Dr. Türke István (immár Budakeszi Díszpolgára) 1969. június 6-tól a mai napig (helyettesítőként) Budakeszin körzeti háziorvos. A környező településeken is ellátott helyettesítéseket, mint Telki, Budajenő, Perbál, Nagykovácsi, valamint, 1993-ig megbízott sorozó orvos volt a honvédségnél.
1969-től a mai Széchenyi István Általános Iskola orvosa,
1975-től a Vasas Sport Egyesület Budakeszi Sport tagozatos osztályának sportorvosa volt.
57 éve (!) dolgozik a Budakeszin orvosként. Jelenleg is nyugdíjas helyettes háziorvosként végzi gyógyító munkáját.
Türke doktor úr, kivívta magának a betegei szeretetét, elismerését, emberségből, együttérzésből, segítőkészségből. Betegeit, lelkiismeretesen látogatja, receptekkel, orvosi tanácsokkal ellátja. Számtalan esetben, saját maga váltotta ki a recepteket, rászoruló betegei számára.
Gyémántoklevelét 2024-ben vehette át a Debreceni Orvostudományi Egyetemen.
Sajátkezűleg írta le hitvallását.
Gratulálunk!
■ „Büszke vagyok a Balázs által létrehozott, magas szakmai színvonalat képviselő csapatra! Egyetemek küldenek hozzánk hallgatókat, nagyon sok pozitív visszajelzést tolmácsolok a kollégáknak hétről hétre.”
(Dr. Pócza Péter)
■ Miért akart gyógytornász lenni?
Prezenszki Balázs: Édesanyám háziorvos volt Parádon, ahol felnőttem. Nagyon tetszett az a klasszikus kommunikáció, az a bánásmód, ahogy a betegeket kezelte. Kissrácként gyakran bejártam a rendelőjébe, szerettem azokat az illatokat, amelyek ott voltak. Ez a gyermekkori vonzódásom az egészségügyhöz, a gyógyításhoz, a sportszeretetem, valamint édesanyám segítő útmutatása az, ami elvezetett a gyógytorna irányába.
Persze ez akkor még nem volt tudatos választás, ebbe csak később szerettem bele a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar Gyógytornász Szakán, ahol 2007-ban diplomáztam, s vált hivatásommá a gyógytornász tevékenység.
■ Azután hova vitte a sorsa?
P. B.: Először Belgiumban dolgoztam egy évig önkéntes szolgálatban, mentális és fizikailag sérült felnőttek nappali és bentlakásos centrumában, majd Dél-Franciaországba mentem át. Itt négy évig dolgoztam mint gyógytornász. Kezdetben egy fürdőben, majd egy rehabilitációs centrumban, végül az utolsó évben már magánvállalkozóként, ahol egy mozgásszervi magánrendelő csapatának tagjaként tevékenykedtem. Rengeteg szakmai tapasztalatot gyűjtöttem ezekben az években, s közben a francia és angol nyelvet is folyamatosan gyakorolhattam. De aztán a szívem hazahozott, s hét éven át az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben folytattam pályámat, majd 2018-tól újra teljes állású gyógytornász magánvállalkozó lettem.
■ Ezután pedig Budakeszire került, az Egészségügyi Központba. Érdekes fordulat, magánpraxisból vissza az állami közellátásba, nem jellemző!
P. B.: Megmondom őszintén, engem a magánpraxis szabadsága ellenére, az állami szféra visszafele vonzott. Itt valahogy jobban keretbe van foglalva a klasszikus értelemben vett egészségügy. A magánpraxis már nagyon elmegy a szolgáltatás irányába. Jó érzés, hogy itt bárki elérhet minket, nemcsak az, aki megfizeti a szolgáltatást. Budakeszin élek a családommal, talán ezért is alakult úgy, hogy dr. Pócza Péter igazgató úr, az intézmény vezetője megkeresett az induló gyógytornász szakrendelés lehetőségével, melyre igent mondtam 2020-ban.
■ Talán a gyógytorna a legkeresettebb szakrendelés a Budakeszi Egészségügyi Központban, dacára annak, hogy hosszú a várólistájuk…
P. B.: Az összes beutaló – ami hozzánk szól – első körben a várólistánkon landol, és onnan prioritást kapnak azok, akik traumásak, műtöttek, gipszlevétel után vannak, akiben valami akut folyamat zajlik, kisugárzás van a felső vagy az alsó végtagban. Mivel nap mint nap rengeteg ilyen páciens jelentkezik hozzánk, ennek eredményeképpen sajnos valóban hosszú a várólistánk, ezért szeretjük, ha a betegek már szakorvos által kivizsgált állapotban érkeznek hozzánk, szakorvosi beutalóval, így célzottabban zajlik a terápia.
■ Hány fős jelenleg a mozgásszervi-rehabilitációs részleg, mely ezt az óriási igényt megpróbálja kielégíteni? Négy évvel ezelőtt itt még semmi nem volt!
P. B.: 10 fős a csapat – hat gyógytornász, két fizioterápiás asszisztens, egy gyógymasszőr és egy asszisztensadminisztrátor. A rendelkezésünkre álló teret ezzel a csapattal napjainkra gyakorlatilag már betöltöttük. Mozgásszervileg nagyon sokan érintettek. Az emberek életében mindenféle, nem várt esemény bekövetkezhet, és az életkor előrehaladtával előbb-utóbb előjönnek a mozgásszervi gondok is. Ha tíz embert megnéznénk, egészen biztos, hogy a felénél találnánk mozgásszervi problémákat. Nagyon nagy az igény erre a szakellátásra, de mi itt Budakeszin kevesen vagyunk egyelőre ahhoz, hogy a Szent János Kórházat teljes mértékben tehermentesíteni tudjuk. Remélem, hogy a későbbiekben lesz még lehetőségünk bővülni. Addig is próbálkozunk rövidíteni a bekerülési időt, ezért egy éve az egyéni kezelések mellett beindítottuk a csoportos gyógytornát, a kevésbé specifikus esetekben, ahol nem indikált az egyéni gyógytorna. Eddig nagyon pozitívak a visszajelzések, nincs szó nagy létszámú csoportokról.
■ A legtöbb, rehabilitációra váró paciens a nehéz fizikai munkát végzők közül kerül ki?
P. B.: Bármennyire is meglepő, de több az irodai dolgozó, aki hozzánk fordul, mint a fizikai munkás! Mi azt gondoljuk, hogy a fizikai munka tönkreteszi a szervezetet, de valójában ők mozognak, emelnek munka közben, és jó esetben ergonomikusan odafigyelnek, s nem teszik feltétlenül tönkre magukat. Az irodai dolgozó viszont képtelen 8 órán keresztül folyamatosan nádszálegyenesen ülni. Görnyed a háta, hátrabillen a medencéje a monitor előtt, nem áll fel óránként, ahogy szükséges lenne. Az izmok kifáradnak terhelés egyre inkább a porckorongokra esik, amelyek így nyomás alá kerülnek, és a bennük lévő kocsonyás anyag hátrafelé kitolódik.
P. B.: Kezdeném az ún. klasszikus értelemben vett gyógytornával, mellyel a legtöbben foglalkozunk, ami persze számos ágra oszlik szakma- és betegségspecifikusan, holisztikusan az egész szervezetet vizsgálja, de az érintett területre fókuszál. Rengeteg gerincbetegünk van, de említhetném emellett a csípő-, térd-, boka- és vállízületet érintő kórképeket, melyek szintén nagy gyakorisággal fordulnak elő, és mind speciális szemléletmódot követel.
Két kolléganőm foglalkozik speciális mozgásszervi terápiával, az ún. csecsemő mozgásfejlesztéssel. Ha valami nem indul be megfelelően, mint pl. a kúszás, mászás, járás, vagy asszimetria probléma van, netán a szopási reflex nem alakult ki, ezt is tudják stimulálni. Emellett ők csinálják az ún. Schrott-terápiát is, amellyel a gerincferdülés kezelhető. A rendszeresen végzett kezeléseknek köszönhetően hosszú távú eredmény érhető el ezzel a speciális tornával, és a gerinc görbületeinek kialakulása is kordában tartható, mely mindenekelőtt a növekedés időszakában, a serdülőkor végéig lehet eredményes.
Van egy speciális függesztőterápiás eszközünk a „Red Cord”, amelyet ketten használunk, főként Nóri kolléganőmmel, szintén rendkívül széleskörűen felhasználható eszköz a rehabilitációban!
Személy szerint én a manuálterápiát használom még sokat, mely egy olyan kezelési eljárás, amelynek során a gyógytornász kézzel kivitelezett műfogásokkal vizsgálja és kezeli a gerinc és egyéb ízületi vagy lágyrész problémákat, melyről azt is mondhatnám, hogy „tudományos alapokra helyezett csontkovácsolás”. Manuál-terapeuta orvos és gyógytornász lehet, ezért ha ilyen megnevezéssel találkozik egy szakembert kereső paciens, bízhat benne, hogy képzett szakember fogja megvizsgálni és kezelni.
■ Ön egy ma még Magyarországon nem elterjedt gyógymódnak, az ún. újszülött- és csecsemő hörghurut manuális kezelésnek is elismert szakembere.
P. B.: Ezt a módszert Franciaországban tanultam, ott szereztem meg az ehhez szükséges képesítést. Ez az ún. obstructiv bronchitis, bronchiolitis a pici babák őszi-téli betegsége, mikor beszűkülnek a légutak a gyulladás , ödéma- és váladékképződés kapcsán. Ez akadályozza a normál légzést, ami a szaturáció, azaz a vér oxigénszintjének csökkenését vonja maga után, ráadásul befolyásolja a táplálást, ezért duplán veszélyes a pici babákra nézve. Ebben a helyzetben egy mellkasi fizioterápiás módszerrel mobilizálni tudjuk a váladékot, ugyanis több levegő jut be a tüdőbe, mellyel aztán kiköhögtetjük azt, sok esetben javítva ezzel a légzés aktuális funkcionális állapotán, ami általános állapotjavuláshoz járul hozzá. Emellett pedig megtanítjuk a szülőknek az orrmosást az ilyen helyzetek kezelésére, otthoni körülmények között.
■ A közelmúltban mentőápolói képesítést is szerzett -ennyi munka mellett ez nem lehetett könnyű!
