Verebek

„A madarak között, város és falu utczáján az, a mi a suszterinas: vidám, szemtelen, tolakodó, czivakodó, mindég mozgó és mindenben kajtárkodó szárnyas; csak ugrálni tud. Az emberlakta helyet alig képzelhetjük nélküle. Ott van az utczán, hol lovak nyomában turkál; a zöldségpiaczon, a hol kilesi a kofaasszony szundikálását és nagy merészen kilopkodja a kosárból a nekivalót.” Ha jelen írás címét letakarnánk, alighanem mindenki ráismerne Herman Ottó leírása alapján a házi verébre. Mint a neve is mutatja – hozzá szinte a megtévesztésig hasonló, kétoldalt, fültájékon barna foltot mutató, mezei rokonával ellentétben – leginkább az ember közelségét keresi. Befészkel az ereszek, széldeszkák, tetőcserepek alá, de mezei rokona oly vakmerő, hogy a gólyák, sőt, a sasok méretes fészkének oldalában is ellakik. Bátorságának jutalma, hogy biztonságban tudja felnevelni fiókáit, hiszen a sas nem csak légy, de veréb után sem kapkod, és aligha akad olyan vakmerő karvaly, vagy más prédáló madár, amely a sas fészkéből ragadná el a reggelinek való verebet.

A mezei veréb egyik leggyakoribb madarunk, a szövőmadarak közeli rokona. Nyugat-Európában mára jelentősen megfogyatkozott az állománya, egyes területekről már el is tűnt. Nálunk még nem ritka, de hol vannak már azok a sok száz madárból álló, hatalmas verébcsapatok, melyek boldogult úrfi koromban szinte minden városi park szélén, a köztereken, vagy éppen poros utak mentén tanyáztak!

Itt, Budakeszin két csapatot figyelek rendszeresen. Az egyik szomszédom házának eresze alatt lelt otthonra, szomszédom pedig – lévén jó ember – nem abajgatja őket. Minden tavasszal, nagy sürgés-forgással gyűjtik a fészeknek valót, szalmából, szénából, szöszből, szőrökből és tollakból kócos, leginkább összetákolt fészket rak, amely zilált külseje ellenére belül puha, meleg, a 2-7 tojásból kikelő, csupasz, gyámoltalan fiókáknak éppen megfelelő. A házi veréb évente kétszer-háromszor is költ. Gondos szülő, többször megfigyeltem, hogy kirepülés után, már-már anyányi, az éhhalál szélén álló, gyámoltalan gyermek szerepét remekül, de mosolyt fakasztóan eljátszó fiókáját is gondosan táplálja. A mezei veréb táplálkozása változatos. A fiókák több állati eredetű élelmet, főleg rovarokat fogyasztanak, míg az öreg madaraknál a növényi táplálékok vannak túlsúlyban. Szomszédom házi verebei amúgy igen tanulékonyak. Kutyáinkat estefelé szoktuk etetni, ekkor fogyasztják el házunk előkertjében főként főtt rizsből és csirkefarhátból álló napi eledelüket. Az etetés idejének közeledtével szomszédom verebei elfoglalják a környező bokrokat, tanyát vernek a kerítésen és hangos zsinatolással jelzik türelmetlenségüket – várják a napi betevőt. Mohó kutyáink ugyanis leginkább az étel gyors befalására koncentrálnak, így nem törődnek azzal, hogy szanaszét szórják táljukból a rizs egy részét. És mivel a sashoz hasonlóan a vizsla sem kapkod veréb után, vacsora végeztével a jóllakottan hentergő kutyák helyét a verebek veszik át a lábasok körül, csivitelve, veszekedve, fel-felrebbenve szedik össze szétszóródott rizsszemeket.

A veréb állandó madarunk, vagyis a telet is itt tölti, mert segít neki ebben elképesztő leleményessége és alkalmazkodó képessége. A másik általam ismert és gyakran megfigyelt verébcsapat városunk szélén, a Margaréta panzió mögötti bokros csalitosban tanyázik. Az év túlnyomó részében többnyire a száradó mezőn gyűjtik össze a rovarokat, gyommagvakat, ám idén télen áttették székhelyüket a mamutfenyőkhöz, a Madárösvényt övező ligeterdőbe. Barnás és mindig zajos tollgömbökként ülnek a kopasz ágakon, majd egyszerre felreppennek és ellepik az etetők környékét. Jól jellemzi a veréb élelmességét, amit az etetők töltése közben rendszeresen megfigyeltem. Amíg a cinegék, csuszkák és egyéb éhes, erdei madarak az etetőre kirakott, apró magvak között kotorásznak, addig a verébcsapat az etetők alját, környékét lepi el és felszedi mindazt, amit a „madárelit” urasan lerugdalt a földre. Aztán, mintegy parancsszóra, egyszerre fölrebbennek, a környező ágakra telepednek, de csak azért, hogy pár pillanat múlva visszatérve folytathassák a takarítást.

A házi veréb egész Európában, Észak-Afrikában, valamint Ázsia nagy részén elterjedt, de a betelepítések miatt valamennyi kontinensen találkozhatunk vele. A 18. század második felében a verebet betelepítették Jáva szigetére, Ausztráliába és az Amerikai Egyesült Államokba is, abban a hitben, hogy nagy rovarpusztító, s ezzel megvédi majd a tengernyi gabonaföldeket a kártevőktől. Az USA-ba 1851-től egészen 1881-ig tartott ez a kísérlet és fészekodvakkal, dúsan termő gabonaföldekkel, vagyis koszttal, kvártéllyal várták az érkező madarakat, melyek a fészkelési időszakban ritkították is a rovarnépet, ám aztán átrebbentek a gabonatáblákra és a kövér szemekkel tömték tele begyüket, amit az amerikai gazdák már nem néztek jó szemmel. „Mikor a gabonának tejes a szeme, ráveti magát a mezőre s nemcsak a maga, de csimazai gyomrát is avval töltögeti; mikor a gabona meg van érve, seregbe verődik, ráveti magát és beleront, mert többet ver ki a kalászból, mint a mennyivel jóllakhatnék. Reámegy a cseresznyére, az eperre, mindenféle magra, közbe elcsipdesi a zsenge rügyet, a zsenge hajtásnak a hegyét; és a többi.”

Tudnivaló – írja Herman Ottó –, hogy a veréb leginkább a gabonatermesztéssel terjed, Norvégiában például a rozzsal eljutott a 66. szélességi fokig, sőt feljebb is, és bekalandozza a sarkkör délebbi részeit.

Magyarországon ma a verébség nem ritka, de állományuk a mezőgazdasági vegyszerhasználat miatt is jelentősen megcsappant. Éppen ezért ne üldözzük, ne pusztítsuk, hanem örüljünk ennek a vidám, társasan élő, kedves madárnak, amely egész évben kínál látnivalót az amatőr madarászoknak!

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)