Helytörténet

Budakeszi rejtőzködő múzeumai – 2. rész A Farkashegyi repülőtér

Ez a négy részre tervezett cikksorozat bemutatja Budakeszi rejtőzködő múzeumait, melyek a helyi térképeken sem találhatóak, mégis lehetséges megtekintésük. Létezésük alapját – és jövőjüket csakis a megszállott lelkesedés biztosítja – talán még egy darabig. Múzeumot írtunk, ami mennyiségi és minőségi tekintetben is túlmutat a gyűjtemény definícióján.

Ahogy megpillantottam a Farkashegyi repülőtér kifutópályájának PIPER típusú repülőgépét, azonnal szemembe ötlött az oldalára festett, 75 éves születési évére utaló díszítő kalligráfia. Rögvest párhuzamot vontam motorkerékpárom háromnegyed évszázados jubileumi afrikai/ szaharai) utazásával… azaz pontosabban azon több hónapos vergődés műszaki meglepetéseivel. Akkor azzal a viccel vigasztaltam magam, hogy azért vagyok a szerelések olaj ától fekete, hogy a helybeliektől ne üssek el. Azonban az eddigelé általam megélt légi üzemzavarok mégiscsak más természetűeknek mutatkoztak, legalábbis a „műszaki pihenő” (ahogy a Szoc. Néphadseregnél szépítették) parkolóhely keresését illetően. Meditálásra sok időm nem volt, hiszen oktatóm máris bevont a felszállás előtti ellenőrzésekbe. S mivel én magam is csak alig egy évtizeddel voltam fiatalabb a gépnél, így megfeszített figyelemmel kellett kísérnem a sárkányellenőrzéstől egészen a motor próbajáratásáig minden műszaki rituálét, nehogy gúny tárgya legyen veterán életkorom, ami a gépnél dicsőséget, az embernél viszont kínos reflex szituációkat jelent. Oktatóm vigasztalt, kijelentve, hogy amíg ő a lábát annyira a nyakáig tudja emelni, hogy beszálljon a csővázas gépbe, addig ő is repülni fog. Utolsó mozzanatként gyújtásellenőrzést végeztünk, a pilóta szemmel lenézett „fogyasztói” személyautókkal szemben ugyanis a repülőnek hengerenként két gyújtóberendezése van, melyeket egyenként kell bekapcsolni, közben nézve a fordulatszámmérő műszert. Bemelegítettünk, majd a pancserok kétkedésével nekirohantam a szemben magasodó hegynek. Igyekeztem a rohamosan közeledő szikláknak a respektet megadni, de minden felszállásomkor azért visszagondoltam arra a kínos benzinömlésre, mely pár évvel korábban egy másik veterán géppel esett meg velem. A veterán gépekkel való repülés szépsége azonban mindenért kárpótolt.

Nem tagadom, szívből utálom a digitális technikát, így megváltás nekem nézni a szelencés, teljesen billmentes magasságmérőt, a mechanikus fordulatszám-számlálót, a Deprez rendszerű Ampere-mérőt, a Bourdon-csöves manométert, meg a többi analóg repülőgép-műszert. A gép uralása – ami digi eszköznél teljes képtelenség – itt megvalósul! Mindenben én döntök, üzemzavar esetén minden szerkezeti elemet átlátok, meg tudok javítani.
A gép a barátom, nem műanyag burkolatokba bújtatott dizájnolt, bonthatatlan blokk. A levegő arcomba csap, szemben a „fogyasztói” repülés inkubátor hatásával.
Persze csodák nincsenek, az analóg berendezések is elromolhatnak. Mondjuk ki őszintén: a légügyi hatóságok nincsenek elragadtatva a repülés eme módjától. De miért írom ezt? Azért, hogy a kedves olvasót biztassam, hogy amíg lehetséges, látogasson ki a repülőtérre mint múzeumba! A pilóták kedvesek és a gépek megnézhetőek – de egyre kevesebb van ezekből a muzeális gépekből.