P. B.: Nemcsak a munka mellé, de a családi életem mellé is be kellett illeszteni ezt a kemény időszakot, hisz ugyancsak gyógytornász feleségemmel négy pici gyermekünk van! A legkisebb 5 hónapos, a legnagyobb 7 éves.
Mindig is érdekelt a sürgőségi ellátás! Rengeteget tanultam ebben a nagyon fárasztó és intenzív képzési periódusban! Pesthidegkúton, a mentőállomáson szekundáltam. Hogy milyen célból végeztem el ezt a mentőápolói képzést? 18 éve gyógytornász vagyok, néha kell egy új inger! Ezt régen úgy oldottam meg, hogy munkahelyet váltottam, és az volt az inger. Jelenleg nem szeretnék munkahelyet váltani, de most szerettem volna az egészségügyön belül egy olyan területet megismerni, mely érdekelt, és esetleg színesíti a munkámat. És ki tudja, hogy mit hoz az élet? Kialakulhat itt a rendelőben is egy olyan váratlan sürgősségi helyzet, mikor hasznosíthatom mentős ismereteimet.
■ Még az interjú elején szót ejtett nagy mozgásigényéről és sportszeretetéről. Nem lennék meglepve, ha sikeres sportmúltat is tudhatna maga mögött…
P. B.: Sosem voltam versenyző alkat, ez valahogy sohasem motivált engem. Ennek ellenére részt vettem néhány versenyen életem során. Mindig is a küzdősport foglalkoztatott, ahol azt tanultam meg, hogy a legnagyobb versenytársam én magam vagyok, ezért mindig arra igyekeztem törekedni, hogy önmagamat, a saját gyengeségemet győzzem le, így múljam felül a saját korlátaimat.
Kezdetben grundbirkóztam, majd cselgáncsoztam, végül a Kyokushin Karate ragadott meg leginkább, azóta is ez áll a legközelebb a szívemhez. Már több mint 26 éve vagyok benne jelen, 2022 óta I. danos fokozattal. De szívesen tanulmányozom más stílusok mozgásformáját is: kipróbáltam régebben a kick-boxot, sőt nemrégiben a kempót is itt Budakeszin, ahol szintén rengeteget tanultam Shihan Szilágyi Andrástól.
■ Fordulatokban gazdag életet él. Milyen záró gondolattal fejezné be ezt a beszélgetést?
P. B.: Sok mindent köszönhetek a munkámnak. Azt, hogy külföldre mehettem, hogy évekig kinn dolgozva, sok szakmai tapasztalatot szerezhettem, majd haza jövetelem után, akkori munkahelyemen, az Országos Orvosi Rehabiltációs Intézetben ismerhettem meg szintén gyógytornász feleségemet, aki négy gyermekkel ajándékozott meg. Hálás vagyok érte, hogy láthatom a pácienssel közösen végzett munkánk gyümölcsét, mikor nem romlik tovább a beteg állapota, vagy jobb állapotban távozik, mint ahogy érkezett hozzánk. Hálás vagyok, hogy a Jóisten ezeken keresztül is meg tud engem szólítani szakmai és magánéletem során egyaránt.
Mikor egy újságíró beszélgetésre készül, többek között a neten próbál információkat szerezni interjúalanyáról. Általában sikeresek ezek a tájékozódások, de nem mindig, mert mit lehet kezdeni ilyen mondatokkal? „A MindRove biometrikus szenzorokat és viselhető humán-gép eszközöket (és ehhez kapcsolódó szoftvereket) tervez és gyárt. Eszközeik nagy teljesítményű, kompakt rendszerek, amelyekkel agyhullám-, izom- és mozgásadatokat rögzítenek, majd dolgoznak fel.” Gondolattal irányítható elektronikus vezérlőket, úgynevezett agy-gép interfész rendszereket fejleszt egy budapesti startup, a Mindrove. Ezen rejtélyek feloldására keresetük meg a budakeszi kötődésű fiatal innovatív mérnök-vállalkozót, Csipor Jánost.
■ Mi alapozta meg, hogy saját céget építsen? Jól sejtem, hogy a 2014-ben, végzős gimnazistaként az Ifjúsági Tudományos Tehetségkutató Versenyen elért eredménye is hozzájárult ehhez?
Csipor János: Igen, de talán két villanást emelnék ki még a gimnáziumi éveimből, ami arra felé terelt, hogy ma a MindRove-ot építsem. Egy hatosztályos gimnázium matematika tagozatos osztályába jártam. Nagyon jó tanáraim voltak, akik belénk nevelték a versenyszellemet. A létező összes matek és fizika versenyre elvittek bennünket. Majd 11. osztályban fakultáció választásnál átpártoltam a biológiához, mert rájöttem, hogy ez is érdekel. Persze a fizika tanárom próbált erről lebeszélni, de végül egy szava se lehetett, hisz két évben is bejutottam a Biológia OKTV döntőjébe, ahol 14. és 13. lettem. Ennél a kis sikernél döntöttem el, hogy én majd műszaki és biológiai irányt szeretnék ötvözni a munkám során.
A következő eredmény a vállalkozói utamat kövezte ki. Végzős gimisként egy osztálytársammal jelentkeztünk az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyre, egy diabéteszes gyerekeket és szüleiket segítő mobilos alkalmazással, amivel elnyertük a 2. díjat.
Ezután már tudtam, hogy valamikor egy egészségügyi technológiához kapcsolódó céget szeretnék építeni. A cukorbetegeknek fejlesztett alkalmazás ötletével is elkezdtünk a cégalapításon és piacra dobáson gondolkodni, de persze akkor még zöldfülűek voltunk és a próbálkozás hamar kudarcba fulladt, de tanultunk belőle.
■ Ezek után miért a villamosmérnöki kart választotta?
Cs. J.: A Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának gondozásában van egy egészségügyi mérnöki mesterképzés szak. Utánanéztem, hogy miképpen lehet oda bekerülni, és ehhez a villamosmérnöki alapképzést javasolták. Így hát ezt végeztem el, és végül a mesterképzésre is maradtam a villamosmérnöki szakon.
■ 2016-2017-ben pedig – 21 évesen – megalakítja, társalapítója lesz a napjainkban is működő MindRove Kft.-nek, mely gondolattal irányítható elektronikus vezérlőket, úgynevezett agy-gép interfész rendszereket fejlesztő cégként indult startup vállalkozás. „Gondolattal irányítható”? Ez olyan hihetetlennek tűnik!
Cs. J.: Már a középiskola végére tudtam, hogy egy egészségügyi technológiai céget szeretnék építeni. A kérdés csak az volt, hogy mikor kezdek ebbe bele és pontosan mi lesz a téma. Az egyetemi évek során sok üzleti versenyre jártam barátaimmal. Több alkalommal díjazták is az üzleti ötleteinket. A témák között volt pénzügyi, energetikai és agrár is. Minden ilyen alkalom után felmerült, hogy alapítsunk egy céget, de akkor egyik sem inspirált annyira, hogy komolyabban belevágjak. A MindRove úgy kezdődött, hogy BSc végén a szakdolgozatomat agygép interfész (BCI = brain-computer interface) hardveres fejlesztéséből írtam. A témavezetőm Dr. Márton Gergely volt. Emlékszem, épp a kollégiumban készültem 2017-ben a BSc-záróvizsgára, amikor Gergelytől kaptam egy emailt, hogy lenne-e kedvem ebben a témában egy céget alapítani. Kérdés nélkül vágtam rá az igent.
■ Hol tart most a MindRove? Az élet milyen területén használható majd ez a módszer? A MindRove elindulása óta eltelt 9 év. Az egykori startup cég azóta nyilván magasabb osztályba lépett!
Cs. J.: Azóta sok mindenen keresztül ment és átalakult a cégünk. Jelenleg 10 fős csapattal dolgozunk és humán bioszenzorokat fejlesztünk, gyártunk és értékesítünk világszerte. Ügyfeleink között van a Stanford, a Japán Védelmi Akadémia, a német Fraunhofer Intézet, de vásárolt tőlünk az Apple és a Google is, csak, hogy egy párat említsek.
A MindRove küldetése, hogy testen viselhető bioszenzoros technológia segítségével bővítsük az emberi képességeket. A MindRove termékek képessége, hogy mérni és dekódolni tudják az agyi, izom és szívaktivitást. Ezek a technológiák egykor drágák és bonyolultak voltak, de a csapatunk olyan hordozható és megfizethető szenzorokat alkotott meg, amelyeket bárki percek alatt képes üzembe helyezni. Ez azért fontos, mert ezzel fel tudjuk gyorsítani és meg tudjuk könnyíteni a kutatók munkáját.
Jelenleg számos területen kutatják eszközeink felhasználási módjait, például a stroke utáni rehabilitációtól a munkavédelmi alkalmazásokig. Bár technológiánkat jelenlegfőként kutatási célokra használják, hisszük, hogy az igazi lehetősége a mindennapi életben rejlik.
■ Az ebben az interjúban most megismert eredmények nagyon izgalmasak. Milyen jövőt lát a cég és maga előtt? Ezek nyilván egy új tudományos kutatói munka nyitányát jelentik, mely a jövőben egész élete munkásságát meghatározhatja…
Cs. J.: Ha belegondolunk, a mai digitális interfészek, mint például az érintőképernyők, billentyűzetek vagy egerek, nem a legtermészetesebb és leggyorsabb módjai annak, hogy kapcsolatba lépjünk a gépekkel. A hosszútávú célunk, hogy egy karóranagyságú, csuklón hordható eszközt fejlesszünk, amely dekódolni tudja a kézmozdulatainkat, amely segítségével intuitív módon tudunk majd kapcsolatba lépni a körülöttünk lévő digitális világgal. Hasonló technológia megvalósításán egyébként a Facebookot üzemeltető Meta is dolgozik.
Engem nagyon inspirál az a feladat, hogy miképpen tudunk a Mind-Rove-ból egy nemzetközileg ismert és prosperáló céget építeni. Fontosnak tartom, hogy minél több hazai, nagy hozzáadott értéket teremtő, exportpiacokra termelő cég legyen. A MindRove eladásainak 95%-a külföldre megy.
Az ez évi pedagógusnap azért volt egyedi az eddig megszokottakhoz képest, mert a Budakeszi Önkormányzat által megítélt és átadott Budakeszi Oktatásügyért díjazottak – Hegedűs Zoltánné, Hencsey Zoltánné és Ligetiné Komáromi Gabriella – valamennyien nyugdíjba vonuló óvodapedagógusok voltak. Olyan elismert szaktekintélyek, akik évtizedek óta szolgálták a városunkban felnövő csöppségek első éveinek legkorábbi meghatározó, személyiség fejlesztő éveit. Cikkünkben a szélesebb olvasó tábor is megismerkedhet munkásságukkal, életművük néhány fontos momentumával.
Az általános iskolában meglátták bennem a pedagógusi vénát, s azt javasolták, hogy felvételizzek óvónőképzőbe, amit aztán sikeresen be is fejeztem. Ám ennek elvégzése után én régi álmomat dédelgetve biológia szakos tanár szerettem volna lenni, de ehhez az Egri Tanárképző Főiskola nappali tagozatára kellett volna felvételiznem. De volt egy kis „probléma”! 17 éves voltam, mikor megismertem egy budakeszi születésű fiút, akiért lemondtam erről az álmomról. Budapesten maradtam és elmentem óvónőnek. Itt jegyezném meg, hogy ez a fiú – akiért lemondtam a tanári pályáról – lett később a férjem, egy életre szólóan.
Az óvónő szakközépiskolát követően több budapesti óvodában is dolgoztam, s igazából ezekben az években lettem szerelmese ennek a pályának. Közben 3 diplomát is szereztem. 1981-ben óvónőképző főiskolán, majd családterapeuta szakon, legvégül pedig a Műszaki Egyetem Gazdaságtudományi Karán szereztem közoktatás vezetői képesítést. Aztán Budakeszire költözve a családommal, 2006-ban magánóvodát indítottam, Cini-cini Családi Napközi néven, ahol a Budakesziről és a környező településekről óvodás gyerekeket iskoláztunk be, készítettünk fel az iskolai életre. Ez később megszűnt, mert idővel már nem volt igény az önkormányzati óvodák bővülése miatt magánóvodákra. Ezzel szemben viszont a térségben a bölcsődés helyek korlátozott számban voltak és vannak, ezért már évek óta magánbölcsődeként működtetjük a Cini-cinit.
Több évtizedes óvodapedagógusi munkám kapcsán viszont elmondhatom, hogy legszebb éveimet a budakeszi Szivárvány Óvodában töltöttem el. 2015-ben -többszöri vezetőváltás után – neveztek ki az intézmény vezetőjének. Akkoriban nem volt jó hírneve az óvodának, gyakorlatilag egy új nevelőstábot kellett kialakítani. Akik akkor ott maradtak velem, mellém álltak, s kialakítottunk egy új óvodaprogramot, átírtuk az alapnevelési programot, pár év alatt kialakult egy új nevelő közösség. Emellett egy sajátos innováció is elindult a Szivárvány oviban. Megjelent az angol nyelv! Angol anyanyelvű pedagógusaink feladata lett az angol nyelv nem erőltetett bevezetése a gyermekek életébe.
Az angol anyanyelvű pedagógusok játékok, dalok, párbeszéd, meseolvasás és hasonló tevékenységek során kommunikálnak a gyermekekkel, így a magyar kultúra mellett az angol nyelvterületek nyelvével és kultúrájával is ismerkednek. Ennek köszönhetően mind a magyar, mind az angol nyelv jelenléte mindennapi óvodai életük természetes részévé vált. A gyermekekre kétszer annyi pedagógusidő jut, mely rendkívül jó hatással van a fejlődésükre, annak eredményeként is, hogy készségfejlesztésre mind a magyar anyanyelvű, mind az angol anyanyelvű pedagógus nagy hangsúlyt fektet.
Az elmúlt években pedig részese lehettem a Szivárvány Óvoda megújulási-, bővítés tervezési folyamatának is. A tervek és a kivitelezési tervek már készen vannak, s bár már nem vagyok az intézmény élén, nagy örömömre van, hogy már a közbeszerzési eljárás is elkezdődött. Több mint négy évtizedes óvodapedagógusi munka után 2024 augusztusában mentem nyugdíjba, de azóta sem szakadtam el a pályától, hisz önkormányzati képviselőként is tudom hasznosítani sok évtizedes pedagógiai tapasztalataimat.
Célul tűztem ki, hogy a budaörsi Nevelési Tanácsadónak Budakeszin is legyen egy telephelye, ugyanis jelenleg az alábbi ellátásokért a budakeszi szülőknek gyermekeikkel Budaörsre kell átjárni: SNS-es, autista, iskolai gyógytestnevelési, korai iskolai fejlesztési, óvodai magatartási, beilleszkedési problémákkal, tanulási nehézséggel, a testi tünetekben megjelenő (hasfájás, fejfájás stb.) pszichés zavarok esetében.
Aktív nyugdíjasként éljük férjemmel életünket. önkormányzati munkám mellett. Itt, az erdők által körülölelt Budakeszin, rendszeresen járjuk a természetet, s ha lányomék feljönnek hozzánk Sopronból, minden időnket három unokánkkal töltjük. A forró, nyári hónapokban pedig Körös menti második otthonunk oltalmában nagyokat fürdőzünk a hűsítő folyóban.
Az ez évi pedagógusnap azért volt egyedi az eddig megszokottakhoz képest, mert a Budakeszi Önkormányzat által megítélt és átadott Budakeszi Oktatásügyért díjazottak – Hegedűs Zoltánné, Hencsey Zoltánné és Ligetiné Komáromi Gabriella – valamennyien nyugdíjba vonuló óvodapedagógusok voltak. Olyan elismert szaktekintélyek, akik évtizedek óta szolgálták a városunkban felnövő csöppségek első éveinek legkorábbi meghatározó, személyiség fejlesztő éveit. Cikkünkben a szélesebb olvasó tábor is megismerkedhet munkásságukkal, életművük néhány fontos momentumával.
Mikor nyolcadikban azt ajánlotta szüleimnek az osztályfőnököm, hogy valamilyen gazdasági vonalat kellene választanom – mert a pedagógusi pályán csak elherdálom a képességeimet – nagyon meglepődtem. Eleve ott kezdődött, hogy nagyon szerettem babázni, s együtt lenni, játszani gyermektársaimmal. Soha nem fordult meg más a fejemben, csak ez az egy cél lebegett előttem, hogy óvodapedagógus legyek. Ezért aztán egyenes út vezetett a budapesti Bem József Óvónői Szakközépiskolába, pedig akkoriban hatalmas túljelentkezések voltak, mert nagyon vonzó volt azokban az időkben ez a pálya. Emlékszem, abban a tanévben 9 osztály indult. Aztán 1984-ben, érettségi után – 18 évesen – rögtön bekerültem a mélyvízbe, amit én akkor a világ legjobb dolgának éreztem. Nagyon boldog voltam. Azonnal kaptam egy 30 fős csoportot egy XI. kerületi óvodában, ahol én lettem az „Ircsi néni”. 18 évesen így hívtak a nálam idősebb szülők, mert akkoriban még nem volt tegező-dés, s ez a „néni”, minden óvónő keresztnevéhez dukált. De változik a világ, ma már „csak” Ircsi néven szólítanak a szülők és a gyermekek is, de az az ősbizalom, amit már akkor is éreztem, ma is megmaradt az óvodapedagógusok irányába.
Sűrű évek voltak ezek. 1989-ben befejeztem a Tanítóképző Óvodapedagógus szakát, főiskolai diplomát szereztem. Budakeszire költöztünk, közben megszületett a fiunk, majd a kislányunk, és óvodát is váltottam, átkerültem a XII. kerületbe. 1996-tól, közel 30 éve dolgozom a Pitypang óvodában. Ezen évtizedek alatt sok továbbképző tanfolyamot végeztem el, hisz ez is egy olyan pálya, ahol állandóan fejlődni kell, hogy többet tudjak adni a rám bízott gyerekeknek. Meseterápia, mindenféle környezeti foglalkozásokhoz szükséges fejlesztő eszközök gyártása, lábboltozat erősítőtorna a lúdtalp megelőzésére, vitamin torna, mozgáskotta tovább
képzések. Mindig olyan továbbképzéseket kerestem, melyek kézzelfogható, gyakorlatias, készségfejlesztő ismereteket adtak nekem, melyeket be lehetett építeni a munkámba.
Mindemellett évtizedekig voltam a Szülői Munkaközösség összekötője. A szülőkkel való kapcsolattartás volt a feladatom, összekötni a szülőket az óvoda vezetőjével, mellyel segíteni tudtam a szülők és az óvodapedagógus társaim közötti kapcsolatokat is. 2016 óta pedig mint óvodavezető-helyettes is tevékenykedtem.
Nagy öröm volt számomra, mikor 2012. év tájékán Sportóvoda lettük egy jól felszerelt, új tornateremmel. Én is igyekszem sportos életet élni, életelemem az állandó mozgás, az egészségtudatosság, amit próbálok a gyerekeknek is átadni.
Most, hogy nyugdíjba készülök, sem tervezek változtatni az aktív életformámon. Minden napra jut valami: pilátesz, zumba, lovaglás, salsa tánc férjemmel a Rat-hauskellerben. Gyermekeink – akik négy unokával ajándékoztak meg bennünket – már kirepültek, van hová tenni bőséges energiámat. Terveim szerint most fél évig csak regenerálódni szeretnék, fitten tartani magamat és legfőképpen sokat unokázni. Aztán majd meglátom. Gondoltam arra is, hogy önkénteskedni fogok egy kutyamenhelyen, de azt sem zárom ki, hogy esetleg visszakanyarodok kisegítés szinten az óvodába, mert ki tudja, meddig bírom ki gyerekek nélkül, és hogy menynyire lesz uncsi az otthonlét.
Legvégül elmondhatom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott életet élhetek, és azt az életpályát választottam, amit szerettem, tudtam csinálni. Ezt a hivatást csak az válassza, aki a szívét és lelkét is odaadja ehhez, hisz ebben a maximális bizalomra épülő munkában a ránk bízott gyerekek belecsöppennek egy számukra addig vadidegen környezetbe, amit nekünk kell biztonságossá és szeret-hetővé tenni, és egyúttal elnyerni a bizalmukat.
