Akikre büszkék vagyunk

Juhos-Kiss Eszter, a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola szolfézstanár-igazgatóhelyettese a Magyar Tudományos Akadémia 27. alkalommal meghirdetett pályázatának egyik díjazottja lett. A köznevelésben tanító gyakorló pedagógusok tudományos kutatómunkájának megbecsülésére és ösztönzésére létrehozott díjat tizenkét pedagógus nyerte el, akik 2024. október 14-én vehették át az elismerést Freund Tamástól, az MTA elnökétől.

Honnan indult el pályája, mely elvezetett ehhez a jeles elismeréshez?

Juhos-Kiss Eszter: Középfokú zenei tanulmányaimat a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában (ma Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium) kezdtem hegedű és szolfézs szakon, majd a Zeneakadémián karvezetést tanultam, ugyanakkor a képzés velejárójaként szolfézs- és zeneelmélettanári diplomát is szereztem.

Mióta dolgozik Budakeszin a Czövek Erna zeneiskolában szolfézstanárként?

J.-K. E.: 2001 óta. Csaknem 25 éve szolfézstanárként kerültem ide, és 9 éve igazgató-helyettesi feladatokat is ellátok. Emellett a barokk repertoárral rendelkező budapesti Albinoni Kamarazenekarban hegedülök.

A szolfézs a zenetanulás alapja…

J.-K. E.: A szolfézs tárggyal a kottaolvasást tanítjuk, és a zenei hallást fejlesztjük. Ha egy muzsikus nincs birtokában a zenei írás és olvasás készségének – ezzel lehet, hogy sokakat megbántok -, az tulajdonképpen zenei analfabéta. És ezt igazán nem negatívumként mondom, mert amúgy tisztelem és csodálom azokat, akik ösztönösen találnak rá a zenére és válnak akár remek muzsikusokká is.

Kodály Zoltán gondolatát idézve az érti igazán a kottát, aki „látja, amit hall, és hallja, amit lát”. Ez azt jelenti: ha ránézek a kottára, nem kell hangszeren lejátszanom a dallamot, hogy meghalljam, ami a kottában látható. Nekünk itt a zeneiskolában az egyik célunk az, hogy megtanítsuk a növendékeket kottát olvasni és játszani a hangszerén, és eljuttatni egy olyan szintre, ahol már nincs szükség állandó külső kontrollra, hanem önállóan, magabiztosan tudjon zenélni.

Tavaly októberben ön egy jelentős díjat vett át Freud Tamástól, az MTA elnökétől. Díjazott pályamunkájának teljes címe egy átlagolvasó számára erős magyarázatra szorulna, ezért annak csak rövidített változatát idézném: „Az afázia zeneterápiája.” Szolfézstanárként miképpen került az érdeklődési körébe ez a téma?

J.-K. E.: 2019-ben megszólalt a telefon a zeneiskolánkban. Budakesziről, a Szanatórium utcában működő Magyar Honvédség Rehabilitációs és Krónikus Utókezelő Intézetéből kerestek minket, hogy van egy másfél éve kezelt betegük, aki stroke következtében elvesztette a beszélő képességét, de képes szöveggel énekelni. Úgy gondolták, hogy a zeneiskolában találnak majd valakit a tanárok közül, aki elvállalja, hogy egy hónapig bejár a kórházba, és énekeltetni fogja a pácienst.

Végül is én lettem az, aki elvállalta ezt az akkor még számomra is teljesen ismeretlen feladatot. Némi iránymutatást ugyan kaptam a megbízóimtól, de amúgy teljesen rám bízták, hogy hogyan és milyen dalok felhasználásával énekeltetem a beteget. Az egy hónapból aztán négy év lett…

Ez a története az afáziával való találkozásomnak, melyről korábban semmilyen ismereteim nem voltak.

■ Mi is valójában az afázia?

J.-K. E.: Az afázia a nyelvi képességek szerzett zavara. A nyelvi zavarhoz gyakran beszédzavar is társul. A „szerzett” kifejezés arra utal, hogy az érintett korábban már birtokában volt a nyelvhasználatnak, de valami oknál fogva megsérült ez a képesség. Az afázia leggyakoribb kiváltó oka a stroke, de kialakulásának hátterében állhat baleset, műtéti beavatkozás vagy akár tumor is.

Miképpen kezdte el gyógyító munkáját ebben az ön számára is addig ismeretlen területen?

J.-K. E.: A kezdeti sikertelen verbális kommunikációs kísérletek után elkezdtünk népdalokat énekelni, és őszintén meglepett, hogy ami élő beszéddel nem ment, az a dalok segítségével megszólalt. Első élményeim, megtapasztalásaim után persze még sötétben tapogatózva próbálkoztam ezzel meg azzal, aztán elkezdtem szakirodalmat olvasni, majd felkutatni azokat a szakembereket, akik Magyarországon az afázia zeneterápiájával foglalkoznak. Mindezek mellett saját tapasztalásaim is sokat segítettek. A tudatosan tervezett és felépített foglalkozásaim alkalmával jelenleg is gyakran hallgatok intuícióimra. 2020 tavaszán aztán jött a covid járvány…

…és gondolom, a járvány váratlan megjelenése sok gondot okozott ebben a terápiás folyamatban…

J.-K. E.: Sajnos a lezárások után megszűntek a lehetőségek, a kórházba sem járhattam be, hogy folytathassam az afáziás pácienssel a terápiás éneklést.

És a covid után miképpen alakult ez a történet?

J.-K. E.: Egyrészt megpróbáltam felkutatni Magyarországon azokat a szakembereket, akik zeneteraputaként afáziásokat énekeltetnek, és egyúttal néhány ilyen foglalkozásra is eljártam, kíváncsi voltam, hogy mások miképpen csinálják.

Másrészt pedig sikerült a régi páciensemmel tovább folytatni a terápiát, ezúttal már online. Ugyanis a covid idején ő is hazakerült a kórházból, de olyan messze lakott tőlem, hogy a személyes terápiát nem tudtam már vállalni. Csaknem négy évig foglalkoztam vele -s bár ez kis eredménynek tűnik – ez alatt az idő alatt sikerült vele megtanítani olyan alapszavak, szókapcsolatok, mondatok használatát, melyeket a mindennapi életében alkalmazni tud. Ma már nem folytatom a terápiáját, de tudomásom szerint a verbális kommunikációja azóta is szépen javul.

■ Ezzel az afáziás történettel az ön élete is sok tekintetben megváltozott…

J.-K. E.: Még a covid járvány idején elhatároztam, hogy komolyabban elmélyedek ebben a témában. Ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának Doktori Iskolájába. A tanulmányi időszak alatt igyekeztem minél több pácienssel foglalkozva saját tapasztalatokra szert tenni. Eljutottam a budapesti Észak-budai Szent János Centrumkórházba, a Telki Hold Otthonba, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházába, a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházba, és a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálatra. Most ott tartok, hogy beadtam a doktori disszertációtervezetemet, s várom, hogy elfogadják a fokozatszerzési kérelmemet ennek a négy éves tanulmányi útnak a végén. Az a tudományos munkám, amit beadtam az MTA pályázatára, s melyről már a cikk bevezetőjében szó esik, tulajdonképpen megegyezik ezzel a doktori disszertációtervezettel.

Ez az MTA által már díjazott, de az egyetem által még elfogadásra váró doktori disszetációt nyilván azzal a céllal írta meg, hogy az afáziások rehabilitációja, a zeneterápia nagyobb figyelmet kapjon a magyar egészségügyben.

J.-K. E.: A klinikumban, azaz az egészségügyi intézményekben a logopédusok mellett nagyobb teret kellene biztosítani a zeneterapeuta szakembereknek a stroke utáni rehabilitációban, azonban a zeneterapeuta szakma még nem olyan elfogadott és megszokott a hazai kórházakban, mint ahogy az elvárható lenne.

Ugyanakkor a zeneterapeuta képzésben sem központi téma az afázia zeneterápiája. A hallgatók egyáltalán nem vagy legfeljebb érintőlegesen találkoznak a témával. A civil szférában azonban léteznek olyan érdekvédelmi szervezetek, melyek az afáziával élőket karolják fel. Közülük kiemelném az Afázia Egyesületet, mely hetente többször ismétlődő – egyéni, kis- és nagycsoportos – rehabilitációs tevékenységet végez, illetve szolgáltatásokat nyújt a baleseten vagy stroke-on átesett afáziások gyógyulása és rehabilitációja érdekében, mely az érintetteknek és családtagjaiknak konkrét segítséget jelent.

Fáradságos, nehéz évek állnak ön mögött. Mivel zárhatnánk ezt a beszélgetést?

J.-K. E.: Budakeszi zeneiskolai munkám mellett szeretném, ha megtalálnának a lehetőségek ezen a szakterületen is – bár néha már látom ennek a jeleit is. Ám egy személyes vallomást is hadd tegyek itt a legvégén. Az elmúlt években csak szakirodalmat olvastam, mert nagyon megszerettem ezt a számomra új kihívásokat ígérő területet, de a most következő időkben arra vágyom, hogy ismét olvashassak szépirodalmat is.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

A Géniusz az első olyan tudásalapú kvíz, ahol a játék nemcsak a tájékozottság próbatétele, hanem a gyorsaság, az állóképesség, a kitartás és az idegek csatája is. Az a játékos, aki tíz ellenfelét is képes legyőzni, a 10 millió forintos fődíj mellett kiérdemli a Géniusz címet is. Az ATV 4. évadában, az elmúlt év végén egy Budakeszin (Nagyszénászugban) élő egyetemi hallgató, Kereszturi Ákos sikeréért szurkolhattunk, aki izgalmas csaták után az évad győztese lett. Győzelme a Budakeszi Hírmondó figyelmét sem kerülte el, ezért megkerestük őt, hogy megtudjuk, mi is a titka sokirányú tájékozottságának.

Hogyan lehet valakiből sikeres kvízversenyző?

Kereszturi Ákos: A kvíz iránti szeretetem és elkötelezettségem részben annak köszönhető, hogy a jogi egyetemen ismertem meg a legjobb barátomat, akinek egy kvízmester ismerőse a belvárosban tartott ilyen játékokat. Miután kipróbáltuk magunkat, ez a közös érdeklődés hamar egy heti két-három alkalmas hobbivá fajult. Annyira megszerettük ezeket a kvízesteket, hogy ennek hatására meg is született az elhatározás: mi is szeretnénk eljutni arra a szintre, hogy akár egy olyan nívós tv-műsorban is megmérettessük magunkat, mint az akkoriban induló Géniusz.

Akkor tulajdonképpen kapóra jöhetett a Géniusz elindulása, mert az elmúlt egy-két évtized agybutító, gagyi valóságshow-i szinte elsöpörték az ilyen jellegű műsorokat a tv-csatornákról…

K. Á.: Igen, azok a korábbi legendás, nagyon jól kitalált vetélkedők valóban kikoptak hosszú időre. Sajnos, ameddig igény van a valóság show-kra, és megéri a kereskedelmi csatornáknak, addig ezek még műsoron lesznek jó ideig. De nekem úgy tűnik, hogy ismét egyre nagyobb az érdeklődés a kvíz műsorok iránt is, melyet a Géniusz sikere is bizonyít. Folyamatosan növekedik a nézettsége.

Sokat töprengtem azon – miközben szurkoltam önnek a képernyő előtt -, hogy lehet képes arra egy 24 éves fiatalember, hogy 10 másodperc alatt választ adjon olyan kérdésekre, melyek az emberi kultúra legkülönfélébb területeit ölelik fel. Legyen szó akár ásványok összetételéről, a periódusos rendszerről, földrajzról, több évtizeddel ezelőtti rock-pop dalok szerzőinek nevéről, vagy akár egy csip-csup bulvár hírről… Azt még értem, hogy valaki egy-két területen nagy ismeretekkel rendelkezik, de az olyan hihetetlennek tűnik, hogy az emberi agy ilyen sokféle információ tárolására legyen képes!

