyelte már. De nem csak nekik tűik fel a hollónál is nagyobb, 110-130 cm szárnyfesztávolságú, vagyis jócskán méretes madár. Ismerhetik azok is, akik az autópályákon suhanva az utat védő kerítés oszlopaira is kipillantanak néha. Ott is rendszeresen üldögélnek ölyvek, az út menti árokba tartó rézsűket figyelik. Amint a nevük is mutatja, egerésznek.
Ha a Madárösvényt övező csalitosban sétálva, egy bokor felkopaszodott ághegyén tarka madarat látunk üldögélni, szinte biztos, hogy a tövisszúró gébiccsel akadtunk össze. Inkább csak messzelátóval tűnik föl, hogy mennyire dekoratív madár, feje búbja szürke, háta vörösesbarna, csőrétől a szemén át éles fekete sáv húzódik.
Alig kőhajtásnyira a Madárösvénytől, a település szélén elterülő, magas fűvel benőtt kaszálók felett nappal szinte állandóan ott cikázik a molnárfecske. Hasa fehér, háta, szárnya, farka fekete. Szemmel alig követhető, arasznyival a magas fű kalászai felett hasít és röptében kapja el az ott repülő rovarokat.
Azért csinálja így, mert más módszert nem ismer. A molnárfecske jószerivel csak a levegőben táplálkozik, finom tollgatyával fedett lábai annyira aprók, annyira gyöngécskék, hogy járásra nem, legfeljebb csak kapaszkodásra alkalmasak. Ez persze a molnárfecskét aligha zavarja, egészen addig, amíg a táplálékát adó rovarok röpülnek. Néha előfordul, hogy tavasszal az Afrikából megérkező fecskéket a szokásosnál hűvösebb időjárás fogadja. Az is megesik, hogy érkezésük után betör egy durva hidegfront, fagyosra fordul az időjárás, a fecskék pedig szomorúan és persze éhesen kucorognak a villanydrótokon, mert hidegben, fagyban a rovarok sem repülnek. Képzeljük csak el, hogy ez az aprócska, törékeny, alig néhány dekagrammos madár útnak indul a Szaharán túli telelőhelyéről, ezer kilométereket röpül, átkel a Földközi tengeren, majd megérkezik a tejjel-mézzel és persze szúnyoggal, léggyel folyó magyar Kánaánba – ahol éppen fagy. A madár hosszú vándorlása során csak hellyel-közzel táplálkozik, legyengül, tartalékait feléli, így aztán néhány napos koplalásba egykettőre belepusztul. Ezeken a hűvös tavaszokon tízezrével esnek áldozatuk a fecskék a hidegnek.
A zegernye időjáráson kívül a molnárfecskének természetes ellensége szinte nincs, hiszen olyan bravúros gyorsasággal repül, hogy legfeljebb a villámröptű és igen ritka kabasólyom tudja elkapni, de az is csak akkor, ha előtte rápihen, vadászat előtt korán nyugovóra tér, és erősen fohászkodik a prédáló madarak Istenéhez – különben szemernyi esélye sincs.
Azaz még egy ellensége csak van a molnárfecskének – az ember. Leginkább a posztmodern világban nevelkedett, a természetet már alig értő, értékeit alig becsülő háztulajdonos. Mert a régi világban, különösen a paraszti társadalom szántóvető, állattartó emberei pontosan tisztában voltak azzal, mekkora hasznot hajt nekik a fecske a különféle kártékony rovarok, legyek, bagócsok összefogdosásával és így aztán eszük ágában sem volt leverni az ereszük alá beköltöző fecske fészkét. Inkább óvták, védték, dalokban, rigmusokban örökítették meg méltán megbecsült lakótársukat.
A molnárfecske korábban sziklafalakon, faodvakban és barlangokban költött. Mivel ma már szinte kizárólag épületeken fészkel, ezért kifejezetten kötődik a településekhez. A füsti fecskével ellentétben az épületek külső részén építi költőhelyét, amely felülről is zárt, csak egy kis berepülőnyílás van rajta. Anyaga a füsti fecskééhez hasonlóan sár. Kedvelt fészkelőhelyei a magas tömbházak. A fészek alá felhelyezett deszkával, az úgynevezett „fecskepelenkával” könnyen megszüntethető a madarak piszkítása.
A molnárfecskét figyelni, vele együtt élni igazi élvezet, hiszen a bizalmas madár számtalan alkalmat kínál életének megfigyelésére. Budakeszin, a Paplanhát utca 8-10. alatt található társasházakban például már egy évtizede otthonra és megértő szállásadókra találtak. Több mint két tucat fészek alkotja az egyre gyarapodó kolóniát, és amint a fotókon is látszik, a gondos tulajdonosok a már említett „fecskepelenkákat” is felszerelték a fészkek alá.
