A vörös vércse

Éveken át szinte jó ismerősöm volt. Leginkább a Telki út mellett húzódó, bokros terület felett találkoztam vele. Röptében összecsukott, hosszú, egyenes farka, hátranyilazott szárnyai alapján könnyen rá lehetett ismerni. Egyenletes, méltósággal forduló, ügyes röptét néha megszakítva torpant meg, majd farktollait legyezőszerűen kitárva, szárnyaival szaporán verdesve, a végtelen tér egyetlen pontjára függesztve megállt a levegőben. Szitált – így mondják. Úgy állt ott a levegőben, mint egy GPS koordináták alapján vezérelt, eleven drón. Igazi élvezet volt figyelni, a messzelátó szinte karnyújtásnyi közelségbe hozta kecses mozgású testét, amelynek egyetlen rögzített pontja a prédára összpontosított tekintete volt. Hermann Ottó – rendszertani nevén kívül – a vörös vércsének még két népi elnevezését említi, úgy, mint szélverő, széltapogató. Aki látta már egy helyben szitálni a vércsét, az beláthatja, hogy a nép nyelvénél jobban egyetlen tudós sem képes leírni a madár lényegét. A szitáló vércse fejét a föld felé fordulva, hosszan figyelt, majd szárnyait összekapva zuhant a bokrosba, akár a kő. Aztán az utolsó pillanatban széttárta szárnyait, közvetlenül a föld felett megtorpant, nehogy összeverje magát. Ha szerencséje volt, elkapta az egeret, pockot, vagy bármiféle apró prédát, amire éppen vadászott.

Aztán jó ideig nem akadtunk össze, vagy ő költözött másfelé, vagy nekem nem volt szerencsém hozzá.

Aztán a minap újra megpillantottam. A Madárösvény közelében húzódó, magasfeszültségű vezeték oszlopán üldögélt. Közelében egy izgatott örvös galamb pár fészkelődött, szemmel tartották az apró, prédáló madarat, aki arisztokratikus fensőbbséggel tűrte a helyzetet. Látszott rajta, hogy nincs köze a galambokhoz, hiszen azok majd akkorák, ha nem nagyobbak, mint ő maga. Ült az oszlopon, vöröses tollazata és kékesszürke feje azonosította, a 10X42-es optika még rikítóan sárga lábait is látni engedte.

A vörös vércse a sólyomfélék közé tartozik, egyik legismertebb ragadozómadarunk, amely még Budapest belvárosában is költ. Gyakran látható a Bazilika, vagy éppen a Parlament tornyainál, ahol igazi sólymokkal osztja meg élőhelyét. Mivel fészket nem épít, mesterséges fészekalapokkal, illetve speciális költőládákkal lehet segíteni megtelepedését. A hazai állomány jelentős része elvonul, a telet tőlünk délre tölti, de a szigorú tél elől,  északról érkező madarak, valamint az idősebb példányok nálunk telelnek át.

Eurázsiában és Afrikában 12 alfaja él, a sivatagok, esőerdők és zárt erdők kivételével szinte mindenhol előfordul. Nálunk tipikusan mezőgazdasági területekhez tartozó fasorokban, elhagyott dolmányos varjú vagy szarkafészekben, gyakran laza kolóniákat alkotva költ, saját fészket nem épít. Egyre jelentősebb számban telepszik meg településeken is. Fészekalja 3-8 tojásból áll. A fiókák 28-30 nap alatt kelnek ki, és még egyszer ennyi időt a fészekben töltenek.

A vörös vércse szerény méretű, ragadozó madár, testhossza 31-37 cm, szárnyának fesztávolsága 68-78 cm. Főleg rágcsálókat, elsősorban mezei pockot, de nyáron sáskát, szöcskét és más rovart is eszik – így aztán hasznos, s miként a többi haza ragadozó madár, szigorúan védett. Időnként gyíkokat és kisebb madarakat is fog. Az elkapott, nagyobb rovarokat röptében fogyasztja el, a nagyobb prédával csendes helyre vonul.

I.L.L.