K. Á.: Amit ön 10 másodpercnek érzett, az bizony csak 5 másodperc volt! Néha, ott benn a ringben én is hosszabbnak éltem meg azokat a pillanatokat a nehezebb kérdéseknél, ahol rengeteg minden átfutott közben az agyamon.

Ami viszont a sokrétű érdeklődést illeti, ehhez nyilván kell egy állandóan meglévő motiváló kíváncsiság az emberben, hogy azokban a témákban is megtaláljon olyan érdekes szálakat, információkat, amelyekről azt gondolná, hogy egyébként nem igazán érdeklik őt.

K. Á.: A Géniusz tíz témakörének kézzelfogható köze van a körülöttünk lévő világhoz, és én szerencsémre már kisgyermek korom óta kíváncsi voltam. Egyaránt szívesen néztem meg egy, a szavannák élővilágáról dokumentumfilmet, mint ahogy egy 2. világháborúról szólót, vagy szinte bármilyen sporteseményt szívesen követtem. Fontos volt számomra, hogy ki, mit, hol talált fel, hol állították elő… Nagyon érdekelt a földrajz is, imádtam az atlaszokat forgatni. Gyakran követtem és követem a Spectrum, a Discovery Channel, a National Geographic, a History Channel műsorait. És a zene is mindig fontos része volt az életemnek, kedvencem a keményebb rock és a heavy metal, valamint nagyon szeretem a 1960-80as évek közötti klasszikus pop-rock zenéket, de a komolyzenét sem vetem ám meg. Bármennyire is meglepő, de zeneélvezőként észreveszek olyan finomságokat, inspirációkat, melyek Wagner, Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy akár Bartók hatását is mutatják a heavy metal zenében.

Fel lehet készülni egyáltalán egy kvíz vetélkedőre, ahol kérdések millióiból válogathatnak a műsor szerkesztői?

K. Á.: Felkészülni legfeljebb csak idézőjelesen lehet! Annyit tehetek az ügy érdekében, hogy célzottan olyan témákról olvasok, melyekről tudom, hogy nincs még hozzá megfelelő mélységű ismeretem. Ilyen például a bulvár, melyet nemigen követek. Nem érdekel a cele-bek magánélete, vagy hogy éppen ki hányta össze magát az Oscar-díj gálán…! A Géniuszban viszont a bulvár az egyik témakör, és fontos taktikai elem, ezért erre például tudatosan készültem.

Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, ki a kitalálója a magyar lakodalmas rocknak?

K. Á.: Nem tudom!

Hát a Vajdaságból származó 4+2 együttes!

K. Á.: 4+2? Én csak 3+2-ről hallottam – most eszembe jutott!

Na, ezzel jól lebőgtem! De akkor már hadd kérdezzek még egy, talán nehezebb kérdést! Melyik két amerikai együttes volt a megalkotója a 60-as évek végén a jazz-rock stílusnak?

K. Á.: Az egyik a Chicago, a másikat nem tudom.

A másik együttes nevét Churchill egy 2. világháború alatt elhangzott mondása ihlette…

K. Á.: Így már beugrott, Blood, Sweat & Tears!

Utolsóéves joghallgatóként nyáron fogja átvenni a diplomáját. Mi lesz a folytatás?

K. Á.: Nagyon szeretnék kvízzel foglalkozni, akár bajnokságok, játékok profi légkörben zajló szervezése szintjén. Van pár közeli jóbarátom, akik szintén úgy gondolják, hogy jó lenne ezt minél szélesebb rétegekhez, minél jobb minőségben eljuttatni, mert ez csodás dolog, melyet korosztálytól függetlenül bárki játszhat, összehozza az embereket, remek közösségépítő, és nem utolsósorban sok mindent megtudhatunk a világról.

Úgy veszem észre, hogy egyre több kvízklub nyílik a vidéki városokban, a kisebb településeken is vannak kvízestek, ami örvendetes. Akárcsak az, hogy néhány éve ez a játék inkább az 50 feletti korosztály privilégiuma volt, ma viszont már azt tapasztalom, hogy az én generációm tagjai, egyetemista csapatok is megjelennek a kvízklubokban. Nevetgélnek, tanulnak, játszanak, egy tökéletes társasági élmény ez. Rengeteg potenciált látok ebben. Jó lenne a kvízezést az egyéni, illetve csapat szellemi sportok szintjére intézményesítetten felemelni, ami akár forradalmasíthatná a tv-s műsorok új korszakát is.

Kereszturi Ákos születése, 2000 óta él Budakeszin. A Pitypang ovi után a Széchenyi diákja lett, a BLA-ban focizott, aikidozott, és 10 évig az ELITE Basket Törökbálint kosárlabdázója volt. Széchenyis csapatával a 2015-ös Diákolimpián streetball országos bajnokságot, majd kosárlabda országos második helyezést szerzett. Tagja volt az U15 nemzeti kosárlabda válogatottnak, emellett a BEAC-ban sakkozott. Ákos gitáron és basszusgitáron is játszik a testvérével közösen alapított metál „garázszenekarukban”.

Hm_, úgy 18 évvel ezelőtt édesanyjával, Török Diánával készítettem egy interjút a közösségi munkával létrehozott játszótereink kapcsán. Ki gondolta volna, hogy az akkor még pöttömnyi két kisfia közül az egyikkel egészen másmilyen témában fogok majd interjúzni, csaknem két évtizeddel később.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Kőrösiné dr. Merkl Hilda egyetemi adjunktus, irodalomtörténész, a Budakeszi Széchenyi Baráti Kör alapító elnöke, az országos Széchenyi Társaság elnökségi tagja, alapítója és kilenc éven át elnöke volt a Budakeszi Hagyományőrző Körnek, kuratóriumi tagja a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium Alapítványnak, a gimnázium egyik alapítója és 1997-től 2012-ig az igazgatója is volt, vérbeli pedagógus. Nevéhez fűződik a Széchenyi-szobor felállítása. Rendszeres programokat szervez a Széchenyi-életmű megismerése érdekében.

Közéleti szerepvállalásaival, gimnáziumi és egyetemi oktató munkájával elkötelezett keresztény pedagógusként dolgozik a magyar, az egyházi oktatás megújításáért. A város kulturális és társadalmi életében kiemelt szerepet tölt be, határozott jellemével és értékrendjével példaként állítható Budakeszi lakosai számára. 1996-ban Budakeszi Város Képviselő-testülete Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki a városért végzett munkájáért, 2012-ben Budakeszi díszpolgára lett.

A felsoroltak mellett még számtalan titulust sorolhatnánk, de induljunk inkább a kezdetektől… Mikor és minek hatására döntötte el, hogy a tanítás lesz a hivatása, erről fog szólni az élete?

Kőrösiné dr. Merkl Hilda: Már kisgyermekkoromban tanár szerettem volna lenni, óvónő, tanítónő, majd később tanár. Szüleim mindig tudták, hogy mi zajlott az aktuális oktatási intézményben, mert a játékaimban megjelentek az élmények, eljátszottam a történteket. Volt pontozó füzetem, névsorom, naplóm és szerepjátékban utánoztam a megítélésem szerinti jó és rossz tanárokat és tanulótársaimat, elmagyaráztam a megtanulandó dolgokat és értékeltem a teljesítményeket.

Szerettem iskolába járni, hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy, minden érdekelt, mert kitágult a megismerés határtalan világa. Jó tanuló voltam. A gimnáziumban a humán tárgyak, a nyelvek, először az orosz, majd a német és az ének-zene érdekeltek a legjobban, de kitartóan kézilabdáztam, még elsőéves egyetemista koromban is. Jó és szigorú volt az általános iskolai oktatás Budakeszin. Hálás vagyok sok tanáromnak az igényes indításért. A gimnáziumban derült ki, hogy milyen értékes alapokat kaptunk, mert az eredményeim nem változtak. A továbbtanulásra jelentkezéskor a Testnevelési Főiskolára készültem, a középfokú kézilabda edzői minősítést korábban már megszereztem. A felvételi feltételeket mind teljesítettem volna, amikor az edzőm, a sokunk által szeretett Kormány Géza tanár úr egy beszélgetésben elmondta, hogy nekem a bölcsészkarra kell jelentkeztem, ott a helyem. A gimnáziumi testnevelőm nagy csalódására megfogadtam a tanácsot és az ELTE BTK német-orosz tanári szakára jelentkeztem és nyertem felvételt. Jó döntés volt! Azóta is gyakran és mindig hálával gondolok a tanár úrra.

Mi volt a gyerekkori legmeghatározóbb élménye? Milyen volt a családi háttér, ahonnan indult, ami mindig meghatározza az ember egész életét?

K. M. H.: Családunk több, mint 300 éve települt Németországból Budakeszire, az ismeretlenbe. Német ajkú katolikus földművesek voltak, akiknek komoly küzdelem volt a letelepedés és a megélhetés. De kitartásuk, szorgalmuk a harmadik generáció számára meghozta a „kenyeret”. 1946-ban, a kitelepítés idején anyám Budapesten lakott, így nem vonatkozott rá a rendelet, édesapám pedig orosz fogságban volt a Kaszpi-tó melletti Asztrahán szigetén. Néhány hónapos házasok voltak, amikor fogságba hurcolták. 1947-ben, betegen ugyan, de hazatért és újra kezdték az életüket. Egyedül voltak, anyám, akkor már két éve özvegy édesanyját és 16 testvérét, sok budakeszi családdal együtt Baden Württemberg tartományba telepítették ki. (Ezért is nagy jelentőségű a testvérvárosi kapcsolatunk Neckarsulm városával, melynek létrejöttéért sokat dolgoztam.) Így nagyszüleink nem voltak. Egymásra voltunk utalva, amely helyzet összekovácsolt minket. Mivel nem voltak nagyszüleink, amire mindig vágytam, elhatároztam, hogy törekszem olyan nagymamájává válni unokáimnak, amilyent én szerettem volna.

Három gyermekünk és nyolc unokánk sok-sok örömet jelentenek, büszke vagyok rájuk és örülök, hogy átadhatok, örökül hagyhatok nekik sok mindent az évtizedek alatt összegyűjtött „kincseimből”. Szerető családban nőttem fel, egy öcsém van, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Szüleink mindenben támogattak és kemény munkával biztosították a feltételeket tanulásunkhoz. A szorgalmat, a munka megbecsülését és az igényességet tőlük tanultam. Soha nem adták fel. Német rokonaink, amint erre lehetőség nyílt, támogattak. Otthon magyarul beszéltünk, de szüleim barátaikkal, a szomszédok egy részével svábul kommunikáltak, amit megértettem, de első osztálytól magán úton szorgalmasan tanultam a német nyelvet.

Tanárom egy kedves idősebb hölgy, Tercsi néni volt, akiről csak jóval később tudtam meg, hogy apáca volt. Már felső tagozatos koromban tanítottam 1-2 nemzetiségi diáktársamat német nyelvre. A tanítás kiváló ismétlési, rögzítési lehetőség. A gimnáziumban később német tanárnőmet is „helyettesíthettem” több alkalommal, más osztályokban. Budakeszin én voltam az első, aki német szakra jelentkeztem az egyetemre, bátran és büszkén vállalva a nemzetiségi hátteremet és ezzel párhuzamosan magyarságomat. Gyökereim ebből a közösségből valók. Katolikus hitem és a kettős identitás mindmáig megtartott és szárnyakat adott. Ezért is éreztem úgy, hogy a Hagyományőrző Kört meg kell alapítanunk és nekünk, fiatalabbaknak együtt kell gondolkodnunk és be kell vonnunk a szüleink korosztályát is, mintegy kárpótolva őket a kitelepítés igazságtalanágainak elszenvedéséért, a veszteségek legalábbis kulturális jellegű pótlásáért.

