Megfigyelések a madárösvényen

Lépjünk le ezúttal a budakeszi madárösvényről és induljunk el a településünket övező, pompás rengeteg erdőbe. Nem kell hosszú bolyongásra készülni, hiszen a mamutfenyőktől dél-nyugatra húzódó, sétálóktól kevésbé bolygatott völgyekben, ha csendesen lépünk, akár találkozhatunk is erdeink egyik pompás vadjával, a dámszarvassal.

Az elmúlt bő negyed században, erdei csatangolásaim során, főként a Telki úttól északra húzódó hegyvonulaton magam is ezzel a vaddal akadtam össze leggyakrabban. Miként a nem vadászó erdőjárók többsége, én is leginkább nappal tekergek a hegyen, s vaddal találkozni jobbára csak a téli időszakban van esélyem. A lombja vesztett erdőben tett, hosszú erdei túráim során számtalanszor kapta meg a szememet a dám rozsdabarna alapon fehérrel pettyezett bundája. Leginkább többedmagával találkoztam vele, a teheneket rendre első- vagy másodéves borjak is kísérték. Ebből is látszik, hogy a dám családban él. Az üzekedési időszakon kívül a bikák inkább afféle „legénybandákban” járnak, ifjabbak és vének vegyesen. A dámbika jellegzetes, ujjakra emlékeztető, lapátos agancsot nevel, melyet minden tavasszal elvet. A hullott agancsra az erdőben rábukkanni feledhetetlen élmény!

A dám származásáról máig nem zárult le a vita. Egyes kutatók szerint az utolsó jégkorszakig honos volt Közép-Európában is, mások szerint ebben az időszakban még nem fordult elő nálunk ez a faj. Viszont ha a közelebbi múltba tekintünk vissza, azt láthatjuk, hogy a dámvad Kis-Ázsiában és Dél-Európában élte túl a legutolsó jégkorszakot, és innen, részben emberi segítséggel elterjedve népesítette be ismét az öreg kontinens többi részét.

Nem véletlen az emberi segítség, hiszen viszonylag könnyen szelídülő, az ember közelségét jól tűrő, vadaskertben is remekül tartható fajról van szó. Egy-egy téli szezonban jó, ha néhány gímszarvassal összehoz a sors, de évek telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látom ezt a jobbára csak alkonyat után meginduló, óvatos, embert messze elkerülő, pompás vadat. Nem úgy a dám, amely fényes nappal, nem ritkán kőhajításnyira toppan elém, hosszan bámul rám, és mafla képet vágva, látványos tanakodással igyekszik eldönteni, hogy farönk vagy ember az a moccanatlan, zöldes-barna folt, amit lát. Aztán rend szerint fordul a szél, nyakamban érzem hűs fuvallatát, a szarvas pedig már ugrik is, mert a talányt az orra megfejtette.

A dámszarvast Európába előbb a föníciaiak hozták be, de nagyobb területen való elterjedésében a rómaiaknak is kulcsszerepe volt. Magyarországi felbukkanásának ideje, akárcsak honosságának kérdése, máig vitatott, valószínűleg Mátyás király vagy az Anjou-királyok idejében telepítették be újra hazánkba. Ma már megtaláljuk a dámot Európa csaknem valamennyi országában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is. Széles elterjedési területe mutatja, hogy a dám a változó környezethez jól alkalmazkodó állat, megtalálható középhegységeinket borító vegyes erdőkben éppen úgy, mint a mezőgazdaságilag kevésbé bolygatott, sík vidékeken. Magam a legnagyobb, több száz állatból álló dám rudlikat a bugaci ősborókásban láttam.

A dámszarvasok üzekedése, a barcogás október eleje és november közepe között zajlik, egy hónappal később, mint a gímszarvasok bőgése. A legnagyobb magyar vadászíró, Széchenyi Zsigmond egy helyen meglehetős fitymálóan ír a dámról, összehasonlítva azt a nála lényegesen nagyobb, fékezhetetlen férfiasságát a hűs, nyirkos őszi erdőben messzi hangzó bőgéssel hirdető gímmel. A szarvasokról mindent tudó gróf azt írja, szemében a mázsás testsúlyt csak ritkán meghaladó, 4-5 kilogrammos, vagyis a legszebb gím agancsok súlyának alig felét elérő trófeával már kapitálisnak mondható dámbika – inkább csak „dámbak”. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezt a vadat ne becsülte volna a gróf úr. De megérthető, hogy a sörösló méretű, alaszkai jávorszarvashoz, vagy a 3 mázsás, büszke kárpáti gímbikához szokott szemének bizony aprócska volt ez a szarvas.

A bikák csoportjai kora ősszel bomlanak fel, amikor az agancsaikról a vérerekkel sűrűn átszőtt bőrt, a barkát már letisztították. A dám üzekedése a gímszarvasétól jelentősen eltér. A gímszarvasbikák háremeket foglalnak, illetve védenek a konkurens bikákkal szemben. Az üzekedési időszakban a dámbikák között szintén folynak párharcok, de az egymásnak feszülő agancsokkal vívott erőpróbák nem olyan súlyosak, mint a gímszarvasoknál. A sajátos, darabos böfögéshez hasonló hangokat hallató, vagyis barcogó dámbikák u.n. barcogó teknőket kaparnak, melyeket egyfajta üzekedési mikroterritóriumnak lehet tekinteni. Az erdőt járva felfigyelhetünk arra, hogy a dámbika párzási területén kiválaszt magának egy facsemetét, amit agancsával üt-ver, illetve egészen addig csépel, amíg a fácskáról le nem hántja a kérget, vagy éppen össze-vissza nem töri azt. Küszködésének kettős haszna van, egyrészt szabadjára engedi a párzási időszakban felgyülemlett férfiúi hormonokat, másrész a csattogó zaj messze üzeni a csendes erdőben: hölgyeim, itt vagyok!

A barcogó helyen a tehenek keresik fel a bikákat és közülük különböző, sikerességre utaló jegyeik alapján választanak. A dámbika szaporodási sikerét testnagysága, hangja, agancsának nagysága és barcogó teknőjének helye határozza meg. Május végén, június elején ellik meg a tehenek borjaikat. Az első napokban a rejtekhelyen hagyja őket az anyjuk. Többhetes szoptatás után áll át a borjú a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete – ellentétben a gímszarvassal – többnyire egész életükön át megmarad.

