Get Adobe Flash player

Látogatóink

2010. november 20. óta
mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
mod_vvisit_counterMa301
mod_vvisit_counterTegnap1292
mod_vvisit_counterEz a hét3214
mod_vvisit_counterMúlt hét6464
mod_vvisit_counterEz a hónap16119
mod_vvisit_counterMúlt hónap29247
mod_vvisit_counterÖsszesen3281445

Online látogatók: 17
Az Ön adatai: 54.227.6.156
,
Mai nap: 2018 jan. 17.

Budakeszi legendás harmonikása

Rovatunk soron következő írása egy vérbeli muzsikusnak, Motschnek Lőrincnek, alias Lenci bácsinak, Budakeszi egyik zenei ikonjának bemutatására tesz kísérletet?

 

Lenci bácsi jelenség. Nem nehéz felsorolni néhány jellemzőt, ami olyan tipikusan ?Lenci bácsis?: mint pl. járása, hangja, mosolya, humora, szinte állandó jókedve, és az a jellegzetes testtartása, ahogy hangszerét, szeretett harmonikáját tartja maga előtt, ?hogy csak néhányat említsünk.


1929. január 5-én született Budakeszin, apai ágon a jó nevű és nagy múltú Motschnek család leszármazottjaként. Az első Motschnek-ős (Antonius Matschneck) 1730 körül érkezett Budakeszire, az akkori itteni svábok többségével ellentétben nem bajor-, illetve  svábfölről, hanem Karinthiából. A család neve azóta ? természetesen különböző írási formákban ? folyamatosan jelen van pátriánk életében. Lenci bácsi immár a 8., itt élő generáció tagja.

 

Jelen cikknek nem célja a Motschnek-felmenők részletes bemutatása, mert az egy kisebb monográfia kereteit is szétfeszítené, nem hogy egy rövidebb portréféleségét, de mindenképp érdemes megemlíteni muzsikusunk dédapját, akit szintén a Motschnek Lőrinc névre hallgatott, és 1842 és 1912 között élt. Kimagasló, közismert és köztiszteletben álló egyénisége volt a korabeli Budakeszinek. A teljesség igénye nélkül: kőbánya tulajdonos volt, utakat épített, fuvarozott, hatalmas földeket bérelt, aktív közéleti tevékenységet folytatott stb.

 

 

Lenci bácsi anyai ágon osztrák felmenőkkel büszkélkedhet, részben ez is magyarázza a bécsi zene iránti rajongását. Nagyszülei (Wlasich Róbert és Friedl Emma) Bécsből származtak. Az ő lányuk, a Tata-tóvárosi születésű Erzsébet (1906?1991) ment feleségül Motschnek Lőrinc (1904?1975) budakeszi szíjgyártó- és kárpitosmesterhez, s született 3 gyermekük: elsőként cikkünk ?címszereplője?, Lőrinc, majd Emma és János.

 

 

A Csurgón elvégzett polgári iskola után Lenci bácsi 1944-ben került vissza szülőföldjére, Budakeszire. Ez idő tájt kezdett szimpatizálni a zenével, és eleinte szájharmonikázni tanult. 1944 karácsonyán Budakeszit elárasztották a ?szovjet felszabadítók?, akik német katonákra vadászva minden lakóházat végigjártak. Motschnekék Erdő utcai otthona sem volt ez alól kivétel, s látogatásukkor, sok egyéb mellett, ?kvázi szuvenírként? magukkal vitték az ifjú Lőrinc szeretett szájharmonikáját is.

 

Az ?einstandot? hangszerváltás követte, az édesapjától 1946-ban kapott öreg tangóharmonika végleges irányba terelte a fiatal Lenci kibontakozó zenei pályáját. Azonban 1946 kapcsán nem tehetjük meg, hogy ne említsük meg a német ajkú lakosság kitelepítését Budakesziről, ami természetesen a Motschnek család életét is kiforgatta négy sarkából. Mivel édesanyja (Wlasich Erzsébet) révén a családot a vegyes házasságúak közé sorolták, nem kellett kitelepülniük, de a 68 éves apai nagymamának, született Csott (Tschott) Borbálának mennie kellett, ingatlanját ? amiben Lenci bácsiék is laktak ? elkobozták, így költözött át a család a Széchenyi utcába. A nagypapa, Motschnek János (1875?1944) ekkorra már elhunyt.

