Bölcsen, kedélyesen egy hosszú és nehéz életútról
Több mint négy évtizeden át szolgálta városunk egészségügyét dr. Pápay Judit háziorvos, aki néhány hete a Semmelweis-napon vehette át városunk vezetésétől a Budakeszi Egészségügyért emlékérmet, mely számára egyúttal 85. születésnapjának a megkoronázása is volt. Ebben az interjúban hosszú, nem mindennapos életpályájával és egyebek mellett Budakeszi egykori egészségügyi ellátásának nyomorúságos körülményeivel is megismerkedtet minket, mely a mai generációk számára elképzelhetetlennek tűnhet.
Pápay Judit: 1967-ben diplomáztam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen „Summa cum laude”, ezt követően pedig megpályáztam a János Kórház belgyógyászati osztályának segédorvosi állását. Akkor úgy gondoltam, hogy kiérdemlem ezt az állást, mivel orvostanhallgatóként is ezen az osztályom dolgoztam folyamatosan, de már az egyetemi éveimet megelőző három évben is ez volt a munkahelyem. Ezekben az években a munkám mellett elvégeztem az orvosi asszisztens-és az ápoló képzőt is. Mindezek ellenére óriási csalódásként értem meg akkor, hogy nem kaptam meg azt az állást. Talán azért nem, mert a marxizmus kollokviumom csak 4-esre sikerült – biztos egy nálam jobb káder nézte ki magának ezt az állást.
Egy ilyen csalódás után hol tudott elhelyezkedni?
Dr. Pápay Judit még orvostanhallgatókéntP. J.: „Csak” a mentőszolgálatnál tudtam elhelyezkedni, miközben – bármennyire is meglepő – abban az időben a sürgősségi ellátást még nem is tanították az egyetemen. Ezt a „csak”-ot természetesen azért mondom macskakörömben, mert az ott eltöltött egy év alatt annyi tapasztalatot szereztem mindenféle helyzet megoldására, kezelésére, ami életre szólóan egy nagyfokú rutint és biztonságot adott nekem, mely későbbi körzeti orvosi, házi orvosi szolgálatomban nagy hasznomra volt.
Ezek után tehát egy nagy váltást történt az orvos szakmai pályájában?
P. J.: Tisztában voltam vele, hogy családot alapítani, gyerekeket nevelni a mentőszolgálati munka mellett lehetetlen lett volna. Ezért hagytam ott a sürgősségi ellátást, és lettem Perbálon és Tökön körzeti orvos, de gyakran kellett kisegítenem Budajenőn, Telkiben, Tinnyén és Jászfalun is. 8 évig dolgoztam itt.
Miképpen került Budakeszire?
P. J.: 1976-ban lettem Budakeszin körzeti orvos, mikor a járási főorvos, tekintettel a családomra, a két kisgyermekemre, felajánlott itt nekem egy körzeti orvosi helyet. Látván, hogy az addigi körzetemben az évi két hét szabadság és az állandó készenléti állapot után Budakeszin talán könnyebb lesz majd a dolgom. Akkor ment nyugdíjba a település legendás körzeti orvosa, dr. Ostoros Gyula, Gyuszi bácsi. Mikor átvettem tőle a körzetét, elhatároztam, hogy az ő nyomdokaiba fogok lépni és azt fogom tenni, amit ő. Pontosan megjelenni, időben ellátni a beteget, és mindenféle egyéb szempontot félre tenni a beteg érdekében. A szüleim is mindig rendszerességre neveltek és arra, hogy a problémákat meg kell oldani, amit hoz az élet.
Az 1. számú, nagyon sűrűn lakott körzetét kaptam meg, mely akkor a legnagyobb körzete volt a községnek (Fő út bal oldala, Rákóczi utca, Erdő utca…).
Akkoriban- főleg a Fő utca régen épült, rossz állapotú, hosszú, földszintes házaiban – nagyon összezsúfol-tan éltek az ott lakók, egyszoba-konyhás lakásokban, helyenként tyúk-, disznóólban. A közös WC az udvaron volt, és a vízellátást is csak ez idő tájt kezdte megoldani a település vezetése. Mindezek mellett egyéb higiéniai problémák is sújtották a település ezen részét. Ezek a – többségében a háború után Budapestről kiszorult emberek – katasztrofális szociális körülmények között élve adták az ellátásra szoruló betegeim zömét, akik közegészségügyi- és járvány szempontból hatalmas veszélyt jelentettek (hepatitis, szalmonella…). Ennek kezelése, lebonyolítása, az oltások, hatalmas feladat volt az orvos számára, még a ’80-as években is..
Elképesztően sokat kellett akkoriban kijárni egy körzeti orvosnak a betegeihez…
P. J.: Akkoriban óriási volt az igény a kijárásokra, melyet a mostani orvosok el sem tudnak képzelni! A hivatal úgy volt ezzel, hogy bárhogyan is, de ezt a körzeti orvos mindenképpen oldja meg azt a helyzetet, ami éppen adódik. Ne küldje a beteget kórházba, hanem az otthonukban gyógyítsa meg őket, állítsa őket talpra, tegye őket munkaképessé és lehetőleg minél hamarabb! Ezt akkor ún. „definitív orvosi ellátás”-nak hívták, ezt kérték és követelték meg.
Hány körzet volt a ’80-as években?
P. J.: Négy, később pedig öt, akárcsak napjainkban.
Mennyit kellett akkoriban dolgozniuk?
