A holló

Bő két évtizeddel ezelőtt, amikor Budakeszire költöztem, még elvétve sem találkoztam hollóval. Késő ősszel, vagy csikorgó télben gyakran hallottam a vastag, sárga ködben összeverődő, dolmányos varjak karcos károgását, de hiába füleltem, holló nem üzent. Pedig könnyű megkülönböztetni a két madár hangját, hiszen a varjú többnyire a jól ismert „kár-kár” hangját hallatja, míg a magasan szárnyaló holló, röviden azt ismételgeti: „kro-kro”. Aki egyszer hallotta, a kettőt össze aligha tévesztheti. De akkoriban én még nem hallottam.

Aztán 8-10 évvel ezelőtt kezdtem mind gyakrabban felfigyelni a hangra. Előbb többnyire a településtől messzebb, jóval a katonasírok mögött elterülő, turisták által kevéssé háborított erdőrészekben, mélyebb völgyekben bukkantak fel. Hol egy-egy magányos, ritkás lombú, méretes fa ágán üldögélő hollót figyeltem meg, aztán mind gyakrabban kerültek messzelátóm elé párban, vagy éppen kora tavasszal, kisebb csapatokba összeállva. Előfordult, hogy hat-hét madár is összeverődött, a felszálló légáramok keltette termikekben csavarodtak egyre feljebb az ég felé, közben beszélgettek, össze-össze csaptak, egymás lábát megragadva, összeakaszkodva pörögtek, forogtak. Szemmel láthatóan játszottak és meghökkentően változatos hangjelekkel kommunikáltak.

Ma már alig tudok kimenni úgy az erdőbe, vagy éppen a Madárösvény mögötti, öreg füzesbe, hogy ne halljam a holló szavát. Már javában pusztította a környékbeli vaddisznókat a sertéspestis, amikor hegyikerékpározás közben dögszag csapott az orromba. Sebesen eresztettem a bringát le a lejtőn, hogy mielőbb kikerüljek a förtelmes bűz irányából, amikor az útszéli csalitosból öt holló rebbent fel – nyilván a dögről. A madarak éppen hasznos erdei takarító munkájukat végezték.

A varjúnál jó harmadrésszel nagyobb holló Eurázsiában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában elterjedt faj. Hazánkban korábban a hegyvidéki erdők lakója volt, de mára az alföldi területeken is megjelent. Fészkét sziklapárkányra, nagyobb fa elágazásába, nagyfeszültségű oszlopra, gallyakból építi, puha anyagokkal béleli. A költőhely kiválasztása terén mindig nagyon körültekintő és óvatos. Fészekalja 4-6 tojásból áll, melyen a tojó 20-21 napig kotlik. A hím ezalatt gondoskodik párjáról. A fiókák 5-6 hetes korukban röpképessé válnak, de a család még sokáig együtt marad. Télen előfordul, hogy nagyobb, akár több száz fős csapatokba verődik.

Herman Ottó – a tudomány múlt századi, ma már meghaladott felfogásához igazodva – még kártékonynak mondja. „Jól, feszítve is röpülő, ravasz, óvatos és rablásra mindenkor kész, különben igazi czímeres madár. Baj, hogy fényes tárgyat látva, tolvajságra is adja magát. Ráveti magát minden elevenre, gilisztától a nyúlig; pusztít, rabol fészket, kiszedi a tojást, a madárfiút és rájár a dögre.”

„A holló hosszú életű, fogságban szelídülő és igen tanulékony madár. Megtanul beszélni és elég értelmesen ejti az emberi szót; az udvar többi állatjával szemben csupa furfang.” Így jellemzi Herman Ottó a hollót, s bizony nincs semmi túlzás abban, ami ír.

