Akikre büszkék vagyunk

A városunkban élő, ide született budakeszi őslakos Kocsis Gábort egy véletlen folytán a Facebookon „fedeztem fel”. Nem mindennapi élettörténete alighanem sok olvasónk figyelmét keltheti fel. És ha még azt is hozzáteszem, hogy hasznaldfel.hu internetes portálja Facebook oldalának 216 ezer követője van, akkor úgy gondolom, még jobban felcsigázom az érdeklődést.

Hol kezdjük?

Kocsis Gábor: Talán a harcművészetnél, melyet 8 éves koromban kezdtem el gyakorolni. A taekwon-do nemcsak egy mozgásforma, hanem egy életszemlélet is, mely segíti a mentális-, lelki-, fizikai erő felszabadítását. Itt nem elvont fogalmakra, hanem a mindennapi életben is alkalmazható dolgokra érdemes gondolni. Megtanultam például, hogy annyit vehetik ki valamiből, amennyi munkát beletettem, megadom a tiszteletet más embereknek – annak is, akit tanítok -, és minden élőnek, és ha azt gondolom, hogy valamit már nem bírok tovább csinálni, akkor még legalább ugyanannyit bírok, mint amennyit addig megtettem.

Nem mondható szokványosnak a címben olvasható foglakozása: űrkutató mérnök…

K. G.: A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem űrkutató csoportjában műholdfedélzeti elektronika fejlesztéssel foglalkoztam. Beleláttam valamenynyire az űrkutatás tudományos részébe is, de alapvetően mérnökként dolgoztam.

Ön nem politikus, nem ismert művész vagy sportoló, de még csak nem is botrányhős, celeb, mégis Face-book oldalának 216 ezer követője van. Elképesztően magas ez a szám! De miképpen lesz egy négydanos, teakwondós űrkutató mérnöknek ilyen nagy érdeklődést kiváltó weboldala?

K. G.: 2011-ben, 28 évesen, vezetés közben ért egy stroke. Ültem az autóban, szinte magatehetetlenül úgy, hogy előtte a testem semmi előjelét nem adta annak, hogy baj lesz. Dolgoztam, sportoltam, éltem, nevettem, majd egyik percről a másikra összeomlott az életem. Innen indul a története a hasznaldfel.hu weboldalamnak. Az volt a szerencsém, hogy kriptogénnek, vagyis orvosilag megmagyarázhatatlannak minősítették a stroke-omat. Nem volt genetikai oka, trombózis vagy más testi előzmény sem történt, az orvosok tanácstalanul tárták szét karjukat, így aztán kénytelen voltam magamba nézni. Ha senkire, semmire sem foghatom a történteket, akkor valahol csak én lehetek az, aki mindezt okozta magának. Elzáródásos stroke-om volt, ami azt jelenti, hogy ahol a vérrög vagy vérlemezke elzárta az oxigénben dús vér útját, ott meghalt az agyamnak egy része. Annak a funkcióját viszont átvette az agy egy másik területe, így gyorsan visszajöttek ezek az elvesztett képességeim. Ilyen csodákra is képes az agyunk.

A stroke-om után jött a feldolgozási folyamat. Sokat sétáltam Budakeszi utcáin és az erdőben, közben pedig rengeteg gondolat jött, amely segített perspektívába helyeznem ezt a váratlan csapást, és rájönnöm, hogy hol csúsztam le erről az Élet nevű játékról. Például rendszeresen végiggyalogoltam a járdaszegélyeken, hogy a stroke után elveszett egyensúlyérzékemet visszaszerezzem, és az egyik ilyen alkalommal ismertem fel, hogy pontosan úgy éltem addig az életemet, ahogyan a járdaszegélyen is végigmentem: csak arra koncentráltam, hogy ne hibázzak és végigjussak, közben viszont lemaradtam szinte minden csodálatos dologról, amit az úton láthattam volna.

Tehát ez a gyógyulási, feldolgozási folyamat vezetett oda, hogy elindította a weblapját?

K. G.: Igen, a saját lelki felépülésem érlelte meg bennem azt a gondolatot, hogy szeretnék a tapasztalataimból az embereknek visszaadni, hogy másoknak már ne kelljen olyan kemény harcokat megvívniuk. Felhasználtam, egyfajta erőforrásként tekintettem mindenre, ami velem történt, ezért is lett az oldalam neve „Használd fel”.

Magam sem gondoltam volna, hogy ekkora igény lesz egy ilyen jellegű weboldalra. A 2013-as elindulás óta több mint 1000 írásomat tettem közzé, a blogomat mostanra már tízezrek olvassák rendszeresen. De továbbra is ugyanazt gondolom, amit az indulásakor: ha csak egyetlen embernek is tudok segíteni, már megérte.

A hasznaldfel.hu azért jött létre, hogy értéket adjon az embereknek, segítsen a negatív tapasztalatok által fejlődni, szebbé varázsolva az életet. Szeretem megtalálni az élet apró csodáit; a világra irányuló gyermeki kíváncsiságot máig nem nőttem ki és nem is fogom. Megfigyelem a természet működését, figyelek az emberekre az utcán, nyitott vagyok arra, amit látok, így nagyon sok témát ad az élet az írásaimhoz.

(Néhány cikk címe a hasznaldfel.hu oldalán: „Gyerekek, gyerekek…. -15 dolog, amit a kisgyerekek jobban csinálnak nálad”, „Beszélgetések a kutyámmal”, „Amikor rád öntik a szemetet – avagy hogyan kezeld hatékonyan mások dühkitöréseit?”)

Ma már ez az oldal sokkal többről szól, mint a stroke!

K. G.: Napjainkban már alig szól a stroke-ról, sokkal inkább emberi kapcsolati nehézségekről, konfliktushelyzetek megoldásáról, saját belső vívódásainkra adott válaszokról. Így lettem az évek során coach, mentális segítő. Rájöttem, hogy ez az utam, nem pedig a számomra egyébként kedvelt mérnöki munka. Azt végleg feladtam, ami nem ment könnyen, hiszen a legnehezebb döntéseket általában nem a fontos és a nem fontos, hanem a fontos és az igazán fontos között hozzuk meg.

És végül egy kérés. Akik ismerik önt, tudják, hogy van három hihetetlenül fegyelmezett kutyája: Lord, Gertrúd és Gréta. Mutassa be őket nekünk!

