Természet

Termetes, zöld hátú madár szorgoskodik a gyepen. Erős farktollaira támaszkodva ül, és ugyancsak nagy munkában van. Hosszú csőrét mélyen a talajba vágja, göröngyöket fordít ki onnan, valamit ás, de csak közelebbről lehet látni, hogy mi célból végzi ezt a kubikos munkát. Turkálása nyomán dühös hangyanépség siet a felszínre, elárasztják megnyitott bolyuk felszínét, igyekeznek elriasztani a betolakodót, aki persze mit sem törődik a dühös hangyasereggel. Hosszú, ragadós nyelvét a rovarok közé öltve bőven eszeget a mérges hangyákból, majd elunva a mókát, felrebben és jellegzetes, hullámzó mozgással elreppen a fák között. „Klü-klü-klü-klüklü.” Hangja messzire üzen az erdőben, olyan, mint ha jót nevetne a felbosszantott hangyákon. Röptében még sokáig látszik fényes, zöld háta, s a feje búbján viselt, élénkpiros sipka.

Két vörössipkásról szól ez az írás. Persze nem az eredeti vörössipkásokról, vagyis az 1848 májusában verbuvált, 9. kassai zászlóalj honvédjeiről, hanem erdeink vitéz, favédő katonáiról, a fent leírt zöld küllőről és a fekete harkályról.

A zöld harkályról, más néven zöld küllőről azért is emlékezünk meg, mert 2021-ben, a közönségszavazatok alapján őt választotta meg az év madarának a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Herman Ottó a „Madarak hasznáról és káráról” szóló könyvében fáradhatatlanul ácsoló, a férgeket kiszedegető, igen hasznos madárnak mondja a zöld harkályt. „…íves röpüléssel szálldos fáról fára és mindég alulról kezdi a felkúszást, keresve a fa elbetegesedett, korhadó részeit, a melyekbe lyukakat farag, hogy a pondrókhoz hosszú nyelvével hozzáférhessen, azokat kiszigonyozhassa. (…) Gyümölcsösökben tiszta áldás, valóságos felcsere a betegeskedő fáknak, azért kíméletet érdemel ” – írta 1914-ben a jeles madarász.

A zöld küllő leginkább rovartáplálékkal, férgekkel, hangyákkal él, ám a hideg idő beálltával gyümölcsöket és magvakat is eszik. Állandó madarunk, nem vonul el melegebb tájakra, de télen kóborolhat. Idős fák meghagyásával segíthetjük, hogy állománya ne csökkenjen. Szinte egész Európában elterjedt, de költ Délnyugat-Ázsiában is. A Budakeszit övező erdőkben is gyakran találkozhatunk vele.  Sík- és hegyvidéken egyaránt megtalálható. Kedveli a ligetes erdőket, fasorokat, városi parkokat, temetőket, ártéri erdőket, de a zárt állományokat elkerüli. Odúban költ, amit maga készít és akár több évig is használ. Évente egy fészekaljat nevel. Rendszerint 5-7 tojást rak. Sokszor nehéz észrevenni, mivel veszély, illetve az őt figyelő ember elől gyakran a fa törzse mögé rejtőzik, a törzs másik oldalán keresgél és eközben időnként oldalt kipillantva tartja szemmel az őt figyelő embert.

A zöld küllő testméretét tekintve leginkább talán a gerléhez lehetne hasonlítani, vagyis a hazai harkályok között kifejezetten méretesnek számít. Ám még nála is nagyobb, leginkább varjú méretűnek mondható az ugyancsak erdeinkben élő, másik nagy fakopáncs, a fekete harkály.

Koromfekete tollazatának egyhangúságát csak piros sipkája töri meg. Zöldkabátos kollégájához hasonlóan ő is messze hangzó, némileg bizonylatanul kezdő, de aztán magasra szárnyaló, „krü-krü-krü-krü” kiáltásokkal véteti észre magát az egyébként csöndes erdőben. És persze azzal, hogy méretes csőrével kopogtatja, nyűvi, faragja a fákat, jókora forgácsokat fejtve ki azokból. Munkáját az erdőjáró ember leginkább ebből veszi észre, no és persze abból, hogy kopogása akár 2-3 kilométerre is elhallatszik. A fekete harkály fő táplálékát fában élő nagyobb testű hangyák, korhadt fákban, tönkökben élő lárvák, pajorok és különféle keményebb testű rovarok (szarvasbogár, cincér, orrszarvúbogár stb.) adják, melyeket inkább a fák törzsén, de a talajon is zsákmányol.