Ez a szándék vezetett a 2000. év ünnepélyessé tételére szerkesztett Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig címmel 2001-ben megjelent helytörténeti kötet megjelentetésében. A kötet első felében Siklósi Gyula régész-történész településünkről írt értékes, tudományos jellegű munkája olvasható, a második részben a közelmúlt és a jelenkor vonatkozásai szerepelnek. A kötetet „Az elődök tiszteletére az ifjúságnak” ajánlottam.

A gimnázium elvégzése után jött az egyetem, az ELTE BTK, a germanisztika-skandinavisztika szakpár. Miért épp ezek?

K. M. H.: Az ELTE BTK Német Tanszékén hagyományosan magas színvonalon folyt az oktatás. Sok munkával lehetett eredményeket elérni, ami nagy kihívás volt, de bizonyítani szerettem volna és a tanulmányi eredmény az ösztöndíj összegét is befolyásolta. Másod-harmad évben 3-4 évfolyamtársammal ún. Népköztársasági ösztöndíjban részesültünk, havonta 1000 Ft-ot kaptunk – egy bolti eladónő fizetése 800-850 Ft volt akkoriban. Részben ebből kezdtem felépíteni antikváriumokban vásárolt, több száz kötetes, szisztematikusan felépített könyvtáramat. Ekkor már több magántanítványom is volt. Közben a Német Tanszék Tudományos Diákkörének elnökévé is megválasztottak.

Az ötödik félévben indult a skandinavisztikai tanulmányok szakág a Germanisztikai Intézeten belül. Az orosz szak leadása azonban akkoriban merész, ha nem provokatív vállalkozásnak minősült, több tanárom is óvott ettől a lépéstől, de hajthatatlanok voltunk. Feltételül a Tanulmányi Osztály a jeles szigorlati eredményt szabta ki. Hárman voltunk, akik kérvényeztük a szakleadást. Összefogtunk, együtt tanultunk és megcsináltuk. Hatalmas energiát fordítottunk a vizsgákra, de megérte. Az új szakon hárman voltunk diákok és öt kiváló tanárunk oktatott. Nekünk pedig alaposan kellett készülnünk, mert az ellenkezője azonnal kiderült volna. Minőségi oktatásban részesülhettünk. Életem egyik legjobb döntése volt a szakváltás, mely kihatott egész későbbi pályafutásomra.

A doktori szigorlatot 1976-ban tette le. Akkor már édesanyaként? Hogyan alakult abban az időben az élete, mennyire sikerült megtalálni az összhangot a család és a kutatói-, egyetemi oktatói munka, a szakmai karrier építése között, ami örök dilemma manapság is a hölgyek számára?

K. M. H.: Az első helyet mindmáig az Isten után a család foglalja el az értékrendemben. A doktori szigorlat évében született második gyermekünk. A férjem, a szüleim, illetve az ő szülei segítségére mindig számíthattam. Kora reggel és késő este írtam a disszertációmat és készültem a doktori szigorlatra. Témám a dán irodalom egyik fontos 19. századi irányzata, az ún. Modern áttörés volt, mely döntő hatást gyakorolt elsősorban a norvég, de a korszak svéd irodalmára is. Nem ütközött az életemben a szakma és a család. A működő család, az értelmes munka, a szakmai eredményesség és az elismerések, de főként a diáktanár és a team-munkában a tanárkollégákhoz fűződő kapcsolatok mind-mind öröm energiát generáltak, ami segített a folytatásban, a kikerülhetetlenül adódó nehézségeket áthidalásában és a lendület megőrzésében.

Több mint egy évtizeden át dolgozott az MTA Könyvtárában tudományos főmunkatársként, ezzel párhuzamosan 1973 óta az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, adjunktus, szakfelelősként dolgozott. Meddig is? Vagy ez utóbbi most is tart?

K. M. H.: 17 évig voltam az MTA Könyvtárának munkatársa. Mivel sem KISZ-tag, sem párttag nem voltam, nem kaphattam főállást a bölcsészkaron. Szerettem a könyvtárat és a gróf Széchenyi István által alapított intézményt. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy minden nap beléphetek a tudomány fellegvárába és elhaladhatok a legnagyobb magyar mellszobra előtt, akinek a hagyatékának nagyrészét is a könyvtár őrzi. Kiváló szakemberekkel, tudósokkal találkoztam nap, mint nap és rengeteget tanultam tőlük. A könyvtár támogatta a kutatásaimat, kutatónapot biztosított az egyetemi előadásaimhoz és hozzájárult a külföldi konferenciákon való részvételemhez. Minden számomra fontos kiadványhoz hozzájutottam és naponta olvashattam az egyébként zárolt nyugati sajtóorgánumokat: Frankfurter Allgemeine, a Neue Züricher Zeitung vagy a Times tudósításait, melyek tágították látókörömet és más megvilágításba helyezték az eseményeket, mint a pl. a Népszabadság vagy a Népszava. 1990-ben kaptam adjunktusi kinevezést és főállást az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, ahol már 1973 óta oktattam. Két fontos munkahelyem volt: a tanszék és a Prohászka Gimnázium, melynek alapításához nagy segítség volt az egyetem felől nézni a közoktatás helyzetét, hiányosságait, eredményeit. Mindig egy másfajta középiskolai modellt építgettem magamban, mint az enyém volt. Az egyetemen 2018-ig tanítottam.

Mondhatni, hogy az 1989-es rendszerváltás földindulást hozott az ön életében is? Az biztos, hogy a közéleti szerepvállalásban a folyamatok élére ált, a hazai közoktatás megreformálásában aktívan részt vett és itt helyben, Budakeszin is aktív közéleti szereplővé vált. Milyen élmény volt megélni a „szabadság”, a politikai „felszabadulás” éveit, főként itt a helyi, budakeszi közélet szintjén?

K. M. H.: A rendszerváltás valóban földindulásszerűen robbant be az életünkbe. Valódi forradalmat éltünk át. Korábban lehetetlen dolgok váltak lehetővé és kitágult a világ. Mindez energiákat szabadított fel bennünk és cselekvésre ösztönzött. Az első választásokra készülve sok újat kellett megtanulnunk, pl. egy kampányt felépíteni, fórumokat összehívni és a közösség számára stratégiát felépíteni. Nagyon sokan álltak tettre készen. A külföldön szerzett tapasztalataim, az ott látott modellek továbbgondolása és adaptálása a helyi viszonyokra komoly munkát jelentett, de értékes törzstőke is volt. Az első szabad választáson elnyerve az 1. sz. választókörzet megtisztelő bizalmát a képviselő-testület tagja lettem és a Kulturális, Oktatási és Sport Bizottság elnökévé választottak. Négy évig voltam képviselő, majd még 12 évig külső tagként a bizottság alelnöke. Lendülettel dolgoztunk, aktívan vettünk részt a gyakran éjfél utánig elhúzódó üléseken. Az oktatási intézmények fenntartói akkor még az önkormányzatok voltak, ami nagy felelősséget rótt ránk. Az alapítások idejét éltük: megalapítottuk a Czövek Erna Zeneiskolát, melynek kihelyezett tagozatai is voltak az agglomerációban, az általános iskolában bevezettük a gazdasszonyképzőt a továbbtanulni nem akaró leányok számára. Elindult a Híd Családsegítő Központ hiánypótló tevékenysége. És mindezekkel párhuzamosan folyt a nyolcosztályos Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapítása. A civil szervezetek pedig gombamód nőttek ki a földből. Közülük a mindmáig működő Hagyományőrző Kör (1989) és a Széchenyi Baráti Kör (1992) alapítása volt számomra a középpontban. Hatalmas munka volt, de akkor vált a gyakorlatban beigazolódott jelszavunkká Széchenyi híres mondása: „Egynek minden nehéz. Soknak semmi sem lehetetlen!”

A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapításában is részt vett, annak igazgatója is lett. Milyen hatással volt az az Ön személyes életére, elköteleződésére a város iránt, és miként alakította ez a meghatározó fejlemény a helyi közösség életét Ön szerint?

K. M. H.: A Prohászka Gimnázium egyházközségi alapítása volt életem talán legnagyobb kihívása és legszebb feladata. Egy álom vált valóra. Szemem előtt Hamvas Béla gondolata felkiáltójelként lebegett: „Ezer évre kell cselekedni!” A gimnázium spirituális és szakmai felépítése szinte a semmiből, előzmények és tapasztalatok nélkül születő intézmény volt, amely azonban tág teret biztosított a kreativitásnak. Németh László plébános úr, aki lelki és szellemi nagyság volt, Szemereki Zoltán polgármester úr és Mirk István mellett megszámlálhatatlanul sok elkötelezett, keresztény segítőnk volt. Egy életre szóló élmény volt ez a csapatmunka. A gimnázium immár 35 éve működik, teljesíti küldetését: értelmiségieket nevel, felelős közéleti szerepvállalásra készít fel, miközben a földi és az égi haza számára nevel polgárokat.

Szakmai karrierjében menynyire tartja meghatározónak, hogy 2010-től a közoktatási törvény koncepcióját, alapelveit és a Nemzeti Alaptanterv tantervi kiegészítését megfogalmazó szakmai csoport, valamint a Kerettantervi Bizottság tagja, 2012-től pedig a Budakeszi Kulturális Tanácsadó Testület tagjaként is dolgozott?

K. M. H.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a katolikus iskolák vezetői engem jelöltek először a Pest megyei Kutatásfejlesztési Alapítvány Kuratóriumába, majd a Közoktatáspolitikai Tanácsba, ahol két perióduson át összesen hat évig, a tanács megszűnéséig dolgoztam. Ezután kaptam a meghívást a Közoktatási Törvény, a Nemzeti Alaptanterv 2014. évi változatának kidolgozásáért felelős kilenctagú felügyelő bizottságba. Kiváló szakemberek társaságában folyt a munka, amit a kerettantervek, a helyi tantervek, a pedagógus életpályamodell megalkotása, majd a tanárképzés elveinek és gyakorlatának megújítása és végül a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása zárt le.

A folyamatot Hoffmann Rózsa államtitkár asszony irányította, aki a feladatok meghatározását, a sorrendjét egyedülálló tisztánlátással, szakmai tapasztalatokkal és határozottsággal végezte. Jó volt vele dolgozni és lehetséges volt olykor vitában meggyőzni. Az előkészítő bizottság elnöki feladatainak ellátására kaptam kormányzati megbízást. Közel 150 ezer közalkalmazotti státuszú pedagógus szakmai szervezetének létrehozása volt a feladat. Hatalmas munka volt, amelyben értékes és fontos tapasztalatokat szerezve ráláthattam a magyar közoktatás egészére. Szép feladat volt! A Nemzeti Pedagógus Kar az elmúlt évben ünnepelte megalakulásának 10. évfordulóját, amelyre meghívást kaptam és örömmel ünnepeltem a karral.

2010-ben a Szent Gellért-díj arany fokozatával, 2012-ben a Budakeszi Díszpolgára díjjal, 2014-ben a Trefort Ágoston-díjjal, végül 2020-ban Eötvös József-díjjal ismerték el a kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenységét. Csak néhány az elismerésekből, díjakból… Melyik volt az eddigi legfontosabb az Ön számára?

K. M. H.: Minden kitüntetés meglepett és örömmel töltött el. Minden díjban benne voltak a családom, a tanítványaim, a kollégáim és a közösségek erőfeszítései. A díszpolgári címnek különösen örültem és megtisztelő élmény volt a Szent Gellért-díj átvétele is.

