Megfigyelések a madárösvényen: a seregély
Március közepe volt. Az utolsó hó egy ideje már eltakarodott, az olvadékvizek tócsái is éppen csak meghártyásodtak éjszakánként. Jó remény mutatkozott arra, hogy abban az esztendőben korán ront ránk minden elsöprő lendületével az élet legszebb karneválja – a tavasz. Aztán egy este hideg szélroham verte végig a kertet, éjfélig rázta a tetőn a bádogot, utána süket csend lett, megint ránk vicsorított a fagy, és reggelre kelve kétujjnyi hótakaró fedte be a Budakeszit környező erdőket.
Hunor kutyámmal a csípős reggelen erősen csúszkáltunk a friss hó alatt elnyúló sarakon, átkoztuk a telet, amely ha tényleg elmegy, nem hiányzott volna már senkinek. A mamutfenyőket elhagyva a valaha volt tómederben álló, öreg füzes felé ballagtunk, amikor egy kiszáradt fa kopasz ághegyén három egyforma madarat pillantottam meg. Na, ha ezek már megjöttek, akkor bohóckodhat itt nekünk ez a zegernye idő, akkor is itt van a tavasz, végérvényesen! Valahogy így örvendeztem magamban, miközben rájuk emeltem a messzelátót.
A három seregély felborzolt tollakkal, fázósan üldögélt az ághegyen. Az erős optika szinte karnyújtásnyi közelségbe hozta őket, jól látszott sárga csőrük, messziről egyszínűnek látszó, ám közelről megfigyelve igazán pompás tollruhájuk. „Fekete, szivárványos zománczczal és fehéres, csöppentett pettyekkel. A fej aránylag kicsiny, lapos homlokú; szeme közel áll a csőr tövéhez. Ravaszkás képű madár” – így ír róluk Herman Ottó. Ám ezen a télvégi reggelen semmi ravaszkásat nem láttam a – vélhetően korgó gyomrú ‒ seregélyek képén, sokkal inkább megdöbbenést, csalódottságot, hitetlenkedést. Forgatták fejüket, nézelődtek és szinte hallottam, amint az egyik azt mondja: Melyik volt az az ökör, aki azt mondta, hogy induljunk el az Adriáról?!
Mert a seregély, hosszabb őszökön csak novemberben megkezdett, rövid telelés után minden évben az elsők között érkezik vissza hozzánk, és azért ismertem fel rögtön őket, mert évről évre szinte mindig ezen a kiszáradt fán látom meg őket először.
A többes szám a seregély esetében szinte kötelező, hiszen egy seregélyt szinte még soha nem láttam. Ennek oka, hogy igazi társas lény, csapatokba verődve jár, még a költési időszakban is szívesen bandázik. „Nagyon eleven, mondhatni víg madár mely folytonosan izeg-mozog, keresgél és csacsog” – írja Herman Ottó. Összeülnek egy-egy fára vagy villanydrótra, és egyfolytában jár a csőrük, csivitelnek, csörögnek, beszélgetnek, messziről elárulva, hogy éppen merre járnak. Megesik, különösen késő ősszel, hogy lenyűgöző egyedszámú, sok ezres csapatokba állnak össze, annyira, hogy zajos felrebbenésük után a madársokadalom árnyékfoltot vet a földre. Fent a levegőben aztán egy ismeretlen szervező erő parancsára a levegőégben kavarognak, áramlanak, hullámzó bolyokban fordulnak hol erre, hol arra. Úgy tetszik az egész, mintha egyetlen titokzatos, égi organizmus mozogna a levegőben. Aki látta ezt a pazar mutatványt, aligha felejti el!
Szeptember, október táján nem ennyire lelkesek a látványtól a szőlősgazdák, akik minden lehetséges eszközzel, régebben kereplővel, utóbb durrogó karbidágyúval, manapság pedig jobbára védőhálóval igyekeznek elijeszteni, elrekeszteni a szőlőskertekben valóban kárt tevő seregélyeket. A vetési varjúhoz hasonlóan a seregély ellentmondásos gazdasági megítélésű madár, mert bár károsítja a szőlő- és gyümölcs ültetvényeket, ellenben ízeltlábú, különösen talajban élő rovarlárva fogyasztása révén kifejezetten hasznot hajt a gazdáknak. Herman Ottó madaras könyvében azt is leírja, hogy a seregély rajok hűségesen követték a pusztákon legelő gulyákat, kondákat és a jószág hátáról – miként az afrikai pásztorgémek a rinocéroszéról – orvosi alapossággal csipegették ki a kullancsokat, nyüveket, egyéb vérszívó élősködőket. Sőt, a turkáló disznó orra körül ügyeskedve, a földből kiforduló pajort, csimaszt is szorgalmasan összeszedték.
Tette és teszi ezt ez a madár különösen költés és fiókanevelés idején, amire hosszú és meleg nyarakon akár kétszer is sort kerít. A seregély eredetileg eurázsiai elterjedésű faj, de betelepítették Észak-Amerikába és Ausztráliába is. Általában ligetes, rétekkel tarkított tájat, erdők szegélyét választja fészkelő helyül. Jobbára korhadt fák odvaiban költ, de homok- és löszfalakban kialakult gyurgyalag telepeken is megtelepszik. Legtöbbször laza csoportokban, de olykor egyesével is költ. A megfelelő odút a hím választja ki, ő kezdi el építeni a fészket, majd együtt fejezik be a tojóval. A fészket száraz fűből, növényi szálakból, falevelekből és kevés szőrből vagy tollból építik. Az általában 4-5 tojáson éjszakánként csak a tojó ül, napközben a hímmel felváltva kotlanak.
„Alkonyatkor szereti a nádast megszállani s ilyenkor oly zsinatolást visz végbe, hogy a malom zúgójára emlékeztet” – írja Herman Ottó. „Fogságban nagyon tanulékony, szelíd és kedves madár; eltanulja a nótát, még a szót is. Gazdájához ragaszkodik. Amíg a magyar földet gulya, ménes, nyáj legelve járja, védeni kell a seregélyt.”
I.L.L.
(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)