Állománya a természetközelibb, vagyis a beteg, elhalt fákat állva hagyó, illetve a kidőlt, korhadt fákat is megtűrő erdőgazdálkodás hatására örvendetesen növekszik. A zöld küllőhöz hasonlóan ez a madár sem vonuló, télire is erdeinkben marad, hiszen rejtőző, hideg elől bújó táplálékát a kéreg alatt, a korhadó törzseket megbontva a legkeményebb fagyban is megtalálja.

Évente egy alkalommal költ. Költésre általában évről évre ugyanazt az odút használja, melyet minden évben kitisztít, mélyít. Kemény- és puhafákat egyaránt választ költőhelyül, de a belülről korhadó fákban gyakrabban váj odút. Fészekanyagot nem használ, csupán a vésésből származó forgácsra rakja le 4-5 tojását. Mindkét szülő kotlik. A fekete harkály fiókái különböznek a többi hazai harkály fiókáitól abban, hogy amíg a szülők távol vannak táplálékot keresni, addig csendben vannak.

És ha már szó esett nagy harkályaink fanyűvő tudományáról, álljon itt végezetül egy érdekesség.

A fakopáncsok 6-7 méter/másodperces sebességgel képesek csőrüket a fák törzsének ütögetni – anélkül, hogy agysérülést szenvednének. Módszerük ellesése már régóta foglalkoztatja a kutatókat, mert segítségével sokkal hatékonyabb fejvédő eszközöket tervezhetnének az  emberek számára.

Hongkongi és kínai kutatók lassított videófelvételek, röntgenfelvételek és számítógépes szimulációk segítségével vizsgálták a fakopáncsok koponyáját. Megállapították, hogy a fakopáncsot csőrkáváinak eltérő hossza, szivacsszerű koponyacsontjai és fejlett nyelvcsontja védi meg a rázkódástól.

A csőr alatt kezdődő nyelvcsont ugyanis a csőr tövénél kettéágazik, majd a koponyát kívülről megkerülve a homlokon újból egyesül, és amolyan biztonsági övként védi a koponyát kopácsolás közben. A nem egyenlő hosszúságú csőrkávák (az alsó hosszabb) szintén csökkentik a madár agyát érő terhelést. A harkályfélék koponyacsontjában található, szivacsszerű struktúrák ugyancsak a fejre ható erőket oszlatják szét. Mindezeken túl pedig a harkályok koponyáján belül nagyon kicsi a tér az agy és a csontfal között, így a madár fejében a velő nem tud annyira ide-oda rázkódni, mint például az ember esetében.

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Mindenki madarai. Ha megkérdezünk bárkit, hányféle hazai madarat ismer fel biztosan, az első ötben benne lesznek a cinegék. Még a kőrengetegből alig kimozduló, megveszekedett városlakók is ismerik ezeket a madarakat, hiszen az év bármely szakában felbukkannak a parkokban, vagy éppen a buszmegállóban kornyadozó bokrokon, megpillanthatjuk őket a kopasz téli fák ághegyein tornászva, esetleg a tavaszi hajtások között hirdetve, hogy ideje nekiállni a kerti munkáknak, mert emlék már csak a fagy, s ha így van, sürgősen „nyitnikék”.

A cinege az amatőr ornitológusnak is mindennapi, „betevő” madara, hiszen ezek a színpompás, apró énekesek a nyáridő múltával nem kapnak szárnyra, nem indulnak el dél felé a trópusok kövér hernyóit keresni, hanem a zimankós télben is itt maradnak csupasz, lombjahagyott erdeinkben. Az ínséges hónapokban nem ritkán csapatokba verődve járják az erdőt, eleség után kutatva. Magam legutóbb egy terebélyes galagonyabokron figyeltem meg egy tarka társaságot: széncinege, kék cinege és szürke kabátos, fekete tonzúrás barát cinege csipegette a dércsípte, piros bogyókat, és még egy kisebb csapat őszapó is csatlakozott hozzájuk, üdítően bővítve a decemberi madárkínálatot. Cinegéért persze nem kell az erdőig menni, hiszen a madárbarátok által a kertietetőkre kitett eleségen egészen biztosan és gyakran felbukkannak.