Egyébként a dám színe meglehetős változatos. Az alapszínnek tekinthető, rozsdás alapon fehér pettyes színváltozat mellett, főként a vadaskertben tartott példányok között találkozhatunk egyszínű, vagy akár sötét, csokoládébarna állatokkal is. Budakeszi környékén is szép számmal akadnak ilyenek, sőt, a vadaspark környékén él egy hófehér példány is. Amúgy az albínó színváltozat nem túl ritka a dámok között, rendre felbukkannak hírek az interneten ilyen színhiányos példányokról.

Illisz L. László

Kertre nyíló teraszunkon álldogáltam, amikor cédrusfánk öles, szürke kérgén egy apró állat kapta meg a szememet. Rőt-barnás színe diszkréten rejtette a fa piszkosszürke törzsén, felfelé tartott, de oly ügyesen, fürgén, hogy előbb azt hittem, hogy valami egérféle. Jobban megnézve láttam, hogy fejéből vékony, görbe tűhöz hasonlatos csőr áll előre, s azzal piszkálgatja a kéreg lefelé nyíló repedéseit. Így a egérelmélet hamar megdőlt, hiszen madarat láttam, egészen pontosan egy hegyi fakuszt. Termetét tekintve még a köztudomásúan apró ökörszemnél is kisebb madár, amelynek farktollai tömött, erős pamacsként merednek hátrafelé. A fakusz ügyesen használja farktollait, ugyanis felfelé haladtában ezekkel támaszkodik a fakérgen. Boszorkányos ügyességgel közlekedik – a fa kérgén szinte kúszik! – a törzseken, cérnavékony lábán három karmos ujj előre, egy pedig hátrafelé áll. Rövidet iramodik, kitámaszt, majd hegyes csőrével végigkutatja a kéreg lefelé nyíló, ígéretes repedéseit, ahonnan a legapróbb rovart, pattanóbogarat, poloskát, de még a téli hideg elől elrejtett, áttelelésre félretett petéket is kiszedegeti. Vagyis igen hasznos madara kertnek, erdőnek egyaránt.

Északi populációi vonulók, a hazai állomány állandó, de télen lejjebb húzódik költőhelyéről, és ilyenkor az Alföldön is találkozhatunk vele. Speciális fakuszodú kihelyezésével segíthetjük megtelepedését. A fakusz inkább a magasabban fekvő erdők madara, de észak-keleten az alacsonyabban fekvő fenyvesekben is költ. Évente kétszer fészkel. Szűk fészkét a fák törzsén lévő repedésekbe, vagy a fakéreg alá építi. A fészek általában alacsonyan, 1 méter alatt helyezkedik el. A fészekalj nagysága igen változó lehet, általában 4-10 tojást rak.

Ahogyan az előbbi apró madár a fára „felkusz”, onnan a másik madár ügyesen „lecsusz”. Ugyanis az erdei közlekedési rendszabályokhoz igazodva, egy másik, hasonlóképpen kéregjáró madár a fatörzseken többnyire lefelé halad. Messziről nézve éppen olyan, mint ha a fatörzsön éppen önfeledten lecsúszna, neve is erre utal – csuszka.

A szolid rejtőszínű tollkabátkát viselő fakusszal ellentétben a csuszka színpompás, szemet gyönyörködtetően tarka madár. Háta kékes, acélszürke, dolmánya fehér, esetleg rozsdás, szemén egy határozott fekete csík fut keresztül. lábának szerkezete hasonlatos a fakuszéhoz, hátrafelé néző ujján jókora, sarló formájú karom nő, lefelé haladtában azt akasztja be a kéreg repedéseibe, s azzal tartja meg magát. Támaszkodásra alkalmas farktollakra így aztán nincs is szüksége. Csőre hegyes, akár egy apró ár, és éppen úgy használja, mint a kérgen felfelé haladó apró társa, a fakusz.

A csuszka állandó madarunk, városi parkokban és erdőkben az év minden szakában találkozhatunk vele. „A hol él, ott hangos tőle erdő, kert; jókorákat füttyent, akár valami juhász, a mellett mindég nagy dologban van.” – írja róla jeles madarászunk, Herman Ottó. Territoriális viselkedésű madár, a párok egész évben őrzik revírjüket. A csuszka leginkább rovarlárvákkal, hernyókkal, kifejlett bogarakkal, pókokkal táplálkozik. Amint aztán az idő elkomorodik, zordabbra fordul, s ennek okán a bogárság is nyugovóra tér, a csuszka jobb híján áttér a manapság divatos vegán életmódra, vagyis jobbára bogyókat és magvakat fogyaszt. Telente az etetőket is szívesen látogatja. Az etetőhelyre általában rakétaszerűen bevágódik, elijesztve ezzel az összes ott táplálkozó madarat. A napraforgómagok közül többet is felcsipeget, majd az így szerzett zsákmánnyal az egyik közeli fára telepedik, és módszeres alapossággal kifejti a fekete héjakból az olajos magokat. Herman Ottó így írja le a csuszka nyári/téli munkáját: „Csőre erős és jóhegyű; kéreg közül, repedésből mindent kifeszeget, a mi kukacz és egyéb. Őszkor rámén olajos magvakra is, elhordozza a diót, mogyorót alkalmas hasadékba, abba belefeszíti s addig kopácsol rajta, míg feltöri; ezt teszi a gubacsokkal is, hogy a gubacsdarázs pondróját, bábját kiszedhesse.” Aki télen kilátogatott a budakeszi madárösvény rendszeresen megtöltött etetőihez, mindezt könnyedén megfigyelhette.

A csuszka csaknem egész Európában, Északnyugat-Afrikában, valamint Ázsia nagy részén elterjedt. Főként domb- és hegyvidéki madár, de kisebb számban alföldi területeken is találkozhatunk vele. Természetes és mesterséges odúkat egyaránt elfoglal, melyek bejáratát sárral tapasztja körbe, oly ügyesen, hogy rajta kívül más madár aligha férhet ott be. A mesterséges fészkelőhelyek oldalát – az imbolygás elkerülése végett – ugyancsak letapasztja. Az odúba némi fészekanyagot hord, s erre rakja 6-9 tojását. Évente egy vagy két alkalommal fészkel.

A fakusz és a csuszka testvériesen elosztja egymás közt az életteret és a munkát. Békében élnek, s mindkettőnek jut. Tanulhatnánk tőlük.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)

Fotók: 

https://www.tiszatoelovilaga.hu/hegyi-fakusz/

https://www.tiszatoelovilaga.hu/csuszka/

Kálomista varjúnak is mondta a nép régen, utalva ezzel Kálvin János tanát követő református testvéreinkre, akik – lévén protestánsok – nem tartják a katolikusoknak előírt, pénteki hústalan napot. Mert ez a madár előszeretettel fogyasztja a húst, ellentétben fekete kabátos rokonával, a túlnyomórészt maggal, bogárral, hernyóval élő vetési varjúval, akit ezért a népnyelv pápista varjúként is emleget.