K. G.: Mindhárman mentett kutyák, akikkel csúnyán elbántak embertársaink. Lordot egy sintértelepről hoztuk el a kivégzése elől. Két fogadott testvérét, Gertrúdot és Grétát kidobták 3-4 hetesen a pusztába, nem élték volna túl az éjszakát sem, ha nem találja meg őket a párom egy ismerőse. Hogy miért ilyen fegyelmezettek? Nem olyan nagy titok ez. Következetesség, bizonyos mértékű keménység és rengeteg szeretet. Csupán ennyi. Ezért van az, hogy például leülnek az úttest szélén akkor is, ha nem jön autó, mert következetesen tudják, hogy ez egy szabály, amiből nem engedek. Bármikor megjelenhet egy jármű, ezért csak akkor megyünk át az úton, amikor azt biztonságosnak ítélem meg és engedélyt adok az indulásra. Mindemellett az csak a látszat, hogy én tanítom őket fontos dolgokra, mert fordítva ez sokkal inkább igaz. Rengeteget tanultam a három kutyámtól a konfliktusok kezeléséről, a pillanat megéléséről, a belső egyensúly megtalálásáról – és összességében a nagybetűs Életről.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2023. június

Részlet Kemény Blanka méltatásából a Budakeszi Oktatásért Díj átadásakor: „Felnőttként és főleg szülőként tudjuk, hogy a gyermekek további életét nagyban meghatározza az alsó osztályos tanító személye. A négy év alatt itt kapott és megtanult alapokra épülnek a további tanulmányok. A tanító személyisége nagyban befolyásolja azt is, ki hogyan fog állni a tanuláshoz a jövőben. Tanulmányaink során visszavonhatatlan szerepe van az alsó osztályos tanítóknak.”

Mi vitte a pedagógusi pályára?

Kemény Blanka: Az érettségi után volt egy kis elkanyar-odásom, hiszen egy teljesen más területen indult el az életpályám, a bankszektorban, a Nemzeti Bank devizaosztályán kezdtem el dolgozni. Először megpróbáltam küzdeni, hogy „nem, én nem leszek pedagógus!” Pedig nem volt kérdés, hogy „mi leszek, ha felnövök”, hisz édesanyám által „fertőzött elem” voltam, én abban nőttem fel és abban szocializálódtam, hogy pedagógus leszek. Hogy végül mégis erre a pályára kerültem, ahhoz az adta meg a végső lökést, hogy Budakeszin volt egy nagyszabású turisztikai találkozó az általános iskola udvarán, az egykori kresz-park területén még a rendszerváltás előtt, és a szervezők megkértek, hogy segítsek ennek a programnak a lebonyolításában. Ennek során többen is megkérdezték tőlem, hogy netán még főiskolára járok, vagy itt tanítok az általános iskolában, mert úgy látják, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Igazából nem is szerettem soha azt a banki munkát, nem ez volt az én utam, így aztán nem esett nehezemre a váltás. Ezt követően itt kezdtem képesítés nélküli nevelőként, közben pedig elvégeztem a tanítóképzőt. Azóta is itt dolgozom, 34 éve.

Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatja magát, hisz alsó tagozatban oktathat!

K. B.: Igen, ők még képlékenyek és együttműködőek. Azt szoktam mondani, egyrészt az óvónőknek van nagyon nehéz dolga, mert ők az elsők, akik beintegrálják a gyerekeket ebbe a rendszerbe. Ők adják nekik azokat az erős alapokat – az együttműködést és az egymáshoz szokást -, melyek a szociális léthez tartoznak. Ebbe kavart bele a covid járvány. Sajnos most éljük meg itt az iskolában is, hogy az akkori ovisok mintegy másfél évet otthon töltöttek és ez néhány gyereknél nagyon látszik. Másrészt a felsős tanárok előtt megemelem a kalapomat, mert a felsősök az egyik legnehezebb korosztály. Itt kezdődik a kamaszodás, mely ma már negyedik osztálytól érezhető. Ebben a változó világban előbbre csúsztak a dolgok. Egyre „fiatalabbak vagyunk” külcsínre is. Rengeteg új információ ér minket és a gyerekeket is. A XXI. század gyermekei korábban nőnek fel, és sajnos előbb találkoznak olyan témákkal, melyeket mi gyermekként sokkal később – érettebb korban – ismertünk meg, mikor eljött annak az ideje.

Gondolom, ön is számos tanulási, olvasási és egyéb problémákkal küzdő gyerekkel találkozik munkája során.

K. B.: Igen, életpályám során találkoztam mindenféle fogyatékkal élő, de amúgy ép-egészséges gyerekekkel. Az első és talán legfontosabb ebben az, hogy mindig olyan többségi közeg jöjjön össze az osztályban, mely nem csúfol, hanem elfogadja, megérti ezeket a helyzeteket, és ezzel támogatja, erősíti az érintett osztálytársakat

Elmondana néhány ilyen problémás esetet, melyek az ön számára is komoly kihívást jelentettek?

K. B.: Volt két olyan beszédfogyatékos tanulónk, akiknek olyan szinten nem volt meg a beszélt és a hallott szövegek értése, hogy azokat vissza tudta volna adni akár beszélt vagy írásos produktumban. Nehéz dolguk volt. Ők már felső tagozatosok.

Újabb kihívást is kapott az elmúlt tanévben, egy gyengén látó kislány beintegrálását az osztályába.

K. B.: A 2022/2023-as tanévben egy olyan pilot programot vállaltam, ami országos szinten is egyedi. Budakeszin ilyen eddig nem volt. Elvállaltam egy számomra is ismeretlen területet, és azóta is folyamatosan továbbképzésekre járok, hogy erősítsem magam ezen a téren. Vállaltam, hogy egy nagyfokú látáscsökkent kislányt beintegrálok az osztályunkba, megmutatjuk neki, hogy milyen értékes és ugyanarra képes, mint akármelyik gyermek. Mindezt egy német nemzetiségi iskolában! A program annyira sikeres, hogy az órai felvételekből speciális szakmai oktatóanyag készül, ezzel szeretnénk elérni, hogy országos szinten is egyre több általános iskolában megvalósulhasson a látássérültek integrációja. Az érintett gyengén látó kislány kitartásának is köszönhetően új ajtó nyílott meg és reményt ad azon gyermekek és szülőtársaink számára, akik eddig elfeledve és mellőzve érezték magukat.

Az érintett kislány teljesértékű része osztályunknak. Nagyon motivált minden tekintetben. Semmi gond nincs vele. Nagyon kifinomultak az érzékszervei, ha egyszer végigmegy egy terepen, akkor onnantól magabiztosan tud közlekedni. Hátulról látva a mozgását, nem is gondolnánk, hogy látássérült. Hip-hop táncolni is jár. Mindezek mellett sokkal kifinomultabb a szociális érzékenysége a társai felé. Én úgy gondolom, hogy nem látván őket, ő teljesen másképpen értékeli az embereket. Mást érezhet ebből a világból, ami olyan jó lenne, ha nekünk is megadatna. Amire életünk első éveiben talán mi is képesek vagyunk, csak aztán kinevelődünk belőle.

Miképpen tudná összefoglalni azt a tanítói pályafutása alatt kialakult űn. „keményblankás” módszertant, tanítási stílust, mely önt jellemzi?