A széncinege az egyik leggyakoribb madarunk. Szinte minden élőhelyen megtelepszik, ahol fészkelésre alkalmas odút, vagy más üreget talál, de befészkel a postaládába, a tornác ácsolatának rejtekébe, sőt, megfigyelték azt is, hogy a szemfüles cinege fészket rakott a fa tövébe leásott, locsolásra használatos dréncső mélyére is. Fiókáit többnyire hernyókkal és pókokkal eteti, étlapjukat csigahéjjal egészítve ki, ami a legfontosabb kalciumforrásuk.

Herman Ottó így ír róla: „Hasznosságban és elevenségben ez a czinegék vezére. Nyugtalan, dolgos, hangos és mindig jókedvű; hajnaltól napestig folyton munkálkodó. Megragad az ágacska legvégén, fejjel lefele és vizsgálja a koronarügyet, vajjon nem rontja-é valami gonosz nyű vagy bogár? Megtapad még a falon is, csak egy kicsit ripacsos legyen; búvja az odvakat, zugokat, a hova csak fér és mindenütt üldözi a rovarságot; hozzá mintha sohasem tudna jóllakni, folyton keres és folyton eszik. Nem sokat törődik az emberrel, bátran bejön az eresz alá, néha rászáll még a verőczére is; az ablakdeszkára kerülve benéz a szobába.”

A széncinege télen magvakkal táplálkozik. A hideg hónapokban áttelelését nyers napraforgómag, (nem sózott!) szalonna vagy cinkegolyó kihelyezésével segíthetjük. Jegyezzük itt meg, hogy egy jószívű madárbarát időről-időre kukoricát helyez ki a budakeszi Madárösvény etetőire. Nem vitatva jó szándékát, arra kérem, hogy egyszer óvatosan próbáljon meg elrágni egy szem száraz kukoricát és gondolkodjon el azon, hogy vajon mit tud kezdeni a kavics keménységű maggal az itthon telelő, apró madarak többsége. A kukoricát még a köztudomásúan rettenthetetlen házi baromfinak is megdarálják! A vad madarak közül a lúdfélék, vagy a varjak szedik fel a kukoricát, ám ezek aligha fordulnak elő az etetőkön. Ám ha esetleg a téli hónapok ínyencsége, a sütőtök leves kerül otthon az asztalra, akkor a tök magját bátran ki lehet vinni az etetőre, az éhes madarak az utolsó szemig elfogyasztják! Herman Ottó nem véletlenül említi meg a széncinege egyik idevágó népi elnevezését: tökcinege.

A cinegék téli etetésének egyik legkülönlegesebb módját Fekete István írja le Téli berek című regényében. Amikor a vidéki rokonoknál telelő Tutajos, polgári nevén Ladó Gyula Lajos puskavégre kapja élete első rókáját, a nyúzás után Matula bácsi arra biztatja a városi legényt, hogy a vörös „kabátjától” megfosztott ravaszdit akassza ki a Kis-Balaton nádrengetegében megbújó kunyhó mellet egy fára. Az előbb értetlenkedő legény csodálkozva látja, hogy a fagyott rókatetem zsírját, húsát milyen jókedvűen farigcsálják az éhes cinegék.

A széncinegénél apróbb, de nem kevésbé színpompás dísze erdeinknek, kertjeinknek a kék cinege. Termete ellenére meglehetősen agresszív más madarakkal szemben. Télen csapatosan keresi fel a sűrű nádasokat, a nád magját fogyasztja. Fiókáit kizárólag állati táplálékkal (hernyók, pókok, lószúnyogok) eteti, és az öreg madarak is rovarokkal táplálkoznak. A hideg idő beálltával ők is áttérnek a magevésre. A nálunk költő madarak állandók, míg a tőlünk északabbra költő egyedek nagy számban telelnek hazánkban.

Fekete sapkás rokonához hasonlóan a kék cinege is odúban költ. Városokban, árterekben, zárt erdőkben, gyümölcsösökben, parkokban mindenütt előfordul. Az állomány egy része kétszer költ. A fészek a madár testméretéhez képest igen nagy, melyet többnyire a tojó épít. Gyökér, szalma és fűszál alapra mohából készíti, amit szőrrel bélel ki. A fészekalj olykor igen nagy, 6-14 tojásból áll. A két szülő közösen eteti az örökké éhes utódokat. A fiókáit gondozó kék cinegéről nagy szertettel ír Herman Ottó: „Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.”

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.  )