A dolmányos varjú állandó, jóformán egész évben szem előtt lévő madara az emberi településeknek, tanyáknak. Míg a vetési inkább csak télen húzódik be a lakott területekre, addig a dolmányos minden évszakban azon ravaszkodik, hogy az utcákon, udvarokon miként tudna valami eleséghez jutni. Egy időben, nap mint nap, Budapest belvárosába jártam dolgozni, s munkahelyem felé baktatva rendre átvágtam a szépen parkosított, padokkal és sétautakkal komfortossá tett Szabadság téren. Emlékszem, gyakran mérgelődtem azon, ki lehet az a barbár, aki a hulladékgyűjtők tartalmát minden reggelre szétszórja a földön, kibontogatva a gyorséttermi zacskókat, szétszórva az almacsutkákat, banánhéjakat. Bárdolatlan városlakókra gyanakodtam egészen addig, míg egyik reggel meg nem láttam a felül nyitott,  hulladékgyűjtő szélén egyensúlyozó dolmányos varjút, amint mélyre hajolva egyenként szedegette ki a szemetet, gyűrött papírokat, zacskókat a kukából, majd ügyesen szétbontogatva a papírokat, zacskókat, kieszegetett belőlük minden ehetőt. Nyilván az önkormányzatot is bosszantotta a tér összemocskolása, de – okosan – nem a madarak riasztásával, háborgatásával vették elejét a szemetelésnek, hanem a kukák fölé alkalmas fémlemezeket hegesztettek, melyektől a szemét még belefért, de a varjú már nem.

A városlakók mellett a vadgazdálkodók sem rajonganak a dolmányos varjúért. A hosszú éveken át egy dunántúli uradalom gazdatisztjeként dolgozó író, Fekete István 1934-ben megjelent cikkében – az elvadult kutya és macska mellett – a mezőgazdasági környezet, a madár- és vadvilág veszedelmes pusztítójaként ír a dolmányos varjúról. Tavasszal leginkább pusztítandónak mondja, hiszen az erős, hollónál alig kisebb madár nagy kedvvel öli meg és fogyasztja el a nyúlfiakat, fácáncsibéket, de megdézsmálja a madárfészkeket és bőven szed vámot a tyúkólak körül futkosó csibékből is. Utóbb aztán a dolmányos inkább áttér a bogarak, hernyók pusztítására, amivel viszont kétségkívül hasznára van a gazdálkodóknak. Herman Ottó, a hazai madárvilág talán legjelesebb ismerője is nagyjából így ítéli meg a madarat, amikor 1914-ben megjelent könyvében azt írja, hogy aki látta már a szántó eke mögött, zajosan kavargó és a földből a vassal kifordított minden pockot, csimaszt felszedő dolmányos csapatatot, az aligha mondhatja egyértelműen károsnak ezt a bizony fészekrablásra is vetemedő madarat.

És ha már húsevésnél tartunk, említsük meg azt is, hogy a dolmányos varjú, a holló és egyéb, a dögevésre is ráfanyalodó ragadozó madaraink mellett afféle közegészségügyi feladatokat is ellát. Aki az elmúlt években járta a budakeszi környéki erdőket, gyakran tapasztalhatta, hogy közeledésére a sűrűből népes, többnyire dolmányos varjakból és hollókból álló, népes és zajos madárcsapat rebbent fel. A madarak többnyire a Magyarországon is pusztító sertéspestisben elhullott és persze továbbra is fertőző vaddisznók tetemein lakmároztak. Eltakarítva ezzel az egyébként csak disznókra veszélyes betegség hulladékait.

Vagyis a hasznosság és a kártétel ügyében ezúttal is nehéz igazságot tenni – de talán nem is kell. A magyar törvények szerint a dolmányos varjú július és február között vadászható faj. Természetvédelmi területeken, túlszaporodott állományuk ritkítására néhol szükség lehet, de a lakott településen ettől, az emberi környezethez remekül alkalmazkodó madárnak nem kell tartania.

Hazánk a faj nyugati elterjedési határán található, kelet felé egészen Japánig előfordul. Magyarországon az állomány zöme síkvidéki fasorokban, erdőfoltokban költ. Aki látott már méretes facsoportokban, városi platánsorokban, mint például Nagycenken, a gróf Széchenyi István egykori palotája mellett tanyát vert varjúcsapatot, s hallotta szüntelen károgásukat, az aligha felejti el ezt az élményt! Nagyméretű gallyfészkét a dolmányos varjú lehetőleg nagy magasságban építi. A fészek belsejét sárral kitapasztja, puha anyagokkal béleli. A fészekalj 4-6 tojásból áll. Csak a tojó kotlik, a hím a költési időszakban őrködik és eteti párját. Előfordul, hogy egyes madarak táplálkozási területükön (revír) meglehetősen agresszíven viselkednek, akár az emberre is rátámadhatnak. A fiókák néhány nap eltéréssel, 18-20 nap alatt kelnek ki. A fiókák gondozása a szülők közös feladata. Az egy hónapos fiatalok már elhagyják a fészket, de még jó ideig összetartanak szüleikkel.

A dolmányos varjú, mint általában a varjúfélék, hosszú életű és igen okos madár. Gyakran megfigyeltem, hogy a varjak ősszel a kertekből elcsent diókat a kocsiutakra hordják, majd a járművek kerekei által feltört magokat felszedegetik. De kipróbáltam azt is, amit Fekete István ír egy helyen. Az ághegyen ücsörgő varjúra ráfogtam a kapanyelet, éppen úgy, mint ha le akarnám lőni. Rám se hederített, nem úgy, mint amikor a kezemben légpuskával óvakodtam ki a házból! A szemes madár – hasonlóan a szarkához – azonnal észrevette a különbséget és méltatlankodva kapott szárnyra. A városunk mellett, a mamutfenyőktől észak-nyugatra elterülő csalitosban megfigyeltem azt is, hogy négy varjú abajgatott egy, a zaklatást bosszúsan tűrő héját. Talán az sarkallja erre a különös viselkedésre a varjakat, hogy az egyébként kifejezetten erős, harcos prédáló madárban táplálkozási vetélytársat látnak. De ugyanígy támadja a dolmányos varjú a T alakú fára kiültetett uhut is, amelynek közelében – még a múlt század elején is – rend szerint földbe ásott leshelyén ott kuporgott egy dúvadat ritkító vadász is. És amikor az első dolmányos puskavégre került, seregestül jött a többi madár is, siratni a pórul járt rokont.