K. B.: Sok mindenből áll az össze, amiből én építkeztem. Egyrészt anyukám volt a meghatározó. Láttam őt tanítani és természetesen az anyai mivolta is befolyásolt. Aztán diákként – itt Budakeszin – az általános iskolában a történelem-földrajz szakos tanárom, Bogyainé Viola néni, akit megjelenésében is hatalmas csodálattal hallgattunk, úgy néztünk rá, mint egy istennőre. A fizikát tantó, „rettegett” Pirityi Zsóka nénit is nagyon szerettem. Később a budakeszi gimnáziumba jártam – akkor még nem volt elnevezve Nagy Sándor Józsefről -, ahol olyan személyiségek voltak, mint a most nyugdíjba menő Mácsár Melinda történelem tanárnő és az iskola berkeiben Napoleon „fedőnéven futott” földrajz tanárom, Németh László, akik meghatározó személyiségek voltak. Náluk persze az is fontos volt, hogy mit tanítanak, de igazából az „ahogy” volt a lényeg. A folyosón, vagy bárhol az iskola keretein belül sztorik tömegére emlékszem velük kapcsolatban. Humoruk, következetességük, feleltetési módszereik felejthetetlenné tették számomra azokat az éveket.

Jómagam is úgy gondolom, hogy a humor a pedagógia egyik meghatározó része, melyet főleg akkor alkalmazok én is, mikor már látom, hogy fáradóban vannak a gyerekek az órákon. Olyan szavakat, humoros kifejezéseket használok ilyenkor, melyek színesebbé, viccesebbé teszik a dolgokat, mely mosolyt varázsol az arcukra. Persze nehéz ezt így elmondani, ahhoz el kellene jönni egy órára.

Végül is mi lehet egy pedagógus végcélja?

K. B.: Pályafutásom 35 éve alatt rájöttem arra, hogy igazándiból nekem egy koordinátornak kéne lennem, aki nyilván megtanít alapokat, evidenciákat, abc-t, és hogy a 3+2 az annyi, de utána jön a lényeg! Kicsit fel kell nyitni ezeknek az életük elején álló kis emberkéknek a szemét és elmondani: „Előtted nyitva a világ! Nem azzal van vége, hogy ezt a könyvet becsukod, hanem, hogy érdekeljen! Olvastad a könyvben, hogy öböl!? Vedd elő a térképet, nézd meg! Van lehetőség az online világban, azt is használd, hogy mindent megtudjál, amit tudni szeretnél!”

Igen, én legalábbis azt gondolom, ez az én legfontosabb célom a hivatásommal!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2023. június

„A legjobb helyre került ez az elismerés!” – városunk közösségi oldalain több kommentelő is ezzel a felkiáltással gratulált a kitüntetett pedagógusoknak. Díjazásuk kapcsán kereste meg szerkesztőségünk őket. Két olyan színes egyéniséggel, mint Joóné Szász Mária (Széchenyi István Általános Iskola) és Kemény Blanka (Budakeszi Német Nemzetiségi Iskola, Wudisuli) mindig hálás feladat az interjú készítés.

Honnan indult a pályája?

Joóné Szász Mária: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez köthetőek életem első évtizedei. Csengerben születtem, később Vásárosnaményban laktunk, majd érettségi után – mivel akkor helyhiány miatt nem vettek fel a tanárképzőbe – 1972 szeptemberétől képesítés nélküli nevelőként kezdtem pedagógusi szolgálatomat egy kis falu, Olcsvaapáti általános iskolájában. Közben pedig levelező tagozaton bekerültem a tanárképzőbe, mert nem akartam már újra diák lenne és a szüleimre támaszkodni. Magyar-orosz szakon szereztem meg a tanári diplomámat – ez utóbbi tantárgy oktatása a rendszerváltás után megszűnt – a nagyhírű, nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, mely jó alapokat adott az életpályámhoz.

A diploma megszerzése után is maradt Olcsvaapátiban?

J. Sz. M.: Igen, mert szerettem azt a helyet, pedig az oktatási körülmények nagyon szegényesek voltak, melyek egy mai fiatal számára ma már elképzelhetetlenek lennének. Összevont osztályok voltak. 5-6. és 7-8. osztályok. De ez nem volt hátrány egy kis lélekszámú faluban. Öt gyerek volt az egyik osztályban, hét a másikban, összesen tizenketten voltak. Volt elég időnk, így aztán sokat lehetett velük foglalkozni. Számos gyerek bekerült onnan gimnáziumba, sőt diplomás is lett jó néhány közülük. Persze olyan dolgok, mint tornaterem, bordásfal, meg számos egyéb nem volt, ezért aztán a középiskolai felvétel előtt elvittem őket megmutatni egy gimnáziumot belülről, hogy legyen némi fogalmuk, mi vár ott rájuk. Később a mellette levő faluba, Vitkába kerültem, szintén kis iskolába.

Vásárosnamény és Olcsvaapáti között folyik a Tisza, ott nem volt híd! Hogyan közlekedett?

J. Sz. M.: Komppal mentem minden nap. Télen, mikor befagyott a Tisza, gyalog mentünk át. A révész előttünk járva, szalmát szórt, hogy ne csússzunk el. Mikor meg olvadóban volt a jég, csónakkal keltünk át. Bizony ilyenkor, a már repedező jeget itt-ott csapkodni kellett a révésznek, hogy át tudjunk jutni. Ebben az időszakban anyukám mindig aggodva telefonált az iskolába, hogy odaértem-e?

Mikor került Budakeszire?

J. Sz. M.: 1985-ben jöttünk ide férjemmel és két bölcsődés korú gyermekünkkel, majd a gyesem lejárta után 1986 szeptemberében kezdtem el a tanítást.

Egy kis falu iskoláját elhagyva egy nagy iskolában folytatni a tanítást, nagy merészségre vall!

J. Sz. M.: Óriási sokk volt számomra, de túléltem! Olcsvaapátiban 67 fős volt az általános iskola, később egy ösz-szevonás után 238 fő lett. De itt Budakeszin kb. 1400 gyerek járt az iskolába, több mint most. Hisz, ne felejtsük el, hogy bár akkoriban még Budakeszin kevesebben laktak, mint napjainkban, de akkor szültek az ún. Ratkó-korszak (1950-1956 között születettek) nagyszámú gyerekei.

Azóta eltelt néhány évtized…

J. Sz. M.: Tíz éve mentem nyugdíjba 40 év tanítás után, de a mai napig dolgozom a SZIA-ban, ahol félállásban tanítok magyar irodalmat és nyelvtant. Hát ez már 50 év a pályán.

Tengernyi tapasztalatot gyűjthetett ezek alatt az évtizedek alatt. Pályája elején még nem volt olyan nehéz rávenni a gyerekeket a könyvek olvasására. Mi a helyzet ma a kötelező irodalom elolvastatásával?

J. Sz. M.: Ehhez a helyzethez igazítva ma már a kötelező olvasmányoknak van úgynevezett rövidített változata, de azért több gyerek végigolvassa az eredeti regényt. De a rövidített mellett is van kijelölve eredeti rész is az olvasmányból. Evvel azért boldogulnak a gyerekek és így közelebb jutnak a régi írók a mai diákokhoz. Kétségtelen azonban, hogy azok a mai gyerekek lesznek leginkább könyvolvasók a jövőben, ahol van könyvespolc otthon és a szülők könyvolvasók, akik a még óvodáskorú gyerekeik lefektetésekor – az ágyuk szélén ülve – mesét olvasnak. Az ő példamutatásuk is sokat számít.

