A templom és az iskola vonzásában
Kőrösiné dr. Merkl Hilda egyetemi adjunktus, irodalomtörténész, a Budakeszi Széchenyi Baráti Kör alapító elnöke, az országos Széchenyi Társaság elnökségi tagja, alapítója és kilenc éven át elnöke volt a Budakeszi Hagyományőrző Körnek, kuratóriumi tagja a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium Alapítványnak, a gimnázium egyik alapítója és 1997-től 2012-ig az igazgatója is volt, vérbeli pedagógus. Nevéhez fűződik a Széchenyi-szobor felállítása. Rendszeres programokat szervez a Széchenyi-életmű megismerése érdekében.
Közéleti szerepvállalásaival, gimnáziumi és egyetemi oktató munkájával elkötelezett keresztény pedagógusként dolgozik a magyar, az egyházi oktatás megújításáért. A város kulturális és társadalmi életében kiemelt szerepet tölt be, határozott jellemével és értékrendjével példaként állítható Budakeszi lakosai számára. 1996-ban Budakeszi Város Képviselő-testülete Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki a városért végzett munkájáért, 2012-ben Budakeszi díszpolgára lett.
A felsoroltak mellett még számtalan titulust sorolhatnánk, de induljunk inkább a kezdetektől… Mikor és minek hatására döntötte el, hogy a tanítás lesz a hivatása, erről fog szólni az élete?
Kőrösiné dr. Merkl Hilda: Már kisgyermekkoromban tanár szerettem volna lenni, óvónő, tanítónő, majd később tanár. Szüleim mindig tudták, hogy mi zajlott az aktuális oktatási intézményben, mert a játékaimban megjelentek az élmények, eljátszottam a történteket. Volt pontozó füzetem, névsorom, naplóm és szerepjátékban utánoztam a megítélésem szerinti jó és rossz tanárokat és tanulótársaimat, elmagyaráztam a megtanulandó dolgokat és értékeltem a teljesítményeket.
Szerettem iskolába járni, hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy, minden érdekelt, mert kitágult a megismerés határtalan világa. Jó tanuló voltam. A gimnáziumban a humán tárgyak, a nyelvek, először az orosz, majd a német és az ének-zene érdekeltek a legjobban, de kitartóan kézilabdáztam, még elsőéves egyetemista koromban is. Jó és szigorú volt az általános iskolai oktatás Budakeszin. Hálás vagyok sok tanáromnak az igényes indításért. A gimnáziumban derült ki, hogy milyen értékes alapokat kaptunk, mert az eredményeim nem változtak. A továbbtanulásra jelentkezéskor a Testnevelési Főiskolára készültem, a középfokú kézilabda edzői minősítést korábban már megszereztem. A felvételi feltételeket mind teljesítettem volna, amikor az edzőm, a sokunk által szeretett Kormány Géza tanár úr egy beszélgetésben elmondta, hogy nekem a bölcsészkarra kell jelentkeztem, ott a helyem. A gimnáziumi testnevelőm nagy csalódására megfogadtam a tanácsot és az ELTE BTK német-orosz tanári szakára jelentkeztem és nyertem felvételt. Jó döntés volt! Azóta is gyakran és mindig hálával gondolok a tanár úrra.
Mi volt a gyerekkori legmeghatározóbb élménye? Milyen volt a családi háttér, ahonnan indult, ami mindig meghatározza az ember egész életét?
K. M. H.: Családunk több, mint 300 éve települt Németországból Budakeszire, az ismeretlenbe. Német ajkú katolikus földművesek voltak, akiknek komoly küzdelem volt a letelepedés és a megélhetés. De kitartásuk, szorgalmuk a harmadik generáció számára meghozta a „kenyeret”. 1946-ban, a kitelepítés idején anyám Budapesten lakott, így nem vonatkozott rá a rendelet, édesapám pedig orosz fogságban volt a Kaszpi-tó melletti Asztrahán szigetén. Néhány hónapos házasok voltak, amikor fogságba hurcolták. 1947-ben, betegen ugyan, de hazatért és újra kezdték az életüket. Egyedül voltak, anyám, akkor már két éve özvegy édesanyját és 16 testvérét, sok budakeszi családdal együtt Baden Württemberg tartományba telepítették ki. (Ezért is nagy jelentőségű a testvérvárosi kapcsolatunk Neckarsulm városával, melynek létrejöttéért sokat dolgoztam.) Így nagyszüleink nem voltak. Egymásra voltunk utalva, amely helyzet összekovácsolt minket. Mivel nem voltak nagyszüleink, amire mindig vágytam, elhatároztam, hogy törekszem olyan nagymamájává válni unokáimnak, amilyent én szerettem volna.