A Fekete István által különösen kedvelt uhuzást manapság nem űzik, már csak azért sem, mert legnagyobb termetű baglyunk is szigorúan védett. De magunk is jobban tesszük, ha nem üldözzük, nem abajgatjuk az ügyes, okos dolmányos varjút, hanem inkább elfogadjuk olyannak, amilyen. Jó és rossz együtt él benne, s ebben aligha tarthatjuk magunkat nála feljebb valónak.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; Fekete István: Rózsakunyhó, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1973.;  www.mme.hu.)

fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu/dolmanyos-varju/

Hosszú, vékony pálca végén egy aprócska gombóc fagylalt. És jó sok van belőle! Egy csapatnyi apró madár, őszapó keresgél a jeges, szélfútta bokrok között, a levélhagyott ágak csontujjakként fogják körül őket. Bravúrosan ügyes madarak, hiszen a legvékonyabb ágak hegyét is végigbogarásszák. Nyugtuk pedig nincs, egyetlen pillanatra sem.

„Igazi czinege, mely sohasem pihen s pitymalattól alkonyatig izeg-mozog, bujkál, keres; hozzá a hajlékony ágakon oly gyakorlatokat végez, a melyekhez képest a legügyesebb vásári kötéltánczos is valóságos ólommadár. Nincs kedvesebb és tanúságosabb látomány, mint az a társaság, a melyben a rudas- vagy őszapó többedmagával is a nagymester.” Így ír róluk a jeles madarász, Herman Ottó, aki arra is felfigyelt, hogy az aprócska, alig ökörszem nagyságú őszapó hosszú farkát úgy használja az egyensúlyozáshoz, akár rúdját a kötéltáncos.

Bár leginkább a hideg hónapokban kerül a szemünk elé, az őszapó mégsem csak téli vendég a kertben. Negyed századdal ezelőtt ültettünk a kertünkbe egy atlasz cédrust, amely mára méretes, terebélyes fává növekedett. Másfél évtizeden át semmi nem bántotta, aztán – talán a klímaváltozás okán – kora nyáron erősen megtetvesedett. Először csodálkoztam, mert nem láttam még gyantás, tűlevelűn levéltetveket, de a felmelegedés miatt sok egyéb olyan jelenséggel is együtt kell élnünk, amire korában aligha gondoltunk. De ami nekem bosszúság, az másnak terített asztal! Azóta is, minden nyáron, rendre, szinte a napnak ugyanabban az órájának megjelenik tetves fánkon egy csapat őszapó és a hajlékony ágakon, gyakran fejjel lefelé tornázva szedegetik a kövér tetveket. Végigbogarásszák a fát, aztán mennek tovább, mert – amint azt már említettük ‒, meg nem állnak sohasem.

És bár a tavasz, a nyár terített asztal az őszapónak, ekkor sincs nyugodalma. Évente csak egyszer költ, de ekkor akár egy tucat éhes szájat is kell tömnie! Az őszapó fészke az állati lelemény és ügyesség egyik legszebb példája, valódi csoda. Leginkább egy ágtövébe, vagy éppen védett helyen álló tuskóra rakott, méretes, meleg gyapjú zoknihoz tudnám hasonlítani, amelyen már apró lyukat ütött gazdája lábának öregujja – ezen a lyukon át jár ki-be az őszapó! A fészek teljesen zárt, csak a kis, tollakkal fedett nyílás vezet a belsejébe. A párok közösen építik a fészket, amelyhez mohát, zuzmót, pókfonalat, birkagyapjút, valamint elhullajtott tollakat használnak fel. Évekkel ezelőtt, a Vöröspocsolyás háton, egy ritkás ligeterdő szélén kora tavasszal rábukkantam egy éppen épülő, őszapó fészekre. Heteken át jártam ki oda, tisztes távolból, messzelátóval figyeltem amint a gondos szülők – akár a nemezelő kézműves ‒ csőrükkel ügyesen összedolgozták az innen-onnan felszedett építőanyagokat. Egyszer száraz zuzmóval, nyárfaszösszel, máskor a tél után vedlő szarvasokból bőven hulló szőrcsomókkal tértek vissza a fészekhez és csőrüket afféle horgolótűként használva építették a meleg, szöszös, zokniszerű madárotthont. „Ebbe a puha és meleg otthonba rakja le az a picziség a fészekalját, mely kilencz, néha tizenkét apróka tojásból való; ezek fehérek, a vastagabb végen finom rozsdaszínű szeplőcskékkel. Ezt a fészekalját a kis pár felváltva 14 nap alatt költi ki és ekkor kezdődik a nagy munka: azt a tizenkét porontyocskát finom eledellel kell ellátni” – írja Herman Ottó. Idő múltával ez az öröké éhes siserehad szorosan összeülve kitelepszik a fészek körüli ágakra és várja, hogy a szülőpár pirkadattól alkonyatig hordja nekik az ételt. Ha a költés többször is meghiúsul, akkor a párok besegítenek más, közelben található őszapópár fiókáinak felnevelésébe.

Az őszapó igen hasznos madár, hiszen nyáron, főképpen a költési időszakban tömérdek bogarat, hernyót, lárvát elpusztít, s ezzel jelentős hasznot hajt kertnek, erdőnek. A fiókák szétszéledését követően, majd leginkább ősztől fokozatosan áttér a növényi táplálékra. Az őszapó nálunk állandó madár, télen időnként az etetők közelében is felbukkan. Az őszapó csaknem egész Európában, valamint Ázsia nagy részén honos. Erdőkben, bokrosokban, árterekben, parkokban, lakott területeken egyaránt találkozhatunk vele. A teljesen fátlan, nagy kiterjedésű pusztákat és mezőgazdasági területeket elkerüli.

Erdeinkben ma még bőven előfordul. A szinte mindig csapatban járó, apró madarat megfigyelni valódi gyönyörűség!

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Lépjünk le ezúttal a budakeszi Madárösvényről, és emeljük tekintetünket a Telki út északi oldalán húzódó hegyvonulatra! Oda, ahol a Kakukk-hegy szálas fenyői állnak; ahol a Vöröspocsolyás-hát dagonyáiban fürdő, majd oldalukat a fákhoz dörzsölő vaddisznók téglaszínűre festik a tölgyeket; és oda, hol a sziklagyepes, árvalányhajas Tarnai pihenő fölé magasodó Nagy-Kopasz hegy, a maga 559 méterével uralja a Budai-hegységet. Itt él erdeink szépséges vadbirkája – a muflon.