A digitalizáció, a rohanó világ, a kor szelleme komoly veszélyeket is jelent a magyar nyelv számára és sajnos eltűntek a médiából a példát adó nyelv- és beszédművelő egyéniségek. Egykor Lőrincze Lajos, Montágh Imre, Grétsy László, Deme László országosan is ismert volt..

És kétségtelen, a nyelvtan soha nem volt kedvenc tantárgya a gyerekeknek. Miképpen lehet megszerettetni, vagy legalább is elfogadhatóbbá tenni ezt a tantárgyat?

J. Sz. M.: Valóban sokat romlott a magyar nyelv Gyakoriakká váltak a beszélt nyelvben a szórövidítések, melyeket nem egyszer én sem értek. Pl. valszeg (valószínűleg), ajcsi (ajándék) stb. Egyik diákom az egyszer szót eképpen rövidítette egy fogalmazásban: 1-szer.

Hogy miképpen lehet megszerettetni, vagy elfogadhatóvá tenni a nyelvtant? Sok-sok humoros példával, pörgős órákkal, melyet egy ilyen interjúban sajnos nem tudok igazán bemutatni. Ez csak az élőbeszédben érthető igazán. A humor mindig elér a gyerekek lelkéhez, a látszólag száraz nyelvtan is értő fülekre talál náluk.

És sajnos egyre jobban terjed a csúnya, trágár beszéd! Gondolom erről is vannak bőséges tapasztalatai.

J. Sz. M.: A tanáraik előtt nem használják, de ha nem vagyunk a közelükben, sajnos vannak káromkodók, használnak csúnya szavakat, néha az iskola visszhangos folyosóján is hallunk ilyeneket. Próbálunk tenni ellene tanár társaimmal, de nem sok eredménnyel. Szinte árad minden felől a trágárság már hosszú idő óta. Úgy tizenöt éve egy „modernizált ” Moliére előadásra megtekintésére vittem a gyerekeket, egy ún. színházi busszal. Nagyon szeretek színházi előadásokra szervezni. A nagy klasszikus darab tele volt káromkodással. Féltem, hogy másnap majd a szülők felháborodnak, hogy miért vittük oda őket, de szerencsére nem volt ilyen. Ezt követően megkérdeztem egy színházi embert, hogy miért ilyen példát mutat a művészet. Ez volt a rövid válasza: „Azért ilyen ez az előadás, hogy szembesítsük az embereket, hogy mennyire helytelen a csúnya beszéd.” Hm…

Tíz évvel a nyugdíjazása után is dolgozik. Folytatja még tovább?

J. Sz. M.: A következő tanévben még folytatom. Aztán, hogy tovább mi lesz, még nem tudom. Egy biztos, nagyon szeretek tanítani, és ha csak az elmúlt egy-két év történéseit számba veszem, boldogság tölt el. A mostani középiskolai felvételező diákjaim között volt 48-47-46 pontos, de még a leggyengébb 27 pontos is az országos átlag feletti eredményt ért el! Tavaly nyelvtanból Sándor Regina (8. b) ért el kiemelkedő Pest vármegyei nyelvtan versenyeredményt, idén pedig Hosszú Amir (7. c) jeleskedett a járási szép kiejtési versenyen.

Múltkor a 22-es buszon mentünk négy diákommal egy magyar versenyre, és útközben nagyon bemelegedtünk a nagy kihívásra készülve. Aztán csak azt vettem észre, hogy leszállás előtt elhalkult a busz és néhányan csak ennyit mondtak: „Köszönjük tanárnő a nyelvtan órát!”

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2023. június

Anya és lánya, Prof. Dr. Tompa Anna kutatóorvos, a SOTE professzora, kandidátus és Hámori Barbara médiaszemélyiség, filmproducer, showrunner, forgatókönyvíró – mindketten kiemelkedő eredményeket értek el a szakmájukban. A sikerek hátteréről, a család budakeszi kötődéséről is beszélgettünk.

Mit jelent Önök számára az erős nő kifejezés?

Hámori Barbara: Ezzel kapcsolatban mindig az anyukámat szoktam példaként említeni. Én hozzá képest csak a „gyenge másolat” vagyok, mármint ami a keménységét illeti. Az ő édesanyja, a nagymamám, „Mamsi” is nagyon fontos szereplője volt az életemnek, nagyon sok időt töltöttem gyerekkoromban nála nyaranként Szabadszálláson, ahol anyu is felnőtt. Anyai nagymamám egy igazi tűzrőlpattant háziasszony volt, elképesztően erős személyiség. Egy nagyon klassz, sokszínű nő, akit csak imádni lehetett. Központi személyiség volt a kisvárosban, a körzeti orvos felesége, a nagyságos asszony, egy igazi véleményvezér a maga korában. Könyvtári klubot vezetett, női kártyapartikat szervezett, divatkört, egy igazi modern asszony volt már az 50-es években is.

Hogyan indult családjuk budakeszi története?

Tompa Anna: Ez nagyon érdekes történet, mert a férjemnek, dr. Hámori Józsefnek az édesapja a háború alatt éppen itt, Budakeszin kapott átmenetileg körzeti orvosként munkát. Az én édesanyám pedig körülbelül ugyanekkor a front előli menekülésük során került ide az egyik rokonunkhoz, „nyugatra, Budakeszire”. Aztán jóval később, évtizedek múltán, amikor mi a férjemmel összeházasodtunk, akkor egy olyan helyet kerestünk otthonunknak, ahova mindkettőnknek volt kötődése… Itt, ezen a környéken akkor még nagyrészt zárt kertek voltak, és így viszonylag olcsón sikerült telket vennünk. Itt kezdtük el közös életünket, egy saját építésű családi házban. A ’70-es évek végén egy év alatt felhúztuk ezt a házat, ahol most is lakom, tulajdonképpen negyvennegyedik éve élek már itt, ’79 óta.

Barbara világpolgár, élt az Egyesült Államokban, Angliában, de mindenekelőtt budakeszi lakosként nőtt fel ő is. Hogyan fonódott össze az élete a városunkkal?

H. B.: Amikor Amerikából hazakerültünk, akkor nekem ez volt az első állomás itt Magyarországon, itt kezdtem el az általános iskolát, a Széchenyit, zenei tagozatos diákként. Budakeszi jelenti számomra a felhőtlen gyerekkort. Itt alakult ki a „ZsuBaGeBe” a bandánk, akikkel bunkert építettünk, fára másztunk egész nap az erdőt jártuk. Bágyoni Zsuzsa azóta is a legjobb barátnőm, ma már Dalotti Zsuzsaként ismerik a legtöbben a városban. „Szabad” életünk volt az akkori Budakeszin a ’80-as években, többnyire nem voltak kerítések, nem volt még meg az Erkel utca sem a mostani formájában. Mi a József Attila utcában egy hosszú szolgalmi úton jártunk fel a házunkhoz. Klasszikus „banda” élet volt még itt akkor, amikor fel volt osztva ez a domboldal egészen a Balczóékig, a Csingerékig, és nagyjából két-há-rom gyerekbanda uralta a terepet. Abból az egyik banda mi voltunk, és gyakorlatilag szabadon járkáltunk fel a Vadasparkba, le a nagy rétre. Akkor még nem volt meg a Barackos városrész sem, úgyhogy belaktuk az egész vidéket. Ameddig le nem ment a nap, kint voltunk az utcán, és kint éltük az életünket, nagyon romantikus és nagyon természetközeli gyerekkor volt ez nekem.