Én ezt próbáltam negyven éven át tenni, és remélem sikerült is.
Az ez évi pedagógusnap azért volt egyedi az eddig megszokottakhoz képest, mert a Budakeszi Önkormányzat által megítélt és átadott Budakeszi Oktatásügyért díjazottak – Hegedűs Zoltánné, Hencsey Zoltánné és Ligetiné Komáromi Gabriella – valamennyien nyugdíjba vonuló óvodapedagógusok voltak. Olyan elismert szaktekintélyek, akik évtizedek óta szolgálták a városunkban felnövő csöppségek első éveinek legkorábbi meghatározó, személyiség fejlesztő éveit. Cikkünkben a szélesebb olvasó tábor is megismerkedhet munkásságukkal, életművük néhány fontos momentumával.
Azt gondolom, egy 14 éves gyerek még nem igazán tudja eldönteni, mi legyen majd a „nagybetűs életben”. Édesanyám egykoron a tatabányai Újvárosi óvodában volt dadus, s mivel csak jókat tapasztalt, az óvónői pálya felé terelgetett. Így jelentkeztem 1981-ben a város óvónőképző szakközépiskolájába, ahova felvettek a sokszoros túljelentkezés ellenére is. Nagyon jó tanáraim voltak és jó képzést kaptunk. A négy ott töltött év a folyamatos gyakorlat- és tervezés jegyében telt. Az a régifajta képzés óriási előnyt jelentett, mely egész pályámat, az akkor kezdő generáció szakmai munkáját megalapozta, meghatározta óvodapedagógusi hivatásunk évtizedeiben. Persze, azóta sokat változott a világ, az oktatás jellege, a követelmények, de ezek az alapok jelentették számunkra mindig is a stabilitást.
1985-ben férjhez mentem, Budakeszire költöztem, és munkát kaptam az akkori I. sz. napközi otthonos Óvodában, (Piros ovi) jelenleg Pitypang Sport Óvoda. Munka mellett 1990-ben elvégeztem a felsőfokú óvónőképzőt Zsámbékon, majd 2008-ban megszereztem az ELTE óvodapedagógus fejlesztési szakirányú diplomáját is. Ezeken kívül sok-sok továbbképzésen vettem részt. Több fiatal volt nálam gyakorlaton, akiknek mentorként segítettem. Büszkeséggel tölt el, hogy 40 éve egy helyen dolgozom, elhivatott, elkötelezett vagyok a gyerekek, az óvoda felé, s innen megyek majd nyugdíjba óvodapedagógusként, s egyúttal intézményvezető-helyettesként is.
Férjem korai halála után öt évvel újra férjhez mentem és megszülettek gyönyörű iker lányaink. A most már 23 éves lányok egyike még egyetemen tanul, a másik dolgozik. Feltöltődni, kikapcsolódni olvasással, sétával szoktam. Barátnőimmel hetente egyszer kártyázunk, és minden nyáron meglátogatunk egy-egy magyarországi várost, aminek felfedezzük szépségeit, nevezetességeit.
Ez alatt a negyven év alatt sok-sok gyereket nevelget-tem, szeretgettem, s megtapasztaltam az ő szeretetüket is felém. Az évek során volt sok-sok játék, nevetés, rengeteg program, kirándulás, színház, melyek színesítették mindennapjainkat, melyeket együtt éltünk meg, amelyek maradandó élmények voltak számukra és számomra is. Volt óvodai bent alvós buli, melyet a mai napig emlegetnek a gyerekek és a szülők is. A szülőkkel jó kapcsolatot ápolok. A városi eseményeken gyakran részt vettünk a gyerekekkel, legyen az a nyugdíjasoknak egy karácsonyi műsor, vagy közlekedési nap… Az óvodapedagógusok karácsonyi meséi – melyekben mindig részt vettem – is színesítették a palettát. A dolgozói közösségünknek aktív tagja vagyok.
Nyugdíjazásomról beszélünk itt, miközben folytatom a munkámat nyugdíjasként. Ismétlő nagycsoportosaim lesznek a következő nevelési évben, akik bár betöltik a 6. életévüket, de szükségük van még egy kis játékra, fejlesztésre. Amikor iskolába készülnek, nehéz elválni tőlük, hiszen egy kicsit mindenki a „mi gyerekünk” lett.
Aztán, hogy ezt követően mi lesz, még nem tudom, annyira még nem tervezek előre.
Annyit azonban még szeretnék elmondani így leendő nyugdíjasként, hogy sok-sok olyan pályakezdőt kívánok az itt maradó óvodapedagógus társaimnak, akik majd mindvégig kitartanak ezen a sok örömöt adó, de gyakran nehéz pályán. Rengeteg szépséget éltem át a mögöttem hagyott évtizedekben és ezt kívánom mindenkinek, aki erre a csodálatos hivatásra teszi fel az életét.
Nem könnyű az újságíró számára egy interjú megszerkesztése, ha a beszélgetés alanya egy olyan színes, sokoldalú személyiség, mint a Budakeszin élő Szabó Sipos Barnabás színművész, szinkronszínész, festőművész, zenész, vitorlás versenyző, az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete” és „George Clooney magyar hangja”. Beszélgetésünknek külön aktualitást ad, hogy interjúalanyunk nemzeti ünnepünk alkalmából Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át.
Mivel kezdjük ezt a várhatóan sok mindenről szót ejtő beszélgetést? Talán a családi indíttatással, hisz annak mindig meghatározó a szerepe az ember életében.
Szabó Sipos Barnabás: Az idősebb korosztály még bizonyára emlékszik édesapámra, Szabó Sipos Tamás rajzfilm rendezőre, aki az 1960-as évek végén megnyert egy népszerűsítő rajzfilm pályázatot. Az akkori gazdasági vezetés szándéka az volt ezzel, hogy a televízióban rajzfilm sorozattal mutassa be az akkor elindított gazdasági reformokat, azok célját, eszközeit és a várható eredményeket. A film elkészítéséhez a korszak legismertebb közgazdász professzora, dr. Kopátsy Sándor reformközgazdász adott szakmai segítséget édesapámnak. Az akkor nagyon sikeres, nagy nézettségű sorozat jelentősége nem utolsósorban az volt, hogy az animáció határait a szórakoztató ismeretterjesztés irányába terjesztette ki Avar István és Tomanek Nándor hangján, s változatos technikát alkalmazott a közgazdasági és más közhasznú témák feldolgozásában is. Fogalommá vált figurája, dr. Agy, az 1968-as „Magyarázom a mechanizmust” című filmszériában, mely aztán még több ilyen irányú sorozatot is eredményezett az 1970-es évek első felében. Ez volt édesapám rövidre szabott életének a főműve, melyet Balázs Béla-díjjal jutalmaztak 1971-ben.
Édesanyám a „művészet szolgálója” volt, nem a „fény”-ben tette a dolgát. Kezdetben a Magyar Rádiónál volt, majd súgóként dolgozott a Nemzeti Színházban, később pedig a Kazimir Károly-féle Thália Színházban lett rendezőasszisztens 17 éven át. És szolgálta, támogatta édesapám rajzfilmes korszakát, később az én színésszé válásomat és öcsém, Szabó Sipos Máté útját is, aki tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte kitüntetéssel. Ő jelenleg a debreceni Kodály Kórus vezető karnagya, a debreceni Csokonai Színház zenei vezetője és az Egri Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Több mint egy évtizedig pedig a Magyar Állami Operaház karigazgatója és karmestere is volt.
Ebből a sajátos közegből elindulva, hogyan vált színművésszé?
Sz. S. B.: Édesanyám hozta magával azt a művészeti légkört a Nemzetiből, majd később a Tháliából, mely engem is magával ragadott. Gyakran bejárhattam vele kisiskolásként, majd gimnazistaként e két színházba, ahol nagyon szerették őt. Az egyik nyáron a Nemzeti üdülőjében még pinpongozhattam is kisfiúként a kor nagy színészével, Ráday Imrével. Olyanok között nőhettem fel a színfalak mögött, mint Sztan-kay István, Kállai Ferenc, Avar István, s sorolhatnám még a többi nagy nevet. Szerettem azt az illatot, ami áradt a színpadról, s szerettem azokat a kedves embereket, akik közben jöttek-mentek. Láttam rajtuk az örömöt, de a legfontosabb talán az volt, hogy gimnazistaként ott elismertek, mintha már felnőtt lennék. Nagyokat lehetett ott dumálni.
Talán ennek is volt köszönhető, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban – klubdélután keretében – összerántottam két osztálytársammal egy előadást, Mrozek furcsa, abszurd szatíráját, a „Nyílt tengeren”-t.
Innen egyenes út vezetett a színművészetire?
Sz. S. B.: Nem egészen! Volt egy jó adag kamasz dac is abban a döntésemben, hogy oda felvételizzek. Az én szívemben ugyanis előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, de ezt édesapám nem igazán értékelte bennem, ezért választottam aztán a színészetet, mert tudtam, hogy egykor ő is jelentkezett oda, de nem vették fel. Nekem viszont ez az első nekifutásra sikerült.
Aztán a főiskola elvégzése után egy elég sajátos ívű pályát futott be.
Végzősként az Arany János Színházba (a későbbi Új Színházba) kerültem, ahol elsősorban gyermek-és ifjúsági darabokat játszottak, ezért aztán én onnan két év után eljöttem, mert vidékre szerettem volna menni, a jobb szerepek reményében. Leszerződtem a Pécsi Nemzeti Színházhoz, de itt már az évadnyitón felmondtam. És tulajdonképpen ez határozta meg szinkronszínészi karrieremet. Visszajöttem Pestre, ahol a szinkronstúdióban meghallották, hogy szabadúszó lettem egy olyan szeptemberi időszakban, mikor mindenki próbál, és végre van egy színész, akivel nem kell egyeztetni a próbák miatt.