Legutóbb 2021. január 9-én találkoztam velük. A turistautaktól messze, a Katonasíroktól észak-keletre húzódik egy senki által nem háborgatott, katlanszerű völgy, melynek egyik oldalát szertelenül egymásra hányt, méretes sziklák szegélyezik. Most is azzal a reménnyel ereszkedtem le oda, a kőgörgeteges hegyoldalon, hogy hátha ott érem a muflonokat, miként az már többször sikerült. Reményeimet nem erősítette, hogy szigorú mínuszokra ébredtünk, és bakancsom alatt recsegett a keményre fagyott avar. Leginkább csak arra figyeltem, fel ne bukjak, amikor a sziklák felé nézve megpillantottam a muflonokat. Hatan voltak, mind kos. Két fiatalabb volt köztük, de a másik négy muflon méretes, nyaka alá kunkorodó, vastag, nehéz csigát hordott a fején. Barna hátukon ott virított a vénülő kosokat díszítő, nyereg formájú fehér folt. Akár a szobrok, úgy álltak ott moccanatlan, én meg ugyanúgy alább, alig negyven mérette tőlük, a sziklák alatt. A 8×56-os keresőtávcső olyan közel hozta őket, hogy szinte éreztem fanyar birkaszagukat, láttam, amint orrcimpáikat mozgatva, szimatolva próbálták eldönteni, hogy mi járatban is van náluk a zöld kabátos ember és a vizslája. A szelem jó volt, erős légáram húzott arcomba a szikláról, teltek a percek, ők nem mozdultak, miként én sem. Aztán egyikük tompa füttyentésfélét hallatott, talán ezzel jelezve, hogy elég volt ebből mára ennyi, majd komótos léptekkel elvonultak a közeli plató felé.

Varázslatos volt! Percekig álltam még ott és azon tűnődtem, vajon miért nem ugrottak el? Vajon mivel érdemeltem ki ezt a lélektöltő élményt?

Pedig a muflon óvatos állat, annál is inkább, mert idehaza idegen tájakon él, hiszen a földközi-tengeri Korzika és Szardínia szigetén őshonos. A hajdanvolt Nagy-Magyarországra vadászati céllal Forgách Károly gróf telepítette be, aki az 1868-69-es években 10 muflont hozatott a gimesi (Nyitra megye) vár melletti vadaskertjébe a brüsszeli és a frankfurti állatkertből. Mai országunk területén, az első példányok 1901-ben, Füzérradványon bukkantak fel, utóbb aztán több hazai vadaskertbe is betelepítették a muflont. És ahogyan az lenni szokott, néhány példány inkább a szabad életet választotta, meglépett a kerítések mögül, és manapság már az ország középhegységi területein, jellemzően szigetszerű előfordulásban, de mindenütt találkozhatunk vele.

A hímeket kosnak, a nőstényeket fiatal korukban jerkének, majd ellés után juhnak nevezik. Kicsinye a bárány. Mint az elnevezések is utalnak rá, a muflon a juhfélékhez tartozik, ennek megfelelően nem csontból álló agancsot, hanem szaruból lévő, élethosszig növekedő szarvat visel, amit alakja miatt a szaknyelv „csigának” nevez.

Miként erdeink több vadja, tapasztalataim szerint a muflon is jól kiszámíthatóan lakja területét. Az elmúlt bő két évtized alatt meglehetős jól kiismertem járásukat. Könnyen felismerhető, 5-6 cm hosszú nyoma a birkáéhoz hasonló, erősen aszimmetrikus, vagyis egyik körme rendszerint jóval hosszabb a másiknál. A havas, sáros vadcsapásokat figyelve szépen kiolvasható, merre járnak, hol pihennek. A Kakukk-hegy mögötti ritkás, gyepes fenyves egyik kedvenc tartózkodási helyük, de lakják a már említett kőgörgeteges völgyet és a sziklagyepeket is, ott, ahol a termőréteg alól kibukkan a hegységet alkotó, aprózódó mészkő. Talán azért szeretik ezt annyira, mert őseik génjeit hordozva Korzika kopasz, mediterrán lejtőire emlékezteti őket.

A novemberben zajló párzási időszakban a muflon kosok kemény, de nem életre-halálra szóló küzdelmet vívnak egymással, amely során 10-20 méter távolságból szarvukkal egymásnak rontanak. Szarvaik csattanása ilyenkor az őszi erdőben messzire hangzik. Nem akarnak kárt tenni egymásban, de néha még így is bajba kerülnek. Jó néhány évvel ezelőtt, az erdőt járva különös zajokra lettem figyelmes. Tompa csattogás, fetrengés, rugdalózás, majd erős, ziháló fújtatás hallatszott az akkor már jórészt lombját vesztett fiatalos erdőből. Lestem, hogy mi lehet az, majd megpillantottam két muflon kost.  Egy irányba futottak, de igen furcsán, úgy, mintha fejüknél össze lettek volna nőve. Egykettőre rájöttem, hogy szenvedélyük sodorta őket veszedelembe, verekedés közben összeakadt a csigájuk és kétségbeesetten, de hasztalan próbáltak szabadulni egymástól. Értesítettem az erdészetet, ki is jöttek, keresték őket, de hiába. Azt mondták nekem a szakemberek, hogy a nyomorult állatok akár 5-10 kilométert is elszerencsétlenkednek így, aztán végképp kimerülve elfekszenek és elpusztulnak.

A muflon bárányok márciustól májusig jönnek világra, és néhány óra múlva már csatlakoznak is a nyájhoz, amiben a juhok és a fiatal állatok együtt mozognak.

Táplálékát zömében fűfélék alkotják, vagyis a muflon jellemzően legelő állat, de emellett fogyasztja fás szárú növények hajtásait, rügyeit és terméseit is. 2019 tavaszán úgy akadtam velük össze, hogy egyikük két hátsó lábára állva, nyakát nyújtogatva, ügyesen csipegette egy bokorról a friss, éppen kipattanó rügyeket.

Máskor szinte rám jöttek. Kora tavasszal, egy vén tuskón üldögélve napfürdőztünk Hunor kutyámmal, amikor szél felől, balra mögülünk, alig kőhajításnyira kijött a tisztásra egy jó csapat muflon. Ők is megálltak a napon és hozzám hasonlóan élvezettel megtapasztalták, hogy végre véget ért a lélekszikkasztó, vadat próbáló, setét tél. Megfértünk ott a hegyoldalban, inkább én húztam összébb magam, hiszen hívatlan, de megtűrt, mégis örvendő vendég voltam akkor Muflonországban.