És hogyhogy nem lett orvos Barbarából? Mert az öccséből, Hámori Mátéból, aki karmester, orvost szerettek volna tudtommal…

T. A.: Barbit is orvosnak szántuk.

H. B.: Csak én másként gondoltam.

T. A.: Mind a két gyerekünket biológia tagozatra írattuk be a gimnáziumba. De hiába, mindketten sokkal inkább a művészeti, humán tárgyakra voltak fogékonyak. H. B.: Én már akkor is inkább írtam, az öcsém meg zongorázott.

Én azt olvastam valahol, hogy Barbarának már hétéves korában Kudlik Júlia volt a példaképe, és tévébemondó akart lenni.

H. B.: Igen, pontosan, akkoriban ők voltak a sztárok, a celebek, akiket minden este láthattunk a tévében. Valahogy éreztem, hogy engem ez a világ vonz, és sokakhoz akarok majd szólni.

Az anyuka nem bánja, hogy egyik gyerekből sem lett végül orvos? Nem vitték tovább a szülői, nagyszülői mintát!

T. A.: Nagyon jó orvos lett volna mindkettőből, különösen Barbarából, ma is Barbara doktornőnek hívjuk időnként, mert sokszor előbb diagnosztizálja a családot, mint én.

H. B.: Az az igazság, hogy amikor az ember két ilyen szülő mellett nő fel, mint anya és apa, akkor akarva-aka-ratlanul is olyan kontár, félművelt, laikus „orvos” lesz belőle. Ismerek elég sok orvosi kifejezést, a szüleim, amikor fájt a légcsövem, nem azt mondták, hogy légcsőhurutod van, hanem hogy bronhitiszed, amikor beütöttük a könyökünket, akkor nem lila foltunk volt, hanem haematománk, és így tovább… – tehát ezeket nyilván megtanultuk az öcsémmel, készség szinten tudjuk…

T. A.: Súlyos esetekben, ha baj van, azért mindig hozzám fordul a lányom tanácsért… szerencsére, de a kisebb egészségügyi problémákat, amik előfordulnak egy családban, azokat Barbi is simán kezeli orvosilag is…

Barbarával kapcsolatban – végignézve az eddigi szakmai szerepköröket, munkákat, funkciókat – az a kérdés vetődik fel bennem, hogy mi nem volt még a média területén belül? Újságíró, szerkesztő, műsorvezető, programigazgató, producer, forgatókönyvíró, rendező… mi jön még?

H. B.: Azért vannak még izgalmas kihívások nekem is. Vannak műfajok, amiket még nem próbáltam ki, előttem van még a nagyjátékfilm például, ami kifejezetten izgalmas. Szeretnék több nemzetközi projektben is részt venni, Magyarország egyre inkább filmes nagyhatalommá kezd válni. Szerencsére nálunk még az állam jelentősen támogatja a filmkészítést állami visszatérítés formájában, ami nagyon kedvező a külföldi filmesek számára is, úgyhogy most pont egy nemzetközi koprodukcióban kezdünk el dolgozni, ez szintén egy kicsit más műfaj, amit még nem próbáltam.

Kettős életet élsz a helyszíneket tekintve: Budapesten a 12. kerületben laksz a Csaba utcában, de gyakran itt vagy Budakeszin, az Ökörapáti filmes faluban forgatjátok a Drága örökösöket, Budakeszi határában.

H. B.: Igen, bár éppen most annak a produkciónak befejeződtek a forgatási munkái, de valóban itt forgott a Drága örökösök és a Keresztanyu produkcióm is. A helyszínválasztás nem véletlen: egy olyan helyet kerestem, ami közel van Budapesthez, van lovardája, gyönyörű domborzata, és olyan békés és nyugodt, amiről elhisz-szük, hogy bárhol Magyarországon lehetne egy világtól eldugott településen. Mivel Juli lányom (26) nagy lovas, ismertem Szegedi Gáborék lovardáját, és rajtuk keresztül jutottunk el a Pilisi Erdőgazdasághoz, akik bérlésre kínálták a „Szőlőtelep” területet, ami akkor már csak egy kihasználatlan susnyás volt.

Ön, professzor asszony, egyetemi tanárként, intézményvezetőként és édesanyaként, nagymamaként miként élte meg ezeket az éveket? Hogy tudta kezelni a családi viszonyokat? Nem lehetett egyszerű feladat, hiszen nagyon sokat volt külföldön a munkája miatt, és ez érvényes a néhai férjére, dr. Hámori József professzor úrra is, aki hasonló okokból járta a világot, sokat dolgozott…

T. A.: Jó és összetartó családunk van, és amikor én kezdtem a pályafutásomat, akkor a fiatal felnőttek összes problémájával szembesültünk. Nem volt se nagymama, se bébiszitter a közelben, úgyhogy állandó lótás-futás volt az életünk. A feladatokat igyekeztünk megosztani a férjemmel amennyire tudtuk, és önállóságra neveltük a gyermekeinket. Mi nem „lógtunk” a gyerekeinken, nem vittük különórákra, amiért biztos sokan megvetnek engem, de arra nekem már nem volt időm, hogy az egyik óráról a másikra vigyem, és egyfajta sportanyuka szerepet alakítsak. Mi hagytuk a gyerekeket, hogy azt tegyék, amit ők jónak gondolnak. Az volt a véleményünk, hogy ha a gyerek nagyon akar valamit, akkor úgy is belekapaszkodik. Így lett a fiamból karmester, Barbiból meg médiasztár. Azt hiszem, valamit jól csináltunk ösztönösen, de a kényszer is rávitt bennünket, hogy önállóságra neveljük a gyermekeinket.

Ebben a szűkebb környezet, a város közössége menynyire volt a segítségükre?

T. A.: A fiam a Czövek Erna zeneiskolába járt, és a Pro-hászkába is három évet. Barbara az általánosban járt Budakeszin iskolába, a Széchenyibe. Az Erkel utcai közösség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzük magunkat elszigetelve. A barátaink a saját gyerekükként tekintettek Barbarára.

Barbara dzsungelharcos – ezt nyilatkozta valahol -, és azt szereti, ha történnek a dolgok, és az a halála, ha semmi nem történik. Mi fog történni a következő hónapokban, években, mik a tervek?