 

Az ifjú muzsikus első zenei állomása az Erdőfi (Esterle) család Fő utcai étterme lett (Perner vendéglő, a mai bölcsőde épületében működött), ahol a Theiß testvérekkel, Bader Antallal és a dobos Mayer Györggyel muzsikált együtt. Többségében svábzenét. Ezt követően 1948-ban alakult meg a legendás Ducó zenekar, mely aztán hosszú évtizedeken át budakeszi zenei életének legmeghatározóbb együttese lett. A legendás kvartett:  Motschnek Lőrinc ? harmonika, Vitéz József (Duci) ? zongora, Huber Lőrinc ? trombita + ének és Mayer György ? dob. Kezdetben a budakeszi Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) Kossuth Lajos utcai termében muzsikáltak, majd a Faludi vendéglőben, amit Martin Lőrinc Erdő utcai Arany Sas étterme (városkánk akkori legnagyobb és legelegánsabb vendéglője) követett. Ez volt első jelentős állomáshelyük, közel 2 évig szórakoztatták itt a nagyérdeműt.  A repertoár ez idő tájt főleg szalon- és tánczenéből állt. Martinékat a budakeszi kultúrház és a Fő utcai Diófa étterem követte, ezen a két helyen vált fogalommá a zenekar. A budakeszi fiatalság nagyrészt e két helyen szocializálódott, legtöbbjük számára a ?Kultúr? és a ?Dió? voltak a közösségi élet színterei, ahol barátokkal lenni, szórakozni, táncolni, ismerkedni, mai argó kifejezéssel élve: ?bulizni?, lehetett.

 

Lenci bácsi 1950 és 1953 között katonai szolgálatot teljesített Zalaegerszegen, de a sors kegyes volt hozzá, mert ? bár 3 év hosszú idő ? a katonazenekarnak oszlopos tagja lehetett, így nem kellett tartós ?harmonikahiányt? elszenvednie. Leszerelése után folytatódott a régi jó budakeszi zenei élet: a kultúrház és a Diófa mellett idővel egyre több lakodalomba kaptak meghívást nemcsak Budakeszin, hanem a környéken igen sokfelé is.

1956-ban megnősült, majd született egy fiúgyermeke. A zene mellett civil foglalkozást is űzött: elektroműszerész, majd diszpécser lett a Ganz gyárban. Mindezzel párhuzamosan nem csak hogy űzte a muzsikálást, hanem tökéletesítette is tudását, olyan jó nevű mesterek keze alatt, mint Tabányi Mihály és Herrer Pál. 1969-ben hivatalos előadóművészi működési engedélyt kapott az Országos Szórakoztató Zenei Központtól, s ezután már csak és kizárólag főállású muzsikusként működött. Jelentős állomáshelye volt 7 éven keresztül a Béke Szálló, ahol egy 4 tagú kvartettben játszott. Természetesen a profi zenészi időszak közben az otthoni csapatot sem hanyagolta, mert hétvégenként azokkal szórakoztatta a budakeszi publikumot.

 