Illisz L. László

(Felhasznált forrás: parkerdo.hu)

„A madarak között, város és falu utczáján az, a mi a suszterinas: vidám, szemtelen, tolakodó, czivakodó, mindég mozgó és mindenben kajtárkodó szárnyas; csak ugrálni tud. Az emberlakta helyet alig képzelhetjük nélküle. Ott van az utczán, hol lovak nyomában turkál; a zöldségpiaczon, a hol kilesi a kofaasszony szundikálását és nagy merészen kilopkodja a kosárból a nekivalót.” Ha jelen írás címét letakarnánk, alighanem mindenki ráismerne Herman Ottó leírása alapján a házi verébre. Mint a neve is mutatja – hozzá szinte a megtévesztésig hasonló, kétoldalt, fültájékon barna foltot mutató, mezei rokonával ellentétben – leginkább az ember közelségét keresi. Befészkel az ereszek, széldeszkák, tetőcserepek alá, de mezei rokona oly vakmerő, hogy a gólyák, sőt, a sasok méretes fészkének oldalában is ellakik. Bátorságának jutalma, hogy biztonságban tudja felnevelni fiókáit, hiszen a sas nem csak légy, de veréb után sem kapkod, és aligha akad olyan vakmerő karvaly, vagy más prédáló madár, amely a sas fészkéből ragadná el a reggelinek való verebet.

A mezei veréb egyik leggyakoribb madarunk, a szövőmadarak közeli rokona. Nyugat-Európában mára jelentősen megfogyatkozott az állománya, egyes területekről már el is tűnt. Nálunk még nem ritka, de hol vannak már azok a sok száz madárból álló, hatalmas verébcsapatok, melyek boldogult úrfi koromban szinte minden városi park szélén, a köztereken, vagy éppen poros utak mentén tanyáztak!

Itt, Budakeszin két csapatot figyelek rendszeresen. Az egyik szomszédom házának eresze alatt lelt otthonra, szomszédom pedig – lévén jó ember – nem abajgatja őket. Minden tavasszal, nagy sürgés-forgással gyűjtik a fészeknek valót, szalmából, szénából, szöszből, szőrökből és tollakból kócos, leginkább összetákolt fészket rak, amely zilált külseje ellenére belül puha, meleg, a 2-7 tojásból kikelő, csupasz, gyámoltalan fiókáknak éppen megfelelő. A házi veréb évente kétszer-háromszor is költ. Gondos szülő, többször megfigyeltem, hogy kirepülés után, már-már anyányi, az éhhalál szélén álló, gyámoltalan gyermek szerepét remekül, de mosolyt fakasztóan eljátszó fiókáját is gondosan táplálja. A mezei veréb táplálkozása változatos. A fiókák több állati eredetű élelmet, főleg rovarokat fogyasztanak, míg az öreg madaraknál a növényi táplálékok vannak túlsúlyban. Szomszédom házi verebei amúgy igen tanulékonyak. Kutyáinkat estefelé szoktuk etetni, ekkor fogyasztják el házunk előkertjében főként főtt rizsből és csirkefarhátból álló napi eledelüket. Az etetés idejének közeledtével szomszédom verebei elfoglalják a környező bokrokat, tanyát vernek a kerítésen és hangos zsinatolással jelzik türelmetlenségüket – várják a napi betevőt. Mohó kutyáink ugyanis leginkább az étel gyors befalására koncentrálnak, így nem törődnek azzal, hogy szanaszét szórják táljukból a rizs egy részét. És mivel a sashoz hasonlóan a vizsla sem kapkod veréb után, vacsora végeztével a jóllakottan hentergő kutyák helyét a verebek veszik át a lábasok körül, csivitelve, veszekedve, fel-felrebbenve szedik össze szétszóródott rizsszemeket.

A veréb állandó madarunk, vagyis a telet is itt tölti, mert segít neki ebben elképesztő leleményessége és alkalmazkodó képessége. A másik általam ismert és gyakran megfigyelt verébcsapat városunk szélén, a Margaréta panzió mögötti bokros csalitosban tanyázik. Az év túlnyomó részében többnyire a száradó mezőn gyűjtik össze a rovarokat, gyommagvakat, ám idén télen áttették székhelyüket a mamutfenyőkhöz, a Madárösvényt övező ligeterdőbe. Barnás és mindig zajos tollgömbökként ülnek a kopasz ágakon, majd egyszerre felreppennek és ellepik az etetők környékét. Jól jellemzi a veréb élelmességét, amit az etetők töltése közben rendszeresen megfigyeltem. Amíg a cinegék, csuszkák és egyéb éhes, erdei madarak az etetőre kirakott, apró magvak között kotorásznak, addig a verébcsapat az etetők alját, környékét lepi el és felszedi mindazt, amit a „madárelit” urasan lerugdalt a földre. Aztán, mintegy parancsszóra, egyszerre fölrebbennek, a környező ágakra telepednek, de csak azért, hogy pár pillanat múlva visszatérve folytathassák a takarítást.

A házi veréb egész Európában, Észak-Afrikában, valamint Ázsia nagy részén elterjedt, de a betelepítések miatt valamennyi kontinensen találkozhatunk vele. A 18. század második felében a verebet betelepítették Jáva szigetére, Ausztráliába és az Amerikai Egyesült Államokba is, abban a hitben, hogy nagy rovarpusztító, s ezzel megvédi majd a tengernyi gabonaföldeket a kártevőktől. Az USA-ba 1851-től egészen 1881-ig tartott ez a kísérlet és fészekodvakkal, dúsan termő gabonaföldekkel, vagyis koszttal, kvártéllyal várták az érkező madarakat, melyek a fészkelési időszakban ritkították is a rovarnépet, ám aztán átrebbentek a gabonatáblákra és a kövér szemekkel tömték tele begyüket, amit az amerikai gazdák már nem néztek jó szemmel. „Mikor a gabonának tejes a szeme, ráveti magát a mezőre s nemcsak a maga, de csimazai gyomrát is avval töltögeti; mikor a gabona meg van érve, seregbe verődik, ráveti magát és beleront, mert többet ver ki a kalászból, mint a mennyivel jóllakhatnék. Reámegy a cseresznyére, az eperre, mindenféle magra, közbe elcsipdesi a zsenge rügyet, a zsenge hajtásnak a hegyét; és a többi.”

