Megfigyelések a madárösvényen – A szajkó

Hanyatlik a nyár. Pirkadatkor vékony harmat lepi a tájat, s a késő délutáni, tört fények már búcsúzóra festik a sárguló, szénaillatú mezőket. Augusztus derekán járunk, s bár langyos vizével még bőven kényeztet a Balaton, az erdőt járva ilyentájt szoktam először érezni, hogy minden megállt. A növények nem nőnek, itt-ott szárazon kunkorodnak a hőség perzselte levelek szélei. Csöndes az erdő, kósza emlék csupán a májusi-júniusi zsivajgó madárdal. Jobbára már a második fészekaljak is bőven kirepültek. Minek is akkor énekelni? A madarak már nem az örökké éhes fiókáknak gyűjtenek, hanem maguknak, nem kell messze hangzó füttyel kijelölni területük, revírjük határait, hiszen ami maguknak kell, azt dalolás nélkül is bőven megtalálják.

De lám, mégis csak megszólal a sárgarigó! Persze látni nem lehet, mert igen ügyes, bujkáló madár, de a hang irányba vezet, keresem is a távcsővel, hátha felbukkan. Aztán elhallgat és helyette messze hangzó, „kiő-kiő” kiáltással üzen az egerészölyv. Aha, ezért csendesedett a sárgakabátos fuvolás. Kutatom a magas égen az ölyvet, hiába. És az irány most is ugyanaz. Különös. Töprengésemből az összetéveszthetetlen, recsegő madárhang zökkent ki, szépnek nem mondanám, inkább olyan, mintha nehéz vashordót húzgálnának a kavicsos talajon. És a lombok közül előröppen a szajkó.

A szárnyán halványkék, harántcsíkos díszt viselő, amúgy vörösesbarna tollazatú, csókánál némileg kisebb testű madarat mondják mátyásmadárnak is. De Sándor István régi szókönyvében zajgó-nak is írja, éppen a zaj okán, amit rikácsolásával csap, s amiből aztán a szajkó elnevezés is származnék.

A jeles természetbúvár, Herman Ottó így ír róla: „Ifjan befogva, ha nem is válik egészen kezessé, de kalitkában és folyosókon tartva, nagyon mulatságos madár, mert utánzásaival nagy imposztor. Először is eltanulja a majorság minden hangját, csipog, kukorékol, gágog, pityereg; közbe nyávog egyet, mint a macska, majd meg nyikorog, mint az ajtó kenetlen sarka, vagy a targoncza kereke; szóval mulatságos kópé biz ő. Felelget is hangokra; a kakasnak kakasul, a lúdnak lúdul.”

A tudós az 1900-as évek elején írott könyvében egyértelműen károsnak mondja. „Tojás, meztelen madárporonty, a fészek szélén üldögélő és anyját váró torkos poronty, az mind Mátyás úr prédája.”

Július elején éppen a teraszon üldögéltem, és a szomszédommal társbérletben élő verebeket figyeltem. Úgy lettek ők lakótársak, hogy a ház falán túlnyúló eresz alá elmulasztották felszegelni a széldeszkát, amit rendesen veréblécnek is szoktak mondani. Így aztán a madarak szélvédett, száraz, szilárd alapú, vagyis igen alkalmas fészkelőhelyet találnak a cserepek alatt. Ki is használják, hiszen minden esztendőben legalább két fészekaljat felnevelnek, s ennek örülni kell, hiszen a boldogult úrfi koromban felhőszerűen felrebbenő, sok száz madárból összeverődött verébcsapatoknak ma már hírmondója sincs. Egy szó, mint száz, ültek, zsinatoltak a verebek az eresz alatt, amikor mint a villám, közéjük reppent a szajkó. Lett nagy ribillió! A verebek kétségbeesetten röpdösték körül a náluk jóval nagyobb madarat, aki először is a keskeny lécpárkányon igyekezett megkapaszkodni, egyensúlyát kereste a szűk helyen. Amikor pedig valahogy megállt a lábán, fejét mélyen bedugta az eresz alá, és minden módon megpróbálta onnan kiügyeskedni az akkor még fészkekben cseperedő verébfiakat. Éhes lehetett Mátyás, mert nem adta fel egykönnyen, de végül csak pórul járt. Lendületet vett, szárnyra kapott, és méltatlankodó recsegéssel tova szállt.

Persze nem csak rabol a szajkó. Mindenféle bogár, giliszta, gyümölcs, makk, dió is a begyébe vándorol. Minap szemem láttára emelte el azt a méretes csirkebőr darabot, amit kutyáink az etetés után trehányul félredobtak.

Erdészek barátja, vadásznak inkább bosszantója a szajkó. Madarunk téli táplálékának jelentős hányadát teszi ki a bükk- és tölgymakk, amit késő őszön erdőszerte összegyűjtöget és alkalmas helyeken, odvakban, vagy éppen csak a nedves avar alá kotorva elrejt. Ám, mivel szorgalma jóval meghaladja észbeli képességeit, az elrejtett magok jelentős részének pontos helyét simán elfelejti. Ezek a magok aztán tavasszal kicsíráznak és tölgy, vagy éppen bükk magoncokká cseperednek. Így a szajkó akaratlanul is szerepet játszik az erdők megújulásában. Ugyanakkor a nyiladékon cserkelő vadász leginkább a pokolba kívánja az őt megpillantó, majd rikácsolva, recsegve riasztó mátyásmadarat, tudva, hogy az erdő puskavégre kapható vadja pontosan ismeri ennek a kiáltásnak az okát és, fejvesztve menekül, ha meghallja. Ezért, s persze fészekrabló szokásai, valamint természetvédelmi és vadgazdálkodási szempontból ellentmondásos megítélése miatt a szajkó augusztus és február között vadászható faj.

A szajkónak Eurázsia jelentős részén, és Észak-Afrikában több alfaja elterjedt. Hazánkban legnagyobb számban a középhegységi és dombsági tölgyesekben fordul elő, de az alföldi erdős területek, parkok, kertvárosok is alkalmas élőhelyek számára. Évente egyszer költ. Fák, bokrok ágrendszerébe gallyfészket épít, melynek belsejét puhább anyagokkal béleli. Fészekalja 5-6 tojásból áll, a kotlási idő 16-17 nap. A költésben és a fiókanevelésben mindkét szülő részt vesz. A fiatalok 3 hetes koruk körül elhagyják a fészket.

A szajkó többnyire bandázó, csapatokban járó, nyughatatlan madár, de tarkaságával és rafinált füttyeivel mindenkor dísze erdeinknek.

I. L. L.

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu