Tavaszi rendrakás, tavaszi nagytakarítás
Szívesen kipróbálnád magad önkéntesként? Szeretsz a szabadban tenni-venni? Akkor csatlakozz a Budakeszi Vadaspark csapatához az Önkéntes napon!
Április 9-én rendet rakunk, csinosítunk és készülünk a nyári szezonra, hogy a lakóink minél kényelmesebben töltsék majd a meleg, napos hónapokat.
Mit csinálunk pontosan?
leveleket gereblyézünk,
kitisztítjuk a vízelvezető árkokat,
falfelületeket tisztítunk, festünk.
A munka után pedig jön a jól megérdemelt jutalom:
egy egész napos vadasparki belépővel kedveskedünk önkénteseinknek, akik részt vehetnek az alábbi programokon is:
10.00 – Mosómedve látványetetés
13.00 – Sakál látványetetés
15.00 – Kisragadozó látványetetés
Hogyan és mivel készülj?
Hozd magaddal a saját szerszámod, ha van!
Akkor se aggódj, ha nincs, majd mi adunk!
Öltözz rétegesen! Legyen mit levenni, ha kimelegszel.
Olyan ruhát vegyél fel, ami nem bánod, ha piszkos lesz!
Gyere és tölts a Vadasparkban egy dolgos és élménydús napot!
Első találkozásunk ugyancsak emlékezetesre sikerült. Sok évvel ezelőtt, langyos nyárutón, hegyikerékpáron, meglehetős sebességgel zörgettem lefelé a Nagykopasz hegyről. Az erdőt már átszőtte a sűrűsödő alkony, keményre taposott, keskeny ösvényen haladtam, melyre két oldalt alagútszerűen borultak össze az ágak. Ilyenkor pláne tanácsos az útra figyelni, hiszen az est leszálltán a civilizált ember fogyatékos látása mind kevesebb eligazodást ad az erdőben. Lestem hát magam előtt az utat, ám néha azért fel is néztem… Néma árny suhant velem szemben, nagyjából fejmagasságban, én meg hajszoltam a bringát lefelé a hegyről – hátborzongató sebességgel közeledtünk egymás felé. Ő az utolsó pillanatban, éles balfordulóval eltűnt a bokrok között, én jobbra kaptam a kormányt, s ugyancsak eltűntem sűrűben. Zihálva feküdtem tüskés ágnyoszolyámon, egyenként mozgatva vettem számba végtagjaim állapotát. Minden működött, s amikor már az agyam is magához tért a dermesztő rémületből, dühösen morogtam magamban: büdös bagoly, kishíján a nyakamat szegtem!
Mert bizony ő volt az, aki lekényszerített az útról, a néma röptű, árnyként suhanó éjszakai vadász, leggyakoribb hazai bagolyfajunk, a hosszú, hetykén felálló tollfüleiről könnyen felismerhető erdei fülesbagoly.
Aztán pár ével ezelőtt a szemközti ház udvarán álló, öreg fenyő egyik ágtövében vert tanyát egy példány. Rendszerető bagoly volt, estéről-estére megjelent, felborzolt tollakkal ücsörgött a törzs mellett és fújta az éjszakán áthasító, szomorkás énekét. Múlt nyáron Somogy megyei nyaralónkban is módom volt megfigyelni azt, hogy a fülesbagoly, mint afféle öregember, szokásainak rabja. Az a madár estéről-estére, szinte percre pontosan érkezett meg mindig ugyanabból az irányból, majd letelepedett a közeli nyírfa ívbe hajló, felkopaszodott ágára. Ült egy darabig, tudós komolysággal forgatta kerek fejét, a jó fényerejű, 8×56-os keresőtávcső pedig még a tücsökdalos, augusztusi késő estében is szépen mutatta a madarat. Aztán ahogy jött, néma árnyként felrebbent és elvitorlázott a közeli mezők irányába. Ideje volt, várták a nyár végén tartalékot gyűjtő, óvatlan, kövér pockok.
Ma, miként minden más idehaza előforduló bagolyféle, az erdei fülesbagoly is védett. A múlt század első felében a varjak vadászata során a fülesbagolynak sok fészekalját kilőttek, mivel gyakran költ elhagyott varjúfészkekben, alulról pedig nem látta a dúvadat irtó, oktalan puskás, hogy mi költ a magasan a lombkoronába rakott, szedett-vedett ághalomban.
A fülesbaglyot egyébként nem riasztja az emberek közelsége. A telet sokszor a településekre húzódva, általában örökzöldeken bandázva vészelik át. Egy-egy fenyőn nem ritkán több tucat egyed is nappalozik, majd sötétedéskor vadászatra indulnak. Budakeszin egyszerre a legtöbb fülesbaglyot a Meggyes utcában láttam. Hűlő, késő őszi estén a felvégről, vendégségből ballagtunk hazafelé, amikor a járda mellet sorjázó, lombjukat már hullogató fák egyikén, nem messze az utcai lámpától nagy huhogásra lettem figyelmes. Fél tucat fülesbagoly tanyázott a fán, mocorogtak, egymást szólongatták, felelgettek, mint afféle öreg papok, zsémbesen zsinatoltak a lombkoronában. Feleségemmel hosszú percekig figyeltük a baglyokat, és bár nem lehetett panaszunk a vendéglátásra, abból az estéből máig csak erre emlékszem.
A faj elterjedési területe hatalmas, Eurázsia és Észak-Amerika mérsékeltövi területein mindenhol előfordul, sőt, még Észak-Afrikában is megtalálható. Az Ázsia északi tájain költő állományok Kelet-Kínában, Észak- és Dél-Koreában, és Észak-Indiában telelnek. Európa hidegebb, északi területeiről a baglyok délre húzódnak telelni; a magyarországi állomány áttelel, de sok északi vendég is előfordul ilyenkor nálunk.
Az erdei fülesbagoly hazánkban általánosan elterjedt, de a magasan fekvő, zárt erdőket elkerüli. Évente egyszer költ, viszonylag korán, már márciusban teljes a fészekalja. Egy átlagos fészekalj 5-6 tojásból áll. A hím nem költ, csak a táplálékszerzésben segíti a tojót. A fiókák még jóval röpképességük előtt elhagyják a fészket, és a közeli fákon üldögélnek. Ebben az időszakban a kis baglyokra számos ragadozó jelent veszélyt (róka, nyest, héja és egerészölyv), hiszen a gyámoltalan madarak könnyű prédául szolgálnak.
Az erdei fülesbagoly madarakat, hüllőket, kétéltűeket és ízeltlábúakat is fogyaszt, de táplálékának túlnyomó részét – az eddig ismert adatok szerint 85-95 százalékát – kisemlősök alkotják. A baglyok éjszaka szerzik a táplálékukat. A sötétben egyrészt hatalmas szemeik, másrészt kiváló, az emberénél tízszer érzékenyebb hallásuk segíti vadászatukat. A laza tollazatnak és az evezőtollak finom szerkezetének köszönhetően hangtalanul repülnek, így áldozataik nem érzékelik a bagoly közeledését.
Képzeljük el a nyugodtam szöszmötölő pocok meglepetését, amikor a végzetes pillanatban észreveszi a semmiből felbukkanó, néma árny közeledését.
Az erdők látogatottsága, az erdei sportolás, kirándulás, túrázás az elmúlt években szinte ugrásszerűen növekedett, a Pilisi Parkerdő 2021-ben 32 milliót meghaladó látogatási alkalmat rögzített. Ezt a fokozott terhelést erdeink úgy tudják tartós károsodás nélkül elviselni, ha az erdőlátogatók fokozottan figyelnek az erdei ökoszisztéma védelmére. A Pilisi Parkerdő az Erdők Nemzetközi Napján az Erdőbarát Rendezvény Program elindításával kívánja elősegíteni és támogatni a természeti értékeinket óvó erdei programok szervezőit és résztvevőit.
Az erdők ökoszisztéma-szolgáltatásainak, ökológiai rendszerük stabilitásának fenntartása az erdőgazdálkodás alapvető célja és feladata. A fenntartható erdőgazdálkodásnak az erdővel kapcsolatos, egyre növekvő társadalmi igények – sportolás, rekreáció – kielégítése is része. Az utóbbi években azonban nem csak az erdőlátogatások száma nőtt meg, hanem jellegük is megváltozott: a kevesebb, ám nagyobb létszámú rendezvényt kisebb létszámú, ám jóval gyakoribb események váltották fel, ami fokozódó és állandósuló terhelést okoz az erdőknek.
Amikor egy új vadállat érkezik a Budakeszi Vadasparkba, a kötelező vizsgálatok után állatgondozóink azonnal elkezdik az állat beillesztését az új környezetébe. Ennek eszköze a rendszeres foglalkozás, vagyis az állattréning, amely során új jövevényünk a zökkenőmentes és kiegyensúlyozott vadasparki élethez szokik hozzá.
Mi várható a rendszeres tréningeknek köszönhetően?
Megtanulja, hogyan legyen együttműködő, türelmes a kifutóban élő fajtársával, amely megteremti a békés együttélést.
Elsajátítja azokat a feladatokat, amelyek a stresszmentes állatorvosi vizsgálatok elvégzését teszik lehetővé. Ha kíváncsi vagy, hogyan zajlanak az állatorvosi tréningek, oldalunkon további érdekességeket találsz: https://budakeszivadaspark.hu/allatorvosi-trening-a…/
Lehetővé válik, hogy a látogatók közelebbről is megismerhessék a nálunk élő vadállatokat.
A tréningek során alkalmazott ismétlődő feladatok, pozitív megerősítés, a következetes munka mind-mind a fogságban élő állatok nyugodt életét hivatott biztosítani.
Hálásan köszönjük annak az elszánt pár embernek és gyermeknek, akik az eső és a hétköznap reggel ellenére eljöttek a Nádas-tó medertakarítására a mai nap.
Március derekán járunk. „Selymit a barka már kitakarta”, de nap nap után fagy karmolja még az erdőt, így a som sárga virágára még várni kell.
Odafent, a magasban, a meghökkentően kék ég színfala előtt két párba állt egerészölyv csapong. Eltávolodnak egymástól, majd élesen fordulnak, összekapnak, az egyik megbillen, mintha fájdalmasan zuhanna, pedig csak játék az egész – méghozzá szerelmi játék! Kicsit távolabb egy hollópár, egyikük csőrében jókora szöszcsomó, fészekanyag lesz belőle a hamarosan kikelő, gyámoltalan, csupasz hollófiókáknak. A dicsőséges élet kincseit csodálva lépkedek a budakeszi mamutfenyők mögött elterülő, bozótos mezőn, amikor szinte a lábam alól, a frászt hozva rám felrebben egy fácánkakas. Csattogó szárnycsapásokkal emelkedik, húzza maga mögött méretes farktollait, kicsit igyekszik még, majd kiterjesztett szárnyakkal vitorlázva ereszkedik a tavalyi száraz fű közé. Leszáll, és messze hangzik rikoltása: kráááá-katt!
Szívverésem lassan visszatér a normál ritmusba, s rögtön deres pofájú, vén Hunor kutyámat kezdem korholni, mondván… nekem kellett volna észrevennem a fácánt?! Én vagyok a vizsla, he?! Ártatlan képpel néz rám vén barátom, aki eleve vert helyzetben volt, mert a tarkómat hűtő szél nem neki kedvezett, amúgy pedig 14, vizslabecsületben megélt éve után már afféle „büszkefülű” jószág lett, csak azt hallja meg, amit akar, de leginkább már azt sem.
Aki járja a mezőket, az erdőszélek zsombékos, bújós gyepeit, bizonyosan járt már úgy, hogy a fácán csak az utolsó pillanatban rebbent fel előtte – szinte rálépett a madárra! Mert a fácán bizony vérbeli baromfi, tudományos besorolását tekintve a tyúkalakúak rendjének büszke tagja. Ehhez igazodva mindig inkább gyalogol, fut, bújik, bízik rejtőszínében, settenkedő tudományában s csak a legutolsó pillanatban rebben fel, akkor is csak rövid szárnyalásra, alig emelkedve, rögvest megfelelő leszállóhelyet keresve.
A fácán nem őshonos madár a Kárpát-medencében, de oly régen él már velünk, hogy ide tartozik. Szemre tetszetős, gazdasági haszna pedig meglehetős.
Európába feltehetően az ókorban telepítették be, jelenleg a legfontosabb apróvad Magyarországon. A XIX. századig a colhicus alfaj élt hazánkban, később telepítették be a nyakörvös alfajokat, melyek idővel dominánssá váltak a hazai állományban. A Kaukázustól keletre, Ázsia jelentős részén előfordul. Mivel kedvelt apróvad, a világon nagyon sok helyen megtelepítették. Hazai viszonyok között bárhol előfordulhat, a zárt erdőket és a tartósan nedves területeket kerüli. Természetes körülmények között 12-18 tojást rak egy földbe kapart mélyedésbe, amibe a fészek közvetlen környékéről puha növényi részeket kapar. A fiókák 24 nap kotlás után kelnek ki. Csak a tyúk vesz részt a fészekhagyó csibék felnevelésében. Poligám madár a kakashoz több tyúk is tartozhat. A csibék kezdetben, más tyúkalakúakhoz hasonlóan főleg magas fehérjetartalmú, állati eredetű táplálékot fogyasztanak, később egyre nagyobb szerepet kapnak étrendjükben a magvak, hajtások, bogyók és egyéb növényi részek.
A fácán az ország egész területén gyakori, mert a vadásztársaságok minden éven nagy számban bocsátanak ki zárt térben tenyésztett madarakat. A kakas október és február között vadászható, tyúk csak tenyésztett állományból származó egyedek kibocsátása esetén.
Valaha elképesztő egyedszámban élt a fácán Magyarországon! Világjáró magyar írónk, Széchenyi Zsigmond hazai vadászatainak emléket állító, „Ünnepnapok” című, kiváló könyvében ír az annak idején Tótmegyeren rendezett, világhíres apróvadvadászatokról. Elbeszéli, hogy amikor 1938-ban Indiában járt, a dúsgazdag bikaniri maharadzsa arra kérte, valamiképpen intézze el, hogy elismert sörétlövőként részt vehessen a nevezetes, tótmegyeri vadászaton. Márpedig ha a bikaniri maharadzsa is Tótmegyerre vágyott…! A birtok területe mintegy húszezer katasztrális holdon, a Nyitra és a Vág folyók közé esett. Földesura tudatos gazdálkodással, odafigyelést és pénzt nem sajnálva gyarapította világra szóló apróvad állományát. Akkoriban még nem a monokultúrás növénytermesztés, a műtrágyázás és a gyilkos vegyszerezés határozta meg a szántóföldi gazdálkodást, amit sokkal inkább természetközeli szemlélet uralt, mint manapság, amikor kizárólag a profitráta határozza meg a földtulajdonosok többségének döntéseit. Széchenyi színesen írja le az évente sorra kerülő társas vadászatot, melyen nyolc-kilenc meghívott, príma puskaforgató vett részt, akik szűk 20 nap alatt – a legeredményeseb, 1933-as esztendőben – 37.563 apróvadat ejtettek el, amiből 10.723 darab volt a fácán. Ne felejtsük el, hogy a vadásztatás akkoriban, miként ma is, a gazdálkodás egyik formája volt, aztért óvták, etették, tenyésztették a vadat, hogy a birtokolt terület egészséges ökológiai egyensúlyát megtartva, hasznot termeljenek. Nyilván a tótmegyeri birtokos éves gazdálkodási tervének is része volt a temérdek elejtett, majd értékesített, konyhára szánt vadból befolyó jövedelem.
Mára már híre-pora sincs a valaha volt, bőséges magyar apróvadállománynak. A magyar vidéket uraló, végeláthatatlan, busás hasznot hajtó, kukorica és napraforgó „tengerekben” szinte semmi nem él meg. A fogoly jóformán kipusztult, a megmaradt apróvad, a fácán, a nyúl az erdősávokba, az itt-ott parlagon hagyott rétekre, zsombékosokba szorul vissza.
A fácán állománya is ritkul, aminek egyes pusztítóan ostoba – nem ritkán a vadászattal, vadgazdálkodással hivatásszerűen foglalkozó – emberek azzal igyekeznek gátat vetni, hogy a rájuk bízott területre mérgezett csalétkeket helyeznek ki, ezzel százszámra irtják, ritkítják a természetes ragadozók, ölyvek, kányák, rókák állományát. Ezek a sötét senkik úgy gondolják, hogy a kampós csőrű madarak miatt kerül puskavégre egyre kevesebb fácán. Pedig a valóság az, hogy a ragadozó munkája része a természetes szelekciónak, a héja, a kánya csak az ügyetlen, satnya fácáncsibét kapja el, amiért aligha kár, hiszen az erős, rátermett madár felnőve tovább örökíti értékes tulajdonságait, erősítve ezzel az adott terület populációjának génállományát.
Vagyis ezúttal is beigazolódik, hogy a természetnek csak egyetlen élőlény képes igazán ártani – az ember.
Az árnyékos zugokban még őrzi az erdő az utolsó hó nyomait, de egykettőre eltakarodik az is. Nekifeszülhet még a tél, de aki érti az ébredő élet jeleit, tudja, hogy marhat még a fagy, verheti a tájat a jeges zegernye, a zimankó már végképp vesztésre áll. A mogyoró hosszú barkákat eresztett, a szomszédom eresze alatt a verébség szorgos munkában van, gyűjtik a gallyat, rakják a fészkük vázát, majd meleg otthonná alakítják azzal a sok gyapjúszösszel, amit kutyáink az alájuk rakott, régi, molyette csergéből széjjelszórtak.
A még mindig járvány nyomorította, 2022-es esztendő második havának 4. napját mutatja a kalendárium, amikor Budakeszi mellett, a Tábori útnak is mondott, széles csapáson meghallom az idei első libákat. Talpam alatt sár, felettem a szikrázóan kék ég, amit új évszakot ígérő fénnyel hint be a mind magasabban járó Nap. A libák észak-keleti irányba tartanak, magasan járnak, s a libaregulához igazodva, tágan nyíló, széles V-alakban haladnak. Az elöl haladó madár máig alig ismert, de tévedhetetlen tudással „töri” a levegőt, tartja a megfelelő irányt, majd fáradva hátrébb sorol, a többiek léghuzatán, kevesebb erőfeszítéssel utazik tovább, átadva a helyét a következő, pihentebb libának. És így megy egészen az északi tundrákig, ahol majd elérkezik a szerelem, a tojásrakás és a fiókanevelés ideje. Sietni kell! A korán érkezők a legalkalmasabb helyen verhetnek tanyát, s aki jobban indul az élet könyörtelen versenyében, az biztosabban érhet célba.
Fotó: nagy lilikek (Hortobágyi N.P.), Szigeti Balázs.
Sokan csodálkoznak azon, hogy egyes madarak már a csikorgó, kopogós fagyban fészket raknak és állhatatosan kotlanak tojásaikon még akkor is, ha vastag, kora tavaszi hó takarja a fák ágait. Azért van ez, mert a madarak nem az időjárással, hanem sokkal inkább magával az idővel harcolnak. Érzékelik a napok hosszabbodását, és a fajfenntartás sürgető parancsának engedve munkához látnak, mert idő kell a költéshez, idő az egy-két fészekalja fióka felneveléshez, és aki előbb kezd hozzá, annak utódai erősebben, felkészültebben vágnak neki a következő télnek, vagy éppen a Tanzániáig, esetleg Dél-Afrikáig tartó, madárpróbáló őszi vándorlásnak. Mindinkább megalapozott megfigyelés, hogy a hazai fehér gólya állományból a nyárutón egyre több madár nem indul útnak Afrika felé, itthon maradnak, – egyre inkább okkal – bízva az enyhe, eltaknyosodó telekben. Mert aki kitart és úgy lesz tavasszal első, hogy el sem megy, az megspórolja a sok ezer kilométeres vándorlással elhasznált életenergiát, az elsőnek választhat magának fészkelőhelyet, és persze elsőnek jelölheti ki az élelemgyűjtés szempontjából kulcsfontosságú területet, a revírt.
De a libák nem ilyen spórolós fajták. Ősszel a csontrepesztő, lélekfagyasztó fagyokat hozó, északi területekről dél felé indulnak. Nagy csapatokban zúznak a késő őszi bádogégen, s gyakran csak az egymással folyvást kapcsolatot tartó, beszélgető madarak hangjából vesszük észre, hogy éppen felettünk járnak. Budakeszi egén is rendszeresen húznak, én többnyire ősszel, dél-nyugati irányba tartva figyeltem meg őket. Meglehet, egyik legfontosabb telelőhelyük, a tatai Öreg-tó felé tartanak ilyenkor, ahol tízezrével gyűlnek össze. A leeresztett mederben biztonságban éjszakáznak, majd hajnalban mennydörgést idéző robajlással, egyszerre indulnak el a környező kukorica tarlókra táplálkozni. Alkonyatkor pedig ugyanígy visszatérnek a tóra, újra összeverődik a vadlúd sokadalom. Aki egyszer látta ezt a csodát, aligha felejti el!
Fotó: nyári lúd (Tiszaalpár), Szigeti Balázs.
De most tavasz készülődik éppen, és a ludak északra tartanak. A korábban közismert vetési lúd helyett ma már egyre gyakrabban hallhatunk a tundrai és a tajgai ludakról. Az újabb kutatások alapján a korábban egységesen vetési lúdként (Anser fabalis) kezelt fajt ketté bontották. Az elsősorban a nyugat-szibériai tundrákon (vagyis északabbra) költő madarakat tundralúdként (Anser serrirostris), míg a tőle délre és nyugatra, egészen Skandináviáig, az erdős tajgán költőket tajgalúdként (angol tükörfordítás), a magyar nevezéktanban vetési lúdként (Anser fabalis) különítjük el. Hazánkban közülük leginkább a távolabbról érkező tundraludakkal találkozhatunk.
Eurázsia északi részén, a tundra- és a tajgaövben egyaránt elterjedt. Vizes élőhelyeken költ, fészkét növényi anyagokból építi és pehelytollaival béleli. Alfajtól függően fészekalja 4-7 tojásból áll. A kislibák egy hónap alatt kelnek ki és további két hónap telik el, mire röpképessé válnak. A család ezt követően, egészen a következő tavaszig, összetart. Mint a ludak általában, ez a faj is elsősorban fűfélékkel táplálkozik. Nálunk ősszel, nevéhez híven, jórészt szántókon táplálkozik, kipergett kukoricát szedeget és friss növényi hajtásokat legel.
Hozzá igen hasonló a nyári lúd, amely a házilúdfajták többségének őse. Neve arra utal, hogy nyáron, költési időben is megfigyelhető Magyarországon, szemben a többi vadlúddal, melyek nem költenek nálunk. Emlékszem, egyszer a Kis-Balatonban fekvő, Kányavári-szigeten tündöklő nyárban kiáltott ránk egy nyári lúd, máskor meg a Velencei-tavat kerékpárral kerülve figyeltem fel egy meglepően bizalmas, az út mentén legelésző csapatukra.
Fotó: nyári lúd (Tiszaalpár), Szigeti Balázs.
A nyári lúd hazai állománya a sok évtizedes védelemnek és vadászati tilalomnak köszönhetően napjainkra jelentősen megerősödött, így újra vadászhatóvá tették. Ősszel a hazai állomány mellé északról érkeznek vendégek, a tél beálltával együtt vonulnak dél felé. Kis csapatai rendszeresen áttelelnek.
Eurázsia jelentős részén elterjedt faj, a többi lúdfajnál délre népesíti be a vizes élőhelyeket. Nagyon korán kezdi a költést, gyakran már márciusban kotlik. Nádasokban, mocsarakban költ, nagy alapterületű fészkét általában nádból építi. Fészekalja legtöbbször 5-6 tojásból áll, de előfordul, hogy több tojó azonos fészekbe rakja tojásait, ilyenkor a költőpár jóval több kislibát is vezethet. A kotlási idő 27-28 nap. Csak a tojó ül a tojásokon, de a fiókákat mindkét szülő vezetgeti és védelmezi. A fiatalok kéthónaposan már önállóak, nyár közepére a családok nagyobb csapatokba verődnek. Táplálékában a szárazföldi fűfélék dominálnak, de kevés vízinövényt is fogyaszt. Gabonatarlókra és vetésekre is kijár táplálkozni.
Herman Ottó így ír a libáról: „Őszrekelvén az idő, a vadlúd tengernyi seregekbe összeverődve délnek vonúl és egy része eléri hazánkat is, hol az őszi vetéseket tömegével helyen-közön szinte elborítja és ha, mint rendesen egy-egy megszállott helyen kitart és oda rendesen visszatér, a vetés koppasztásával, kitépésével és túlságos gázolásával foltonként érzékeny kárt is okozhat. Ha telünk nagyon kemény és vastag hóréteg borítja a vetéseket, a vadlúd délre vonul és egy része átmegyen még a földközi tengeren is. De mihelyt enyhül az idő, a lúd visszatér. Innen a pásztoremberek helyes jóslása: ha a vadlúd délnek vonul, nagy hideget várhatunk, ha éjszaknak tart, megenyhül a tél is.”
Budakeszi környékén, vizes élőhely hiányában leginkább csak a magasan szálló, vonuló ludakban gyönyörködhetünk. Ám sok évvel ezelőtt, volt szerencsém sok szürke libát itt, a mezőn is látni! Késő őszi, ködös zúzmarás kora reggelen túrázni indultunk barátaimmal a katonasírok felé. A lovaspóló pályát elhagyva, az akácfasorból kilépve szemünkbe ötlött a sok, száraz gyepen tanyázó, méretes madár – a libacsapat! De a lúd köztudomásúan éber madár, ők is észrevettek minket és nagy robajjal, egyszerre kaptak szárnyra, majd összerendeződtek, s az alacsonyan járó, ködszürke felhőkben eltűnve elindultak a melegebb, déli tájak felé.
Illisz L. László
(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)
Vajon Romulusz, a barnamedve meglátja az árnyékát? Közeleg a tavasz vagy még várat magára?
A medve és a farkas látványetetés közben izgalmas néphiedelmeknek járnak utána a Budakeszi Vadaspark munkatársai, majd miután a résztvevők megtanultak mindent, a lovaknak és a szamaraknak lehet kedveskedni némi harapnivalóval.
