Erdeink vadbirkája, a muflon
Lépjünk le ezúttal a budakeszi Madárösvényről, és emeljük tekintetünket a Telki út északi oldalán húzódó hegyvonulatra! Oda, ahol a Kakukk-hegy szálas fenyői állnak; ahol a Vöröspocsolyás-hát dagonyáiban fürdő, majd oldalukat a fákhoz dörzsölő vaddisznók téglaszínűre festik a tölgyeket; és oda, hol a sziklagyepes, árvalányhajas Tarnai pihenő fölé magasodó Nagy-Kopasz hegy, a maga 559 méterével uralja a Budai-hegységet. Itt él erdeink szépséges vadbirkája – a muflon.
Legutóbb 2021. január 9-én találkoztam velük. A turistautaktól messze, a Katonasíroktól észak-keletre húzódik egy senki által nem háborgatott, katlanszerű völgy, melynek egyik oldalát szertelenül egymásra hányt, méretes sziklák szegélyezik. Most is azzal a reménnyel ereszkedtem le oda, a kőgörgeteges hegyoldalon, hogy hátha ott érem a muflonokat, miként az már többször sikerült. Reményeimet nem erősítette, hogy szigorú mínuszokra ébredtünk, és bakancsom alatt recsegett a keményre fagyott avar. Leginkább csak arra figyeltem, fel ne bukjak, amikor a sziklák felé nézve megpillantottam a muflonokat. Hatan voltak, mind kos. Két fiatalabb volt köztük, de a másik négy muflon méretes, nyaka alá kunkorodó, vastag, nehéz csigát hordott a fején. Barna hátukon ott virított a vénülő kosokat díszítő, nyereg formájú fehér folt. Akár a szobrok, úgy álltak ott moccanatlan, én meg ugyanúgy alább, alig negyven mérette tőlük, a sziklák alatt. A 8×56-os keresőtávcső olyan közel hozta őket, hogy szinte éreztem fanyar birkaszagukat, láttam, amint orrcimpáikat mozgatva, szimatolva próbálták eldönteni, hogy mi járatban is van náluk a zöld kabátos ember és a vizslája. A szelem jó volt, erős légáram húzott arcomba a szikláról, teltek a percek, ők nem mozdultak, miként én sem. Aztán egyikük tompa füttyentésfélét hallatott, talán ezzel jelezve, hogy elég volt ebből mára ennyi, majd komótos léptekkel elvonultak a közeli plató felé.
Varázslatos volt! Percekig álltam még ott és azon tűnődtem, vajon miért nem ugrottak el? Vajon mivel érdemeltem ki ezt a lélektöltő élményt?
Pedig a muflon óvatos állat, annál is inkább, mert idehaza idegen tájakon él, hiszen a földközi-tengeri Korzika és Szardínia szigetén őshonos. A hajdanvolt Nagy-Magyarországra vadászati céllal Forgách Károly gróf telepítette be, aki az 1868-69-es években 10 muflont hozatott a gimesi (Nyitra megye) vár melletti vadaskertjébe a brüsszeli és a frankfurti állatkertből. Mai országunk területén, az első példányok 1901-ben, Füzérradványon bukkantak fel, utóbb aztán több hazai vadaskertbe is betelepítették a muflont. És ahogyan az lenni szokott, néhány példány inkább a szabad életet választotta, meglépett a kerítések mögül, és manapság már az ország középhegységi területein, jellemzően szigetszerű előfordulásban, de mindenütt találkozhatunk vele.
A hímeket kosnak, a nőstényeket fiatal korukban jerkének, majd ellés után juhnak nevezik. Kicsinye a bárány. Mint az elnevezések is utalnak rá, a muflon a juhfélékhez tartozik, ennek megfelelően nem csontból álló agancsot, hanem szaruból lévő, élethosszig növekedő szarvat visel, amit alakja miatt a szaknyelv „csigának” nevez.
Miként erdeink több vadja, tapasztalataim szerint a muflon is jól kiszámíthatóan lakja területét. Az elmúlt bő két évtized alatt meglehetős jól kiismertem járásukat. Könnyen felismerhető, 5-6 cm hosszú nyoma a birkáéhoz hasonló, erősen aszimmetrikus, vagyis egyik körme rendszerint jóval hosszabb a másiknál. A havas, sáros vadcsapásokat figyelve szépen kiolvasható, merre járnak, hol pihennek. A Kakukk-hegy mögötti ritkás, gyepes fenyves egyik kedvenc tartózkodási helyük, de lakják a már említett kőgörgeteges völgyet és a sziklagyepeket is, ott, ahol a termőréteg alól kibukkan a hegységet alkotó, aprózódó mészkő. Talán azért szeretik ezt annyira, mert őseik génjeit hordozva Korzika kopasz, mediterrán lejtőire emlékezteti őket.
A novemberben zajló párzási időszakban a muflon kosok kemény, de nem életre-halálra szóló küzdelmet vívnak egymással, amely során 10-20 méter távolságból szarvukkal egymásnak rontanak. Szarvaik csattanása ilyenkor az őszi erdőben messzire hangzik. Nem akarnak kárt tenni egymásban, de néha még így is bajba kerülnek. Jó néhány évvel ezelőtt, az erdőt járva különös zajokra lettem figyelmes. Tompa csattogás, fetrengés, rugdalózás, majd erős, ziháló fújtatás hallatszott az akkor már jórészt lombját vesztett fiatalos erdőből. Lestem, hogy mi lehet az, majd megpillantottam két muflon kost. Egy irányba futottak, de igen furcsán, úgy, mintha fejüknél össze lettek volna nőve. Egykettőre rájöttem, hogy szenvedélyük sodorta őket veszedelembe, verekedés közben összeakadt a csigájuk és kétségbeesetten, de hasztalan próbáltak szabadulni egymástól. Értesítettem az erdészetet, ki is jöttek, keresték őket, de hiába. Azt mondták nekem a szakemberek, hogy a nyomorult állatok akár 5-10 kilométert is elszerencsétlenkednek így, aztán végképp kimerülve elfekszenek és elpusztulnak.
A muflon bárányok márciustól májusig jönnek világra, és néhány óra múlva már csatlakoznak is a nyájhoz, amiben a juhok és a fiatal állatok együtt mozognak.
Táplálékát zömében fűfélék alkotják, vagyis a muflon jellemzően legelő állat, de emellett fogyasztja fás szárú növények hajtásait, rügyeit és terméseit is. 2019 tavaszán úgy akadtam velük össze, hogy egyikük két hátsó lábára állva, nyakát nyújtogatva, ügyesen csipegette egy bokorról a friss, éppen kipattanó rügyeket.
Máskor szinte rám jöttek. Kora tavasszal, egy vén tuskón üldögélve napfürdőztünk Hunor kutyámmal, amikor szél felől, balra mögülünk, alig kőhajításnyira kijött a tisztásra egy jó csapat muflon. Ők is megálltak a napon és hozzám hasonlóan élvezettel megtapasztalták, hogy végre véget ért a lélekszikkasztó, vadat próbáló, setét tél. Megfértünk ott a hegyoldalban, inkább én húztam összébb magam, hiszen hívatlan, de megtűrt, mégis örvendő vendég voltam akkor Muflonországban.
Illisz L. László
(Felhasznált forrás: parkerdo.hu)