Három gyermekünk és nyolc unokánk sok-sok örömet jelentenek, büszke vagyok rájuk és örülök, hogy átadhatok, örökül hagyhatok nekik sok mindent az évtizedek alatt összegyűjtött „kincseimből”. Szerető családban nőttem fel, egy öcsém van, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Szüleink mindenben támogattak és kemény munkával biztosították a feltételeket tanulásunkhoz. A szorgalmat, a munka megbecsülését és az igényességet tőlük tanultam. Soha nem adták fel. Német rokonaink, amint erre lehetőség nyílt, támogattak. Otthon magyarul beszéltünk, de szüleim barátaikkal, a szomszédok egy részével svábul kommunikáltak, amit megértettem, de első osztálytól magán úton szorgalmasan tanultam a német nyelvet.
Tanárom egy kedves idősebb hölgy, Tercsi néni volt, akiről csak jóval később tudtam meg, hogy apáca volt. Már felső tagozatos koromban tanítottam 1-2 nemzetiségi diáktársamat német nyelvre. A tanítás kiváló ismétlési, rögzítési lehetőség. A gimnáziumban később német tanárnőmet is „helyettesíthettem” több alkalommal, más osztályokban. Budakeszin én voltam az első, aki német szakra jelentkeztem az egyetemre, bátran és büszkén vállalva a nemzetiségi hátteremet és ezzel párhuzamosan magyarságomat. Gyökereim ebből a közösségből valók. Katolikus hitem és a kettős identitás mindmáig megtartott és szárnyakat adott. Ezért is éreztem úgy, hogy a Hagyományőrző Kört meg kell alapítanunk és nekünk, fiatalabbaknak együtt kell gondolkodnunk és be kell vonnunk a szüleink korosztályát is, mintegy kárpótolva őket a kitelepítés igazságtalanágainak elszenvedéséért, a veszteségek legalábbis kulturális jellegű pótlásáért.
Ez a szándék vezetett a 2000. év ünnepélyessé tételére szerkesztett Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig címmel 2001-ben megjelent helytörténeti kötet megjelentetésében. A kötet első felében Siklósi Gyula régész-történész településünkről írt értékes, tudományos jellegű munkája olvasható, a második részben a közelmúlt és a jelenkor vonatkozásai szerepelnek. A kötetet „Az elődök tiszteletére az ifjúságnak” ajánlottam.
A gimnázium elvégzése után jött az egyetem, az ELTE BTK, a germanisztika-skandinavisztika szakpár. Miért épp ezek?
K. M. H.: Az ELTE BTK Német Tanszékén hagyományosan magas színvonalon folyt az oktatás. Sok munkával lehetett eredményeket elérni, ami nagy kihívás volt, de bizonyítani szerettem volna és a tanulmányi eredmény az ösztöndíj összegét is befolyásolta. Másod-harmad évben 3-4 évfolyamtársammal ún. Népköztársasági ösztöndíjban részesültünk, havonta 1000 Ft-ot kaptunk – egy bolti eladónő fizetése 800-850 Ft volt akkoriban. Részben ebből kezdtem felépíteni antikváriumokban vásárolt, több száz kötetes, szisztematikusan felépített könyvtáramat. Ekkor már több magántanítványom is volt. Közben a Német Tanszék Tudományos Diákkörének elnökévé is megválasztottak.
Az ötödik félévben indult a skandinavisztikai tanulmányok szakág a Germanisztikai Intézeten belül. Az orosz szak leadása azonban akkoriban merész, ha nem provokatív vállalkozásnak minősült, több tanárom is óvott ettől a lépéstől, de hajthatatlanok voltunk. Feltételül a Tanulmányi Osztály a jeles szigorlati eredményt szabta ki. Hárman voltunk, akik kérvényeztük a szakleadást. Összefogtunk, együtt tanultunk és megcsináltuk. Hatalmas energiát fordítottunk a vizsgákra, de megérte. Az új szakon hárman voltunk diákok és öt kiváló tanárunk oktatott. Nekünk pedig alaposan kellett készülnünk, mert az ellenkezője azonnal kiderült volna. Minőségi oktatásban részesülhettünk. Életem egyik legjobb döntése volt a szakváltás, mely kihatott egész későbbi pályafutásomra.
