Madár tanösvény: az egerészölyv

Nagy, barna madár köröz magasan, a Madárösvény melletti öreg füzes felett. Jellegzetes, „kiő-kiő” kiáltása messzire hallatszik. Szárnya szinte rezzenetlen, szárnyvégein az evezőtollak ujjasan merednek szét. Majd hirtelen megáll a levegőben, mintha rögzítették volna a végtelen levegőég egyetlen pontjára. Szárnyaival szaporán verdes, szitál, lefelé figyel, aztán könnyed lebbenéssel indul tovább, rátalál egy felfelé tartó légáramlásra, termikre, és mint a Farkashegyi repülőtér vitorlázó repülőgépei, egyre táguló spirális vonalban emelkedik mind feljebb és feljebb. Ha pedig elunja, összekapja szárnyait, 50-80 métert zuhan a föld felé, majd szárnyra kap újra és kezdődik minden elölről.

Az egerészölyvet talán minden erdőt, mezőt járó ember megfigyelte már. De nem csak nekik tűik fel a hollónál is nagyobb, 110-130 cm szárnyfesztávolságú, vagyis jócskán méretes madár. Ismerhetik azok is, akik az autópályákon suhanva az utat védő kerítés oszlopaira is kipillantanak néha. Ott is rendszeresen üldögélnek ölyvek, az út menti árokba tartó rézsűket figyelik. Amint a nevük is mutatja, egerésznek.

A természet utolérhetetlen ismerője, Fekete István író a múlt század első felében, a Nimród vadászújságban megjelent írásaiban hosszasan polemizál azon, hogy lőjék-e az ölyvet, vagy sem. Lévén maga is vadgazdálkodó ember, feladatának tekintette, hogy óvja a fácánt, a nyúlfiat, a foglyot, ezért az ezeket pusztító, akkoriban még nem védett prédáló madarakat, héjákat, kányákat könyörtelenül irtotta. Ám többször, így Ölyvek című írásában is határozottan érvel amellett, hogy ezeknek a madaraknak az alkalmi kártétele eltörpül hasznosságuk mellett.

Herman Ottó így ír: „Lengén röpülve fölszedi a békát, gyíkot, szükségben még a mérges kígyót is; de hörcsög, vakondok, patkány, kis nyúl mellett fő tápláléka mégis csak az egér, a mely csemegéből egyszeri jóllakásra kell 20-30 darab is. Ezt a főeleséget lesve szerzi, leginkább úgy, hogy petrenzcére, boglyára, karóra, száraz fára felkap és mozdulatlanul ülve, éppen csak fejét forgatva, kivárja az egeret. Ekkor szárnyat bontva lecsap és felszedi prédáját. (…) Ekkor jól tenné a gazda, hogy egeres tagjára ülőfákat állítana, hogy az ölyv letelepedhessen és lesbe állhasson. Embermagasságú, karvastagságú husáng, feljül keresztfával elégséges erre a czélra. Így az ölyv a gazdának hasznos.”

Fekete István említett cikkében írja, hogy 1931-ben környékükön annyira elszaporodott a róka, hogy az már az apróvad- és őzállomány létét fenyegette. Két hét alatt 38 rókát mérgeztek meg, de közel ennyi ölyv is felvette a kitett mérgezett csalikat. A rá következő, 1932-es gazdasági évben minden képzeletet felülmúló egér-, pocok- és ürgeinvázióval kellett szembenézniük. Olyanok voltak a szántóföldek, mint a szita, hiszen az elpusztított ölyvek már nem ritkították a kártékony rágcsálókat, az apróvad állomány létszáma ugyanakkor jottányit sem emelkedett. Vagyis két egymást követő esztendő fényesen bizonyította, hogy az ölyvek hasznosak, és nem miattuk ritkul az apróvad állomány.

Hazánkban manapság az egerészölyv a leggyakoribb ragadozó madár. Az állomány állandó, de télen észak-európai madarak érkeznek Magyarországra. A vadászok részéről újra felmerült az igény, hogy ismét vadászható faj legyen, de – a már idézett szerzőkhöz hasonlóan – a jelen természetvédelmi szakemberei is cáfolják, hogy az egerészölyv érdemben kárt okozna a vadállományban. Így aztán védett, eszmei értéke példányonként 25 ezer forint.

Az egerészölyv több alfaja Eurázsia jelentős részét népesíti be. Nálunk középhegységi erdőkben éppen úgy költ, mint mezőgazdasági területek apró facsoportjaiban. Fészkét nagyobb fák magasan lévő elágazásaiba építi. A fészekanyag főleg száraz ág, de időnként lombos ággal is díszít. Fészekalja 1-4 tojásból áll. A 33 napig tartó kotlásban mindkét szülő részt vesz. Más ragadozókhoz hasonlóan a tojó a kezdeti időszakban őrzi a fészket és a fiókákat, a hím pedig vadászik és hordja a táplálékot. A fiókák növekedésével, az étvágyuk is nő, kevesebb veszély is fenyegeti őket, egy idő után mindkét szülő felváltva hordja a táplálékot. A fiókák 45 nap után hagyják el a fészket.

Nemrégiben három madarat figyeltem a júniusi, vakítóan kék égen. A 8×56-os távcső szinte karnyújtásnyi közelségbe hozta őket. Szűk köröket írtak le, szinte egymás szárnyait érintve tekeregtek a levegőben, nem volt könnyű eldönteni, hogy ez játék, vagy inkább valami alkalmi rivalizálás. A három közül kettőt azonnal felismertem, az egerészölyv jellegzetes, alulról barna-világos drapp színezetét mutatták. De harmadik gyanús volt. Tollazata egészen világos, szinte fehér alapon apró sötétebb pettyekkel szórt képet mutatott, messziről egészen olyan volt, mint egy kinőtt héja. De mit keres egy héja az ölyvek társaságában? Miért rivalizálnak, mert az aligha valószínű, hogy kedvük támadt egy alkalmi, égi játszadozásra. Hazaérve a madárhatározó adta meg kérdéseimre a választ. Megtudtam belőle, hogy az egyébként is rendkívüli színösszetételi változatosságot mutató egerészölyv fiatal, vagyis nemrég kikelt példányainak hasi oldala rend szerint egészen világos és csak az életkor haladtával válik vegyesen barna-drapp színezetűvé.

Vagyis nem játék és nem rivalizálás volt a repülőmutatvány, hanem a gondos ölyvszülők az életre, a repülésre készítették fel idei csemetéjüket.

I.L.L.

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu; Fekete István: Vadászatok erdőn, mezőn, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1987.)

Fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu/egereszolyv/#&gid=1&pid=1

 

Megosztom a cikket