Ez az egyetlen helyes módszer, hiszen a molnárfecske szigorúan védett madár, eszmei értéke példányonként 50 ezer forint, vagyis könnyen kiszámítható, hogy mennyi – persze csak nehezen forintosítható – kárt okoz az a lelketlen ember, aki a fiókákkal teli fészkeket – ne adj’ Isten – leveri. A molnárfecske évente két-három alkalommal, telepesen fészkel. 4-6 tojást rak. Üres fészkeit egyébként elfoglalhatják más madarak is, leggyakrabban a verebek.
Aki mégis a fészkek leverésének embertelen gondolatával kacérkodna, annak figyelmébe ajánlunk egy a Hírmondó weboldalán korábban megjelent cikkek:https:// hirmondo.budakeszi.hu/tilos-a-fecskefeszek-leverese/
Örökbecsű természettudósunk, mindannyiunk madarásza, Herman Ottó így ír a molnárfecskéről: „A molnárfecske is röpülő bogársággal él és tisztán csak röpülve bír megélni, mert lába picziny, csak megkapaszkodásra alklamatos. Ennélfogva ez a fecske is hasznos madár. (…) Tavaszkor későbben érkezik, mint a füstifecske; őszkor pedig a tornyokra, házakra, néha a fákra való gyülekezésnél ő alkotja a tömeget. Tudjuk, hogy jól felgyülekezve valamely őszi napon csak eltűnik – el a délszak messzeségébe. Minden védelemre rászolgál.”
Védjük, figyeljük és szeressük is!
I.L.L.
(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu)
Budakeszin van már madárösvény!
Jó ezt így kimondani, különösen azért, mert amikor először felvetődött létrehozásának ötlete a zöld munkacsoport ülésén, magam is csak óvatosan hittem megvalósulásában. De szerencsére a BVV munkatársa, Nagy-Kálló Szilvia komolyan gondolta a dolgot, beszerezte a Magyar Madártani Egyesület (MME) oktató/bemutató tábláit, a városüzemeltetés legyártotta az állványokat és május 7.-én, Havasi Tibor erdőmérnökkel, a Pilisi Parkerdő kerületvezető erdészével közösen kijelöltük, hogy mi hová kerüljön.
És május 11.-én oda is került!
Az első érdeklődők akkor bogarászták végig a táblákat, amikor azok még a fák alatt, a földön feküdtek. Ma pedig már bárki bejárhatja a mamutfenyőknél található ligetes erdőrészt körülfutó madárösvényt.
Mit láthat az, aki arra jár? Az MME szakemberei által összeállított táblák színes képeken mutatják be a hazai lombos erdőkben, kertes övezetekben leggyakrabban előforduló madarakat, s a képek alatt ott olvashatók a madarak nevei is, vagyis kis szerencsével az érdeklődők a helyszínen tudják azonosítani azokat a madárfajokat, melyek séta közben a környező fákon, bokrokon felbukkannak. És van is erre esély, hiszen – tapasztalataim szerint – ez a liget városunk környékének egyik leginkább madárjárta területe. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen a lelkes helyi természetbarátok évek óta, minden télen, rendszeresen etetik itt a madarakat. Erre egyébként eztán is lesz módjuk, hiszen – sok egyéb mellett – a madárösvénynek része egy méretes, nyitott etető is, amely októbertől márciusig továbbra is látogathatnak majd az idehaza telelő madarak.
Tavasztól őszig pedig a madarak beköltözhetnek a táblák mögötti fákra felakasztott, az egyes fajták szokásaihoz igazodva kialakított költőodúkba, ezzel élő illusztrációt és persze érdekes megfigyelési lehetőséget kínálva a színes táblákhoz.
És ha már a fákról, cserjékről esett szó, mondjuk el azt is, hogy a madárösvény környezetét adó erőrészben megtalálhatók a városunkat övező vegyes erdők zömét adó fa- és bokorfajták: nyár; tölgy; som; juhar, etc. Ezeket a növényfajokat rövid leírásokból ismerhetik meg a madárösvény látogatói. Mindezek mellett a sétálók képet kaphatnak a környék más, gyakran előforduló állatfajairól is: békákról, denevérekről, vagy éppen a sünökről.