A doktori szigorlatot 1976-ban tette le. Akkor már édesanyaként? Hogyan alakult abban az időben az élete, mennyire sikerült megtalálni az összhangot a család és a kutatói-, egyetemi oktatói munka, a szakmai karrier építése között, ami örök dilemma manapság is a hölgyek számára?
K. M. H.: Az első helyet mindmáig az Isten után a család foglalja el az értékrendemben. A doktori szigorlat évében született második gyermekünk. A férjem, a szüleim, illetve az ő szülei segítségére mindig számíthattam. Kora reggel és késő este írtam a disszertációmat és készültem a doktori szigorlatra. Témám a dán irodalom egyik fontos 19. századi irányzata, az ún. Modern áttörés volt, mely döntő hatást gyakorolt elsősorban a norvég, de a korszak svéd irodalmára is. Nem ütközött az életemben a szakma és a család. A működő család, az értelmes munka, a szakmai eredményesség és az elismerések, de főként a diáktanár és a team-munkában a tanárkollégákhoz fűződő kapcsolatok mind-mind öröm energiát generáltak, ami segített a folytatásban, a kikerülhetetlenül adódó nehézségeket áthidalásában és a lendület megőrzésében.
Több mint egy évtizeden át dolgozott az MTA Könyvtárában tudományos főmunkatársként, ezzel párhuzamosan 1973 óta az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, adjunktus, szakfelelősként dolgozott. Meddig is? Vagy ez utóbbi most is tart?
K. M. H.: 17 évig voltam az MTA Könyvtárának munkatársa. Mivel sem KISZ-tag, sem párttag nem voltam, nem kaphattam főállást a bölcsészkaron. Szerettem a könyvtárat és a gróf Széchenyi István által alapított intézményt. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy minden nap beléphetek a tudomány fellegvárába és elhaladhatok a legnagyobb magyar mellszobra előtt, akinek a hagyatékának nagyrészét is a könyvtár őrzi. Kiváló szakemberekkel, tudósokkal találkoztam nap, mint nap és rengeteget tanultam tőlük. A könyvtár támogatta a kutatásaimat, kutatónapot biztosított az egyetemi előadásaimhoz és hozzájárult a külföldi konferenciákon való részvételemhez. Minden számomra fontos kiadványhoz hozzájutottam és naponta olvashattam az egyébként zárolt nyugati sajtóorgánumokat: Frankfurter Allgemeine, a Neue Züricher Zeitung vagy a Times tudósításait, melyek tágították látókörömet és más megvilágításba helyezték az eseményeket, mint a pl. a Népszabadság vagy a Népszava. 1990-ben kaptam adjunktusi kinevezést és főállást az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, ahol már 1973 óta oktattam. Két fontos munkahelyem volt: a tanszék és a Prohászka Gimnázium, melynek alapításához nagy segítség volt az egyetem felől nézni a közoktatás helyzetét, hiányosságait, eredményeit. Mindig egy másfajta középiskolai modellt építgettem magamban, mint az enyém volt. Az egyetemen 2018-ig tanítottam.
Mondhatni, hogy az 1989-es rendszerváltás földindulást hozott az ön életében is? Az biztos, hogy a közéleti szerepvállalásban a folyamatok élére ált, a hazai közoktatás megreformálásában aktívan részt vett és itt helyben, Budakeszin is aktív közéleti szereplővé vált. Milyen élmény volt megélni a „szabadság”, a politikai „felszabadulás” éveit, főként itt a helyi, budakeszi közélet szintjén?