Idézek a díszpolgári méltatásból: „Sokat tett a budakeszi közoktatási intézmények átalakításáért, a Czövek Erna Zeneiskola önállóságáért, az általános iskola Széchenyi István nevének felvételéért, az intézmény fejlesztéséért és legutóbb a német nemzetiségi iskola, a Wudisuli megszületéséért. Kiemelt szerepet játszott Budakeszi és Neckarsulm testvérvárosi kapcsolatának létrejöttéért.” Hogy látja, miként alakultak az Ön által (is) elindított folyamatok Budakeszi életében, az oktatás, a kultúra, a hagyományőrzés és a testvérvárosi kapcsolatok terén?

K. M. H.: Az alapított iskolák működnek, a testvérvárosi kapcsolatok Neckarsulmmal elevenek, mindkét város polgárai és intézményei évről évre lelkesedéssel vesznek részt a közös programokon és építik, fejlesztik a barátságot. Az önkormányzat hagyományosan oktatásbarát politikával ma is támogatja az iskolarendszert. Éppen ezért Budakeszi esetében nem feltétlenül javult a helyzet az állami intézményfenntartó változásával, kivétel az egyház fenntartásában működő Prohászka Gimnázium és a Német Önkormányzat fenntartásában működő Wudisuli.

A kultúra – mely ágazat számomra Prohászka Ottokár meghatározása szerint „Az isteni gondolatok megvalósítása” – korábban is és jelenleg is valódi közügy és a jelenleginél sokkal forráshiányosabb helyzetekben is működött, a Keszikult irányítása mellett pedig jó kezekben van – vezetője egykori prohászkás diákunk -, folyamatos megújulásban látványosan fejlődik és a közösségépítés fontos ösztönzője, rugója. Ez a célja az immár harminc éve működő egyesületeknek, civil szervezeteknek. Nagy előrelépést jelent majd a tervezett új épület elkészülte, mely további lendületet adhat a fejlődésnek és igyekszik ellensúlyozni azt a konkurenciát, melyet a főváros kulturális kínálata jelent.

Mik az Ön meglátásai, mit, hogyan lehetne, kellene tenni azért, hogy még erősebb, összetartóbb legyen a közösségünk, kérdezem ezt a Hagyományőrző Kör alapítójától?

K. M. H.: A világ jelentős mértékben individualizálódik és szinte atomizálódik körülöttünk. Csak a közösségek, mint a családok, az egyházak, az oktatási és kulturális intézmények közösségeinek állandó egymásra figyelő párbeszéde, a hagyományok tiszteletének és az innovációnak az egyensúlya, a generációk kölcsönös tisztelete, a peremre szorultak bevonása, a gondolkodás, valamint az aktuális igények okos figyelembevétele tarthatja fenn és erősítheti Budakeszi város lakóközösségét, nevelhet lokálpatriótákat, adhat élhető otthont lakóinak és kapcsolhatja össze a múltat és a jelent, így felkészülve a jövő kihívásaira. Ebben a folyamatban mindenkire szükség van: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Budakeszin élő interjúalanyunkat, László Boldizsárt bizonyára sok olvasónk ismeri, úgy is, mint a Cotton Club Singers alapító tagját, vagy éppen mint a Magyar Állami Operaház Magyar Érdemrend Lovagkeresztje-díjas tenoristáját. Egy percre sem lankadó, fáradhatatlan életéről faggatjuk őt ebben az interjúban.

László Boldizsár: Kívülről nézve magamat – leszámítva az általános iskolai éveimet – meglehetősen hosszú, nyughatatlan útkeresés volt életem nem kis része. Hogy végül is a zene lett életem meghatározó része, abban volt egyfajta sorsszerűség. 6 éves voltam, mikor odaálltam édesanyám elé – aki saját magát zenei analfabétának aposztrofálta -, hogy én zeneiskolás szeretnék lenni. Ezt követően a paksi zeneiskolába írattak be, ahol az első évi kötelező szolfézsoktatás után hangszert kellett választani, ami a fáma szerint úgy történt nálam, hogy elment mellettem a hangszer választás napján valaki egy trombitával a kezében, s én akkor a trombita mellett döntöttem.

Visszatekintve azokra az évekre, jó döntést hozott az a 6 éves kisfiú?

L. B.: Igen, mert már azokban az években mélyen megérintett a muzsika, a buzgó zenei élettel teli paksi zeneiskolában. Ezt követően fél év lelkes gyakorlás után az igazgató behívatta édesanyámat, aki biztos volt benne, hogy azért kell bemennie, mert én ugyanolyan alkalmatlan vagyok a zenetanulásra, mint ő. Aztán pont a fordítottja történt ennek. Közölték vele, hogy fél év alatt olyan jól haladok, hogy felvesz az iskola fúvószenekarába, ami akkor nekem hatalmas dolognak számított. Elindult számomra valami, ami meghatározta a későbbi életemet. A trombita melletti döntésemet ma már egy eleve elrendelt döntésnek gondolom. 20 éves koromig játszottam ebben a zenekarban, ahol néha big bandes, jazzes dolgokat is játszottunk, ami kihatott későbbi pályámra. Túl az 55. évemen, visszatekintve eddigi életemre, tudom, hogy menynyire meghatározta teljes zeneiségemet a trombita életutam során.

Érettségi után, a felnőtté érés időszakában, 1989-ben milyen irányt vett?

L. B.: Gimnáziumi diákszínkörös-ként vonzódtam a színművészet felé is. Tettem is egy sikertelen felvételit a Színművészeti Főiskolára, majd ezt követően fél évig képesítés nélkül tanítottam egy Paks melletti kis faluban tanítóként, ami nagyon nem volt nekem való, nem szerettem. Ezért aztán a Pesten élő nagyim, aki ismert ott egy primadonnát, bejutatott a kecskeméti Katona József Színház kórusába, holott tulajdonképpen nem volt semmiféle énekes előéletem. Belevetettem magam ott a színházi élet legsötétebb bugyraiba is. Izgalmas volt ez az időszak, felnőtté válásom ideje, mely egybeesett a rendszerváltással.

Aztán a következő évben megint csak nem vettek fel a Színművészeti Főiskola operett-musical szakára, ami akkor nagyon fájt, és ezután ráadásul be is vittek katonának Nagyatádra, ahol „kiemelt pozíciót” kaptam, dandárkürtös lettem.

1991-ben, leszerelésem után felvettek a Goór Nagy Mária Színitanodába, ahol az első évben nagyon erős képzést kaptunk. Mensáros László és a Koltai Róbert-Pogány Judit házaspár voltak a tanáraim. Ám aztán nagyon elment a képzés a musical irányába, ami a színészi fejlődést hátráltatta, ezért két év után otthagytam az iskolát.

Tehát maradt a további útkeresés…

L. B.: Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy adok egy esélyt a trombitának, ezért bekerültem a Zeneakadémia Jazz Tanszakának előkészítő szakára, de hogy megéljek valamiből, a Fővárosi Operett Színház kórusába is jelentkeztem, ahová felvettek. És hogy tetézzem a dolgokat, elkezdtem aktívan éneklést tanulni a kor legjobb énektanárnőjénél, Sík Olgánál. Persze nagyon hamar kiderült, hogy ez a három együtt nem megy, ezért fél év után a jazztrombita tanulást abbahagytam, ami persze nem volt felesleges, mert kihatott a hangszeres tudásomra. Emellett azt vallom, hogy aki trombitál és énekel is, annak a hangja idomul a hangszerhez. Ettől lett talán élesebb a tenor hangom, és biztos, hogy a légzéstechnikát is javítja.

1994-ben, a Táncdalfesztiválon is énekelt egy dalt, mellyel a döntőbe is bejutott!

L. B.: Engem Olga néni tanítványai közül választottak ki a „Vége már” című dalra, amellyel nagy sikert arattam, mégsem volt különösebb hatással a pályámra. Két hónapig itt-ott megismertek, de nem lett ettől több fellépésem.

És utána mi történt?

L. B.: A trombitatanulás után otthagytam a Fővárosi Operett Színház kórusát is, és nagyon erősen elkezdtem dolgozni Olga néninél. Ennek eredményeképpen már jelentős szerepeket kaptam vidéki zenés színházakban, operettekben és musicalekben. Ami akkor már előrevetített nálam egy későbbi operaénekesi karriert is, erre kapacitált Sík Olga is!

Ám előtte még megszületett egy csoda 1994-ben, a Cotton Club Singers, ami egy egészen más műfaj. Egy jazz vokált alapítottak! Ennek az együttesnek alapító tagja, majd később menedzsere is lett.

L. B.: Sík Olga néni csapatában, a diákok között ismertem meg Zsédenyi Adriennt, Szűcs Gabit és a későbbi végleges negyedik tag, Fehér Gábor elődjét, akikkel 1994-ben alakítottuk meg a formációt, mely 2001-ig, Zsédenyi Adrienn kiválásáig (aki ezt követően Zséda néven szólóénekesként lett ismert) működött együtt, majd ezután Kozma Orsi lett a negyedik tag.

A kezdetekkor először csak szűkebb körben, különféle klubokban léptünk fel. Gyorsan felívelő sikereink titkát azzal magyarázom, hogy ezt az igényes műfajt a többségében tanultabb, diplomás, prémium közönség számára játszottuk, akik alkalmasak voltak koncerttermeket is megtölteni, megvásárolták évről évre megjelenő cdinket, és sok volt a céges, privát meghívásunk is. 2008-as megszűnésünket leginkább az okozta, hogy akkor már egyre kevesebbet költöttek a cégek az ilyen jellegű koncertekre, Szűcs Gabi és Kozma Orsi kiválásával az új tagokkal már nem volt olyan húzó hatása a csapatnak. Megszegtük azt a törvényt, hogy „nyerő csapaton ne változtass”!

Operaénekesi karrierjét lehet, hogy ennek a momentumnak is köszönheti?

L. B.: Ezek a változások egyértelművé tették számomra, hogy nekem az operaéneklés felé kell elmozdulnom. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy Berle Sanford Rosenberg tanítványa lettem, aki a híres bel canto tenor, Carlo Bergonzi egyik utolsó növendéke volt.

2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház magánénekesként szerződtetett, ahol a Tosca Cavaradossijától a Turandot Kalafjáig az operairodalom legnagyobb szerepeit énekelhettem, és rendszeresen kaptam meghívásokat a Magyar Állami Operaházba is. Külföldi fellépéseim is voltak számos alkalommal.

Szép, izgalmas, nem mindennapi karriertörténet!

L. B.: Ehhez még hozzátenném, hogy mindezt diploma nélkül értem el. Csak egy érettségi bizonyítványom van, és egy „Élet diplomám”…

Mikor költözött Budakeszire?

L. B.: Három éve, amikor a Magyar Állami Operaház tagjaként már nem bírtuk az ingázást, Szegedről felköltöztünk Budakeszire a családommal. Nagyon megszerettem ezt a várost, jók itt az energiák, bárhonnan is indulunk el, mindenhol karnyújtásnyira vagyunk az erdőtől, nem a főváros felől fúj a szél – azzal együtt, hogy rendszeresek a közlekedési problémák. Ezeket el kell fogadni. Emellett elindult itt egy kulturális együttműködésem is a Keszikulttal. Több alkalommal is találkozhatnak majd velem az itt élő művészetkedvelők a jövőben.

Milyen újabb tervei vannak még az „örökké nyughatatlan” László Boldizsárnak?

