Őszapó

Hosszú, vékony pálca végén egy aprócska gombóc fagylalt. És jó sok van belőle! Egy csapatnyi apró madár, őszapó keresgél a jeges, szélfútta bokrok között, a levélhagyott ágak csontujjakként fogják körül őket. Bravúrosan ügyes madarak, hiszen a legvékonyabb ágak hegyét is végigbogarásszák. Nyugtuk pedig nincs, egyetlen pillanatra sem.

„Igazi czinege, mely sohasem pihen s pitymalattól alkonyatig izeg-mozog, bujkál, keres; hozzá a hajlékony ágakon oly gyakorlatokat végez, a melyekhez képest a legügyesebb vásári kötéltánczos is valóságos ólommadár. Nincs kedvesebb és tanúságosabb látomány, mint az a társaság, a melyben a rudas- vagy őszapó többedmagával is a nagymester.” Így ír róluk a jeles madarász, Herman Ottó, aki arra is felfigyelt, hogy az aprócska, alig ökörszem nagyságú őszapó hosszú farkát úgy használja az egyensúlyozáshoz, akár rúdját a kötéltáncos.

Bár leginkább a hideg hónapokban kerül a szemünk elé, az őszapó mégsem csak téli vendég a kertben. Negyed századdal ezelőtt ültettünk a kertünkbe egy atlasz cédrust, amely mára méretes, terebélyes fává növekedett. Másfél évtizeden át semmi nem bántotta, aztán – talán a klímaváltozás okán – kora nyáron erősen megtetvesedett. Először csodálkoztam, mert nem láttam még gyantás, tűlevelűn levéltetveket, de a felmelegedés miatt sok egyéb olyan jelenséggel is együtt kell élnünk, amire korában aligha gondoltunk. De ami nekem bosszúság, az másnak terített asztal! Azóta is, minden nyáron, rendre, szinte a napnak ugyanabban az órájának megjelenik tetves fánkon egy csapat őszapó és a hajlékony ágakon, gyakran fejjel lefelé tornázva szedegetik a kövér tetveket. Végigbogarásszák a fát, aztán mennek tovább, mert – amint azt már említettük ‒, meg nem állnak sohasem.

És bár a tavasz, a nyár terített asztal az őszapónak, ekkor sincs nyugodalma. Évente csak egyszer költ, de ekkor akár egy tucat éhes szájat is kell tömnie! Az őszapó fészke az állati lelemény és ügyesség egyik legszebb példája, valódi csoda. Leginkább egy ágtövébe, vagy éppen védett helyen álló tuskóra rakott, méretes, meleg gyapjú zoknihoz tudnám hasonlítani, amelyen már apró lyukat ütött gazdája lábának öregujja – ezen a lyukon át jár ki-be az őszapó! A fészek teljesen zárt, csak a kis, tollakkal fedett nyílás vezet a belsejébe. A párok közösen építik a fészket, amelyhez mohát, zuzmót, pókfonalat, birkagyapjút, valamint elhullajtott tollakat használnak fel. Évekkel ezelőtt, a Vöröspocsolyás háton, egy ritkás ligeterdő szélén kora tavasszal rábukkantam egy éppen épülő, őszapó fészekre. Heteken át jártam ki oda, tisztes távolból, messzelátóval figyeltem amint a gondos szülők – akár a nemezelő kézműves ‒ csőrükkel ügyesen összedolgozták az innen-onnan felszedett építőanyagokat. Egyszer száraz zuzmóval, nyárfaszösszel, máskor a tél után vedlő szarvasokból bőven hulló szőrcsomókkal tértek vissza a fészekhez és csőrüket afféle horgolótűként használva építették a meleg, szöszös, zokniszerű madárotthont. „Ebbe a puha és meleg otthonba rakja le az a picziség a fészekalját, mely kilencz, néha tizenkét apróka tojásból való; ezek fehérek, a vastagabb végen finom rozsdaszínű szeplőcskékkel. Ezt a fészekalját a kis pár felváltva 14 nap alatt költi ki és ekkor kezdődik a nagy munka: azt a tizenkét porontyocskát finom eledellel kell ellátni” – írja Herman Ottó. Idő múltával ez az öröké éhes siserehad szorosan összeülve kitelepszik a fészek körüli ágakra és várja, hogy a szülőpár pirkadattól alkonyatig hordja nekik az ételt. Ha a költés többször is meghiúsul, akkor a párok besegítenek más, közelben található őszapópár fiókáinak felnevelésébe.

Az őszapó igen hasznos madár, hiszen nyáron, főképpen a költési időszakban tömérdek bogarat, hernyót, lárvát elpusztít, s ezzel jelentős hasznot hajt kertnek, erdőnek. A fiókák szétszéledését követően, majd leginkább ősztől fokozatosan áttér a növényi táplálékra. Az őszapó nálunk állandó madár, télen időnként az etetők közelében is felbukkan. Az őszapó csaknem egész Európában, valamint Ázsia nagy részén honos. Erdőkben, bokrosokban, árterekben, parkokban, lakott területeken egyaránt találkozhatunk vele. A teljesen fátlan, nagy kiterjedésű pusztákat és mezőgazdasági területeket elkerüli.

Erdeinkben ma még bőven előfordul. A szinte mindig csapatban járó, apró madarat megfigyelni valódi gyönyörűség!

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)