K. M. H.: A rendszerváltás valóban földindulásszerűen robbant be az életünkbe. Valódi forradalmat éltünk át. Korábban lehetetlen dolgok váltak lehetővé és kitágult a világ. Mindez energiákat szabadított fel bennünk és cselekvésre ösztönzött. Az első választásokra készülve sok újat kellett megtanulnunk, pl. egy kampányt felépíteni, fórumokat összehívni és a közösség számára stratégiát felépíteni. Nagyon sokan álltak tettre készen. A külföldön szerzett tapasztalataim, az ott látott modellek továbbgondolása és adaptálása a helyi viszonyokra komoly munkát jelentett, de értékes törzstőke is volt. Az első szabad választáson elnyerve az 1. sz. választókörzet megtisztelő bizalmát a képviselő-testület tagja lettem és a Kulturális, Oktatási és Sport Bizottság elnökévé választottak. Négy évig voltam képviselő, majd még 12 évig külső tagként a bizottság alelnöke. Lendülettel dolgoztunk, aktívan vettünk részt a gyakran éjfél utánig elhúzódó üléseken. Az oktatási intézmények fenntartói akkor még az önkormányzatok voltak, ami nagy felelősséget rótt ránk. Az alapítások idejét éltük: megalapítottuk a Czövek Erna Zeneiskolát, melynek kihelyezett tagozatai is voltak az agglomerációban, az általános iskolában bevezettük a gazdasszonyképzőt a továbbtanulni nem akaró leányok számára. Elindult a Híd Családsegítő Központ hiánypótló tevékenysége. És mindezekkel párhuzamosan folyt a nyolcosztályos Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapítása. A civil szervezetek pedig gombamód nőttek ki a földből. Közülük a mindmáig működő Hagyományőrző Kör (1989) és a Széchenyi Baráti Kör (1992) alapítása volt számomra a középpontban. Hatalmas munka volt, de akkor vált a gyakorlatban beigazolódott jelszavunkká Széchenyi híres mondása: „Egynek minden nehéz. Soknak semmi sem lehetetlen!”
A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapításában is részt vett, annak igazgatója is lett. Milyen hatással volt az az Ön személyes életére, elköteleződésére a város iránt, és miként alakította ez a meghatározó fejlemény a helyi közösség életét Ön szerint?
K. M. H.: A Prohászka Gimnázium egyházközségi alapítása volt életem talán legnagyobb kihívása és legszebb feladata. Egy álom vált valóra. Szemem előtt Hamvas Béla gondolata felkiáltójelként lebegett: „Ezer évre kell cselekedni!” A gimnázium spirituális és szakmai felépítése szinte a semmiből, előzmények és tapasztalatok nélkül születő intézmény volt, amely azonban tág teret biztosított a kreativitásnak. Németh László plébános úr, aki lelki és szellemi nagyság volt, Szemereki Zoltán polgármester úr és Mirk István mellett megszámlálhatatlanul sok elkötelezett, keresztény segítőnk volt. Egy életre szóló élmény volt ez a csapatmunka. A gimnázium immár 35 éve működik, teljesíti küldetését: értelmiségieket nevel, felelős közéleti szerepvállalásra készít fel, miközben a földi és az égi haza számára nevel polgárokat.
Szakmai karrierjében menynyire tartja meghatározónak, hogy 2010-től a közoktatási törvény koncepcióját, alapelveit és a Nemzeti Alaptanterv tantervi kiegészítését megfogalmazó szakmai csoport, valamint a Kerettantervi Bizottság tagja, 2012-től pedig a Budakeszi Kulturális Tanácsadó Testület tagjaként is dolgozott?
K. M. H.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a katolikus iskolák vezetői engem jelöltek először a Pest megyei Kutatásfejlesztési Alapítvány Kuratóriumába, majd a Közoktatáspolitikai Tanácsba, ahol két perióduson át összesen hat évig, a tanács megszűnéséig dolgoztam. Ezután kaptam a meghívást a Közoktatási Törvény, a Nemzeti Alaptanterv 2014. évi változatának kidolgozásáért felelős kilenctagú felügyelő bizottságba. Kiváló szakemberek társaságában folyt a munka, amit a kerettantervek, a helyi tantervek, a pedagógus életpályamodell megalkotása, majd a tanárképzés elveinek és gyakorlatának megújítása és végül a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása zárt le.