L. B.: Már nem vagyok nyughatatlan. A Magyar Állami Operaház egyik vezető énekese vagyok, a legszebb tenor szerepeket énekelhetem, készülök a Turandot november 9-i bemutatójára, ahol Sümegi Eszter lesz a partnerem. És 10 éve újra összeállt a Cotton Club Singers a régi alapító tag, Zsédenyi Adriennel kiegészülve. Évi 6-10 koncertet adunk. 2025. március 30-án az Erkel Színházban lesz a 30 éves Cotton Club Singers koncertje. A csapat nem létezik már állandóan működő zenekarként, én úgy mondanám inkább, hogy „összeállunk egy-egy projektre”, amúgy meg mindegyikünk a maga előadóművészi útját járja.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. október

Nem mindennapi élettörténettel ismerkedhetnek meg most olvasóink. A Budakeszin élő Holló Miklós élete a kitartó, lankadatlan munka, a soha fel nem adás példája. Az augusztus 20-i kitüntetések alkalmával Holló Miklós a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári fokozatát vehette át.

Hogyan lesz valakiből a sísport megszállottja, egy életen át?

Holló Miklós: Tulajdonképpen én az 1956-os forradalomnak köszönhetem az egymásra találásomat a sífutással, a Zugligetben. Ugyanis a forradalmi események miatt egy jó ideig nem volt tanítás. Akkor a tél oktatás nélkül telt el, s az ottani diákság – így én is – céltalanul lődörgött az utcákon, tereken, a Zugligetben, a Virányos tetején. Ott talált rá többünkre néhány sífutó a Vasasból. Én akkor 13 éves voltam. Azon a környéken rengetegen síeltek azokban az időkben. Úgy is mondhatnám, hogy szinte mindenki, hisz ott volt a Normafa, és akkoriban bizony kemény telek voltak. Annak a korszaknak a sífutó-, lesikló-, síugró bajnokai szinte mind arról a környékről kerültek ki.

Aztán elindult egy nagyon eredményes sífutó pályafutás

H. M.: Összesen 11 magyar bajnokságot nyertem a Vasas SC színeiben, melynek Aranygyűrűse, Örökös bajnoka és Életmű-díjasa vagyok. 1968-ban a téli olimpián is részt vettem Grenoble-ben, ahol három számban is indultam, 15, 30 és 50 km-en. A legjobb eredményt 50 km-en értem el, ahol 45. lettem.

Ez akár felért egy olimpiai aranyéremmel is, hisz’ azért a magyar hóviszonyok, az ebből adódó sífutó hagyományink és a sífelszerelésünk korszerűsége messze elmaradt az északi országokétól.

H. M.: Óriásiak voltak a különbségek a mi és a nyugati – elsősorban északi – élversenyzők felkészülési lehetőségei között. Akkor már megjelent a műanyag a sílécek gyártásában, miközben mi még a sokkal lassúbb, keményfa lécekkel vettük fel velük az egyenlőtlen küzdelmet.

Később pedig egy sok évtizedes, sikeres edzői munka következett.

H. M.: Én nem voltam igazán tehetséges versenyző, sokkal inkább szorgalmasnak tartottam magamat. Tudtam, ha együtt edzek a többiekkel, akkor alul fogok maradni a versenyeken, ezért úgy éreztem, hogy nekem egy kicsit másképpen kell a felkészülésemet alakítani. Ezért aztán egy külön edzésnapot tartottam péntekenként, saját edzésprogrammal. Talán ennek a mentalitásnak, felfogásnak köszönhettem, hogy én lettem a sífutók csapatkapitánya. Tulajdonképpen ebből a csapatkapitányi megbízatásomból alakult ki aztán a későbbi edzői pályafutásom 1983-tól. Először csak mint a sífutó, majd később már a biatlon válogatott vezetőedzőjeként is dolgoztam. A biatlon összetett téli sport, amely sífutásból és lövészetből áll. Újabban már nyári versenyeket is rendeznek, ahol a sílécet ilyen alkalmakkor síroller (görsí) helyettesíti.

Az olimpiákon rendszeresen részt vettek a magyar sífutók és biatlonisták?

H. M.: A téli olimpiákra nem mindig jutottunk ki, de a világkupákon, a nagy nemzetközi versenyeken mindig ott voltunk.

Meddig volt a válogatott edzője?

H. M.: 40 évig csináltam. Mindezt úgy, hogy nyugdíjazásomig testnevelő tanárként dolgoztam egy középiskolában. A Vasas SC vezetőedzői munkáját pedig tavaly adtam át. A legkiemelkedőbb eredményt sok évtizedes válogatott edzői pályafutásom alatt a Budakeszin élő Panyik János érte el – a gyöngyösi Zalka Egyesület versenyzőjeként az 1997-es világbajnokságon 10. helyezést ért el biatlonban. Ez minden idők legkiemelkedőbb magyar eredménye ebben a szakágban, mely felért egy világbajnoki győzelemmel Magyarország télisport-lehetőségeit, hóviszonyait ismerve.

S ha már Budakeszi szóba került Panyik János kiemelkedő sikere kapcsán, beszéljünk egy kicsit településünk sí múltjáról is, azokról a kiemelkedő eredményekről a különféle sí szakágakban, melyekre méltán lehet büszke városunk. Ön erről biztosan sokat tud mondani.

H. M.: A Gellért testvérek, Kerekes Misi, Fischer Laci, Pálinkás Viktor kiemelkedő síugró eredményei az 1960-1970-es években Budakeszit síugró nagyhatalommá tették Magyarországon. De említhetném a Hellner testvéreket is, akik ugyancsak kiváló sífutók és lesiklók voltak, szintén az 1960-1970-es években. Szót kell ejteni Hellner Péterék ma is működő Viadal SE-jéről, mely a három Hellner lányból is országos bajnokot nevelt.

Megemlítenék még három olyan nagy nevet a sísportból, akik ugyancsak köthetőek Budakeszihez. Pajor István síelőként az északi összetettben ötször nyert országos bajnokságot, de edzette a budakeszi síugró bajnok Gellért Gábort és Fischer Lászlót is, és oxigénpalack nélkül mászott nyolcezres csúcsot is. Ő napjainkban már a 86. évét tapossa, itt él Budakeszin. Holéczy Tibor, az egykori sífutó olimpikon, a Magyar Sí Szövetség volt főtitkára, aki 37-szer volt magyar bajnok, Budakeszin hunyt el ez év márciusában. Palkovics Tibor, a sokszoros magyar bajnok alpesi síző 2010-ben hunyt el Budakeszin.

A Vasas SC sífutó szakága is letette a névjegyét Budakeszin.

H. M.: 1985-ben vettük fel a kapcsolatot a budakeszi általános iskola testnevelő tanárával, aki egy-két alkalommal felhozta a gyerekeket az úttörővasúttal a Normafára, akik aztán nálunk ragadtak. Azokban az években volt olyan időszak, hogy a versenyzőim fele Budakeszin élt. Mindenképpen megemlíteném közülük azokat, akik kikerültek valamelyik olimpiára, világbajnokságra vagy egyéb kiemelkedő eredményt értek el. A teljesség igénye nélkül egy impozáns névsor: Dira Betti, Holéczy Bea, Cziffra Katalin, Hieber Móni, Tímár Viktória, Dosek Ágoston, Schiller Károly, Márkó Soma, Holló Mátyás, Holló Dóra, Illyés János, a Pálfi fivérek, Varga Barbara, Farkas Veronika, Dankovics nővérek, Kun Viktória, Kovács Domonkos, Grafl Ildikó, Grafl László, Komjáti Róbert, Huber Andrea. Nyugodtam elmondhatom, hogy többségük a későbbi életében is egy sikeres életpályát futott be, megbecsült polgárai, vállalkozói Budakeszinek.

Válogatott edzőként még további Budakeszihez köthető versenyzőt is említhetne, aki más egyesület tagja volt?

H. M.: Egyikük, Mayer Gábor többszörös sífutó országos bajnok lett. Kijutott a szarajevói és az albertville-i olimpiára is. Ma ő a Toyota Mayer tulajdonosa, a már fentebb is említett Kovács Domonkossal együtt, aki a mai napig a Vasas SC síszakosztályának a versenyzője.

Síedzősége mellett a sportágban más vezetői munkát is végzett?

H. M.: A mai napig a Vasas SC sí szakosztályának a szakmai igazgatója vagyok és továbbra is benne élek ebben a sportágban.

Az éghajlatváltozás következtében szinte alig van hó Magyarországon! Ez a síugróknál és lesiklóknál még kiváltható műanyag pályákkal, de ez miképpen helyettesíthető a sífutóknál?

H. M.: Sírollerrel, mely egész évben használható. Ez nem sokban különbözik a sífutástól. Aki jó sífutó, az általában sírollerben is kiemelkedően teljesít. Világbajnokságokat is szerveznek ebből a szakágból. Több világbajnokságon értek el a Vasas SC versenyzői dobogós és pontszerző helyezést. Idén is több versenyzőm vett részt a junior világbajnokságon. Jómagam is számos ilyen versenyt szerveztem, többek között Budakeszin és a Hungaroringen is. A fiam és az unokám épp a közelmúltban volt kinn Szlovákiában egy ilyen típusú versenyen.

Ezek szerint a sífutás és a biatlon szeretetével a fiát és unokáit is „megfertőzte”?

H. M.: Fiam, Holló Mátyás több világkupán, világbajnokságon és egy olimpián is részt vett. Nagyobbik unokám, Holló Martin jelenleg az egyik legjobb síroller, sífutó és biatlon versenyző Magyarországon. Ő is részt vehetett volna ezen a fenn említett junior világbajnokságon, de most inkább egy európai ifjúsági matematikai olimpián vett részt, ahol bronzérmes lett. A matematikát ugyanis még a síelésnél is jobban szereti – már készül a jövő évi világ matematikai olimpiára. Másik fiú unokám, Holló Nándor is már számos dobogós helyezést ér el mindhárom szakágban, bár még csak 10 éves.

Budakeszin időről időre ún. Target Sprint versenyeket szervez.

H. M.: A Target Sprint egy dinamikus, izgalmas, szórakoztató versenyszám, amely ötvözi a futást és a céllövészetet. Külső szemlélőnek könnyűnek tűnik ez a fajta lövészet, hiszen a szabályok nagyon egyszerűek: általában 3×400 méter futás, közben 2×5 bukócél lelövése. Az utóbbi években több ilyen versenyt is szerveztem Bakács Bernadett alpolgármester asszony támogatásával. Idén is lesz egy ilyen október 19-én, szombaton 9 órától a Budakeszi VI. Target Sprint Kupa, ahová legalább 200 versenyzőt várunk. Itt említeném még meg, hogy az előző napon, október 18-án, pénteken 3 órakor nyílt lézerpuskás bemutatót tartunk a budakeszi általános iskolásoknak a sportpályán.

Senior versenyeken is rész vesz még napjainkban is, túl a 80. évén?

H. M.: Aktív sportolói pályafutásom után rengeteg senior versenyen vettem részt – legutóbb a 80-on túli kategóriában egy lengyelországi versenyen 25 km-en, amelyet megnyertem. Mindezt úgy, hogy közben lesérültem. A bal vádlinban több izmom is elszakadt, de végigcsináltam, a jobb lábamat terhelve. És el kell mondanom még e senior versenyek kapcsán, hogy korábban több alkalommal is részt vettem az olaszországi, híres marcialongai 70 km-es megmérettetésen és Svédországban a legendás 90 km-es VASA-versenyen is, ahol mindenki elindulhat, akár 80-on túl is. Sokszor, számos helyen indultam hosszútávú senior versenyeken.

Mikor megkapta augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje polgári fokozatát, mire gondolt az első pillanatokban?

H. M.: Ez a díj az egész magyar sísportnak szóló elismerés, és egyúttal az én, több mint hat évtizedes munkámnak is a megbecsülése, bár hozzátenném, edzői sikereimet nem egyedül értem el, ennek részesei voltak edző társaim és a versenyzőink is. És itt külön hadd szóljak a velem egykorú Rosivall Zoltánról, sport- és edző társamról, a Vasas SC életműdíjasáról, síszakosztályunk tiszteletbeli elnökéről és meghatározó alakjáról, valamint Fazakas Mónikáról, akikkel több, mint kétezer sífutó- és biatlon bajnokot neveltünk fel. Közülük legalább huszan kijutottak a téli olimpiák valamelyikére is.