H. B.: A Drága örökösök – A visszatérést most fejeztük be, nyáron kezdünk el előkészíteni egy realityt és egy új vetélkedőt, jövő év tavaszán várhatóan pedig egy új sorozatba kezdünk bele. Rengeteg izgalmas feladat áll előttünk, nincs két egyforma napunk. Engem egyre inkább az új projektek kitalálása, kigondolása érdekel, úgyhogy ezért is említettem ezt a külföldi koprodukciós tervet, amit nagyon szeretnék megvalósítani. Nekem hiányzik Amerika, őszintén, én vagyok a családban az egyetlen, akinek a szíve félig ott maradt, úgyhogy nekem nagy álmom és vágyam, hogy egy kicsit Amerikával dolgozhassak megint, és amerikaiakkal. Jópár-évet eltöltöttem ott, úgyhogy nyilván nekem egy picit ez mást jelent.

A gének sokat számítanak, úgy gondolom, ezzel is magyarázható az az örök fiatalság, ami Önöket, mindkettőjüket jellemzi. Jól gondolom, hogy ez is családi vonás?

H. B.: Szerencsénk van, azt hiszem. Jók a gének, és sokat teszünk is azért, hogy ez a fiatalság megmaradjon. Én heti 6 napot sportolok, úszom, erősítek szinte versenyszerűen. Anyu pedig két éve, 75 évesen kezdett el komolyan edzővel teniszezni.

T. A.: 78. A tenisz mindig nagyon szimpatikus volt nekem, és azt állítólag lehet csinálni az embernek érettebb korban is, úgyhogy jelentkeztem itt a Budakeszi Tenisz Akadémiára. A nulláról kezdtem. Ugyanúgy kezdtek el tanítani, mint egy kisgyereket, az alap mozdulatokkal, és már ott tartok, hogy meccseket játszunk.

H. B.: Mamsi, a nagymamám, anyu anyukája is a világ legfiatalosabb nője volt, kikérte magának, ha 80 évesen nem kérték el a buszon a személyijét, mert ingyen utazott. Ő az utolsó pillanatig is olyan penge, olyan gyors, szellemes, szuper nő volt, hogy ez ránk is hatással volt, és van mind a mai napig.

T. A.: Barbi is cégvezető, saját vállalkozása van. Én is mindig vezető voltam, és a legtöbb konfliktusom abból adódott a munkahelyemen, hogy magamhoz mértem mások sebességét, azt a gyorsaságot, amivel én megoldottam egy feladatot. Aztán a hosszú évek alatt rájöttem, hogy ezt nem lehet, nem szabad ugyanazt elvárni másoktól, a munkatársaktól, mint amit magunktól elvárunk. Igenis, szerényebben kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert nem mindenki képes erre. Én úgy gondolom, hogy nagyon jó munkatársak lehetnek attól még, hogy nem olyan gyorsak, nem képesek pillanatok alatt megfelelő döntéseket hozni.

Kicsit hazabeszélve kérdezem: milyennek látja a Professzor Asszony Budakeszi egészségügyi ellátásának fejlesztését orvosként, szakmabéliként?

T. A.: Páciensként én még nem nagyon vettem igénybe a budakeszi lehetőségeket, de a barátaimtól hallom, hogy nagy segítség az, amivé fejlődött helyben az egészségügyi ellátás. Az időseknek különösen jó, hogy megspórolhatják az utazást Pestre, hogy az egészségügyi ellátás kibővült, a szolgáltatás magas színvonalra nőtt, úgyhogy ez mindenképpen nagy előnye Budakeszinek. Ráadásul a kórházak közelsége is predesztinálja kicsit Budakeszit arra, hogy itt komoly szakmai munka folyjék. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon pozitív fejlődés. A prevenció területén is történtek jó dolgok, sokat fejlődött az egészségügy ebből a szempontból is, bár én úgy gondolom, hogy ezen azért lehetne kicsit még javítani, a dohányzás-, a drog- és az alkohol elleni kampányokat lehetne még fokozni.

Kicsit a családra visszatérve… Gondolom, hogy nagyon hiányzik a családból a férj és az édesapa, Hámori József. Két éve májusban ment el.

T. A.: Ezt nem is tudom igazán szavakkal megfogalmazni. Próbálom tartani magam, igyekszem erősnek lenni. Ilyenkor mindig a család az, ami átsegít a nehéz pillanatokon.

H. B.: Én anyát nem hagytam egy percre sem befordulni, az első gyászévben, mint egy mérgezett egér, rángattam végig a fél világon, mindenhova cipeltem magammal, mert azt éreztem, hogy most vinni kell.

T. A.: A család nagyon sokat segített, és én még dolgozom, sok elfoglaltságom van.

Barbara, hány órából áll neked egy nap? Három gyerek, tizenhárom órából álló munkanapok, állandó tervekkel. Hogy jut erre időd?

T. A.: Beosztja az idejét.

H. B.: Nekem úgy telt a gyerekkorom, hogy volt egy kicsi moncsicsis füzetem, és anyám húszperces beosztással abba beleírta, hogy mit kell csinálnom. Akkor még délelőtti és délutáni iskolai tanrend is volt, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be mind egyszerre a Széchenyibe, így egyik héten délelőtt jártam iskolába, másik héten délután. Ha délelőtt itthon voltam, akkor be volt osztva, hogy reggel nyolckor felkelés, nyolc óra tíz perckor reggeli, nyolc óra húsz perckor viráglocsolás, nyolc óra harminc perckor zongora gyakorlás. Utáltam… Meg kilenc órakor szemetet kivinni. Anya ezt a rendszerszintű életstílust nagyon keményen, svábo-san belénk sulykolta.

Mit jelent Önöknek Budakeszi? Mi jut eszükbe róla?

H. B.: A gyerekkorom.

T. A.: Nekem mindent. Én az életem legboldogabb periódusát itt töltöttem Budakeszin. Gyönyörű házasságunk, nagyon szép családi életünk volt, ez a környezet, ez a levegő, ez az egész atmoszféra, ami itt körülvett bennünket, ez édeni, én csak a legjobbakat mondhatom. Én ilyet kívánok az unokáimnak is. Sok időt igyekszem tölteni velük, szeretem őket úgy, ahogy vannak, már nem támasztok semmiféle igényt, elvárást velük szemben, sokkal jobban elkényeztetem őket, mint Bar-biékat anno. Nagyon örülnék, ha ugyanolyan sikeresek lennének, mint a szüleik. Nagy öröm vár most ránk, mert a hetedik unokám most májusban érkezett, Hámori Anna, Máté fiam negyedik gyermeke. Ő lett az első unoka, aki az én keresztnevemet kapta. Ez azért érdekes, mert az édesanyám is Anna volt, a nagymamám is, tehát nem szakadt meg a lánc ilyen szempontból.

Isten adjon jó egészséget és sok boldogságot neki és az egész családnak! Köszönöm a beszélgetést!

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó 2023. május

Farkas Dániel, a Budakeszi Városi Polgárőr és Katasztrófavédelmi Egyesület elnöke a Budakesziért Emlékérmet vehette át március 15-i városi ünnepségünkön. Méltatását Somlóvári Józsefné, a Közbiztonsági, Közellátási és Környezetvédelmi Bizottság elnöke olvasta fel:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves ünneplő Közönség!