A folyamatot Hoffmann Rózsa államtitkár asszony irányította, aki a feladatok meghatározását, a sorrendjét egyedülálló tisztánlátással, szakmai tapasztalatokkal és határozottsággal végezte. Jó volt vele dolgozni és lehetséges volt olykor vitában meggyőzni. Az előkészítő bizottság elnöki feladatainak ellátására kaptam kormányzati megbízást. Közel 150 ezer közalkalmazotti státuszú pedagógus szakmai szervezetének létrehozása volt a feladat. Hatalmas munka volt, amelyben értékes és fontos tapasztalatokat szerezve ráláthattam a magyar közoktatás egészére. Szép feladat volt! A Nemzeti Pedagógus Kar az elmúlt évben ünnepelte megalakulásának 10. évfordulóját, amelyre meghívást kaptam és örömmel ünnepeltem a karral.
2010-ben a Szent Gellért-díj arany fokozatával, 2012-ben a Budakeszi Díszpolgára díjjal, 2014-ben a Trefort Ágoston-díjjal, végül 2020-ban Eötvös József-díjjal ismerték el a kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenységét. Csak néhány az elismerésekből, díjakból… Melyik volt az eddigi legfontosabb az Ön számára?
K. M. H.: Minden kitüntetés meglepett és örömmel töltött el. Minden díjban benne voltak a családom, a tanítványaim, a kollégáim és a közösségek erőfeszítései. A díszpolgári címnek különösen örültem és megtisztelő élmény volt a Szent Gellért-díj átvétele is.
Idézek a díszpolgári méltatásból: „Sokat tett a budakeszi közoktatási intézmények átalakításáért, a Czövek Erna Zeneiskola önállóságáért, az általános iskola Széchenyi István nevének felvételéért, az intézmény fejlesztéséért és legutóbb a német nemzetiségi iskola, a Wudisuli megszületéséért. Kiemelt szerepet játszott Budakeszi és Neckarsulm testvérvárosi kapcsolatának létrejöttéért.” Hogy látja, miként alakultak az Ön által (is) elindított folyamatok Budakeszi életében, az oktatás, a kultúra, a hagyományőrzés és a testvérvárosi kapcsolatok terén?
K. M. H.: Az alapított iskolák működnek, a testvérvárosi kapcsolatok Neckarsulmmal elevenek, mindkét város polgárai és intézményei évről évre lelkesedéssel vesznek részt a közös programokon és építik, fejlesztik a barátságot. Az önkormányzat hagyományosan oktatásbarát politikával ma is támogatja az iskolarendszert. Éppen ezért Budakeszi esetében nem feltétlenül javult a helyzet az állami intézményfenntartó változásával, kivétel az egyház fenntartásában működő Prohászka Gimnázium és a Német Önkormányzat fenntartásában működő Wudisuli.
A kultúra – mely ágazat számomra Prohászka Ottokár meghatározása szerint „Az isteni gondolatok megvalósítása” – korábban is és jelenleg is valódi közügy és a jelenleginél sokkal forráshiányosabb helyzetekben is működött, a Keszikult irányítása mellett pedig jó kezekben van – vezetője egykori prohászkás diákunk -, folyamatos megújulásban látványosan fejlődik és a közösségépítés fontos ösztönzője, rugója. Ez a célja az immár harminc éve működő egyesületeknek, civil szervezeteknek. Nagy előrelépést jelent majd a tervezett új épület elkészülte, mely további lendületet adhat a fejlődésnek és igyekszik ellensúlyozni azt a konkurenciát, melyet a főváros kulturális kínálata jelent.
Mik az Ön meglátásai, mit, hogyan lehetne, kellene tenni azért, hogy még erősebb, összetartóbb legyen a közösségünk, kérdezem ezt a Hagyományőrző Kör alapítójától?
K. M. H.: A világ jelentős mértékben individualizálódik és szinte atomizálódik körülöttünk. Csak a közösségek, mint a családok, az egyházak, az oktatási és kulturális intézmények közösségeinek állandó egymásra figyelő párbeszéde, a hagyományok tiszteletének és az innovációnak az egyensúlya, a generációk kölcsönös tisztelete, a peremre szorultak bevonása, a gondolkodás, valamint az aktuális igények okos figyelembevétele tarthatja fenn és erősítheti Budakeszi város lakóközösségét, nevelhet lokálpatriótákat, adhat élhető otthont lakóinak és kapcsolhatja össze a múltat és a jelent, így felkészülve a jövő kihívásaira. Ebben a folyamatban mindenkire szükség van: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”
Sükösd Levente