P. J.: Napi 12 órát! Reggel 7-től este 7-ig! De amúgy bármikor hívhattak minket.
Az ügyeleti szolgálatot is önök látták el éjszaka?
P. J.: Igen, mi négyen, minden negyedik napon, később pedig öten, minden ötödik napon mi láttuk el az ügyeletet. Emellett minden 4., illetve később minden 5. hétvégén is ügyelnünk kellett.
■ Volt autójuk a kijárásokhoz?
P. J.: Volt saját kocsink, de térítést szinte alig kaptunk. Emellett gyakran gyalog kellett kijárnunk a legtávolabbi földes, nyakig sáros, télen csúszós, fagyott utakon. A Fő utcán kívül egyetlen utca sem volt leaszfaltozva.
Különösképpen Makkosmária gyalogos „meghódítása” volt nehéz feladat. Oda nemegyszer tényleg csúsz-va-mászva kellett felmenni, akár egészen a makkosi templomig. Akkoriban „divat volt” Makkosmárián, hogy az öreg papát-mamát nyáron kihozták a víkend-házba, hogy aztán itt felejtsék őket a téli hónapokra is. Az ő rendszeres ellátásuk, gondozásuk is a mi feladatunk volt.
Mikor szűnt meg ez a körzeti orvosokat sújtó ügyeleti rendszer?
P. J.: Kb. 20-25 éve.
A háziorvosi praxis beindulásakor még aktív volt?
P. J.: Igen. Mintegy 20 éve volt ez. 75 éves koromig aktívan dolgoztam, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is dolgoztam, heti egy napot, péntekenként, egészen a Covid-járvány kezdetéig. Engem is elért a járvány egyik legsúlyosabb variánsa, a delta. Kis híján belehaltam, kétoldali tüdőgyulladással és tüdőembóliával kellett megküzdenem a Budakeszi melletti Korányi kórházban Nem lehet elmondani azt a helyzetet, ami akkor volt. Éjjel-nappal harcoltak ott értünk az orvosok, az ápolók, köztük sok ismerősöm. Nekik köszönhetem az életem.
Mi vitte egykor az orvosi pályára?
P. J.: Gyerekkoromtól orvos szerettem volna lenni. Felmenőim között voltak híres orvosok, tanárok, tanítók, a szó klasszikus értelmében vett közszolgák, akik a rászorultakat szolgálták. Én is ezeket a géneket hordozom.
Emellett még el kell mondanom, hogy milyen hatással volt életpályámra a Körmenden gyógyító szegények orvosa, Batthyány-Strattmann László szemorvos. Szüleim, akik Körmendről származtak és kortársai voltak, rengeteget meséltek róla, mely annak is köszönhető, hogy keresztanyám rokona volt annak a szemorvosnőnek, aki asszisztense volt a később boldoggá avatott Batthyány-Strattmann Lászlónak.
Hosszú, budakeszi pályáján végig egy asszisztense volt.
P. J.: 44 éven át Fehér Sándorné, Margit nővér volt az asszisztensnőm. Sőt még azon túl is, hiszen mikor átevette tőlem a praxisomat dr. Kaszás Nóra, neki is nagyon sokat segített. Pontosan, önzetlenül, a betegek érdekeit szem előtt tartva dolgozott egy életen át.
■ Hogyan éli meg azt a jelentős változást, mely az elmúlt években és napjainkban is zajlik Budakeszin és a térség egészségügyi ellátásában?
P. J.: A régi, düledező épület felújítása, az új szakrendelő megépülése, a mintegy 30 szakrendelés kialakítása, működése mind elősegítik azt, hogy a budakesziek és a környék lakói is jobb és szakszerűbb ellátásban részesüljenek. Hatalmas ez a fejlődés. Ez az alapellátásnak is nagy segítség. De azt is tapasztalom, hogy számos más területen is jelentős Budakeszi fejlődése
Mivel tudnánk zárni ezt a szép és tanulságokkal teli interjút?
P. J.: Családom egész orvosi pályám során segített a munkámban a kezdetektől, mikor ide költöztünk Budakeszire a férjemmel, két kislányommal, édesanyámmal és nővéremmel. Átérezték, hogy ez egy szolgálat. Segítettek a munkámban, soha nem mondták azt, hogy vasárnap délben vagy bármilyen ünnepkor vagy éppen éjszaka ne menjek el egy rám váró beteghez, vagy bármilyen formában akadályoztak volna ebben. Bármennyire is nehéz volt ezt megélniük, gyerekeim már kicsi kortól megszokták, átérezték ezt az állandó készenlétet. Az más kérdés, hogy orvosi pályám sok nehézségét látván, ők nem akartak orvosok lenni.
Napjainkban pedig, mikor a súlyos betegségemből „meggyógyulva”, fél tüdővel, oxigénpalackkal élem mindennapjaimat, kisebbik lányom családjával együtt élve, ők gondoskodnak rólam.
Életem eseményeinek elfogadásában, a problémák és nehézségek megoldásában, a mindennapok szolgálatában, családom és a betegek ellátásában nagy segítséget jelentett számomra Istenbe vetett hitem, amelyet részben családi örökségnek köszönhetem. Hitem fenntartásában és elmélyülésében nagy szerepet játszott – és játszik még ma is -, hogy egy római katolikus evangelizációs közösségnek vagyok a tagja, valamint amit teszek és amiről beszélek, azt Isten dicsőségére teszem.
Horváth Jenő