A Polgárőrség az egyetlen társadalmi szerveződés, amely az alkotmányos jogállam rendészeti szerveinek valódi és megbízható partnere a közbiztonság érdekében. Minden nap, minden órában, mindannyiunknak szüksége van a biztonságra. Ez csak a közbiztonsági szervek együttműködésével és társadalmi összefogással valósulhat meg.

A Budakeszi Polgárőr és Katasztrófavédelmi egyesület elnöke Farkas Dániel. 1988-ban született Budapesten. Születése óta Budakeszin él, itt járt óvodába és gimnáziumba is. 2006-ban lépett be, az akkor újonnan megalakult Budakeszi Polgárőrségbe. A közösségért vállalt feladatellátás a kezdetektől szülői öröksége, innentől kezdve az élete szinte minden „rezdülése” a városhoz köthető. Gimnáziumi, majd főiskolai tanulmányaival párhuzamosan folyamatosan ellátta polgárőr feladatait is. Volt, hogy heti 4-5 szolgálatot is vállalt. A kezdetektől az egyik legaktívabb tagja a helyi polgárőrségnek. Lépésről-lépésre sajátította el a szolgálattal kapcsolatos feladatokat. 2008-ban megválasztották az egyesület alelnökének, majd 2013-ban, 10 évvel ezelőtt vette át az egyesület vezetését.

Az azóta eltelt évek alatt jelentősen megfiatalodott az állomány és ezzel együtt a kollégák is a napi feladatellátás részeseivé váltak. Az elmúlt egy évtized alatt számtalan feladat végrehajtását vállalták a polgárőreink. A napi rutinjárőrözések mellett folyamatosan közös járőrözést végeznek a rendőrökkel és a közterület-felügyelőkkel. Rendszeresen részt vesznek a városi rendezvények biztosításában. A budakeszi polgárőrök részt vettek a határvédelemben is, Kelebiánál teljesítettek önkéntes szolgálatot, a Covid fertőzés kezdetekor pedig a Híd-családsegítőnek segítettek naponta a rászorulóknak szánt ebédek kiszállításában.

Az ukrán-orosz háború kitörésekor többszöri segélyszállítmányt szerveztek testvérvárosunknak, Bereg-dédának.

A felsorolás teljességének igénye nélkül elmondható, hogy ott vannak minden évben Mindenszentekkor és halottak napján a temetőnél és szeptember elsejétől, tanévkezdéstől két héten keresztül az iskolák környékén a gyalogátkelőhelyeknél segítik az iskolásokat a biztonságos közlekedésben. Mindezt térítésmentesen vállalva, társadalmi munkában, a város érdekében végezve, télen, nyáron, hóban, fagyban, kánikulában…

Összeségében, számokba foglalva éves szinten: 6-7000 óra szolgálat. Mindig, mindenhol ott van, ha Budakeszin történik valami, legyen akár baleset, tűzeset, személy keresése, vagy haláleset. Dani abban hisz, hogy saját elvégzett munkájával példát állít a többieknek.

Mindezek mellett két alkalommal volt az önkormányzat pénzügyi és közbiztonsági bizottságának külsős tagja.

2021 óta a Pest Vármegyei Polgárőr Szövetség elnökének megbízása alapján, Budaörsi járási koordinátori feladatokat is ellátja, ezáltal szervezésében, kölcsönös szolgálatokat is adhatnak a szomszédos települések egymásnak.

Az elmúlt 10 évben egy összetartó csapatot épített, melynek tagjai elhivatottan végzik feladataikat.

Munkáját számos díjjal jutalmazták már:

• Országos Polgárőr Szövetség, Polgárőr érdemkereszt bronz fokozata,
• Pest Megyei Polgárőr Szövetség ezüst fokú kitüntetése,
• a Rendőrség Sárkányölő Szent György-plakettje,

Legutóbb pedig néhány nappal ezelőtt vehette át Rétvári Bence belügyminisztériumi államtitkártól az „Év Polgárőre” kitüntetést.

A felsorolt elismerések, kitüntetések is azt bizonyítják, hogy Dani szívvel-lélekkel, magas színvonalú felkészültséggel végzi feladatait. Példamutató munkája elismeréseként méltó a Budakesziért Emlékérem kitüntetésre, melyhez szívből gratulálunk, további kitartó és sikeres munkát kívánunk! Mindannyiunk nevében köszönöm a munkáját.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

Bernáth Béla asztalosmester-iparművész a Budakesziért Emlékérmet vehette át március 15-i városi ünnepségünkön ’Sigmond Bertalan alpolgármester méltató szavait követően.

Budakeszi egyik legismertebb polgára Bernáth Béla asztalosmester, iparművész.

Ő az egyik utolsó „békebeli ezermester”. Gazdag, dolgos, értékteremtő évtizedek állnak mögötte. A fa megmunkálásának szerelmeseként indult, hogy aztán élete folyamán alkotó fantáziáját más területeken is kamatoztassa.

Bernáth Béla hétgyermekes nagycsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot a Nyírségben, Vál-lajon, 1941-ben. Édesapja kerékgyártó, iparos ember volt, aki lovas kocsikat és elegáns hintókat készített. Négyéves korában már ott szaladgált a műhelyben. Kézbe vette a szerszámokat, beszívta a fenyő, a tölgy, a hárs mámorító illatát, és életre szóló barátságot kötött a famegmunkálás mesterségével.

Gyermekkorát elvitte a háború, és az ínség hamar munkára fogta őt. Vállalkozó szellemű, gyors észjárású gyermek volt, örömét lelte a munkában. A maga által tervezett első konyhabútort 13 éves korában készítette el. A kis faluban megtapasztalta az összefogás erejét és lendítő energiáját.

1956-ban, 15 éves korában költöztek Budakeszire.

16 évesen asztalos végzettséget szerzett Budapesten. Két év katonai szolgálata alatt egy barkács szakkör vezetőjeként elkészítette a debreceni nagytemplom fából készült makettjét.

1967-ben mestervizsgát tett, és kiváltotta iparengedélyét. Bár ez volt élete vágya, nem volt könnyű az indulás. Az első nagyobb megrendeléseket még önálló műhely és felszerelés nélkül vállalta el, de a találékonyság, a jövőbe vetett hit, a munkáért kapott elismerés megsokszorozta erejét, és átsegítette a kezdeti nehézségeken.

Hamarosan felépítette saját műhelyét. Megnősült, házat épített, élete kiteljesedett. Beindult a vállalkozás, már több segéddel dolgozott. Egyik munka hozta a másikat, folyamatosan jöttek a megrendelések. Budakeszin jó híre lett Bernáth műhelyének.

Bernáth Bélát sokfelé hívták, és szívesen segített a helyi általános iskolának, a gimnáziumnak, az akkor épülő új művelődési háznak. Padokat, ajtókat, ablakokat gyártott, és az 1981-ben átadott EFMK ajtóit és az előadóterem fából készült elválasztó falát is ő tervezte és gyártotta le. A régi egészségház összes ajtója és ablaka az ő műhelyében készült.