Mióta él Budakeszin?

H. M.: 1999 óta élünk itt, de már korábban iparos voltam Budakeszin: a ’60-as évek végétől hat éven keresztül gépkocsi szélvédő felújítással foglalkoztam.

25 éve él tehát Budakeszin – miképpen látja Budakeszi fejlődését?

H. M.: Felsorolni sem tudnám azt a sok fejlesztést, amely ebben az erdők által körülölelt városban az elmúlt években bekövetkezett. A sportcentrum a tanuszodával, a sok egészségügyi szakrendelés, az új iskola… És ahogy hallom, jövőre elindul egy korszerű, multifunkciós színházközösségi épület megépítése is -jelentős fejlődést mutat.

Mivel zárhatnánk ezt a csaknem 70 évet átölelő beszélgetést?

H. M.: Amikor elkezdtem edzői pályafutásomat, megbeszéltük a feleségemmel, hogy csak egy pár évig csinálom, de aztán ez a sok-sok évtized lett belőle. Valójában ezt a hosszú és sikeres pályafutásomat elsősorban a feleségemnek köszönhetem, aki egy életen át támogatta és segítette edzői munkámat. És ez még a mai napig is így van!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. szeptember

Hát ez elképesztő! A párbajtőrcsapat tagjaként, kirobbanó formában, kilenc mérkőzéséből nyolcat megnyert kimagaslóan sok találattal, mellyel jelentős részt vállalt a csapat győzelmében. Miképpen sikerült ezt a remek formaidőzítést összehoznia?

Koch Máté: Rendkívül hosszú és nehéz időszakon vagyunk túl felkészülésben, sok edzőtábor és munka kellett ahhoz, hogy ezt meg lehessen valósítani. Igen, valóban nagyon ritka, hogy egy párbajtőr csapatversenyen majdnem az összes asszót győztesen hajtsam végre, úgyhogy én nagyon elégedett vagyok a csapatban nyújtott teljesítményemmel és a csapatnak a teljesítményével is. Nem igazán időzítettem sose formát, versenyről versenyre haladok, haladunk, és én mindig, minden versenyből megpróbálom kihozni a lehető legtöbbet.

Tavaly augusztusban, a párbajtőr egyéniben elért világbajnoki győzelme után – mivel erős a kötődése Budakeszihez – interjút adott a Budakeszi Hírmondónak, ahol már akkor sejtette az olvasókkal, hogy valami nagy dobásra készülnek a párizsi olimpián a csapattal. „Természetesen komolyan gondoljuk az egyéni versenyeket is, de egy csapatban, a többiekkel annyira jó érzés megélni a sikert, hogy az egyéni eltörpül mellette.” És mindezt friss párbajtőr egyéni világbajnokként mondta akkor…

K. M.: Igen, ez egyéni sportág, de csapatban azért is nagyon jó nyerni, mert akkor együtt örülünk a dobogó valamelyik fokán, most per pillanat az első fokán. Nagyon jó volt az összhang, főleg ha ilyen jó csapattársakkal vagy, akkor azért nem nehéz küzdeni azokért, akiket szeretünk.

Budakeszi lakói a tv-képernyők előtt ülve szorítottak ezért a győzelemért. Talán egy cseppnyi segítséget ez is jelenthetett abban a hatalmas küzdelemben a Grand Palais impozáns épületében?!

K. M.: Számomra nagyon fontos Budakeszi, itt nőttem fel, gyerekként szinte egész életemet Budakeszi környékén töltöttem. Szenzációs hely, nagyon jó emberekkel. Sokat szoktam barátaimmal lejárni focizni, most ez nyilván háttérbe szorult az olimpiai felkészülés miatt. Nagyon örülök, hogy ennyien szorítottak Budakesziről is, és nagyon örülök, hogy bekerülök Budakeszi történelmébe, hisz fontos helyet foglal el a szívemben.

25 éves, ereje teljében van. Gondoljuk, most jön egy hosszabb, jól megérdemelt pihenés, és aztán indulnak újra az edzések, hisz további céljai lehetnek még ebben a sportágban.

K. M.: Valóban, nálunk a pihenő időszak az augusztus, szeptember eleje/közepe, utána meg elkezdünk ugyanúgy edzőtáborokba járni, és készülünk fel a következő versenyszezonra. Bizakodva várom a következő szezont, hisz elkezdődik egy újabb ciklus, és a célunk az, hogy 2028-ban Los Angelesben is ott legyünk az olimpián, és lehetőleg egyéniben és csapatban is érmet szerezzünk.

■ Villáminterjúnk elkészülte után kaptuk az örömteli döntés hírét, hogy Budakeszi Város Képviselő-testülete egyhangúlag Budakeszi díszpolgári címmel tüntette ki. Mi volt az első gondolata, amikor tudomást szerzett erről?

K. M.: Mindig is reménykedtem benne, hogy egy szép napon Budakeszi díszpolgára lehetek! Nagyon hálás vagyok, és nagyon jól esett, amikor megtudtam a hírt.

Horváth Jenő

Jó annak a városnak, annak a közösségnek, melyből kiválasztódik, kiemelkedik egy olyan valaki, aki szívügyének érzi települése bárminemű problémáját. Nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy születésének helyén éljen ezzel a lehetőséggel. Mészner Antal – aki augusztus 16-án átvette a Budakeszi díszpolgára elismerést a város vezetésétől – ilyen emberként élte és éli életét a mai napig.

Mészner Antal: „Közéleti” szereplésem valamikor a 70-es évek elején indult el, először a grundfocival, mely aztán elvezetett a járási bajnokságban játszó budakeszi focicsapat tagságig is. És ezidőtájt a helyi tanács által szervezett számos társadalmi munkában is részt vettem. Árkot ástunk a vízvezetéknek, megépítettük Budakeszi első orvosi rendelőjét, mely – megújulva -öt éve már szakrendelőként működik.

És mikor lettél valódi közszereplője Budakeszinek?

M. A.: Ez a történet tulajdonképpen a Barackos első két utcájának- a Hunor és a Felkeszi utca – megépülése idejére tehető, mely kb. 1974-1982 között zajlott le. Remek, összetartó csapat verbuválódott ott akkor, fiatal házasok voltunk, többségében a 30-as korosztály, általában két gyerekkel. Információkkal, kapcsolatokkal, tapasztalatokkal, szerszámokkal, betonkeverőkkel, nem egyszer kétkezi munkával, sőt néha még építőanyaggal is támogattuk, segítettük egymást.

„Lokálpatriótának lenni, az egy érzés. Nála ez mindenben megmutatkozik, hogy a faluja, a városa, mindenekfelett áll. A család élete megy magától is, mert az egy jól megszervezett közösség, de a településnek mindig szüksége van rá.” (Mészner Antalné)

Ezek a többségében négylakásos társasházak ún. házilagos kivitelben épültek fel akkoriban sok saját munkával és innen-onnan összeszedett szakmunkásokkal. Gyakran este 10-ig dolgoztunk munkaidőnk után és hétvégeinken is. Általában 4-5 év alatt épültek fel ezek a házak, de volt olyan család is közöttünk, akit egy kényszerhelyzet arra vitt rá, hogy a csak éppen megépülő pincéjükben húzzák meg magukat egy-két évre.

Ez az összetartó társaság meglátta benned a lehetőséget, hogy képviseld az érdekeiket az akkori tanácsi vezetésű Budakeszin, az 1980-as választáson?

M. A.: Én voltam az egyedüli budakeszi közöttük. Ez a csapat többségében Budapestről jött és ők úgy gondolták, hogy a Hunor és a Felkeszi utcát én képviselhetném a legjobban, helyi ismereteim miatt. Hozzá kell persze ehhez tennem, hogy akkoriban mintegy hatvan körzeti képviselője volt településünknek. Ezek akkor nagyon apró körzetek voltak, melyek aztán később, 1990 után, fokozatosan nyolc nagy körzetre csökkentek.

Több nem mindennapi dolog is történt még a rendszerváltást megelőző képviselői éveiben a Barackosban, melyek akkor, a szocializmus idején szokatlannak tűnhettek! Elképesztő erővel jelent meg akkor ott az önerő, mely ma már szinte teljesen eltűnt Budakeszin, pedig napjainkban a vásárlóerő többszöröse az akkorinak.

M. A.: Volt egy pár emlékezetes dolog kétségtelenül! Túl azon, hogy alighanem a mi közösségünk volt talán az első az országban, ahol többségében nem volt kerítés az ingatlanok között. És ez még ma is több ingatlanon megmaradt.

Nem mindennapi volt a József Attila utca hátsó szakaszának, valamint a Hunor és a Felkeszi utcának a megépítése sem valamikor a ’80-as évek közepén. A maiak számára talán elképzelhetetlen por- és sárrengetegben kellett közlekednünk akkoriban. Aztán jött a megoldás. Egyik lakótársunknak, Szalóky Gyulának sikerült akkor a Budapest XII. kerületi Böszörményi úti villamossínek közül felszedett zúzott követ megszerezni, amit máskülönben elvittek volna sittnek. Ennek az ideszállítási és elterítési költségét mi álltuk, s később még egy murva második borításért is a mi közösségünk nyúlt a zsebébe. Aztán valamikor a rendszerváltás utáni első évek valamelyikén az önkormányzat egy bitumenes szórást adott az útnak. Sok szervezést, az engedélyeztetéseket, rengeteg munkát igényelt akkor ez az önerős beruházás, mely több mint 30 évig szolgált minket. 2022-ben kaptunk rá egy aszfaltos borítást az önkormányzattól.

És a civilek alkotta Barackos focicsapat?

M. A.: Az is egy nagy történet, mely a 1970-es évek végén kezdett alakulgatni. Lukácsi Győző, Martinák Feri, Páni Feri, Orosz Pista, Nagy Gazsi, Bucsics Imi, Siklósi Gyula, Halmos Imi, Bartalus Sanyi és a többiek. Sorban, ahogy költöztek ki családjaikkal a félkész-kész házaikba. A pályát a Hunor utca mellett lévő dimbes-dombos réten alakítottuk ki ásóval, csákánynyal, lapáttal a kézben, sokhetes kemény munkával focizásra alkalmas, sík területté. Jómagam hegesztettem a kapukat két alkalommal is. Szombat és vasárnap délutánonként rendszeresen játszottunk. Sárban, térdig érő hóban, kemény mínuszos hidegekben is.

Később már Ausztriába és Nyugat Németországba is eljutottatok…

M. A.: Egyikünk – Siklósi Gyula régész – munkája mellett németek idegenvezetésével is foglalkozott. Az egyik ilyen munkája alkalmával összehozta sors egy osztrák csoporttal St. Margarethenből, akiktől meghívást kaptunk egy, a „sógorok” által megrendezett focitornára. Ez 1984-ben történt, amikor még csak háromévenként lehetett útlevelet kapni nyugati országokba. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy akkoriban mekkora tortúra volt az akkor mintegy 46 fős, családos kiutazás tőlünk nyugatra. Nagy volt a csinnadratta!
Trabantokkal, Wartburgokkal, Ladákkal utaztunk ki. Elképesztő kaland volt ez, óriási energiákat, kapcsolatokat, hatalmas levelezést, sok rafinériát kellett bevetni ahhoz, hogy ez a néhány napos kintlét megvalósulhasson, ahol valamennyiünk az ottani családoknál kapott szállást és ellátást, melyet aztán hasonló körülmények között mi is viszonoztunk egy évvel később Budakeszin, egy itt megrendezésre kerülő tornán. Akkor már Mainzból is jött egy csapat, mondták is az akkori helyi tanácsi vezetőink, hogy „Na, a svábok már megint szervezkednek!” Hozzá kell tennem, hogy akkor még csak én voltam sváb a Barackos focicsapatában. A későbbi években aztán ez még szélesebb körben is folytatódott. St. Margarethen mellett, még a rendszerváltás előtt eljutottunk Mainzba, Neckarsulmba – akkor még nem volt testvérváros -, Gau-Bischofs-heimbe és Billigheimbe is.