A kétfedelű AN-2-es gépeknek is bizonytalan már a szereplése, 2021 nyarán mégis volt olyan este, mikor méltóságteljes dübörgéssel három indult a szúnyogirtásra – egyenként ezer lóerővel. Ezek a gépek szintén háromnegyed évszázadosak, és különlegességük még az is, hogy mindmáig a világ legnagyobb egymotoros repülői. Ennek dacára vezetésük oly könnyű, hogy egy jó képességű kisiskolás is egyenesben tudja őket tartani, ellentétben amikor a szúnyogrém rácsap a permetezendő területre! Ehhez viszont kellenek azok a bámulatos reflexek és tapasztalatok, melyeket egy életen át lehet csak megszerezni. Azonban micsoda élmény a repülőgépből felnézni a margitszigeti víztoronyra! A nagy repülőmúzeumoknak e gépek féltett kincsek, míg nekünk, budakeszieknek megszokott látványt jelentenek!
De folytassuk a felsorolást! Utoljára még a GERLE kópiájával vidám balatoni repülést tudtam tenni, de sajnos ma már nem itt állomásozik. Az eredeti változat csillagmotorral épült, a kópia korszerűbb motort kapott. 1933-ban a kétfedelű géppel Afrika-repülést végeztek, melyről könyv is megjelent. A STORCH nevű repülőgép többször is beírta a nevét a világtörténelembe, bár sokaknak kellemetlen emlékeket okozva. Ez volt az a repülőgép, amely a támadó német páncélos ékek előtt az országútról is fel és le tudott szállni, értékes információkat közölve.

Nevét hírhedtté tette, hogy ezzel a géppel bravúros módon lopták el Mussolinit a fogságából, egy hegytetőről! Műszaki-piló-tai szemmel nézve roppant izgalmas történet, ahogy a körülzárt Berlinből – mint utolsó német le- és beszálló gép – Hitlert akarta kimenteni. Az akció a találatok dacára sikerült, de szerencsére a megátalkodott vezér makacssága miatt nem hosszabbodott ezért a háború. 75%-ban kicsinyített változata az eredeti gépnek majdnem minden jó tulajdonságát hordozza az eredetinek. Felsőszárnyas, oly jóindulatú, hogy minden pilótanövendék álma lehet. A Farkashegyi repülőtéren bemérték, és 23 méteres nekifutás után a levegőbe emelkedett.

A műrepülés budakeszi csodálói bizonyára emlékeznek még arra a HA-XCB jelzetű vörös gépre, amely nagyszerű háton repüléseivel, loopingjaival felidézte az első világháborús filmek légi csatáit, ingyen cirkuszt kínálva. A vászonborítású, kétfedelű gép kilenchengeres csillagmotorjával gyönyörű mélyrepüléseket végzett – amíg utol nem érte a végzete. Azonban egyfelől a szerencse kegyeltje volt, másfelől pilótája is kiváló képzettséggel bírt: átszakított három darab kétcentis nagyfeszültségű vezetéket, tíz helyen kigyulladt, majd mégis emberi sérülés nélkül tudott landolni. E sorok írója is egy évig restaurálta, majd a gép tavaly Németországba került. A cikk írásakor is repül még kétfede-
les gép itt Budakeszin, de az túragép. Repülőterünk felett hétvégenként átrepül az 1949-es gyártási évű két-motoros LI-2-es, mely a világ egyetlen repképes példánya. Ugyancsak Budaörsről szokott startolni légterünkbe a kétfedeles PO-2-es, melynek az előbbinél is jellegzetesebb, mély dübörgő csillagmotor hangja minden más géptől elüt: ez is a világháború alatt is használt típus. Végezetül e gondolathoz kapcsolódva a bevezetőben említett PIPER gép hivatásos pilótájának szavaival búcsúzom: „Munkám a repülés, de az igazi repülési élményt itt Budakeszin tudom csak átélni”

A szöveget az Ívfény Múzeum/ Budakeszi munkatársai állították össze a gépek tulajdonosainak/ pilótáinak segítségével

Budakeszi Hírmondó 2022 január

Megosztom a cikket

Budakeszi rejtőzködő múzeumai

Ez a négy részre tervezett cikksorozat bemutatja Budakeszi rejtőzködő múzeumait, melyek a helyi térképeken sem találhatóak, mégis lehetséges megtekintésük. Létezésük alapját – és jövőjüket csakis a megszállott lelkesedés biztosítja – talán még egy darabig. Múzeumot írtunk, ami mennyiségi és minőségi tekintetben is túlmutat a gyűjtemény definícióján.