Itt kisebb feladatok után az első jelentős szinkronizálásom az „Egyenesen át” című amerikai filmben volt 1991 tájékán, melyben öt orvostanhallgató folytat kísérletet, halálközeli élményekkel kapcsolatban. Én akkor Kiefer Sutherland szinkronhangja lettem, akinek aztán a későbbi filmjeiben is én voltam a magyar hangja. Pár éve, mikor itt zenélt, személyesen is megismertem, és sikerült vele hosszabban elbeszélgetni. Egy nagyon kedves, barátságos embert ismertem meg személyében.
És George Clooney?
Sz. S. B.: Ő hat éven át, 1994 és 1999 között alakította dr. Ross szerepét a sorozatban, mely az egész országot a képernyőkhöz vonzotta. Mindvégig én voltam a magyar hangja, és – néhány alkalmat leszámítva – a későbbi években is én szinkronizáltam őt. Persze hozzáteszem, hogy nemcsak az ő személye jelentős az én szinkronszínészi munkásságomban.
És a színházi szerepek…?
Sz. S. B.: Konfliktusok, harc, egoista világ a jelen korban a színházi világ, és én ezt nagyon kerülöm. Akik alkotni akarnak, azok tudják, hogy a közös munka elengedhetetlen. És sajnos én is sokáig azt hittem, hogy érzelmi emlékezetből kell játszani, s amikor erre rájöttem, hogy ez nem így van, akkor kezdtem el élvezni a színészi játékot a Győri Nemzeti Színházban, ahol jó légkörben, remek emberekkel dolgozhattam együtt. 2006-2012 között voltam a színház tagja. Azelőtt és azóta is szabadúszóként vállalok szerepeket. Tavaly óta a soproni Petőfi Színházban rátaláltam egy valódi, befogadó közösségre. Jó szerepeket kapok ott szabadúszóként. Most éppen Neil Simon: Furcsa pár című vígjátékát próbálom, amiben Oscar Madisont fogom alakítani. Ősszel pedig Csehov: Ványa bácsi című drámájának a bemutatójára készülünk. Asztrov félresikerült életű, célját vesztett, fásult férfihősének a szerepét fogom játszani.
A közelmúltban Pásztor Erzsi egy tévés beszélgetés alkalmából kifakadt a mai szinkronizálás lélektelenségéről, főleg a digitális technika megjelenése óta.
Sz. S. B.: Már régebb óta gond van a szinkron szakmával, más téren is. Ezek a problémák korábban kezdődtek, ezt nem csak a digitális technika megjelenése okozta.
Bármennyire is furcsa, ez az „iparág” is a rendszerváltást követően fokozatosan a piacgazdaság áldozatává vált. Sokan meglovagolták ezt az új helyzetet. Megszűnt a Pannónia filmstúdió hegemóniája, ami az első időben jónak tűnhetett, de aztán a sok filmstúdió hirtelen megjelenésével, a kereskedelmi tv-k által bemutatott filmek szinkronizálásáért folytatott hatalmas versenyben, a munkavállalók – azaz a színészek – egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültek. Ez a nagyiparivá vált hajsza erős anyagi, morális-, és minőségi romlást is eredményezett. Ebben a versenyben a végén már előfordult, hogy művészek sokszor megalázó tiszteletdíjakkal dolgoztak és gyakran már „utcáról behívott”, gyorstalpaló szinkron iskolákban „képzettekkel” igyekeztek a cégek anyagi előnyhöz jutni. 2010-ben – megelégelve ezt -, úgy döntöttem, hogy nem szinkronizálok játékfilmekben addig, amíg ez a helyzet nem vesz új irányt. Ez 5 évig tartott. Végül is úgy határoztam, hogy inkább minőségi munkával támogatom ezt az iparágat.
■ És akkor még essék néhány szó a „digitalizációs szinkron előnyeiről”…
Sz. S. B.: A szinkronstúdió egykoron közéleti hely volt, amolyan szívközpont. Közös munka volt. Szerettünk együtt lenni. Ma pedig ott tart ez a fejlődés, hogy a filmek párbeszédeit külön-külön veszik fel, gyakran külföldi hangstúdiók ban keverik, ahol még magyarul sem tudnak. Tóth Enikővel nemrég „együtt” szinkronizáltuk Julia Roberts és George Clooney párbeszédeit, egyik filmjükhöz. Ő is egy mikrofonba egyedül, meg én is egy mikrofonba magányosan. Természetesen más-más napokon. Ha napjainkban is együtt dolgozhatnánk szemtől-szembe, az emelné a dialógusok hatását, hitelességét.
■ És a festészete?
Sz. S. B.: Ahogy már szóltam róla, az én szívemben előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, hisz kissrácként gyakran láttam édesapámat az asztalon rajzolni munka közben, s nyilván ezt a vénát tőle örököltem. Sokáig csak rajzol-gattam ezt-azt, meg karikatúrákat, jártam képzőművész körbe, de ecsetet csak édesapám halála után, már a színművészeti elvégzése utáni években vettem a kezembe, mikor szabadúszóvá váltam színészként, s több időm maradt erre. A festészetben engem elsősorban a színek, a fények érdekeltek. Ekkor kezdtem belemenni abba, hogy megtanuljam Monet-től, az impresszionistáktól a titkot, amit később sikerült is megfejtenem. Soha, senkitől nem tanultam festeni. Az én festészetemben rengeteg színház van, s a színházamban, játékomban rengeteg a festészet.
Ez csak hobbi maradt?
Sz. S. B.: Én sokáig úgy gondoltam, hogy ez hobbi, de aztán egy idő után először a baráti kör vett a képeimből, aztán idegenek, gyűjtők is jöttek. Veszik a képeimet.
„At five.” Ez egy együttes neve, melyben énekel és gitározik.
Sz. S. B.: Hosszú évek barátsága és a muzsikálás öröme fűz minket össze. Először csak a magunk örömére játszottunk, aztán az utóbbi időben egyszer-egyszer már kulturális rendezvényeken, fesztiválokon is fellépünk. Pink Floyd és Dire Straits feldolgozásokat játszunk. Énekelek és gitáron játszom.
Komoly eredményeket ért el a vitorlás sportban is.
Sz. S. B.: A vitorlázás „jelen időt” ad az embernek. Ott nincs „Mi van otthon?”, „Mi volt a múltban?”, ott nem tudsz mással foglalkozni a sport komplexitása miatt. Ma már csak nagyobb, pontszerző versenyeken veszek részt az adott csapattal. Hobbiból nagy ritkán van rá időm. Az elmúlt 4 évtizedben sok rangos versenyen vettem részt, jelentős sikerekkel.
Az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete”. Erről a rangjáról mit kell tudni?
Sz. S. B.: Egy nemes ügy mellé álltam, mert felkértek rá, és mert úgy gondolom, a művészet személyes lelkesítő ereje az ilyen, önkéntességen alapuló tettekre is erőteljes hatással lehet!
Néhány éve költözött Budakeszire a családjával, és már több alkalommal bemutatkozott a Keszikultban a helyi közönség előtt is. Ha minden jól megy, van esély arra, hogy 2026 őszére felépüljön városunkban a Művészetek Háza multifunkciós színházterme, 450 fős nézőtérrel. Milyen lehetőségeket adhat egy ilyen intézmény kisvárosunk számára?
Sz. S. B.: A művészet, akár műveli, akár csak befogadja az ember az értékeit, mindenképpen javítja az életminőségünket, egyszerűbben, illetve lényegre törőbben fogalmazva: gyógyító hatású! A katarzis feloldja a bennünk feszülő ellentéteket, és morális impulzusokkal vezeti tovább a sors erőket!! Minden olyan kezdeményezést, ami ennek lehetőséget biztosít, nagy lelkesedéssel és persze együttműködési hajlandósággal támogatok!
Nemzeti ünnepünkön Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át. Mire gondolt azokban a pillanatokban?
Sz. S. B.: Az elismerés mindig is doppingszere volt és lesz a művészi munkának! Őszintén örültem neki. És remélem, hogy számos kortársam részesülhet ebben elismerésben az összes művészeti ágban.
„Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” (Kokas Klára)
Budakeszi, paradicsomi lelőhely egy újságíró számára. Nem hiszem, hogy túlzás azt mondani, hogy kisvárosunkban szinte végtelen az olyan példaértékű, izgalmas, értékteremtő életút, mely ne kelthetné fel olvasóink érdeklődését. Nemzeti ünnepünk alkalmából városunk vezetése dr. Illésné Jakab Ildikó Emesét Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki. Ebben az interjúnkban az ő fordulatokban gazdag történetével ismerkedhetünk meg.
Nagycsaládos édesanya, operaénekes, zenepedagógus, szociálisan érzékeny, karitatív ember – honnan indul a története?
Jakab Ildikó Emese: Háromgyermekes család középső gyermekeként nőttem fel. Előbb kezdtem énekelni, mint beszélni, mindig is az ének volt a legerősebb önkifejezési formám. Édesanyám a Magyar Állami Népi Együttes szólistája volt, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-tanszékét vezette, később az intézmény rektora lett. Édesapám ügyvéd, mellette évtizedekig néptáncos volt a Bihari János Táncegyüttesben. Egy ilyen családban természetes volt, hogy a zene, a tánc jelen van a mindennapokban. Gyakran megesett, hogy az anyukám úgy vezette a néptáncpróbát, hogy a testvéreimmel a zongora alatt kuksoltunk. Élénk, mindmáig meghatározó tapasztalások ezek, ahogyan órákon keresztül léteztünk a zenében, a ritmus lüktetésében, miközben figyeltük a táncosok kitartását, a közösségi alkotás iránti alázatukat, az olykor embert próbáló próbafolyamatokat. Édesanyám úgy gondolta, nincs olyan gondolat, érzelem, ami ne lenne kifejezhető egy mozdulattal. Én pedig úgy, nincsen olyan belső történés, amit ne tudnánk tökéletesen ábrázolni zenében. Hálás vagyok, hogy elvezetett a Gondviselő a Kokas-peda-gógiához, ahol kettőnk elképzelése találkozhat.
A családi adottságok egyenesen az énekléshez vezették?
J. I. E.: Hatévesen kezdtem zongorázni és néptáncolni, mindkettőt nagyon szerettem. A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban töltött rövid, de számomra annál jelentősebb, meghatározóbb négy év után a Városmajori Gimnáziumba mentem, hogy énektagozaton tanulhassak. Itt az Angelica Leánykar tagja lettem, elkezdtem hangképzést tanulni.
A Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe 19 évesen vettek fel, ahol Forrai Zsuzsa és Alter Katalin növendéke voltam, és nemcsak énekesi diplomát kaptam, hanem énektanárit is. Ezt követően a Zeneakadémia oratórium, majd opera szakán tanultam tovább Marton Éva tanárnőnél. Az operaszak két éve új perspektívát nyitott előttem az adott művészi kifejezéssel kapcsolatban. Almási-Tóth András bevezetett minket a kortárs zene színházi világába, ami egy nagyon emberközpontú szemlélet, és én azóta nem tudok elszakadni ettől a világtól.
Az operaszakról egyenes út vezetett a Magyar Állami Operaházba?
J. I. E.: Igen. Elsőként Barbarina szerepét kaptam meg a Mozart Figaro házasságában, amely lehetőséget adott arra, hogy mindjárt egy csodálatos áriát is énekelhessek a Magyar Állami Operaház színpadán. Utána pedig a Szerelmi bájitalban Giannettát, majd a Varázsfuvolában Papagénát énekelhettem, utóbbit Szinetár Miklós tanár úr rendezésében. Aztán jött Benjamin Britten Lukrécia meggyalázása című operájának a magyarországi ősbemutatója, amelyben nagyobb szerepet kaptam, Lucia csodálatosan áttetsző, gyermeki szólamát szólaltathattam meg.
Mennyire van igény napjainkban kortárs zenére, mint amilyen Britten zenéje is?
J. I. E.: Nagyon nagy szükség van rá! Fontos, hogy a művészetet ne egyszerűsítsük le a mindennapok dekorációjává. A művészet nem csak gyönyörködtet, kiegyensúlyoz, simogatja a lelket, ennél sokkal többre képes: mozgat, felzaklat, repít, kérdez, szembesít, ha megnyitjuk előtte a lelkünket.
Reményteljesen indult az operaénekesi karrierje, majd egy ennél nagyobb dolog is történt az életében. J. I. E.: 2013-ban szentségi házasságot kötöttünk férjemmel, dr. Illés Emillel. 2015-ben megszületett első gyermekünk, Dani, és akkor megváltozott a világ! Onnantól kezdve az egész énekesi létem is más megvilágításba került. Kellett egy idő hozzá, mire rájöttem, miképpen tudom a bennem rejlő kreatív-, művészeti-, alkotói-, adni akaró energiákat átforgatni abba az élethelyzetbe, amiben vagyok. 2018-ban megszületett kislányunk, Réka Mária, innentől két kicsi gyerek anyukájaként megint másként láttam a pályát. Bár doktori tanulmányaimat Dani születése előtt kezdtem, csak 2020-ban fejeztem be, így hat évig fogalmazódtak bennem a disszertációmmal kapcsolatos gondolatok.
Disszertációm címe: Női karakterábrázolások Mozart Figaro házassága című operájában, a kortárs operajátszás tükrében. Nagyon élveztem a kutatómunkát, élvezet volt a mozarti zeneszerkesztés rétegeiben megtalálni a mindenkor érvényes emberi működéseket. A zeneelemzés önmagában is örömforrás, mert minden újabb hallgatás új tartalmakat ígér. Ez egy erős figyelmet igénylő, pszichológiai elemző folyamat. De amellett, hogy feladat, folyamatosan gyümölcsöt hoz a hallgató lelkében.
Tehát már közeleg a doktori diszszertácója megvédése?
J. I. E.: Már elbírálták a disszertációmat, még nem védtem meg. Harmadik gyermekünk a koronavírus járvány közepén született, akkor minden energiánkkal a család harmóniájára törekedtünk. De úgy tervezem, hogy 2026-ban ez is meglesz.
És mindeközben még arra is volt energiája, hogy férjével megalapítsák a Háló a Budakeszi Gyermekekért Alapítványt.
J. I. E.: Amikor Réka is megszületett, és két egészséges gyermek anyukája lettem, egyre intenzívebben dolgozott bennem a felismerés, hogy az egészség, a létbiztonság nem természetes az életben. Csak az Úr tudja, kinek milyen feladatot ad, de mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amiben mások segítségére szorulunk. „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok” – mondja Jézus Máté evangéliumában. Keresztény emberként, nyitott szívvel kell járnunk a világban, és meglátni, miként lehetünk mások épülésére.
Amikor férjemmel együtt létrehoztuk az alapítványt, egyből kaptunk hozzá segítőtársat is barátnőm, Kőniger Beatrix személyében. Bea nélkül a Háló nem lehetne ilyen sűrű szövésű. A Hálónál igyekszünk a látókörünkbe kerülő nehéz, vagy éppen krízis helyzetben lévő családokat támogatni abban, hogy a nehézségek ellenére élményekben gazdag életet élhessenek.
Kapnak ehhez a karitatív szolgálathoz kellő támogatást az itt élőktől?
J. I. E.: Férjemmel és testvéreimmel a Prohászkába jártunk, és sok egykori iskolatársunkkal ma már szülőtársak vagyunk gyermekeink közösségében. Ezek a kapcsolódások a mindennapokat is átszövik, megalapozzák a bizalmat, ettől gördülékenyebben tud működni a Háló. Budakeszin élni jó, városunkban egy nyitott és összetartó közösség él, akik érzékenyek mások nehézségeire, így talán a legfőbb feladatunk rendszert teremteni a rengeteg segítő szándék és a szükségletek körül. Köszönjük a budakeszi vállalkozóknak, akik rendszeresen megkeresnek minket felajánlásaikkal. Természetesen örülnénk, ha ez a kör bővülne.
Nem beszéltünk egy mindennapjait ugyancsak meghatározó tevékenységéről, a Hangösvény -komplex művészeti alkotó Kokas-foglalkozásokról.
J. I. E.: Módszerét, szemléletét Kokas Klára egykoron ezzel az egy mondattal jellemezte a legkifejezőbben: „Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” Mikor édesanya lettem, keresni kezdtem azt az utat, amivel még közvetlenebb módon kapcsolódhatok az emberekhez éneklés közben, így találtam a Kokas-pedagógiára. Kokas Klára szellemi öröksége kapcsán egyértelművé vált számomra, hogy nincsen annál értékesebb munka, mint, amit a felnövekvő nemzedékekért teszünk, így jelenleg kizárólag zenepedagógusként tevékenykedem.
Ezek a komplex, összművészeti, alkotó Kokas-foglalkozások – Kokas Klára szellemiségének megfelelően – a művészetekkel, a szavakon túli közléssel fejlesztik a személyiséget; a vizuális alkotás, a zene és a szabad mozgás csodákat tesz a gyerekekkel, a közösséggel.
A Kokas-pedagógia fókuszában az ember áll, aki gyengeségében, különbözőségében, nehézségeiben, fogyatékosságában is szerethető, ahol minden egyén értékes és megismételhetetlen. A zene kiindulási és igazodási pont, út a mozgásélményhez, ami a legteljesebb eszköz az önkifejezésre, a kapcsolódásra és lelki folyamataink megsegítésére. A kor gyermekei, szüleik és a pedagógusok is nagy kihívások elé néznek: épnek maradni lelkileg és testileg ebben a harsogó, rohanó, siker- és teljesítményorientált világban.
Paradox módon a Kokas-foglalkozásokon úgy kerülhetünk közelebb a testi és lelki egészségünkhöz, hogy közben a sikerhez vezető személyes adottságaink is fejlődnek. A zenetapasztalás és a belőle induló mozgásélmény számos pozitív hatással van minden résztvevő életére. A művészi szintű zene sejtszinten járja át a testet, így oldja a szorongást, felszabadítva a legmélyebb érzelmi rétegeket. Kokas Klára módszere nem terápia, de terápiás hatással bír..
Hangösvény-foglalkozásai iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Rendszeresen tart foglalkozásokat a MÜPÁ-ban, a Klebelsberg Kultúrkúriában, a Bóbita hétvégi magyar iskola és óvodában Brüsszelben és Budakeszin, a KesziKultban. Hogy fér bele ennyi minden egy háromgyermekes édesanya életébe?
J. I. E.: Hálás vagyok a férjemnek, amiért 12 éve saját munkája mellett is minden feladatomban támogat, sőt, fáradságot és energiát nem kímélve helyettem áll helyt otthon, amikor én hosszabban távol vagyok. Sajnos édesanyám nagyon korán meghalt. Hiányzik a családunkból az ő nagymamasága, viszont elvesztése különös szövetséggé kovácsolt minket a nővéremmel, Szilvivel, az öcsémmel, Levivel és édesapámmal. Isten áldását kérem rájuk és családjaikra. Hálás vagyok a Gondviselőnek férjem szüleiért is, akik gyermekükként szeretnek megismerkedésünk óta, és mindig nyitva az ajtajuk az egész családunk előtt. Budakeszin élünk mindannyian, és csodálatos érzés, hogy számíthatunk egymásra, nem egyedül küzdünk meg a kihívásokkal.
Az interjú lezárásaként megkérdezném, három kisgyermek édesanyjaként miképpen látja Budakeszin az oktatás helyzetét?
J. I. E.: Azt gondolom, egy szülő akkor lehet nyugodt és boldog, ha tudja, hogy a gyerekei jó helyen vannak. Nekem még kis gyermekeim vannak: Dani 10, Réka 7, Merci 3 és fél éves. Amikor a feladataimat végzem, az a szívet melengető érzés tölt el, hogy mindhárom gyermekem a lehető legjobb helyen van, azokkal a pedagógusokkal, akikkel lenniük kell, és ez szerintem isteni kegyelem.
Dani a SZIA énektagozatos osztályába jár, egy csodálatos közösségbe, ahol Koltai-Tótth Réka tanítja és vezeti őt a helyes úton, míg Szalóczy Dóri néni, Kozma Laci bácsival együtt gondozza, táplálja Dani zenei hajtásait. Réka a Wudisuliba, Szilágyi Orsi néni és Farkas Pálné Terka néni osztályába jár, ahonnan boldogan jön haza, ahová minden reggel elsőként szeretne érkezni. Folyamatosan német énekeket énekel otthon, és mindig, minden feladatát ámulatba ejtő lelkesedéssel végzi, ez is a kiváló pedagógusai munkáját dicséri. Merci pedig a Pitypang oviba, a Halacska csoportba jár. Itt Panni néni és Ildikó néni terelgetik óvó, szerető, féltő gondoskodással a kiscsoportosokat, simogatják a lelküket énekkel, furulyával, mondókával, mesével, tornával, kézműveskedéssel és ünnepi előkészületekkel. Ezúton is köszönöm a pedagógusainknak, hogy ilyen elhivatottsággal gondozzák a rájuk bízottakat.
