Pettyes szarvasunk, a dám
Lépjünk le ezúttal a budakeszi madárösvényről és induljunk el a településünket övező, pompás rengeteg erdőbe. Nem kell hosszú bolyongásra készülni, hiszen a mamutfenyőktől dél-nyugatra húzódó, sétálóktól kevésbé bolygatott völgyekben, ha csendesen lépünk, akár találkozhatunk is erdeink egyik pompás vadjával, a dámszarvassal.
Az elmúlt bő negyed században, erdei csatangolásaim során, főként a Telki úttól északra húzódó hegyvonulaton magam is ezzel a vaddal akadtam össze leggyakrabban. Miként a nem vadászó erdőjárók többsége, én is leginkább nappal tekergek a hegyen, s vaddal találkozni jobbára csak a téli időszakban van esélyem. A lombja vesztett erdőben tett, hosszú erdei túráim során számtalanszor kapta meg a szememet a dám rozsdabarna alapon fehérrel pettyezett bundája. Leginkább többedmagával találkoztam vele, a teheneket rendre első- vagy másodéves borjak is kísérték. Ebből is látszik, hogy a dám családban él. Az üzekedési időszakon kívül a bikák inkább afféle „legénybandákban” járnak, ifjabbak és vének vegyesen. A dámbika jellegzetes, ujjakra emlékeztető, lapátos agancsot nevel, melyet minden tavasszal elvet. A hullott agancsra az erdőben rábukkanni feledhetetlen élmény!
A dám származásáról máig nem zárult le a vita. Egyes kutatók szerint az utolsó jégkorszakig honos volt Közép-Európában is, mások szerint ebben az időszakban még nem fordult elő nálunk ez a faj. Viszont ha a közelebbi múltba tekintünk vissza, azt láthatjuk, hogy a dámvad Kis-Ázsiában és Dél-Európában élte túl a legutolsó jégkorszakot, és innen, részben emberi segítséggel elterjedve népesítette be ismét az öreg kontinens többi részét.
Nem véletlen az emberi segítség, hiszen viszonylag könnyen szelídülő, az ember közelségét jól tűrő, vadaskertben is remekül tartható fajról van szó. Egy-egy téli szezonban jó, ha néhány gímszarvassal összehoz a sors, de évek telnek el úgy, hogy egyáltalán nem látom ezt a jobbára csak alkonyat után meginduló, óvatos, embert messze elkerülő, pompás vadat. Nem úgy a dám, amely fényes nappal, nem ritkán kőhajításnyira toppan elém, hosszan bámul rám, és mafla képet vágva, látványos tanakodással igyekszik eldönteni, hogy farönk vagy ember az a moccanatlan, zöldes-barna folt, amit lát. Aztán rend szerint fordul a szél, nyakamban érzem hűs fuvallatát, a szarvas pedig már ugrik is, mert a talányt az orra megfejtette.
A dámszarvast Európába előbb a föníciaiak hozták be, de nagyobb területen való elterjedésében a rómaiaknak is kulcsszerepe volt. Magyarországi felbukkanásának ideje, akárcsak honosságának kérdése, máig vitatott, valószínűleg Mátyás király vagy az Anjou-királyok idejében telepítették be újra hazánkba. Ma már megtaláljuk a dámot Európa csaknem valamennyi országában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon is. Széles elterjedési területe mutatja, hogy a dám a változó környezethez jól alkalmazkodó állat, megtalálható középhegységeinket borító vegyes erdőkben éppen úgy, mint a mezőgazdaságilag kevésbé bolygatott, sík vidékeken. Magam a legnagyobb, több száz állatból álló dám rudlikat a bugaci ősborókásban láttam.
A dámszarvasok üzekedése, a barcogás október eleje és november közepe között zajlik, egy hónappal később, mint a gímszarvasok bőgése. A legnagyobb magyar vadászíró, Széchenyi Zsigmond egy helyen meglehetős fitymálóan ír a dámról, összehasonlítva azt a nála lényegesen nagyobb, fékezhetetlen férfiasságát a hűs, nyirkos őszi erdőben messzi hangzó bőgéssel hirdető gímmel. A szarvasokról mindent tudó gróf azt írja, szemében a mázsás testsúlyt csak ritkán meghaladó, 4-5 kilogrammos, vagyis a legszebb gím agancsok súlyának alig felét elérő trófeával már kapitálisnak mondható dámbika – inkább csak „dámbak”. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezt a vadat ne becsülte volna a gróf úr. De megérthető, hogy a sörösló méretű, alaszkai jávorszarvashoz, vagy a 3 mázsás, büszke kárpáti gímbikához szokott szemének bizony aprócska volt ez a szarvas.
A bikák csoportjai kora ősszel bomlanak fel, amikor az agancsaikról a vérerekkel sűrűn átszőtt bőrt, a barkát már letisztították. A dám üzekedése a gímszarvasétól jelentősen eltér. A gímszarvasbikák háremeket foglalnak, illetve védenek a konkurens bikákkal szemben. Az üzekedési időszakban a dámbikák között szintén folynak párharcok, de az egymásnak feszülő agancsokkal vívott erőpróbák nem olyan súlyosak, mint a gímszarvasoknál. A sajátos, darabos böfögéshez hasonló hangokat hallató, vagyis barcogó dámbikák u.n. barcogó teknőket kaparnak, melyeket egyfajta üzekedési mikroterritóriumnak lehet tekinteni. Az erdőt járva felfigyelhetünk arra, hogy a dámbika párzási területén kiválaszt magának egy facsemetét, amit agancsával üt-ver, illetve egészen addig csépel, amíg a fácskáról le nem hántja a kérget, vagy éppen össze-vissza nem töri azt. Küszködésének kettős haszna van, egyrészt szabadjára engedi a párzási időszakban felgyülemlett férfiúi hormonokat, másrész a csattogó zaj messze üzeni a csendes erdőben: hölgyeim, itt vagyok!
A barcogó helyen a tehenek keresik fel a bikákat és közülük különböző, sikerességre utaló jegyeik alapján választanak. A dámbika szaporodási sikerét testnagysága, hangja, agancsának nagysága és barcogó teknőjének helye határozza meg. Május végén, június elején ellik meg a tehenek borjaikat. Az első napokban a rejtekhelyen hagyja őket az anyjuk. Többhetes szoptatás után áll át a borjú a növényi táplálékra. A borjak pettyes szőrzete – ellentétben a gímszarvassal – többnyire egész életükön át megmarad.
Egyébként a dám színe meglehetős változatos. Az alapszínnek tekinthető, rozsdás alapon fehér pettyes színváltozat mellett, főként a vadaskertben tartott példányok között találkozhatunk egyszínű, vagy akár sötét, csokoládébarna állatokkal is. Budakeszi környékén is szép számmal akadnak ilyenek, sőt, a vadaspark környékén él egy hófehér példány is. Amúgy az albínó színváltozat nem túl ritka a dámok között, rendre felbukkannak hírek az interneten ilyen színhiányos példányokról.
Illisz L. László