Miért jó az, hogy Budakeszin immár van madárösvény? Úgy gondolom, hogy az ösvény hozzájárulhat ahhoz, hogy az arra sétálók – korosztálytól függetlenül – jobban megismerhessék a bennünket körülvevő, létünk éltető fundamentumát adó természeti környezetet. Biztos vagyok abban, hogy a madarak, s általában a természetrajzban az átlagosnál tájékozottabbak is találnak majd az ösvényen egy-két érdekességet, újdonságot, hiszen míg a széncinegét, vagy feketerigót szinte mindenki ismeri, a nyaktekercs, vagy éppen a barátposzáta azonosítása még a gyakorlott erőjáró számára is kínálhat kihívást.
Mindezeken túl pedig a madárösvény jó terepet kínál ahhoz, hogy a településünkön működő tanintézmények természetrajzot oktató pedagógusai a – mással aligha pótolható – szabad és közvetlen megfigyeléssel egészíthessék ki a kisiskolások tanóráit, illetve az óvodások foglalkozásait. Hiszek abban, hogy a természet megszerettetését legjobb minél előbb elkezdeni, mert az ember inkább megbecsüli azt, amit ismer, s amit az intellektuális kötődés okán némileg magáénak is tud.
Ezt a megismerést pedig – a magunk szerény eszközeivel – mi is igyekszünk majd segíteni. „Megfigyelések a madárösvényen” munkacímmel állandó rovatot indítunk a Budakeszi Hírmondóban és a hozzá tartozó weboldalon. A rovat célja, hogy rövid leírásokkal mutassa be a madárösvényen és annak környékén előforduló fajokat, madarakat, hüllőket, rovarokat, vagy éppen érdekesebb növényeket. A rovat gazdája – e sorok szerzője – szenvedélyes, de hangsúlyozottan amatőr természetbúvár, aki évtizedek óta járja a település környéki erdőket, mezőket. Személyes megfigyeléseimet így nálam jóval felkészültebb szakemberek, – mások mellett – Schmidt Egon, Hermann Ottó leírásaival egészítem ki, de bőven támaszkodom majd az MME honlapján található bőséges adattárra is. Arra kérem az Olvasókat, hogy erőfeszítésemre tekintsenek jó szándékkal, én pedig minden barátságos kiegészítést, pontosítást szívesen veszek. És arra is lesz lehetőség, hogy a Hírmondó weboldalra felkerülő cikkeket kiegészítve az Olvasók, az adott fajjal kapcsolatos esetleges saját megfigyeléseiket is rögzítsék. Így előbb-utóbb még teljesebb képet kaphatunk a településünket övező, pártatlanul értékes természeti környezetről.
Dr. Illisz László
Éveken át szinte jó ismerősöm volt. Leginkább a Telki út mellett húzódó, bokros terület felett találkoztam vele. Röptében összecsukott, hosszú, egyenes farka, hátranyilazott szárnyai alapján könnyen rá lehetett ismerni. Egyenletes, méltósággal forduló, ügyes röptét néha megszakítva torpant meg, majd farktollait legyezőszerűen kitárva, szárnyaival szaporán verdesve, a végtelen tér egyetlen pontjára függesztve megállt a levegőben. Szitált – így mondják. Úgy állt ott a levegőben, mint egy GPS koordináták alapján vezérelt, eleven drón. Igazi élvezet volt figyelni, a messzelátó szinte karnyújtásnyi közelségbe hozta kecses mozgású testét, amelynek egyetlen rögzített pontja a prédára összpontosított tekintete volt. Hermann Ottó – rendszertani nevén kívül – a vörös vércsének még két népi elnevezését említi, úgy, mint szélverő, széltapogató. Aki látta már egy helyben szitálni a vércsét, az beláthatja, hogy a nép nyelvénél jobban egyetlen tudós sem képes leírni a madár lényegét. A szitáló vércse fejét a föld felé fordulva, hosszan figyelt, majd szárnyait összekapva zuhant a bokrosba, akár a kő. Aztán az utolsó pillanatban széttárta szárnyait, közvetlenül a föld felett megtorpant, nehogy összeverje magát. Ha szerencséje volt, elkapta az egeret, pockot, vagy bármiféle apró prédát, amire éppen vadászott.
Aztán jó ideig nem akadtunk össze, vagy ő költözött másfelé, vagy nekem nem volt szerencsém hozzá.
Aztán a minap újra megpillantottam. A Madárösvény közelében húzódó, magasfeszültségű vezeték oszlopán üldögélt. Közelében egy izgatott örvös galamb pár fészkelődött, szemmel tartották az apró, prédáló madarat, aki arisztokratikus fensőbbséggel tűrte a helyzetet. Látszott rajta, hogy nincs köze a galambokhoz, hiszen azok majd akkorák, ha nem nagyobbak, mint ő maga. Ült az oszlopon, vöröses tollazata és kékesszürke feje azonosította, a 10X42-es optika még rikítóan sárga lábait is látni engedte.