Ezek az akkor egyedülállóan ritkaságszámba menő dolgok az 1980-as évek közepén még az akkori, mindössze egycsatornás tv figyelmét is felkeltették.

M. A.: Itt forgatott rólunk egy kisfilmet az akkor nagyon népszerű Ablak című magazin. A felvételt ma is őrzi a feleségem.

Ezt követően pedig még NATO foci csapatok is jöttek Budakeszire két alkalommal!

M. A.: A jugoszláv háború idején vendégünk volt Kaposvárról egy KFOR csapat, majd később Szarajevóból egy SFOR csapat is.

És a Barackos focicsapattól indult el az ún. Nagy Gáspár foci emléktorna megszervezése is vándorkupa formájában, hiszen a Kossuth-díjas költő is a Barackosban élt, és sok évig erősítette a csapatot.

M. A.: 2008-2019 között rendeztük meg ezt az emléktornát, olyan csapatok részvételével, melyek valamilyen formában kötődtek Nagy Gazsihoz. Nagytilaj-Bélbalta-váron született, a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, Vasváron volt pályája elején könyvtáros, a Katolikus Rádiónál dolgozott, az Írószövetség tagja volt…

Létezik még az 50 éves múltú Barackos focicsapat?

M. A.: Létezik, fiatalok vették át már a helyünket, de néhányan még játszanak az alapítók közül is, akik már túl vannak a 70-en, többen közelebb a 80-hoz. Orosz István, Tóth Levente, Óber Péter és Draskóczi András még lejár, utóbbi a fiával és az unokájával is nemegyszer hétvégenként. Én már 84 évesen nem focizom és a szervezésben sem veszek részt, ezt már Pálinkás Miklós vette át tőlem. Ám évente egyszer, az év végén tartunk egy találkozót, olyankor még én is focizom egy kicsit. Ezt a képen látható labdát visszavonulásomkor kaptam a jelenlegi csapattól, mintegy 24 aláírással.

És a Hunor utcában ugyancsak önerőből épült teniszpályának és parknak mi a története?

M. A.: A teniszpályát a valamikor a Felkeszi utcában élő Hargitay András ihlette, aki többször is mondogatta, hogy kellene ide csinálni egy teniszpályát. Javaslatán egy ideig rágódtunk, aztán beindultunk és végül két pályát is megépítettünk a mi kis focipályánk mellé.

Ez a terület azért nem lett egykor felparcellázva építési célra, mert a felette húzódó magasfeszültség miatt oda nem adhattak házak építéséhez engedélyt. Sportolásra azonban alkalmas volt ez a terület.

Az első menetben – jelentős tárgyalások és engedélyeztetések után – 1984-ben építettük meg azt a két pályát, mely ma is működik, bár a társaságnak a kétharmada már kicserélődött az évtizedek folyamán. A pálya területe amúgy – az egykori tanáccsal 1984-ben megkötött szerződés alapján – Budakeszi tulajdona, míg az önerőből megépült pálya a társaságé a mai napig. A szerződés alapján a pályát körbevevő park rendben tartása is a társaság dolga. Mindehhez hozzátenném, hogy a parkot ugyancsak ez a társaság ültette tele fákkal és bokrokkal, egy pályázat megnyerésével. A park és a teniszpálya terveit pedig a társaság baráti köréből tervezték meg ingyen.

Több évtizeden át voltál képviselő és két ciklusban alpolgármester is.

M. A.: 1980 és 2010 között harminc éven át voltam képviselő, és 1994-2002 között két alkalommal alpolgármester. Később pedig bizottsági tag voltam, és mai napig is tagja vagyok a pénzügyi bizottságnak.

Napjainkban miképpen látod Budakeszi fejlődését?

M. A.: Az utóbbi években a pályázatok és a helyi források növekedésével dinamikus a fejlődés, s remélem, hogy a külső hatások sem lesznek gátjai a további fejlődésnek.

Mikor tudomást szereztél róla, hogy a képviselő-testület egyhangúlag döntött díszpolgári címedről, mire gondoltál először?

M. A.: Természetesen örömmel töltött el, de nem számítottam rá. Ezt a munkát az ember nem a kitüntetés reményében végzi. Jólesik ez az elismerés, de ehhez hozzátenném, hogy sok évtizedes munkámhoz a közösség ereje is nagyban hozzájárult. Köszönöm a képviselő-testületnek és mindenkinek, aki meghozta ezt a döntést.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. augusztus

Több mint négy évtizeden át szolgálta városunk egészségügyét dr. Pápay Judit háziorvos, aki néhány hete a Semmelweis-napon vehette át városunk vezetésétől a Budakeszi Egészségügyért emlékérmet, mely számára egyúttal 85. születésnapjának a megkoronázása is volt. Ebben az interjúban hosszú, nem mindennapos életpályájával és egyebek mellett Budakeszi egykori egészségügyi ellátásának nyomorúságos körülményeivel is megismerkedtet minket, mely a mai generációk számára elképzelhetetlennek tűnhet.

Pápay Judit: 1967-ben diplomáztam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen „Summa cum laude”, ezt követően pedig megpályáztam a János Kórház belgyógyászati osztályának segédorvosi állását. Akkor úgy gondoltam, hogy kiérdemlem ezt az állást, mivel orvostanhallgatóként is ezen az osztályom dolgoztam folyamatosan, de már az egyetemi éveimet megelőző három évben is ez volt a munkahelyem. Ezekben az években a munkám mellett elvégeztem az orvosi asszisztens-és az ápoló képzőt is. Mindezek ellenére óriási csalódásként értem meg akkor, hogy nem kaptam meg azt az állást. Talán azért nem, mert a marxizmus kollokviumom csak 4-esre sikerült – biztos egy nálam jobb káder nézte ki magának ezt az állást.

Egy ilyen csalódás után hol tudott elhelyezkedni?

Dr. Pápay Judit még orvostanhallgatókéntP. J.: „Csak” a mentőszolgálatnál tudtam elhelyezkedni, miközben – bármennyire is meglepő – abban az időben a sürgősségi ellátást még nem is tanították az egyetemen. Ezt a „csak”-ot természetesen azért mondom macskakörömben, mert az ott eltöltött egy év alatt annyi tapasztalatot szereztem mindenféle helyzet megoldására, kezelésére, ami életre szólóan egy nagyfokú rutint és biztonságot adott nekem, mely későbbi körzeti orvosi, házi orvosi szolgálatomban nagy hasznomra volt.

Ezek után tehát egy nagy váltást történt az orvos szakmai pályájában?

P. J.: Tisztában voltam vele, hogy családot alapítani, gyerekeket nevelni a mentőszolgálati munka mellett lehetetlen lett volna. Ezért hagytam ott a sürgősségi ellátást, és lettem Perbálon és Tökön körzeti orvos, de gyakran kellett kisegítenem Budajenőn, Telkiben, Tinnyén és Jászfalun is. 8 évig dolgoztam itt.

Miképpen került Budakeszire?

P. J.: 1976-ban lettem Budakeszin körzeti orvos, mikor a járási főorvos, tekintettel a családomra, a két kisgyermekemre, felajánlott itt nekem egy körzeti orvosi helyet. Látván, hogy az addigi körzetemben az évi két hét szabadság és az állandó készenléti állapot után Budakeszin talán könnyebb lesz majd a dolgom. Akkor ment nyugdíjba a település legendás körzeti orvosa, dr. Ostoros Gyula, Gyuszi bácsi. Mikor átvettem tőle a körzetét, elhatároztam, hogy az ő nyomdokaiba fogok lépni és azt fogom tenni, amit ő. Pontosan megjelenni, időben ellátni a beteget, és mindenféle egyéb szempontot félre tenni a beteg érdekében. A szüleim is mindig rendszerességre neveltek és arra, hogy a problémákat meg kell oldani, amit hoz az élet.

Az 1. számú, nagyon sűrűn lakott körzetét kaptam meg, mely akkor a legnagyobb körzete volt a községnek (Fő út bal oldala, Rákóczi utca, Erdő utca…).

Akkoriban- főleg a Fő utca régen épült, rossz állapotú, hosszú, földszintes házaiban – nagyon összezsúfol-tan éltek az ott lakók, egyszoba-konyhás lakásokban, helyenként tyúk-, disznóólban. A közös WC az udvaron volt, és a vízellátást is csak ez idő tájt kezdte megoldani a település vezetése. Mindezek mellett egyéb higiéniai problémák is sújtották a település ezen részét. Ezek a – többségében a háború után Budapestről kiszorult emberek – katasztrofális szociális körülmények között élve adták az ellátásra szoruló betegeim zömét, akik közegészségügyi- és járvány szempontból hatalmas veszélyt jelentettek (hepatitis, szalmonella…). Ennek kezelése, lebonyolítása, az oltások, hatalmas feladat volt az orvos számára, még a ’80-as években is..

Elképesztően sokat kellett akkoriban kijárni egy körzeti orvosnak a betegeihez…

P. J.: Akkoriban óriási volt az igény a kijárásokra, melyet a mostani orvosok el sem tudnak képzelni! A hivatal úgy volt ezzel, hogy bárhogyan is, de ezt a körzeti orvos mindenképpen oldja meg azt a helyzetet, ami éppen adódik. Ne küldje a beteget kórházba, hanem az otthonukban gyógyítsa meg őket, állítsa őket talpra, tegye őket munkaképessé és lehetőleg minél hamarabb! Ezt akkor ún. „definitív orvosi ellátás”-nak hívták, ezt kérték és követelték meg.

Hány körzet volt a ’80-as években?

P. J.: Négy, később pedig öt, akárcsak napjainkban.

 Mennyit kellett akkoriban dolgozniuk?

P. J.: Napi 12 órát! Reggel 7-től este 7-ig! De amúgy bármikor hívhattak minket.

Az ügyeleti szolgálatot is önök látták el éjszaka?

P. J.: Igen, mi négyen, minden negyedik napon, később pedig öten, minden ötödik napon mi láttuk el az ügyeletet. Emellett minden 4., illetve később minden 5. hétvégén is ügyelnünk kellett.

■ Volt autójuk a kijárásokhoz?

P. J.: Volt saját kocsink, de térítést szinte alig kaptunk. Emellett gyakran gyalog kellett kijárnunk a legtávolabbi földes, nyakig sáros, télen csúszós, fagyott utakon. A Fő utcán kívül egyetlen utca sem volt leaszfaltozva.

Különösképpen Makkosmária gyalogos „meghódítása” volt nehéz feladat. Oda nemegyszer tényleg csúsz-va-mászva kellett felmenni, akár egészen a makkosi templomig. Akkoriban „divat volt” Makkosmárián, hogy az öreg papát-mamát nyáron kihozták a víkend-házba, hogy aztán itt felejtsék őket a téli hónapokra is. Az ő rendszeres ellátásuk, gondozásuk is a mi feladatunk volt.

Mikor szűnt meg ez a körzeti orvosokat sújtó ügyeleti rendszer?

P. J.: Kb. 20-25 éve.

A háziorvosi praxis beindulásakor még aktív volt?