A tárgyalandó helyek közül egy -a reptéri – 2020-ban már feloszlott, mégis tárgyaljuk egykori értékei miatt, valamint, hogy emléket állítsunk. Bemutatjuk továbbá a Csanády-féle Csepel Múzeumot és az Ívfény Múzeumot is. Kezdjük azonban a sorozatot a Móser-féle Porczellán(szigetelő) Múzeummal. Mielőtt azonban ezt megkezdenénk, idézzünk fel egy beszámolót a csepeli WM művek egyik tetőszerkezetéről visszatérő munkatárs (SZ. G.) beszámolójából:

„Már sötétedett, de a gyűjtők, más által soha meg nem értett szenvedélyével másztam a repeszgránátok által kilug-gatott, rozsdás vastraverzeken felfelé. Remegett a lábam, 67 éves életkorban a mutatványra akár büszke is lehettem volna, ha nem riasztanak a talpam érintésétől minduntalan lepotyogó korrodált vasdarabok, madárfészkek, koromrögök. Noha már három emeletnyi ablaksort magam alatt hagytam, de még kb. kétemeletnyi összegörbült, »L« vasakból összeszegecselt oszloparabbal kellett megbirkóznom, hogy elérjem az oszlopok tetejére pántolt, forrón áhított, egzotikus porcelán csigákat. Ezek tartották az első világháború előtt kiépített telephon- és telegraph kábeleket, majd a második háború alatt megtol-dották a sziréna- és (a bombázások után) tűzriasztó bronzvezetékekkel. Egy pillanatra karomon lógva megtorpantam, mert érthetetlen módon a fejem felett egy laposvas akadályozott. Érdekes módon ezt a statikai szerkezetbe sehogy bele nem illő elemet fakockákra csavarozták.

A szürkület sürgetett, nem sokat foglalkoztam az akadállyal, gyorsan lábbal körültekertem, s felhúztam magam rá. Végre elértem az évszázadon át tartó széntüzeléstől elfeketedett szigetelőt. Fél lábon állva, egyik kezemmel megtisztítottam, s határtalan elégedettséggel láttam, hogy a Zsolnai gyár jelzetét égették bele. Mielőtt letekertem volna, szusszantam egyet, diadalittasan lenéztem az oszlopsor tövében várakozó kollégákra, meg gyönyörködtem az enyészet többszáz méterre nyúló olyan panorámájában, melyről tudtam, hogy nem sok ideje van még hátra. Beszakadt tetők, megvakított gyárablakok, elpusztított csarnokok, felrobbantott gyárkémények csonkjai – ez maradt Weiss Manfréd büszke üzeméből. S ekkor egy bizarr fénylő pontra fókuszáltam. Alant a futódaru áramszedő sínjének feszültségjelző lámpája égett!

A daru évtizedekkel ezelőtt megállt, de valahogy elfelejtették feszültségmentesíteni! Ekkor hasított belém a felismerés: én a 380 Voltos sínjét markoltam meg! Lenéztem, s láttam, hogy pont az én oszlopom előtt lógott bágyadtan mindhárom áramvezető sín, végtelen szerencsémre nem volt összeköttetése a további vezetékekkel. Mikor leértem, újraszületettnek éreztem magam”

A fenti, igaz történet mutatja, hogy a historikus porcelán szigetelők gyűjtése sok nehézséggel jár. Mégis az a néhány tucat érdekes ember a világon, aki erre adja a fejét, sok élménnyel lesz gazdagabb. Mindez kaland, technikatörténet, történelem, romantika?

