A karvaly

Toll hullott az égből. Nem értettem, mert karácsony második ünnepe volt, és rendesen ilyenkor hónak kellene szállingóznia. A szemetet vittem ki a házunk elé, a kukába, amikor nyakamba hullottak az apró, színes tollak. Felnéztem, és az öreg fenyőnk egyik ágán megpillantottam a karvalyt, amely éppen egy széncinegét reggelizett. Siettem fel a manzárdba, és az éppen a fenyőre néző tetőablak elé szólítottam mindhárom, akkoriban még apró gyermekemet és hosszú perceken át, szinte karnyújtásnyi közelségből figyeltük, amint a karvaly komótosan befalta prédáját.

Aztán pár évre rá, a teraszunkon üldögéltem, amikor a hátsó kertben, közvetlenül a kerítés előtt álló bokorba népes verébcsapat telepedett le. Bő másfél évtizeddel ezelőtt történt ez, akkoriban még nem volt ritkaság az akár félszáz fős verébcsapat. Mára sajnos már nekik is szinte csak hírmondójuk maradt. Figyeltem a verebeket, amikor a kert felett, a verebeket rejtő bokor felé száguldva felbukkant a karvaly. Alig másfél méterrel a föld felett, nyílegyenesen és lélegzetelállító sebességgel közeledett a bokor felé. Majd amikor odaért, az utolsó pillanatban bevágott a bokor és kerítés betonlábazata közé. Na, gondoltam magamban, te sem jössz ki onnan, koma! Lám, a mohóság legyőzte a józan belátást, a szemmértéket, és szinte láttam, amint a prédáló madár felkenődik a térdig érő betonra. A verebek persze fejvesztve menekültek, és bár nem számoltam meg őket, de egész biztos, hogy eggyel kevesebben kaptak szárnyra, mert a bokor takarásából kisvártatva felreppent a karvaly, karmai közt szorítva egy, immár leginkább vedlett tollcsomóhoz hasonlatos verebet. Ha nem látom, nem hiszem el! Hogyan tudott befordulni arra a szűk helyre? És miként fékezte le szédítő repülését?!

Legutóbb pedig most, 2020 járványtól sújtott nyarán láttam a karvalyt. A mamutfenyők környékéről, alkonyatkor tartottam hazafelé, amikor már a település szélső házai között elvitorlázott feletettem. Tisztán láttam, amint hosszú lábaival szorosan tartott valami apró madarat. Aztán letelepedett egy közeli fenyőfára, elhelyezkedett, én pedig a messzelátóval sokáig figyeltem, amint szállt a toll, éppen úgy, mint annak idején, karácsony másnapján.

„Noha egészben véve kis madár, igen nagy rabló és ez villogó sárga szeméből azonnal kitetszik” – írja róla a madártan tudósa, Herman Ottó. „A veréb nagyságú apró madaraknak valóságos réme, mely prédáját a magasból «lökve» és röptében fogja el. Mint igazi rabló, barázda hosszában, sövény vagy erdőszélen, kazal tövében röpülve, lopakodva kémleli ki prédáját, leginkább a seregbenjáró madarat, s a mikor kikémlelte, oldalt vágódik, kerengve magasra száll és a mint a sereg szárnyra kap, ereszkedik; kellő magasságba érve, szárnyát testhez kapja és mint valami ólomdarab lezuhan a kiszemelt menekülő áldozatra, melyet azon röptében karmával nyakon ragad és megfojt. Ezután lassabban röpülve bokortövébe vagy hancsikra viszi és begyre szedi.”

Mindebből kitűnik, hogy a karvaly ügyes vadász, hiszen a gyorsan és általában jól repülő, apró madarakat hajtja. Az 1930-a években Fekete István írásaiban feltétlenül pusztítandó, káros madárnak mondja, amely öli, ritkítja az énekes madarakat, elkapja a fürjet, de még akár a foglyot is. Herman Ottó sem barátsággal emlegeti: „A hová beveszi magát, rettenetesen pusztít, nevezetesen a tyúkok között.” Indulatuk némileg érthető. Fekete István akkoriban egy dunántúli uradalomban vezető gazdatisztként dolgozott, így a vadgazdálkodás, az állomány gyarapítása, óvása is feladatai közé tartozott. Herman Ottó pedig a századforduló környékén írta meg máig irányadó madaras könyvét, márpedig akkoriban egészen másként tekintettek a természet belső, önszabályozó rendjére, mint manapság.

Jelenleg Magyarországon, miként az összes ragadozó madár, a karvaly is védett. Eurázsiában és Észak-Afrikában él. Kedveli az olyan erdőket, ahol nyílt vagy cserjés részek is találhatók. Ha lehetősége van rá, gallyfészkét fenyőfélék sűrű ágrendszerébe építi, és puha növényi részekkel béleli. A fészekalj 3-8 tojásból áll, a fiókák 35 nap kotlási idő után kelnek ki a tojásból. A fiatalok gyorsan fejlődnek, négy hetesen már elhagyják a fészket.  A karvaly városi környezetben is költ. A két nem közötti méretkülönbség kifejezett, a tojók nagyobbak. Magyarországon általánosan elterjedt faj. A hazai állomány állandó, télen észak-európai madarak is érkeznek hozzánk.

A karvaly szinte kizárólag énekesmadarakat fog, a tojók időnként galamb nagyságú zsákmányt is elejtenek. Ám nem szabad ezért rá haragudnunk, hiszen egészen bizonyos, hogy abból a hajdanán a kertemben tanyázó verébcsapatból is a leglustább, legóvatlanabb, vagy éppen sérült, beteg példányt emelte ki az a vakmerő, villámröptű karvaly. Márpedig ezzel, miként a többi tollas, prémes, vagy éppen vízben élő ragadozó, hozzájárult az állomány genetikai színvonalának fenntartásához. Mert ha csak a legerősebb, legszemesebb, leggyorsabb röptű verebek raknak fészket, akkor jó remény van arra, hogy a felnevelt fiókák zöme éppen olyan derék, életrevaló veréb lesz, mint a szülők generációja volt. Így a tojásból kelő, megtollasodó és önállóvá váló ifjú madár hetykén nevethet a karvaly szemébe.Egészen addig, amíg az el nem kapja.

Illisz L. László 

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1914.; www.mme.hu.)

Fotók: https://www.tiszatoelovilaga.hu

Megosztom a cikket