A Budakeszin élő Liszt-díjas zongoraművésznő, Körmendi Klára a közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját. Ennek alkalmából kereste meg a művésznőt szerkesztőségünk.
Körmendi Klára: Szüleim nem voltak zenészek, de nagyon szerették a komoly zenét. Színház-, opera-, hangverseny látogatók voltak. Én meg óvodáskoromban az óvó nénitől hallgattam a hegedű hangját, aki azzal kísérte az énekeket. Ez akkor olyan hatással volt rám, hogy hazamenve két fakanállal bemutattam a szüleimnek, hogy miképpen hegedül az óvó néni, és arra kértem őket, hogy engem is taníttassanak meg erre a hangszerre. Ám a szomszédunkban volt egy kisfiú, akinek az elborzasztó hegedű gyakorlását hallván szüleim inkább úgy döntöttek, hogy egy zongorát vesznek nekem.
Ezt követően aztán Újpesten beírattak egy magán zeneiskolába, ahol hamarabb megtanultam kottát olvasni, mint betűt írni. Nagyon tehetségesnek talált a tanárom, ezért 12 éves koromban elvitt a kor jeles zongoraművészéhez, a Zeneakadémia tanárához, Hernádi Lajoshoz. De akkor még nem volt különleges tehetségek tagozata a Zeneakadémián, ezért aztán elirányítottak az ugyancsak nagyhírű zongoraművész Zempléni Kornélhoz, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárához. Így lettem 12 évesen a konzervatórium hallgatója. De még akkor sem volt biztos, hogy zenész leszek, mert villamosmérnök édesapám megkérdezte a tanár urat – mivel jó voltam matematikából és fizikából is -, hogy nem lenne-e jó, ha a műszaki egyetemre mennék. Zempléni Kornél azonban azt javasolta, hogy a zongorista pályát válasszam.
Ezt követően gondolom felvételt nyert a Zeneakadémiára.
K. K.: Solymos Péter tanítványaként diplomáztam 1967-ben. Tanárom a megszokottól eltérő, különleges repertoárt tanított nekem. Debussy, Ravel, Stravinsky és néhány kortárs szerző műveit is.
Diplomája megszerzése után is megtartotta érdeklődését a kortárs zene iránt?
K. K.: A diploma után férjhez mentem a későbbi Kos-suth-díjas Bozay Attila zeneszerzőhöz, aki nagyon sokat segített abban, hogy egy olyan speciális repertoárt alakítsak ki, mely aztán egész életpályámat meghatározta. Azt mondta: „Klárikám, a Chopin g-moll balladát rengetegen játsszák olyan szépen, vagy még szebben, mint te! Ezzel nem lehet labdába rúgni! Ezért olyan darabokat játsszál, amelyeket mások nem!” S miután zeneszerző volt, ráirányította a figyelmemet a kortárs zenére. Így természetesen az ő darabjait is zongoráztam, melyekből hármat nekem írt. De nagyon sokan – többek között Durkó Zsolt, Kurtág György, Lendvay Kamilló, Jeney Zoltán is – kérték, hogy tanuljam meg és adjam elő a darabjaikat.
Hány ilyen kortárs felvételt készített?
K. K.: A magyar közszolgálat rádió mintegy 200 ilyen felvételemet őrzi. Az akkori hazai koncertéletben nagy feltűnést keltett, hogy sok olyan szerző darabjait én mutattam be, amelyeket addig senki nem játszott. Pl. Stockhausen, Boulez, Xenakis, Cage, Schönberg műveit, melyekből aztán összesen 14 cd jelent meg, köztük a fentiek mellett még Debussy, Ravel, Satie, Lajtha László és Mosonyi Mihály zongoradarabjai is.
A három francia impresszionista, Ravel, Debussy, Satie, valamint Lajtha László (Bartók és Kodály zeneszerző társa) és a méltatlanul ritkán játszott Mosonyi Mihály (Erkel zeneszerző társa) műveinek cd-re rögzítése arra utal, hogy azért nem csak kortárs művek voltak a repertoárjában.
K. K.: Valóban! És a koncertjeimen sem csak kortárs zenét játszottam.
Hazáján kívül még hol készültek rádió felvételei? Több zongoraverseny díjazottja is volt!
