Hírek

A Budakeszit övező rengeteg erők ideig-óráig még viselik ezer színű, őszi lombruhájukat, de az éjszakák már hűvösbe hajlanak, s a sűrűből kikúszó hajnali hűs légáram akár a dér jeges szőnyegét is ráhúzhatja a szikkadt mezőkre. A nyár tündöklő sugara már csak tűnő emlékfoszlány, csönd üli meg a tájat, csak a holló bús korrogását hallani néha. A költöző madarak már messze járnak. Akik pedig itt maradtak, azoknak éppen nincsen kedve énekelni. Nem most van a dalos szerelemnek ideje, sokkal inkább az ínséggel, vagy akár a pusztulással kell szembe nézni annak a madárnak, amelyik az Adria lágy tele, vagy éppen a Viktória-tó kenyai, örökké forró partvidéke helyett a hazai erdőket választja téli szállásául.

Mert amilyen bőkezű a magyar erdő tavaszól őszig, legalább annyira szűkmarkú télen. A fagy elől biztos menedékbe, kéreg, vagy avar alá bújt a rovarságnak azon része, amely nem bábállapotban, vagy éppen a föld alatt vészeli át a zord évszakot. Nincsen pondró, nincsen csipegetni való, friss rügy, a hullott gyommagvakat vastagon belepi a hó, az erdőt szegélyező bokrokról meg egykettőre elfogy a csipkebogyó, dércsípte kökény, berkenye, galagonya, hiszen az erdő minden lakója éhes és mindennapos a versenyfutás az életmentő kalóriákért.

Ilyenkor a madárnép kénytelen-kelletlen közelebb húzódik a településhez, az éhenkórász magevőket pedig követik a prédáló madarak, héják, karvalyok, mert nekik enni, élni kell.

Ilyenkor jön el a madáretetés ideje!

Amikor 2020 májusában a budakeszi mamutfenyőket övező ligeterdőben – a városvezetés és a BVV Kft. támogatásával – elkészült a Madárösvény, csak óvatosan mertem bízni abban, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Most pedig aligha akad bárki is, aki azt állítja, hogy nem az.

Már múlt év nyarán is jó volt látni, hogy gyermekeiket tologató családokkal, vagy éppen unokáikat terelgető nagymamákkal telt meg az ösvény, az apróságok egyik madártáblától a másikig szaladtak a felnőttek pedig türelmesen olvasták nekik a szöveget, hogy „…ez itt a széncinege, az a vastag csőrű pedig a meggyvágó”. Aztán beköszöntött a 2020-21-es tél, és a színes táblák helyett már az etetők körül sürgölődő főszereplőket is meg lehetett figyelni.

Az elmúlt etetési szezonban a mázsát bőven meghaladó mennyiségű – a BVV Kft által biztosított – napraforgó magot hordtam ki a madárösvényre. Hétről-hétre megtöltöttem az etetőket és közben persze – miként a város többi, arra sétáló lakója – figyeltem a madarakat, hiszen ez a téli madáretetés lényege. Örömmel töltött el az is, hogy az átadás óta semmiféle rongálás nem történt a madárösvényen. Mindössze egy etetőt loptak el. Amikor a fogyatkozást felfedeztem, magam elé képzeltem a tolvajt, amint azon morfondírozik, hogy „…igazán melegszívű, derék ember vagyok, én is etetem majd télen az éhező madarakat, megyek is, hamar lopok egy ehhez remek etetőt!” Mondják, hogy sokunkban akár több ember is élhet, az etetőt elorzó honpolgárban legalább kettő.

Tévedés azt gondolni, hogy azért kell télen etetni a madarakat, hogy ne pusztuljanak éhen. Az evolúció során megtanultak tökéletesen alkalmazkodni környezetükhöz, vagyis a télire itt maradó madarak beérik azzal, amit a természet télen kínál nekik. Persze megesik, hogy egyik-másik madár alul marad a januári zegernyével vívott küzdelemben. De pusztulásuk is része a természet rendjének, mert a gyengébb, elhulló egyedek tavasszal már nem választanak párt, nem nevelnek fiókákat, hiszen ez csak a túlélő erősek joga lesz, s így ők örökíthetik tovább kitartásukat, rátermettségüket, őrizve ezzel a populáció genetikai állományának színvonalát. Így a természetben a pusztulás is a fenntartható életet szolgálja.

Sokkal inkább azért etetjük a madarakat, hogy a közelünkbe csalogassuk őket. Egyrészt igaz, hogy madarat lesni, lopakodva kukkerrel figyelni nem mindennapi mulatság, de éppen ennyire igaz az is, hogy a területre szoktatott madárság – ha nem vonuló, mint például a budakeszi mezők fölött télen nagy csapatokban szálló, Skandináviából érkezett fenyőrigók – hajlamos tavasszal helyben maradni. Márpedig a madarak tavasztól őszig igen nagy hasznot hajtanak az erdőben és persze a kertekben! A fészkelő cinege, zöldike, tengelic napkeltétől napszálltáig gyűjti éhes porontyainak a gyümölcsfáinkat megrontó pondrókat, rovarokat, de ugyanezt teszik a rigók, a levelek fonákjáról a tetveket gyűjtő, csapatban járó őszapók, nem is szólva az etetők környékén ugyancsak felbukkanó harkályfélékről, vagy a csuszkáról, amely telente ugyancsak rájár a kihelyezett napraforgó magra.

Vagyis érdemes etetni a madarakat. S ha október végén, november elején hozzáfogunk ehhez, akkor ne is hagyjuk abba következő április végéig, a rendszeres fagyok elmúltáig!

Álljon itt néhány tanács arról, mikor és mit adjunk, illetve mit ne a madaraknak:

• az etetési időszak az első tartós fagyok beköszöntétől ezek megszűnéséig, december elejétől március második feléig tart;
• eleségként bőven elegendő fekete napraforgót kitenni;
• emellett adható gyümölcs (alma és olyan szedhető bogyók, mint a vadszőlő, borostyán, tűztövis, nyugati ostorfa);
• akár némi állati zsiradék (elsősorban kacsa-, liba- és sertésháj) is;
• az etető madarai nem élelmiszerhulladék-megsemmisítők, ne adjunk nekik ételmaradékot, ne kísérletezünk velük;
• az etető mellett itassunk is (pontosabban érdemes az egész évben működtetett itató mellett elkezdeni decemberben az etetést), több faj számára a téli ivó- és fürdőhely jelenti az igazi vonzerőt.
• a költési időszakban, a fiókák kikelését követően ne etessük a madarakat, mert ez a mag eleséget megemészteni nem képes fiókák tömeges kínhalálát, funkcionális éhen pusztulását okozza.

Az etetést természetesen idén télen is folytatom a Madárösvényen. És arra biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt a saját környezetében! Nem kell ehhez etetőt lopni, megteszi egy faágra kilógatott PET-palack is, amelyre az aljától fél arasznyira lyukat vágunk, éppen akkorát, hogy az éhes madarak a fejüket bedugva hozzáférhessenek a magokhoz. Örüljünk a verebeknek is, hiszen manapság már aggasztóan kevés van belőlük! És ne haragudjunk a karvalyra sem, ha nagy néha lekap egy-egy énekest az etető közeléből. Így van ez rendjén.

Dr. Illisz László