Rendszeresen találkoznak, cserélnek, élménybeszámolókat adnak egymásnak. Vannak múzeumaik is. Mi büszkék lehetünk rá, hogy a Móser-féle Budakeszi gyűjtemény milyen szép helyet foglal el közöttük. Néhány adalék: a legkorábbi szigetelő e kollekcióban 1840-es keltezésű. A szépen rendberakott polcokon 1700 darab sorakozik, ami nemzetközi összehasonlításban is komoly: Németország legnagyobb ilyen múzeuma (Lohr am Mainban az Isolatoren Museum) mindössze 600 darabot mutat be.

Móser Miklós önzetlen gyűjtőszenvedélyére jellemző: ahelyett, hogy bérbe adná múzeumának helyiségeit, tematikusan gyűjti technikatörténeti múltunk eme pótolhatatlan értékeit. Lehet ugyan a műtárgyak proletárjainak nevezni ezeket a szeméttelepre kerülő villamos szigetelőket, mégis, aki meghallgatja a tárlatvezetést, utána másképp tekint a különböző színekben pompázó, de látókörünkből kieső szigetelőkre. Ezek nélkül nem lett volna távíró, telefon, a rádió hírmondón operaházi közvetítés, a világháború alatt nem tudtak volna az óvóhelyekre menni az emberek, az erőművekből nem jönne el az áram, ami a komputereinket, háztartásunkat táplálja; nem menne a villamos és a villanyvonat, nem lenne rádió- és televízióadás. A gyönyörű formákat nézve tekinthetők e szigetelők szobroknak is!

A gyűjtemény külső raktáraiban ember nagyságú, bordázott darabok is akadnak, míg az elektronikai porcelánok alig gombostűfej méretűek. A legtöbb szigetelőn a külsősnek érthetetlen színek, számok, jelek sorakoznak. Dekódolásuk hasonló egy hieroglifa megfejtéséhez, hiszen a jelölési rendszerüket értők ma már a temetőkben nyugszanak.

Néha kontinensnyi utakat tesznek meg e darabok: jó példa erre a budakeszi Ívfény Múzeum egyik szigetelője is, az alját itt leltük Budakeszin, de hiányát Abesszíniából sikerült pótolni egy sivatagi vasútállomásról (Dire Dawából). Miklós gyűjteményét két évtizede szüntelenül bővíti, ezúton kívánunk neki sok sikert és kitartást – kár, hogy a hivatalos muzeológia teljes közönnyel viseltetik áldozatos munkája irányába.

A szöveget Móser Miklós tárlatvezetése és információi alapján az Ívfény Múzeum/Budakeszi munkatársai állították össze

Budakeszi Hírmondó 2021 augusztus

Megosztom a cikket

Budapest és Budakeszi régi határkövei

A múlt száznegyvenéves tanúi állnak sorban körülöttünk.

A régmúlt időktől szokás a birtokok határait megjelölni. A török kiűzése után az elnéptelenedett Buda környéki települések határai meglehetősen tisztázatlanok voltak. A 18. században többek között Buda és Budakeszi is pereskedett egymással a határok miatt. A kérdés véglegesen a 19. században oldódott meg. 1872-ben Pest, Óbuda és Buda egyesítésekor meghatározták a főváros területét és a városi honatyák elrendelték, hogy a határokat pontosan és szemléletesen kövekkel jelöljék meg.

Az erdőt járva sok mai kirándulónak van hasonló élménye, amikor egyszer csak megakad a szemük egy szögletes, láthatóan mesterségesen létrehozott kövön. Közelebbről szemlélve könnyen kitalálható, hogy határkőről van szó, hiszen egyik oldalán Budapest Főváros vésett felirat áll, a szemben lévőn pedig, a mi környékünkön, Budakesz olvasható. Már ha olvasható még. Sokszor csak kitapogatni lehet a betűket.