Tudnivaló – írja Herman Ottó –, hogy a veréb leginkább a gabonatermesztéssel terjed, Norvégiában például a rozzsal eljutott a 66. szélességi fokig, sőt feljebb is, és bekalandozza a sarkkör délebbi részeit.

Magyarországon ma a verébség nem ritka, de állományuk a mezőgazdasági vegyszerhasználat miatt is jelentősen megcsappant. Éppen ezért ne üldözzük, ne pusztítsuk, hanem örüljünk ennek a vidám, társasan élő, kedves madárnak, amely egész évben kínál látnivalót az amatőr madarászoknak!

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Idén, a vészterhes 2020 késő őszén, november 12-dikén pillantottam meg őket először. A Budakeszi madárösvény mögött, a régi tómedret szegélyező csalitos felett repültek. Szokásuk szerint laza csapatot alkottak a csapongva szálló madarak, s közben egymást szólongatva tartották a kapcsolatot egymással. Na, ha a fenyőrigók is megjöttek, akkor csakugyan lesz idén is rendes tél – gondoltam magamban, miközben azt figyeltem, hogy a madarak leszálltak az immár kopasz vadrózsa bokrokra és a messzire pirosló hecsedlit csipegették.

A fenyőrigó nálunk téli vendég. Észak-európai állományának jelentős része hazánkban vészeli át a hideg hónapokat, de csikorgóbb, fagyosabb teleken még tőlünk délebbre is elvonul. Tavasz közeledtével aztán újra felbukkannak, észak, vagyis rendes költőhelyük felé tartva.

https:// zordidok.blog.hu/2018/03/05/uj_vendegek_a_teli_etetonel_fenyorigok

Tápláléka változatos, télen gyommagvakat, kökényt, galagonyát, csipkebogyót, borókát, vadszőlőt egyaránt fogyaszt. Magányosan szinte sosem mutatkozik. Tavasszal és nyáron a legfőbb tápláléka a földigiliszta, de rovarokkal és csigákkal is táplálkozik.

Északi költőhelyein sokszor nagyon bizalmasan viselkedik, nem ritka, hogy éppen olyan városi rigóvá válik, mint nálunk élő, fekete rokona. Évente egyszer, legfeljebb kétszer költ. Fára épített fészkének helyét a tojó választja ki és ő is építi meg. Rendszerint 5-6 tojást rak, melyeket a tojó egymaga költ ki, de mindkét szülő eteti a fiókákat.

https:// zordidok.blog.hu/2018/03/05/uj_vendegek_a_teli_etetonel_fenyorigok

Még az 1910-es években is vita volt Magyarországon arról, hogy kell-e törvénnyel védeni a fenyőrigót, vagy sem. A madár ugyanis keresett, a téli hónapokban a piacon kapható eledelnek számított. Kegyetlen módon, lószőrből készült hurokkal fogták, amit a fagyos időben is bogyókkal rakott, így a madaraknak terített asztalt kínáló bokrokra helyeztek el, s ezekben a hurkokban fogódtak meg a keserves kínok közt elpusztuló madarak. És ehhez az emberi kártételhez még hozzá kell számítanunk a számtalan egyéb hasznos madarat, feketerigót, harkályt, amik ugyancsak a hurkokban lelték halálukat. De fogták a fenyőrigót a fagyöngy bogyójából főzött, sűrű ragaccsal bekent lépvesszővel és minden egyéb módon, ahogyan csak sikerült. Ma már ez tilos, hiszen a fenyőrigó védett, sem vadászni, sem elfogni, pláne megenni nem szabad.

Hasonlóképpen északról, a hosszú, zegernyés telek elől menekülve érkezik hozzánk az egyik legszínpompásabb madárvendégünk, a süvöltő. A Budakeszit övező erdőkben leginkább kisebb csapatokban láttam, nem gyakori, de évről-évre felbukkan. Négy-öt madár barangol együtt a kopasz ágakon, köztük általában egy hím, amelyet szénfekete fejéről és karmazsinpiros mellényéről könnyű megismerni. A tojó szerényebb, de szolidan elegáns tollruhát visel, alapszíne leginkább szürke, amit fekete foltok tarkítanak. A süvöltők méretes tollgombócként ülnek az ágakon, így testalkatuk alapján még távolról is könnyű megkülönböztetni őket az egyéb, hazai madártól.

https:// www.tiszatoelovilaga.hu/suvolto/

A magyar tudomány jeles madarásza, Herman Ottó így írt róla 1914-ben: „A süvöltő nálunk nyáron át hegyi madár, késő őszkor pedig levonul az aljakba, a mikor a messze éjszak nálánál erősebb testű, hozzánk telelésre levonuló süvöltőkkel találkozik és velök együtt barangolja az erdőt, ligetet és a kertet, még a házak közvetlen közelében is. Mikor a fákat hófehér, a téli Nap hideg sugaraiban csillogó zúzmara lepi el s ez a remek szinezetű madár a vékony ágon megtelepedik, a legszebb és legkedvesebb téli képet látjuk és még ezt is megszépíti mélán hangzó hívogatása, a székelység szerint süvöltése, a melytől székely neve is ered. Ez a hang olyan, mint a somogyi hosszú furulya legszebb középhangja. Fogságba ejtve külországokon nótára tanítják, a melyben mesterré válik és ekkor ötven koronáig is megadják az árát.”

https:// www.tiszatoelovilaga.hu/suvolto/

A süvöltő többnyire növényi táplálékot fogyaszt. „Az aljakban növényevő madár, mely nekiesik ifjú hajtásnak, rügynek, mindenféle bogyó magjának, mint a kányabangitáénak, az ostorményének stb.; de már dudvákra rá nem jár. Kemény teleken, mikor megszorul, nagyon rájár a gyümölcsfák rügyeire s ekkor kárt is okoz.” – írja róla Herman Ottó. Legnagyobb eséllyel a különféle kőrisfák környezetében figyelhetjük meg, ugyanis Magyarországon ez az egyik legkedveltebb tápláléka.