Vannak helyzetek, mikor az újságíró nehéz helyzetbe kerül. Ezt érzem most én is, mikor a számítógép előtt ülve megpróbálok az olvasó számára egy jól megszerkesztett cikket írni a Budakeszin élő Pajor István nem mindennapi élettörténetéről. A vele készült két és fél órás interjúm – a Pajorpista-könyv elolvasása és a Keszikultban megélt teltházas beszélgetés – után most különösképpen azt érzem, hogy nehéz lesz, de megpróbálom.
Nehéz időkben születettél!
Az 1961 januári Képes Sport címlapján balról a második síző Pajor István
Valóban! 6 évesen kellett megélnem, hogy édesapámat 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, ahonnan édesanyámnak valahogy még sikerült őt visszahozni különféle menlevelekkel, de aztán parancsba adták neki a nyilasok, hogy másnap jelentkezzen a józsefvárosi pályaudvaron. Ugyanezt az utasítást akkor mások is megkapták, mégis egyedül csak ő ment oda a megadott helyre. Onnan Mauthausenbe került, de túlélte a koncentrációs tábort, a háború borzalmait. Ám, naiv zsidó emberként, szerencsétlenségére egy olyan, Szovjetunióba tartó vonatra kéredzkedett föl, amelyben német hadifoglyokat szállítottak. Utólag csak annyit tudtunk meg sorsáról, hogy elfagyott lábakkal, mozgásképtelenül egy hordágyon feküdt a tehervagonban, s bár a szerelvény áthaladt Budapesten, nem tudott leszállni. Leveleket dobott ki, s ezek alapján édesanyám próbálta a szerelvényt utolérni. Debrecenig el is jutott egy vonat tetején, mert csak ott jutott neki hely, de elkésett. Fél órával előtte továbbindult a vonat a Szovjetunióba. Ezek voltak az utolsó hírek édesapámról. A Vöröskereszt és a Jad Vasem Intézet segítségével utólag még próbáltuk őt megtalálni, de sikertelenül. Nyoma veszett.
Emellett a gettóban a bátyámmal túléltük, hogy egy bomba szilánkjai a mellettünk lévő embert találták hasba. Aztán az Akácfa utca 43-ban, ahol laktunk, láttam az ötödik emelet folyosójáról, hogy egy számomra addig ismeretlen egyenruhában megjelent egy katona, aki leadott egy sorozatot a levegőbe. Ráintegettem, ő meg vissza. Lementem hozzá, kimentem vele egy házunk előtt álló szovjet teherautóhoz, ahol kaptam egy vekni kenyeret. Akkor már három napja nem ettünk…
A háború befejeztével új élet vette kezdetét.
P. I.: Felköltöztünk a Széchenyi-hegyre, ahol elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat. Kifejezetten rossz gyerek voltam. Nem fogja elhinni, de 14 iskolában jártam végig a 8 általánost. Ilyen előélettel azt éreztem, hogy nincs esélyem arra, hogy valamelyik gimnáziumba bekerüljek. Lakatosipari tanulónak vettek fel a mai Mammut helyén működő egykori Ganz Villamossági Művek földszintjén működő intézetbe. A szakmunkásvizsga után 1952-től 1959-ig lakatosként dolgoztam, de közben beiratkoztam egy esti gimnáziumba, amely aztán félbeszakadt a forradalom kitörésével, s végül is 1962-ben folytattam a tanulmányaimat egy gépipari technikumban. Ennek elvégzése után pedig 26 évig dolgoztam a textiliparban karbantartó gépészként, egy idő után már e szakterület vezetőjeként, az Óbudai Selyemkikészítő gyárban.
És most térjünk rá a kihívásokat kereső, a fizikai határait fanatikusan feszegető Pajor István senkivel össze nem hasonlítható történetére, Pajorpista és a sport mágikus kapcsolatára!
P. I.: A Széchenyi hegyen laktunk, közel a Normafához, ezért szinte természetes volt számomra, hogy a sísport felé fordult az érdeklődésem. Akkoriban szinte egész télen esett a hó. Csont- és bőr kissrácként a Goldberger síszakosztálynál fogadtak be. A kezdetekben mindenféle sí szakágban próbálkoztam. Mindig utolsó voltam, de éreztem, hogy több van bennem, ezért a barátokkal elkezdtünk komolyabban edzeni, jószerivel edző nélkül. És akkor már elkezdtek jönni az eredmények. 1957-ben már én voltam északi összetettben (sífutás és síugrás) az ifjúsági bajnok. Innentől aztán már tovább sikerült erősödni. 1960-től kezdődően öt alkalommal voltam országos bajnok északi összetettben.
Gondolom, hogy ezt követően már nemzetközi versenyekre is kivittek…
P. I.: Voltam válogatott kerettag, nyertem országos bajnokságokat, de nemzetközi versenyekre soha nem jutottam ki, mindig kitalált valaki valamit, hogy én miért nem. Sajnos én végig ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat. 29 éves voltam, amikor jószerivel abbahagyatták velem a versenyzést. Ezt követően két év kihagyás után a Honvéd SE síugró szakágánál kerestek edzőt – minden idők legjobb magyar síugrója, a budakeszi Gellért László és közöttem kellett választani, s valamiért részben a vezetés és a versenyzők mellettem döntöttek. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, de képesnek éreztem magam arra, hogy a majdnem semmiből is megfelelő képzéssel ellássam ezt a váratlanul jött feladatot. Nekem korábban gyakorlatilag csak sífutóedzőm volt, a síugrást szinte magamtól tanultam meg.
Ez olyan hihetetlen, hogy valaki ezt az elképesztően veszélyes, nagy technikát igénylő síugrást szinte magától sajátítsa el!
P. I.: Én az életem során nem rettentem meg a veszélyes helyzetektől. Síugrónak tulajdonképpen én nekem kellett felépítenem magamat…
Mikor megkaptam ezt az edzői megbízást, abban a pillanatban tudtam, hogy hiányosak az ismereteim. Bementem a TF könyvtárába és ott reggeltől estig bújtam a síugrás szakkönyveit, és aztán elkezdtem az edzői munkámat. 1972-79-ig voltam a Honvéd ugróinak az edzője, majd emellett 1976-79-ben a válogatott vezetői feladatával is megbíztak. A legkiemelkedőbb versenyzőim budakesziek voltak: Gellér Gábor, Fischer László és Hényel Gyula. Azokban az években a magyar rangsorban az első hat az én versenyzőm volt. Valamit csak tudhattam, hogy azokban az években ők uralták ezt a szakágat, hisz több mint 30 országos bajnoki címet szereztek, és Világkupán top 10-es helyezést értek el. Gellér Gábor a svédországi Falunban olyan eredményt ért el, hogy Gustáv Adolf svéd király is kézfogással gratulált. Mégis egy fegyelmivel eltiltottak, mivel engedély nélkül vettünk részt a svédországi versenyen. Abból zártak ki, ami az életem része volt.
Ennek ellenére beiratkoztam a Testnevelési Főiskola síszakedzői szakára – 25 jelentkezőből 5 főt vettek fel 1985-ben -, és már edzői tevékenységem után síszakedzői diplomát szereztem.
Síugró edzői- és válogatott keret vezetői megbízatásod után sem szakadtál el a sísporttól?
P. I.: Nem, hisz síoktatóként több mint 7500 tanítvánnyal szerettettem meg a sízést 1980-2023 között, tehát egészen a közelmúltig, 85 éves koromig, de még ezt is folytatom tovább.
Élsportolói, majd edzői munkáid dacára, egy percig sem hagytál fel a főállású munkával!
P. I.: Nem, egy percre sem! A 80-as években a Fővárosi Távfűtő Műveknél dolgoztam műszaki ellenőrként, ennek köszönhetem, hogy megismerkedhettem a hegymászással. Ennél a cégnél ugyanis az Excelsior SE alpinistáit is felügyelnem kellett, és mikor a sok méter magas ipari kéményeket újították fel, én is beereszkedtem közéjük egy beülő-vel. Meg is lepődtek, mikor leértem melléjük. Annyira összebarátkoztam velük, hogy 1984-ben elhívtak magukkal a Kaukázusba, az Elb-ruszra, amelynek 46 évesen jutottam a csúcsára. Életem része lett a hegymászás, csak az 1988-as szezont hagytam ki a kislányom születése miatt. 1986-ban megmásztam az 5199 méteres Mount Kenyát, és egy addig még mászatlan jégúton jutottam fel a Kilimandzsáró tetejére.
Valamennyi hegymászásodat oxigénpalack nélkül csináltad végig?
P. I.: Igen, az összeset! Nekem nem volt probléma a veszélyek vállalása! A sífutásban szerzett kondicionális felkészültségem és a síugrásban szerzett „alacsony szorongás szintem” a személyiségem része volt. Mindig kerestem a veszélyt az életben! 1990. október 7-én négy másik társammal feljutottunk a világ hatodik legmagasabb hegyére, a 8201 méter magas Cho-Oyu csúcsára. Ez két szempontból is különleges volt. Egyrészt, mert ez nekem 52 évesen és három hónaposan sikerült, ami a mai napig korrekord 8200 méter felett, másrészt mindössze hat évre volt szükségem, hogy eljussak erre a magas szintre, melyben biztosan szerepe volt sífutó múltamnak is. A vállalkozás az indulástól az érkezésig összesen 63 napig tartott. Három magashegyi tábort építettünk ki 6500, 6900 és 7500 méteren, a Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László összetételű csapattal. Előttünk több expedíciónak a mély hó miatt vissza kellett fordulnia, s én is döntési helyzetbe kerültem, hogy kockáztassak-e, amikor otthon várt egy két és fél éves kislány.