K. K.: Bécsben, Párizsban, Londonban, Zürichben, Baselban, Lausanne-ban, Kölnben, Milánóban, Tokióban… – ahol mindig kérték, hogy játsszak magyar műveket, köztük kortárs alkotásokat is.
1965-ben a müncheni, 1966-ban a Magyar Rádió, 1971-ben pedig a rotterdami Gaudeanus zongoraversenynek voltam díjazottja.
25 éven keresztül az Országos Filharmónia szólistájaként koncertezett itthon és külföldön egyaránt, sokszor nagyhírű fesztiválokon is.
K. K.: A Párizsi Humanité, a Londoni ISCM, a Zágrábi Biennálé, a Varsói Ősz és az Amszterdami Holland fesztiválokra kaptam meghívásokat.
Kobajasi Kenicsiró japán karmesterrel
Aztán egy újabb megmérettetést is hozott az Ön számára az élet…
K. K.: 1993-ban Erkel Tibor, a Zeneakadémia kötelező zongora tanszakának a vezetője hívott, hogy megüresedett egy állás, és ő szeretné, ha én elvállalnám azt. Én tulajdonképpen akkor még nem szerettem volna tanítani, de aztán nagyon megszerettem ezt a munkát és végül is 27 év után, 2020-ban fejeztem be az oktatást, habitált docensként.
Volt tanítványaim, kollégáim a közelmúltban, 80. születésnapomra egy nagyon szép kis összejövetelt rendeztek egy koncerttel egybekötve a Zenakadémián, ahol én is játszottam a lányommal, Bozay Melindával két négykezest. Jó volt ott egyben látni azokat a kedves embereket akik, szintén művészekké, tanárokká lettek, a rádióban dolgoznak, vagy más zenei intézményekben.
Lánya, Bozay Melinda is a Zeneakadémián végzett, ő is jeles zongoraművész lett.
K. K.: Ő most a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanít, és főleg kamarazenei koncertjei vannak. És bár én már csak nagyon ritkán játszom, néha azért fellépünk közösen Melindával, egy-egy „Anyalánya” vagy „Alma és fája” koncerten.
■ Számos díjat kapott kiemelkedő művészi teljesítményéért
K. K.: Liszt Ferenc-, Bartók-Pásztory-, Lajtha László-és 14 alkalommal Artisjus-díjjal ismerték el művészetemet.
Mikor költözött Budakeszire?
K. K.: 5 évvel ezelőtt jöttem ide Zuglóból, mivel a lányo-mék itt laktak. Akkor még az unokáim kisebbek voltak, kellett őket kísérgetni iskolába, külön órákra stb.
Mennyire ismeri a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Zeneiskola munkáját?
A Czövek Erna Zeneiskola zongorafesztiváljának díszvendége és egyben a zsűri elnöke, Körmendi Klára zongora művész a fesztivál résztvevőivel és tanáraikkal
K. K.: Az unokáim itt tanultak zenét. A fiú unokám gitározni, a leány unokám zongorázni tanult itt, így a lányom és én is megismerkedtünk az igazgató asszonynyal és a tanárokkal. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Nemrégiben volt éppen egy kis versenye, seregszemléje az iskola zongora növendékeinek, ahova hívtak zsűrizni. A lányom is fellépett ott egy kis koncerten.
Hogy érzi magát Budakeszin?
K. K.: Budakeszi egy csoda a várost körülölelő erdőkkel! Kedvesek az emberek, és van olyan buszsofőr is a 22-esen, aki köszön a fel- és leszálló embereknek! A bevásárlás is nagyon egyszerű a számos szupermarketban. Emellett remek programokat szervez a ‘Sigmond Bertalan által vezetett KesziKult. A közelmúltban is voltam egy általuk szervezett koncerten az Erkel Napok alkalmából a Prohászkában, ahol a Filharmóniai Társaság zenekara játszott, és ugyancsak a gimnázium aulájában láttam a „Most vagy soha” című filmet.
Mivel zárhatnánk le ezt a beszélgetést?
K. K.: Igazából szerencsém van, hogy egész életemben azt csinálhattam, amit már gyerekkoromban szerettem volna. Kívánhat ennél többet egy ember az élettől?