Európa és Ázsia fenyőöveiben szinte mindenhol fészkel, nálunk csak igen ritkán. A hazánkban költő párok is fenyőfákon fészkelnek. A fészket a tojó egyedül építi zuzmóból, mohából, gallyakból, gyökerekből, melyet állati szőrrel bélel ki. Évente két fészekaljat nevel, 5-6 tojásán is csak a tojó kotlik, míg a hím párja az etetéséről gondoskodik. A fiókákat mindkét szülő táplálja.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Toll hullott az égből. Nem értettem, mert karácsony második ünnepe volt, és rendesen ilyenkor hónak kellene szállingóznia. A szemetet vittem ki a házunk elé, a kukába, amikor nyakamba hullottak az apró, színes tollak. Felnéztem, és az öreg fenyőnk egyik ágán megpillantottam a karvalyt, amely éppen egy széncinegét reggelizett. Siettem fel a manzárdba, és az éppen a fenyőre néző tetőablak elé szólítottam mindhárom, akkoriban még apró gyermekemet és hosszú perceken át, szinte karnyújtásnyi közelségből figyeltük, amint a karvaly komótosan befalta prédáját.

Aztán pár évre rá, a teraszunkon üldögéltem, amikor a hátsó kertben, közvetlenül a kerítés előtt álló bokorba népes verébcsapat telepedett le. Bő másfél évtizeddel ezelőtt történt ez, akkoriban még nem volt ritkaság az akár félszáz fős verébcsapat. Mára sajnos már nekik is szinte csak hírmondójuk maradt. Figyeltem a verebeket, amikor a kert felett, a verebeket rejtő bokor felé száguldva felbukkant a karvaly. Alig másfél méterrel a föld felett, nyílegyenesen és lélegzetelállító sebességgel közeledett a bokor felé. Majd amikor odaért, az utolsó pillanatban bevágott a bokor és kerítés betonlábazata közé. Na, gondoltam magamban, te sem jössz ki onnan, koma! Lám, a mohóság legyőzte a józan belátást, a szemmértéket, és szinte láttam, amint a prédáló madár felkenődik a térdig érő betonra. A verebek persze fejvesztve menekültek, és bár nem számoltam meg őket, de egész biztos, hogy eggyel kevesebben kaptak szárnyra, mert a bokor takarásából kisvártatva felreppent a karvaly, karmai közt szorítva egy, immár leginkább vedlett tollcsomóhoz hasonlatos verebet. Ha nem látom, nem hiszem el! Hogyan tudott befordulni arra a szűk helyre? És miként fékezte le szédítő repülését?!

Legutóbb pedig most, 2020 járványtól sújtott nyarán láttam a karvalyt. A mamutfenyők környékéről, alkonyatkor tartottam hazafelé, amikor már a település szélső házai között elvitorlázott feletettem. Tisztán láttam, amint hosszú lábaival szorosan tartott valami apró madarat. Aztán letelepedett egy közeli fenyőfára, elhelyezkedett, én pedig a messzelátóval sokáig figyeltem, amint szállt a toll, éppen úgy, mint annak idején, karácsony másnapján.

„Noha egészben véve kis madár, igen nagy rabló és ez villogó sárga szeméből azonnal kitetszik” – írja róla a madártan tudósa, Herman Ottó. „A veréb nagyságú apró madaraknak valóságos réme, mely prédáját a magasból «lökve» és röptében fogja el. Mint igazi rabló, barázda hosszában, sövény vagy erdőszélen, kazal tövében röpülve, lopakodva kémleli ki prédáját, leginkább a seregbenjáró madarat, s a mikor kikémlelte, oldalt vágódik, kerengve magasra száll és a mint a sereg szárnyra kap, ereszkedik; kellő magasságba érve, szárnyát testhez kapja és mint valami ólomdarab lezuhan a kiszemelt menekülő áldozatra, melyet azon röptében karmával nyakon ragad és megfojt. Ezután lassabban röpülve bokortövébe vagy hancsikra viszi és begyre szedi.”

Mindebből kitűnik, hogy a karvaly ügyes vadász, hiszen a gyorsan és általában jól repülő, apró madarakat hajtja. Az 1930-a években Fekete István írásaiban feltétlenül pusztítandó, káros madárnak mondja, amely öli, ritkítja az énekes madarakat, elkapja a fürjet, de még akár a foglyot is. Herman Ottó sem barátsággal emlegeti: „A hová beveszi magát, rettenetesen pusztít, nevezetesen a tyúkok között.” Indulatuk némileg érthető. Fekete István akkoriban egy dunántúli uradalomban vezető gazdatisztként dolgozott, így a vadgazdálkodás, az állomány gyarapítása, óvása is feladatai közé tartozott. Herman Ottó pedig a századforduló környékén írta meg máig irányadó madaras könyvét, márpedig akkoriban egészen másként tekintettek a természet belső, önszabályozó rendjére, mint manapság.

Jelenleg Magyarországon, miként az összes ragadozó madár, a karvaly is védett. Eurázsiában és Észak-Afrikában él. Kedveli az olyan erdőket, ahol nyílt vagy cserjés részek is találhatók. Ha lehetősége van rá, gallyfészkét fenyőfélék sűrű ágrendszerébe építi, és puha növényi részekkel béleli. A fészekalj 3-8 tojásból áll, a fiókák 35 nap kotlási idő után kelnek ki a tojásból. A fiatalok gyorsan fejlődnek, négy hetesen már elhagyják a fészket.  A karvaly városi környezetben is költ. A két nem közötti méretkülönbség kifejezett, a tojók nagyobbak. Magyarországon általánosan elterjedt faj. A hazai állomány állandó, télen észak-európai madarak is érkeznek hozzánk.

A karvaly szinte kizárólag énekesmadarakat fog, a tojók időnként galamb nagyságú zsákmányt is elejtenek. Ám nem szabad ezért rá haragudnunk, hiszen egészen bizonyos, hogy abból a hajdanán a kertemben tanyázó verébcsapatból is a leglustább, legóvatlanabb, vagy éppen sérült, beteg példányt emelte ki az a vakmerő, villámröptű karvaly. Márpedig ezzel, miként a többi tollas, prémes, vagy éppen vízben élő ragadozó, hozzájárult az állomány genetikai színvonalának fenntartásához. Mert ha csak a legerősebb, legszemesebb, leggyorsabb röptű verebek raknak fészket, akkor jó remény van arra, hogy a felnevelt fiókák zöme éppen olyan derék, életrevaló veréb lesz, mint a szülők generációja volt. Így a tojásból kelő, megtollasodó és önállóvá váló ifjú madár hetykén nevethet a karvaly szemébe.Egészen addig, amíg az el nem kapja.

Illisz L. László 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu

A szárnyán halványkék, harántcsíkos díszt viselő, amúgy vörösesbarna tollazatú, csókánál némileg kisebb testű madarat mondják mátyásmadárnak is. De Sándor István régi szókönyvében zajgó-nak is írja, éppen a zaj okán, amit rikácsolásával csap, s amiből aztán a szajkó elnevezés is származnék.

Tovább