A pesti oldalon 29 km hoszszan a kövek számozása 1–100-ig tart. A 20. század végére már csak 49 db volt megtalálható közülük. Ezeket a határköveket még a főváros egyesítése előtt állították, csak számozásukat végezték 1872 után. A budai oldalon 41 km hoszszan 101–325 közötti számozással 1878, 1879, 1880 és 1882. években helyeztek el egységes kialakítású határköveket. Az összesen 225 db kőből 1995- re 48 darabnak már nyoma veszett. Méretük 50×50×150– 200 cm hasáb alakú budai mészkő. A Budapest feliratú oldala a főváros irányába tájolt, ezen az oldalon szerepel a telepítés évszáma is. 

A szemben lévő oldalon a szomszédos település megnevezése áll. Az 1933-as évben a nyomvonalon sűrítették a kövek számát, a 20. századi kövek kisebbek, 40×40×90 cm-esek, műkőből készültek. A települések neve rövidítve szerepel (pl. BP, BK), sokszor feltüntetik a telepítés évszámát, és HP jel mutatja, ha háromszögelési alappontként is szolgált. Az utóbbiak közül dr. Szentpéteri Tibor 1995-ben 21 db-ot talált meg. Budapest és Budakeszi 1880-as határát összesen 44 határkő jelölte ki. A 195-ös számú az első. A Petneházy-rét nyugati oldalán, a Kis-Ördög-ároktó Budakeszi felé, a vadvédelmi kerítés közelében, a határárok mentén, a mai piros kereszt turista jelzés vonalán található.

Ahogy Hófehérkét követik a törpék, sorakozik utána 5 kisebb, vélhetően 1933-ban lerakott kő. Nagyon könnyen észrevehető helyen áll a 197- es. Szintén a piros kereszt jelzésen, a szekérút mentén, közvetlen a sorompó mellett magasodik. 202-től 209-ig a laktanya zárt területén vannak. A 210-es a Budakeszi út feletti bozótban áll, 211-től 218-ig a János-hegy északnyugati oldalán kúsznak fel a hegyre. A 219-esnek a Libegő fenti végállomásánál kellene állnia, sajnos egy ködös októberi szombaton nem sikerült megpillantanom. Legkönnyebb határkőre bukkanni a János-hegy és a Normafa közötti szakaszon a betonozott út mentén, vagy tovább haladva a Konkoly-Thege úton. Az utolsó, Budakesz jelzésű kő az Irhásárok tetején zárt területen található. Látható, hogy az 1880-as határok nem azonosak a maival. A korabeli Budakeszi határai keleten és délkeleten a mai Konkoly-Thege Miklós út, északkeleten a mai János-hegyi út, valamint
a Budakeszi út legmagasabb pontja a laktanyánál, északon a Hársbokorhegy vonulatai voltak. A legnagyobb változást az okozta, hogy 1892-ben Budakeszi egy nagy területet, a ma Budakeszierdőnek nevezett részt eladta a fővárosnak.

Dr. Szentpétery Tibor hatalmas és kitartó munkával 1995 tájékán felkereste, lefényképezte, valamennyi akkor fellelhető határkövet. Ezt az albumot lapozgatva feltűnik, hogy nagyon sokat romlott az állapotuk negyedszázad alatt. A Normafa környékén néhány éve még madáretetőket helyeztek rájuk, ma graffitik csúfítják el némelyiket. A kövek töredeznek, olvashatatlanná válnak a feliratok. Pedig nagyon jó móka gyerekekkel „kincskereső játék” közben felkutatni őket. Játékos kedvű felnőtteknek is kiváló, friss levegőt sem nélkülöző időtöltés. 2013. novemberben a budakeszi Erkel Ferenc Művelődési Központ szervezésében, Oszlánszki Szilvia és Gellér Dávid (történész) vezetésével népes csapat sétálta végig a nyomvonal egy részét. Érdemes példájukat követni!

Összeállította: Ádám Éva,
Gellér Dávid: Budakeszi a német betelepítés korában c. tanulmánya és Szentpétery Tibor: A XVII–XIX. században kihelyezett budapesti határkövek albuma alapján.

Budakeszi Hírmondó 2020. november 12. oldal.
https://hirmondo.budakeszi.hu/wp-content/uploads/2020/11/Hirmondo-2020-11-1.pdf

Megosztom a cikket