A vörös vércse a sólyomfélék közé tartozik, egyik legismertebb ragadozómadarunk, amely még Budapest belvárosában is költ. Gyakran látható a Bazilika, vagy éppen a Parlament tornyainál, ahol igazi sólymokkal osztja meg élőhelyét. Mivel fészket nem épít, mesterséges fészekalapokkal, illetve speciális költőládákkal lehet segíteni megtelepedését. A hazai állomány jelentős része elvonul, a telet tőlünk délre tölti, de a szigorú tél elől, északról érkező madarak, valamint az idősebb példányok nálunk telelnek át.
Eurázsiában és Afrikában 12 alfaja él, a sivatagok, esőerdők és zárt erdők kivételével szinte mindenhol előfordul. Nálunk tipikusan mezőgazdasági területekhez tartozó fasorokban, elhagyott dolmányos varjú vagy szarkafészekben, gyakran laza kolóniákat alkotva költ, saját fészket nem épít. Egyre jelentősebb számban telepszik meg településeken is. Fészekalja 3-8 tojásból áll. A fiókák 28-30 nap alatt kelnek ki, és még egyszer ennyi időt a fészekben töltenek.
A vörös vércse szerény méretű, ragadozó madár, testhossza 31-37 cm, szárnyának fesztávolsága 68-78 cm. Főleg rágcsálókat, elsősorban mezei pockot, de nyáron sáskát, szöcskét és más rovart is eszik – így aztán hasznos, s miként a többi haza ragadozó madár, szigorúan védett. Időnként gyíkokat és kisebb madarakat is fog. Az elkapott, nagyobb rovarokat röptében fogyasztja el, a nagyobb prédával csendes helyre vonul.
I.L.L.
Kezdjük mindjárt egy különlegességgel!
Magam 2-3 évvel ezelőtt találkoztam vele először, azon a poros úton, amely a kiszáradt tómedertől vezet a lovarda felé. Koros akácok mellett szállt le elém, a talajfogás pillanatában felborzolta a fejét ékesítő, nevét is adó tarka tollbokrétáját. Hosszú, görbe csőrével turkált a mély talajban, majd szárnyra kapott és fekete-fehér tollait megvillantva, lepkeszerűen hullámzó röptével faképnél hagyott. Azóta minden évben összefutottunk, legutóbb a madárösvény melletti gyalogúton volt hozzá szerencsém.
A búbos banka hosszútávú vonuló, a telet Afrikában tölti. Főként rovarokat, férgeket, hernyókat, tücsköket, bogarakat, sáskát, vagyis csak állati eredetű táplálékot fogyaszt. Táplálékkeresés közben sokat mozog a talajon, ilyenkor kevésbé feltűnő. Az állattartó telepek körül találkozhatunk vele leggyakrabban, mert a szerves trágyában előforduló rovarokat, férgeket előszeretettel fogyasztja.
Hazánkban a sűrű, zárt erdők kivételével mindenütt előfordulhat, de leginkább a mozaikos mezőgazdasági területeket, gyümölcsösöket, szőlősöket, puhafás ligeterdőket kedveli. Kisebb településeken, falvakban is sokszor látni, akár költhet is az épületek (fészerek, ólak, istállók) kisebb üregeiben. Harkályok odúit szívesen elfoglalja, de kidőlt, korhadt fák üregeiben, kőrakásokban, üregekben bárhol költhet, akár a talajszintben is. Az 5-10 piszkosfehér tojáson kizárólag a tojó kotlik, a hím a táplálékot hordja, a fiókák etetésében viszont mindkét szülő részt vesz.
A népnyelv büdös bankának, vagy szurtos dudunak is hívja, mivel a fiókák veszélyérzet esetén bűzös ürüléket juttatnak vélt, vagy valós támadójukra. Ezen kívül maga a költőüreg is elég sok ürüléket tartalmaz, melyet a fiókák ürítenek ki magukból.
Hermann Ottó így ír róla: Hangos madár, mely ágraszállva vígan hallatja pu-pu-pu-pu gyorsan pergő hangját, melytől neveinek nagyobb részét mint: babuk, bagoda, huputa stb. vette. Egyike leghasznosabb és legékesebb madarainknak, mely védelmet érdemel.
I.L.L.
(források: www.mme.hu; Hermann Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. 1914.)