Boldogult úrfi koromban, még zsenge hírlapíróként egy vidéki állatorvosról készítettem riportot. A Dinnyési fertő közelében lakott és befogadott birtokára mindenféle sérült, önálló életre már képtelen vadállatot. Körbejártuk kertjét, volt ott sánta róka, szegett szárnyú vetési lúd, vagy éppen gonosz csapdában egyik lábát elvesztett fülesbagoly. Ballagtunk, beszélgettünk a ketrecek, kifutók között, amikor mögülem utánam szól valaki: „Szevasz! Szevasz, mi van?” Néztem nagy szemekkel, de sehol senki, a doktor meg csak rötyögött magában. „Ez Lajos, a holló” – mondta és odavezetett az egyik méretes röpdéhez, amelyben egyik szárnyát lógató, hatalmas, kékes/fémes fekete tollú, méretes csőrű madár ugrándozott. A doktor elmondta, hogy idős édesanyja az egész nyarat náluk töltötte, besegített a ház körül, különösen szerette a kényszerű fogságban tartott állatokat etetni. Kedvence volt Lajos, a törött szárnyú holló, akit az etetés idején, minden nap ugyanúgy üdvözölt: „Na szevasz! Mi van?”

Hallottam én már papagájt beszélni, de tiszta lelkiismerettel állítom, hogy a kerek világ minden papagája beiratkozhatna a hollóhoz beszédtanfolyamra. Úgy szólt hozzám Lajos, mint ha egy zsebrádióból beszélt volna a bemondó, kicsit recsegett, da tisztán érthető volt minden szava.

A holló egyébként nem csupán remek hangutánzó, de kivételesen intelligens madár is. Láttam egyszer egy filmet az okos hollóról (a Spektrum televízióban sugárzott film a YouTube-on ma is elérhető), amelyben egy madarász hölgy mesélt a vele élő hollóról. A madár szeretett autózni, így aztán egy öregecske, házsártos Citroennel együtt járták a vidéket. A ház előtt a holló az anyósülés támlájára telepedett, a hölgy pedig a nehezen beindított, köhögő autóval lehajtott a kertkapuig, kiszállt kaput nyitni, ám az autó motorja ekkor rendre leállt. Bosszantotta a hölgyet a dolog, ezért kamerát helyezett el a kocsiban és megdöbbenve látta, hogy amint kiszáll az autóból, a holló leugrik a helyéről, csőrével elfordítja az indítókulcsot, leállítva ezzel a motort.

Mondhatja bárki, hogy ez csak utánzás, és nyilván így is van. De láttam egy másik filmet is, ahol a holló már jóval többet mutatott az eszéből. Egy méretes húsdarabot hosszú spárgára kötöttek és bedobtak egy tiszta vízű patakba, majd a spárga végét egy karóhoz kötve rögzítették a patak partján. Kisvártatva megérkezett a mesterkedést a távolból figyelő holló. Egy darabig fel alá toporgott, ugrándozott a parton, vizsgálgatta a karót, a spárgát, szemmell láthatóan szeretett volna valamiképpen hozzáférni a patak medrében, mélyen a víz alatt ázó húshoz. Aztán csőrével megragadta a spárgát és elkezdte kivonszolni a húsdarabot a patakból. Vagyis a holló megoldotta a problémát.

Akit érdekelnek az okos holló egyéb, amúgy ugyancsak elgondolkodtató mutatványai, az bőséggel talál hasonló kisfilmeket a világhálón. Aki csak a rendkívüli madárra kíváncsi, a ballagjon ki a Madárösvényre, járjon egyet a környékbeli erdőkben, füleljen és kis szerencsével hallani fogja: „kro-kro”. Nemrég hosszan figyeltem egy hollót a Margaréta panzió mellet induló, egyenes erdei út mentén. Kopasz ágon üldögélt és közel húsz percen keresztül – megszámoltam! – hét féle hangot váltogatva beszélt, motyogott, harsánykodott. Fajtársa nem felelt neki, riválisa aligha volt a közelben, vagyis különösebb cél nélkül, nyilvánvalóan csak szórakoztatta magát. Az eszéből ez is kitelik. Aztán szárnyra kapott és kis magasságban elrepült felettem. Tisztán hallottam az akár 50-60 évig is élő, méltóságteljes, nagy madár szárnyának suhogását.

I.L.L.

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914,; www.mme.hu)