1978-ban nem mindennapi lehetőség adódott: a Nemzetközi Koncert Igazgatóság közvetítése folytán japán szerződést kapott. A kb. félmilliós Kanazawa, ami egy nyugat-japán egyetemváros, frissen nyíló, osztrák jellegű, a ?bécsies? Lili Marlen nevű éttermében muzsikálhatott 6 hónapig, másodmagával. A Távol-Keleten töltött fél év örök emlék maradt. Bár sokat kellett dolgoznia (havi 1 szabadnap), a japán konyha sem lett a kedvence, és természetesen a honvágy sem kerülte el, mégis jó pár felejthetetlen emlék adódott: ilyen volt, amikor egy helybéli japán némettanár meghívta Őt és zenésztársát vacsorázni. A két vendég csak annyit kért, hogy lehetőleg valami európai jellegű ?gasztronómiai termék?, mint pl. bécsi szelet legyen a vacsora, és ne valami ?japán gagyi?. A kedves vendéglátók azonban még hírből sem hallottak a rántott húsról. De mivel minden alapanyag megtalálható volt otthoni spájzukban, Lenci bácsi saját kezűleg tanította meg őket rántott húst sütni. Húsklopfoló híján a nyershús ?baját? sörösüveggel látta el, a végtermék pedig nagy sikert aratott. Ugyanitt, Japánban adatott meg az a nem mindennapi lehetőség is, hogy a Bécsi Filharmonikusokkal játsszon Strauss-keringőket.

Hazatérvén igen sok jó nevű helyen megfordult, mint pl. az óbudai Vasmacskában, a Tavernában, a budavári Pest-Buda étteremben, vagy az I. kerületi Kóborlóban, ahol egyszer még Alfonsóval is együtt muzsikált, aki hegedűn virtuózkodott. A jó öreg budakeszi csapathoz is visszatért, amit ekkor már nem Ducó zenekarnak, hanem Huber Bandnak hívtak, és nagyon sok bál, esküvő, illetve egyéb rendezvény színvonalát emelték muzsikájukkal, legtöbbször az Erkel Ferenc Művelődési Központ kertjében. Ebben a zenekarban már öccse, Motschnek János is közreműködött dobosként.

 

Nyugdíjazása után Lenci bácsi tovább muzsikált, egy ideig kísérte a Nagyné Starcz Teréz által vezetett Hagyományőrző Asszonykórust, illetve a budajenői Tante Susanne étteremben szólózott 10 évig.

 

Napjainkban is Budakeszin él, második feleségével, Marcsival, akit évekkel megözvegyülése után ismert meg, és akivel 2004 óta élnek boldog házasságban. Az egykori budakeszi zenész csapatból, aminek minden tagjával jó baráti viszonyt ápolt, mára egyedül ő van életben. Harmonikája, amit Japánból hazatérve, 35 évvel ezelőtt vásárolt, mindmáig főhelyen található otthonában. Sokszor kezébe veszi, és e sorok írásakor is, 2013 februárjában, túl a 84.-en, fiatalokat meghazudtoló módon, fergetegesen járatja ujjait annak billentyűin és gombjain.  Saját elmondása szerint is a bécsi dalokat szereti legjobban, de nagyon szívesen játszik bármit, hiszen virtigli muzsikusként lételeme a zenélés. Reméljük, hogy a Jóisten még jó pár évig megtartja, és sokáig hallgathatjuk muzsikáját.

 

A bevezetőben azt írtam, hogy megkísérlem bemutatni budakeszi legendás harmonikását. Sokkal nehezebb feladat lett, mint amilyennek kezdetben tűnt, hiszen régi jó családi ismerősről lévén szó, rengeteg információ, anekdota és persze személyes benyomás mentén kellett rendezni írásomat, tekintettel a kronológiára és a terjedelemre. Mindenesetre igyekeztem, hogy a tartalom ne csak töredékét váltsa valóra a bevezetőben megbúvó ígéretnek. Bár a fenti sorok olvasói közül nyilván sokan ismerik személyesen Motschnek Lőrincet, valószínűleg akadnak szép számmal olyanok is, akik viszont nem. Remélem, mindkét csoportba tartozók számára sikerült kedvet csiholni ahhoz, hogy megtekintsék a Buda Környéki Televízióban a hamarosan adásba kerülő rövid összeállítást Lenci bácsiról, amiben zenélni is és mesélni is hallhatjuk, és aminek esetleges megtekintését tot sicher, hogy nem fogják megbánni?

 

Huber-Szabó Lőrinc

 


Ma 2018. január 17., szerda, Antal és Antónia napja van.