Munkával vagy anyagiakkal hozzájárult a közösségi célok megvalósításához. Nemcsak Budakeszin dolgozott: társadalmi munkában részt vett a Kistarcsai kórház téliesítésé-ben, valamint egy speciális munkát végzett a Dunaújvárosi Papírmúzeum részére, amely magában foglalta egy Nagy-Magyarország térképének az elkészítését is. Később szabadalmaztatott egy audiovizuális tanári asztalt.

A kilencvenes évek közepén nem várt fordulat következett be életében. A sokszor erejét meghaladó, 14-16 órás munka következtében egészségi állapota megrendült. 55 éves korában, határozott orvosi utasításra, minden porral járó munkától eltiltották.

Bernáth Béla körül megfordult a világ, abbahagyta a munkát, nyugdíjba vonult. De ezután sem töltötte tétlenül az idejét. Újabb találmányt szabadalmaztatott: a nudli- és no-kedliszaggató készüléket, amely egyszerű, könnyen kezelhető szerkezetével megkönnyíti a háziasszonyok munkáját.

Egykori műhelyében berendezte életmű kiállítását, amely máig is megtekinthető az Ady Endre utca 5.-ben. Itt láthatóak asztalosmunkái mellett különleges alkotásai, a mechanikus, illetve elektromos motorral működtetett mesterművek. Ezek néha izgalmas, mozgó gyermekjátékok, máskor érzéki csalódást okozó művészi alkotások.

Kiállítását sokan felkeresték már nemcsak Budakesziről, de hazánkból, sőt külföldről is, német, kanadai, mexikói és távol-keleti turisták. Nagy sikereként éli meg, hogy tíz család jelezte: a kiállításon látottak segítettek gyermeküknek szakmát választani!

Bernáth Béla közéleti feladatot is vállalt: Szemereki Zoltán polgármestersége idején a képviselő-testületnek is tagja volt. A millennium alkalmából állították fel az általa készített, rovásírással díszített kettős keresztet a Temető utcai körforgalomál lévő kis ligetben. 2011-ben a Városháza megújult épületének ünnepélyes átadása alkalmából önálló bútorkiállítást rendezett be az egyik teremben. Mi, budakesziek büszkék lehetünk rá, hogy Bernáth Béla városunk polgára. A mester életműve, szakmai elhivatottsága elismerésre méltó mindannyiunk számára.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

A képviselő-testület döntése alapján Berki Júlia egyetemista, a szónoklat többszörösen díjazott mestere kapta idén a Budakeszi Ifjúsági díjat, melyet március 15-i városi ünnepségünkön vett át. Bakács Bernadett tanácsnok asszony így méltatta:

A Budakeszin élő Berki Júlia olyan területen mutat fel kiváló eredményeket, melyre kevés figyelem esik mostanában, de életbevágóan fontos fiatalságunk életminősége szempontjából: a kulturált, szép, színvonalas beszéd, a meggyőző érvelés, a partnert végig tiszteletben tartó beszédkultúra területén ért el országosan is kiváló eredményeket, olyannyira, hogy 21 évesen már tanítja is ezeket a fontos készségeket. Tehetsége segítette a számtalan sikerhez. Példaszerű, hogy az eredményekhez vezető kitartást, a küzdelmeket is vállalja, miközben megőrzi szerénységét, és alázatos szolgája annak a szép küldetésnek, mely mindannyiunk hasznára bontakozik ki a Budakeszi közösségben. Júlia 2002. február 26-án született, édesanyja és édesapja kiváló zenészek. Családja bátorította, állt mellette küzdelmeiben, erősítette hitét az isteni Gondviselésben és önmagában.

A Prohászka Gimnáziumban a jelenlegi igazgató, Jámbor Erzsébet gondozta tehetségét beleérző figyelmességgel, határozottan. Hivatásában Kerekes Barnabás Eötvös József-díjas tanár, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke segíti, ő a mentora, szakmai irányítója, példaképe.

Az irodalom szeretete mellett vonzotta a szépkiejtés, nyilvános beszéd, vers- és prózamondás, szónoklás, rádiós felolvasás.

2014-ben, 12 évesen első lett a Csengő szó prózamondó versenyen. 2016-ban, 14 évesen megnyerte a „Beszélni nehéz” szépkiejtési versenyt. Egy évvel később különdíjat kapott a Himnusz szavalóversenyen, és első helyezett lett az Országos Ka-zinczy-versenyen, valamint a Péchy Blanka-emlékversenyen. 16 évesen a Himnusz szavalóverseny győzteseként ünnepelték, és második helyezést ért el a Kossuth-Széchenyi-szónokversenyen. 18 évesen a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Nyelv Múzemának versíró pályázatán III. díjat kapott. Ebben az évben az egyetemi „ Szép magyar beszéd” verseny országos döntő első helyezettje lett, és Kazinczy-érmet kapott. Ez tehát a második érem a középiskolai Ka-zinczy-érem mellett.

A XXI. országos egyetemi-főiskolai Kossuth-szónokversenyt is megnyerte, és két különdíjat is kapott: „A legszebben beszélő szónok” elismerést és a „Szónok Születik Retorika Iskola féléves ösztöndíját. 2021-ben Szókratész-díjjal tüntették ki, 2022 tavaszán pedig meghívták a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Központjában féléves kutatómunkára diskurzus elemzés témában. 2022-ben a magyar katolikus rádióban hangoskönyvet vettek fel a közreműködésével Kazinczy életéről. 2022-ben „Kiváló szónok” végzettséget szerzett, és az Oxfordi-stílusú vitaest nyertese lett.

Jelenleg már szónok tréneri végzettséggel is rendelkezik, és trénerként dolgozik a Szónok Születik Retorika Iskolában. Vezetőségi tag az Anyanyelvápolók Szövetségének ifjúsági tagozatában. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója, de egyben már tanára is: retorikát tanít a lelkész hallgatóknak. Rendszeres bemondója a Magyar Evangéliumi Rádiónak. Budakeszin sok szülő és diák kéri a segítségét a versenyekre és az érettségire való felkészülésben. A Hylarion Énekegyüttes hangversenyein a prózai, irodalmi részeket tolmácsolja.

Engedjék meg, hogy befejezésül az ő szavait idézzem: „Jelenleg Isten rendeléséből vagyok ott, ahol vagyok. Nagyon fontos számomra, hogy honnan jöttem, ezért amennyire csak tudom, igyekszem minden tudásomat és képességemet a közösségem javára is kamatoztatni. Szeretnék úgy adni, ahogy ti adtatok, úgy nevelni, ahogy ti neveltetek. Látjátok, itt vagyok, és a ti kezetek munkája áll előttetek. Ez adjon nektek örömet és biztatást, hogy megéri ültetni, magot vetni.”

Berki Júlia méltó a Budakeszi Ifjúsági Díjra.

Budakeszi Hírmondó 2023. március

Tovább

Rétvári Bence államtitkár úrtól és Túrós Andrástól az OPSZ elnökétől az Országos Polgárőr Szövetség “Év Polgárőre” címet vehettem át.
Köszönöm kollégáimnak a mindennapi munkát, akik nélkül soha nem lennének ilyen eredményeink!

www.facebook.com/frksdani