P. J.: Igen. Mintegy 20 éve volt ez. 75 éves koromig aktívan dolgoztam, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is dolgoztam, heti egy napot, péntekenként, egészen a Covid-járvány kezdetéig. Engem is elért a járvány egyik legsúlyosabb variánsa, a delta. Kis híján belehaltam, kétoldali tüdőgyulladással és tüdőembóliával kellett megküzdenem a Budakeszi melletti Korányi kórházban Nem lehet elmondani azt a helyzetet, ami akkor volt. Éjjel-nappal harcoltak ott értünk az orvosok, az ápolók, köztük sok ismerősöm. Nekik köszönhetem az életem.

Mi vitte egykor az orvosi pályára?

P. J.: Gyerekkoromtól orvos szerettem volna lenni. Felmenőim között voltak híres orvosok, tanárok, tanítók, a szó klasszikus értelmében vett közszolgák, akik a rászorultakat szolgálták. Én is ezeket a géneket hordozom.

Emellett még el kell mondanom, hogy milyen hatással volt életpályámra a Körmenden gyógyító szegények orvosa, Batthyány-Strattmann László szemorvos. Szüleim, akik Körmendről származtak és kortársai voltak, rengeteget meséltek róla, mely annak is köszönhető, hogy keresztanyám rokona volt annak a szemorvosnőnek, aki asszisztense volt a később boldoggá avatott Batthyány-Strattmann Lászlónak.

Hosszú, budakeszi pályáján végig egy asszisztense volt.

P. J.: 44 éven át Fehér Sándorné, Margit nővér volt az asszisztensnőm. Sőt még azon túl is, hiszen mikor átevette tőlem a praxisomat dr. Kaszás Nóra, neki is nagyon sokat segített. Pontosan, önzetlenül, a betegek érdekeit szem előtt tartva dolgozott egy életen át.

■ Hogyan éli meg azt a jelentős változást, mely az elmúlt években és napjainkban is zajlik Budakeszin és a térség egészségügyi ellátásában?

P. J.: A régi, düledező épület felújítása, az új szakrendelő megépülése, a mintegy 30 szakrendelés kialakítása, működése mind elősegítik azt, hogy a budakesziek és a környék lakói is jobb és szakszerűbb ellátásban részesüljenek. Hatalmas ez a fejlődés. Ez az alapellátásnak is nagy segítség. De azt is tapasztalom, hogy számos más területen is jelentős Budakeszi fejlődése

Mivel tudnánk zárni ezt a szép és tanulságokkal teli interjút?

P. J.: Családom egész orvosi pályám során segített a munkámban a kezdetektől, mikor ide költöztünk Budakeszire a férjemmel, két kislányommal, édesanyámmal és nővéremmel. Átérezték, hogy ez egy szolgálat. Segítettek a munkámban, soha nem mondták azt, hogy vasárnap délben vagy  bármilyen ünnepkor vagy éppen éjszaka ne menjek el egy rám váró beteghez, vagy bármilyen formában akadályoztak volna ebben. Bármennyire is nehéz volt ezt megélniük, gyerekeim már kicsi kortól megszokták, átérezték ezt az állandó készenlétet. Az más kérdés, hogy orvosi pályám sok nehézségét látván, ők nem akartak orvosok lenni.

Napjainkban pedig, mikor a súlyos betegségemből „meggyógyulva”, fél tüdővel, oxigénpalackkal élem mindennapjaimat, kisebbik lányom családjával együtt élve, ők gondoskodnak rólam.

Életem eseményeinek elfogadásában, a problémák és nehézségek megoldásában, a mindennapok szolgálatában, családom és a betegek ellátásában nagy segítséget jelentett számomra Istenbe vetett hitem, amelyet részben családi örökségnek köszönhetem. Hitem fenntartásában és elmélyülésében nagy szerepet játszott – és játszik még ma is -, hogy egy római katolikus evangelizációs közösségnek vagyok a tagja, valamint amit teszek és amiről beszélek, azt Isten dicsőségére teszem.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. július

A Budakeszin élő Liszt-díjas zongoraművésznő, Körmendi Klára a közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját. Ennek alkalmából kereste meg a művésznőt szerkesztőségünk.

Körmendi Klára: Szüleim nem voltak zenészek, de nagyon szerették a komoly zenét. Színház-, opera-, hangverseny látogatók voltak. Én meg óvodáskoromban az óvó nénitől hallgattam a hegedű hangját, aki azzal kísérte az énekeket. Ez akkor olyan hatással volt rám, hogy hazamenve két fakanállal bemutattam a szüleimnek, hogy miképpen hegedül az óvó néni, és arra kértem őket, hogy engem is taníttassanak meg erre a hangszerre. Ám a szomszédunkban volt egy kisfiú, akinek az elborzasztó hegedű gyakorlását hallván szüleim inkább úgy döntöttek, hogy egy zongorát vesznek nekem.

Ezt követően aztán Újpesten beírattak egy magán zeneiskolába, ahol hamarabb megtanultam kottát olvasni, mint betűt írni. Nagyon tehetségesnek talált a tanárom, ezért 12 éves koromban elvitt a kor jeles zongoraművészéhez, a Zeneakadémia tanárához, Hernádi Lajoshoz. De akkor még nem volt különleges tehetségek tagozata a Zeneakadémián, ezért aztán elirányítottak az ugyancsak nagyhírű zongoraművész Zempléni Kornélhoz, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárához. Így lettem 12 évesen a konzervatórium hallgatója. De még akkor sem volt biztos, hogy zenész leszek, mert villamosmérnök édesapám megkérdezte a tanár urat – mivel jó voltam matematikából és fizikából is -, hogy nem lenne-e jó, ha a műszaki egyetemre mennék. Zempléni Kornél azonban azt javasolta, hogy a zongorista pályát válasszam.

Ezt követően gondolom felvételt nyert a Zeneakadémiára.

K. K.: Solymos Péter tanítványaként diplomáztam 1967-ben. Tanárom a megszokottól eltérő, különleges repertoárt tanított nekem. Debussy, Ravel, Stravinsky és néhány kortárs szerző műveit is.

Diplomája megszerzése után is megtartotta érdeklődését a kortárs zene iránt?

K. K.: A diploma után férjhez mentem a későbbi Kos-suth-díjas Bozay Attila zeneszerzőhöz, aki nagyon sokat segített abban, hogy egy olyan speciális repertoárt alakítsak ki, mely aztán egész életpályámat meghatározta. Azt mondta: „Klárikám, a Chopin g-moll balladát rengetegen játsszák olyan szépen, vagy még szebben, mint te! Ezzel nem lehet labdába rúgni! Ezért olyan darabokat játsszál, amelyeket mások nem!” S miután zeneszerző volt, ráirányította a figyelmemet a kortárs zenére. Így természetesen az ő darabjait is zongoráztam, melyekből hármat nekem írt. De nagyon sokan – többek között Durkó Zsolt, Kurtág György, Lendvay Kamilló, Jeney Zoltán is – kérték, hogy tanuljam meg és adjam elő a darabjaikat.

Hány ilyen kortárs felvételt készített?

K. K.: A magyar közszolgálat rádió mintegy 200 ilyen felvételemet őrzi. Az akkori hazai koncertéletben nagy feltűnést keltett, hogy sok olyan szerző darabjait én mutattam be, amelyeket addig senki nem játszott. Pl. Stockhausen, Boulez, Xenakis, Cage, Schönberg műveit, melyekből aztán összesen 14 cd jelent meg, köztük a fentiek mellett még Debussy, Ravel, Satie, Lajtha László és Mosonyi Mihály zongoradarabjai is.

A három francia impresszionista, Ravel, Debussy, Satie, valamint Lajtha László (Bartók és Kodály zeneszerző társa) és a méltatlanul ritkán játszott Mosonyi Mihály (Erkel zeneszerző társa) műveinek cd-re rögzítése arra utal, hogy azért nem csak kortárs művek voltak a repertoárjában.

K. K.: Valóban! És a koncertjeimen sem csak kortárs zenét játszottam.

Hazáján kívül még hol készültek rádió felvételei? Több zongoraverseny díjazottja is volt!

K. K.: Bécsben, Párizsban, Londonban, Zürichben, Baselban, Lausanne-ban, Kölnben, Milánóban, Tokióban… – ahol mindig kérték, hogy játsszak magyar műveket, köztük kortárs alkotásokat is.

1965-ben a müncheni, 1966-ban a Magyar Rádió, 1971-ben pedig a rotterdami Gaudeanus zongoraversenynek voltam díjazottja.

25 éven keresztül az Országos Filharmónia szólistájaként koncertezett itthon és külföldön egyaránt, sokszor nagyhírű fesztiválokon is.

K. K.: A Párizsi Humanité, a Londoni ISCM, a Zágrábi Biennálé, a Varsói Ősz és az Amszterdami Holland fesztiválokra kaptam meghívásokat.

Aztán egy újabb megmérettetést is hozott az Ön számára az élet…

K. K.: 1993-ban Erkel Tibor, a Zeneakadémia kötelező zongora tanszakának a vezetője hívott, hogy megüresedett egy állás, és ő szeretné, ha én elvállalnám azt. Én tulajdonképpen akkor még nem szerettem volna tanítani, de aztán nagyon megszerettem ezt a munkát és végül is 27 év után, 2020-ban fejeztem be az oktatást, habitált docensként.

Volt tanítványaim, kollégáim a közelmúltban, 80. születésnapomra egy nagyon szép kis összejövetelt rendeztek egy koncerttel egybekötve a Zenakadémián, ahol én is játszottam a lányommal, Bozay Melindával két négykezest. Jó volt ott egyben látni azokat a kedves embereket akik, szintén művészekké, tanárokká lettek, a rádióban dolgoznak, vagy más zenei intézményekben.

Lánya, Bozay Melinda is a Zeneakadémián végzett, ő is jeles zongoraművész lett.

K. K.: Ő most a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanít, és főleg kamarazenei koncertjei vannak. És bár én már csak nagyon ritkán játszom, néha azért fellépünk közösen Melindával, egy-egy „Anyalánya” vagy „Alma és fája” koncerten.

■ Számos díjat kapott kiemelkedő művészi teljesítményéért

K. K.: Liszt Ferenc-, Bartók-Pásztory-, Lajtha László-és 14 alkalommal Artisjus-díjjal ismerték el művészetemet.

Mikor költözött Budakeszire?

K. K.: 5 évvel ezelőtt jöttem ide Zuglóból, mivel a lányo-mék itt laktak. Akkor még az unokáim kisebbek voltak, kellett őket kísérgetni iskolába, külön órákra stb.

Mennyire ismeri a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Zeneiskola munkáját?

K. K.: Az unokáim itt tanultak zenét. A fiú unokám gitározni, a leány unokám zongorázni tanult itt, így a lányom és én is megismerkedtünk az igazgató asszonynyal és a tanárokkal. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Nemrégiben volt éppen egy kis versenye, seregszemléje az iskola zongora növendékeinek, ahova hívtak zsűrizni. A lányom is fellépett ott egy kis koncerten.

Hogy érzi magát Budakeszin?

K. K.: Budakeszi egy csoda a várost körülölelő erdőkkel! Kedvesek az emberek, és van olyan buszsofőr is a 22-esen, aki köszön a fel- és leszálló embereknek! A bevásárlás is nagyon egyszerű a számos szupermarketban. Emellett remek programokat szervez a ‘Sigmond Bertalan által vezetett KesziKult. A közelmúltban is voltam egy általuk szervezett koncerten az Erkel Napok alkalmából a Prohászkában, ahol a Filharmóniai Társaság zenekara játszott, és ugyancsak a gimnázium aulájában láttam a „Most vagy soha” című filmet.

Mivel zárhatnánk le ezt a beszélgetést?

K. K.: Igazából szerencsém van, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit már gyerekkoromban szerettem volna. Kívánhat ennél többet egy ember az élettől?

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. június