Ez volt az első magyar Himalája-expedíció, amelyen magyarok feljutottak egy nyolcezres hegy főcsúcsára. Az expedíció sokat kivett belőlem, nyolc kilót fogytam, mire hazaértem. Később is kerestem még a kihívásokat a hegymászásban: 1992-ben megjártam a Yosemite- ot, 1994-ben N az alaszkai Mount McKinleyt, 2001-ben 63 évesen pedig csípőprotézissel jutottam fel az Aconcaguára, 2003-ban pedig a várható kitörés miatt ötezer méterről kellett visszafordulnunk egy működő vulkánról, a Thungurahuáról.
A Fővárosi Távfűtő Művek után még hol voltál főállásban?
P. I.: 1986-2003 között nyugdíjazásomig én voltam a létesítményvezetője a budakeszi úti Külker Sportparknak, köszönhetően annak is, hogy „sűrű” életem közepette felsőfokú végzettséget is szereztem. A Külker Sportparknak „neve” volt, kiváltság azoknak a külker dolgozóknak, akik belépőjükkel ott vendégek lehettek. Ezt nem volt egyszerű helyzet kezelni.
Sok mindent építettem az évek során. Futópályát, mászófalat, játszóteret, a teniszpályákat is korszerűsítettük.
Évekig szervezted az általad megálmodott és szervezett Quatratlon versenyt is.
P. I.: Ez egy négytusa verseny volt, melyen több, mint 100 olimpiai-, világ- és Európa bajnok és Davis-kupa versenyző vett rész 1991-2013 között.
■86 évesen sem fogod vissza a tempót! Egyáltalán, te életed során hányféle sporttal foglalkoztál?
P. I.: Még a sípályafutásom kezdetén rendszeresen indultam atlétikai csapatbajnokságokon. Volt olyan hétvége, hogy indultam 400 és 10 ezer méteres futásban, dobószámokban, magasugrásban… Egykoron kerékpárral jártam dolgozni a Széchenyi-hegyről. Egyszer 6 perc 40 mp alatt értem le a Déli pályaudvarra…
Most is heti öt-hat alkalommal futok szigorú edzésrend szerint a budakeszi rekortán pályán, és rendszeresen úszom városunk Hargitay András Tanuszodájában. Teniszezek, evezek, snowboardozok és szoktam indulni mindenféle senior bajnokságokon is. Edzésnaplót vezetek, sportági bontásban! 2024-ben 335 edzésem volt, melyben benne van a kerti munka, ásás, favágásaprítás, és a mikor tavalyelőtt még a házunkban is volt egy átalakítás, az egyik nap 83 talicska betont is toltam, és emellett tavaly még saját kezűleg egy kocsibeállót is építettem fából.
Napjainkban is kerékpározol? Ahogy látom, itt a házatok előtt áll egy gyönyörű Suzuki motorkerékpár is…
P. I.: Persze! 2024-ben innen, a Makkosi útról három alkalommal kerékpároztam fel a Normafához, ami azért elég meredek terep, ha a Budakeszi úton közelítem meg a Normafát. A motorozást 63 éves koromban kezdtem el. 83 évesen elmotoroztam Marosvásárhelyre, ami oda-vissza 1300 km volt, és egyszer egy csapattal Párizsba is elmentem. Ilyen nagy utakat többé nem tervezek. Főleg a városban motorozom a 75 lóerős, kéthengeres, négyszelepes Suzuki 650-es motorommal – a legnagyobb hidegben is. Óriási előnye, hogy a Budakeszi-Budapest útvonalon minden dugót ki tudok kerülni. A motorozás nagyon nagy szabadságot ad, ebben hasonlít egy kicsit a sízéshez.
Sok mindenről esik itt szó, talán nem véletlen, hogy a „Megszállottak Klubjá”-nak alapító tagja vagy.
P. I.: És ehhez még hozzátenném, hogy 2019-ben Fair Play Életmű kategóriában MOB-diplomában is részesültem.
Miközben hallgatlak itt téged, felvetődött bennem, hogy ezek az igencsak „viharosan” megélt sportos évtizedek mennyi sérülést okozhattak neked?
Pacemaker!? És ennek ellenére még a mai napig szinte éjjel-nappal sportolsz?! Ez hogy lehetséges?
P. I.: 2012-ben kaptam a pacemakert. Amikor betette a sebész, a következőt mondta nekem: „István, maga a jövőben is mindent csinálhat, amit eddig csinált, ha futott, ha síelt, ha hegyet mászott! Az a helyzet, hogy ma már olyan korszerű pacemakerek vannak, hogy amit most beültettem, alkalmas arra, hogy felvegye továbbra is az ön eddigi terheléseit!” Legutóbb is felfutottam az Anna-rétre, ahol tettem 8 kört (8000 méter) a futósível, aztán meg vissza is megettem ezt a távot a makkosi templomig.
A minap voltam egy terhelésdiagnosztikai felmérésen, ahol az orvos megállapította, hogy felveszem a versenyt a 30-40-es korosztály km/óra teljesítőképességi paramétereivel.
Három gyereked is sportol?
P. I.: Már 18 hónaposan sít adtam a talpuk alá. Mindhárman remek síelőkké váltak, és ma is rendszeresen sportolnak. Lányom és kisebbik fiam országos bajnokok voltak, indultak ifjúsági világbajnokságokon is. Idősebbik fiam zenész, és szövegíróként is alkotói tevékenységet folytat. Lányom magasan kvalifikált, négy diplomája van. Kisebbik fiamat már kis korában a repülés érdekelte. Hamarosan meglesz a Wizzairnél a kapitányi kinevezése, emellett szereti az extrém sportokat.
Néhány hete egy teltházas, két és fél órás beszélgetés volt veled a KesziKultban, ahol megjelent a magyar síugrók és az északi összetett egykor neves bajnokainak színe-java. A rendezvény apropóját az életed történetéről a Tamás Rita és általad írt Pajorpista, a sport polihisztora című könyv bemutatása adta. Az est moderátora az olimpiai ésvilágbajnok ökölvívó, Kovács István Kokó volt.
Egykori versenyzőivel a Keszikult rendezvényén
P. I.: Rengeteg barátom, sporttársak, versenyzőim voltak ott. Különös örömömre szolgált, hogy legeredményesebb versenyzőim, Gellér Gábor, Fischer László, Hényel Mihalkó Bertalan is ott ültek a széksorokban.
Szinte hihetetlen, de ennyi minden mellett a 2000-es évektől a sportújságírásra is jutott időd…
P. I.: A „Hetek” újságba írok 2006 óta. 127 írásom jelent meg a hetilapban, rengeteg interjú, pl. Benedek Tiborral, Gyurta Dániellel, Roger Federer-rel. Hét Grand Slam tornáról helyszíni tudósítást adtam. És ha már itt szó esik újságíró munkámról, el kell mondanom, hogy én világ életemben rossz helyesíró voltam. Tanulmányaim során gyakran volt olyan, hogy nyelvtanból egyest, fogalmazásból ötös osztályzatot kaptam, emiatt alig tudtam leérettségizni. Ezért aztán talán nem meglepő, ha a megírt cikkeim döntő többségét a szerkesztőségbe leadás előtt a feleségem lektorálja.
Amúgy, ha megkérdeznéd, hogy 86 éves koromban újságíróként tudom-e használni a számítógépet, annyit válaszolnék, igen! Gyakorlom, használom, mert ma ez már kikerülhetetlen.
Úgy sejtem, hogy ennek a nagyon tartalmas beszélgetésnek a végére maradt még mondandód!
P. I.: Már régóta, megtérésem előtt is éreztem, hogy engem szeret a Mindenható, mert volt 40-50 olyan helyzet az életemben, mikor közel voltam ahhoz, hogy tepsibe tegyenek. Hogy még ma is élek, azt a Mindenható kegyelmének köszönhetem. Ha valaki Istenben, Krisztusban jár a feleségével, az egy hármas kötelék. Ebben a kötelékben tapasztaltam meg igazán, hogy részese vagyok a kegyelemnek.
A napokban ünnepelte 88. születésnapját Farkas Gyula, Budakeszi díszpolgára és egykori polgármestere. Interjúnkban sokévtizedes Budakesziért végzett áldozatos munkájáról kérdeztük a ma is kitűnő fizikai és szellemi állapotban élő, örökifjú Farkas Gyulát, és közben más érdekes és izgalmas témák is szóba kerültek településünk mára talán már elfelejtett egyik-másik történelmi epizódjáról.
Farkas Gyula 1947-ben jött szüleivel és hat testvérével Budakeszire 10 éves kiskamaszként a Felvidékről, az akkori Csehszlovákiából. S bár édesapja felvidéki, édesanyja pedig sváb származású volt, mindketten magyar identitással éltek és ennek szellemében nevelték gyermekeiket is. Ezért talán az sem lehetett véletlen, hogy az 1938-as bécsi döntés értelmében a Magyarországhoz visszacsatolt Felvidék egyik legnagyobb városának, Kassának idősebb Farkas Gyula volt az utolsó katonai parancsnoka a 2. világháború végén, apai nagyapja pedig a kassai járás erdésze volt 1903-tól haláláig.
A Farkas család, a jobb alsó sarokban látható Farkas Gyula
A háború vége felé Farkas Gyula elmondása szerint édesapja kapcsolatba került a szlovák partizánokkal, majd később átállt hozzájuk és megadta magát 365 katonájával, ezért viszonylag rövid idő után valamennyi katonájával együtt visszatérhetett az orosz hadifogságból, leszámítva néhányukat, akiket elvitt a hastífusz.
Ezt követően a Farkas család áttelepült a Csehszlovákiához visszacsatolt Felvidékről Magyarországra, ahol végül is Budakeszin találtak új otthonra, mert településünk emlékeztette őket az egykori felvidéki tájakra. Édesapja az átvilágítás után, még a kommunista hatalomátvétel előtt visszakapta a katonai rangját és ennek megfelelően a Honvédelmi Minisztériumban került állományba, ahonnan 1950. január 12-én elvitték az ávósok. Id. Farkas Gyula fia ekkor végezte az általános iskola 8. osztályát, ezután viszont nem tanulhatott tovább, „klerikális-reakciós” származása miatt nem vették fel a soproni erdészeti technikumba.
Ő is erdész akart lenni nagyapját követve, végül azonban ipari tanulónak jelentkezett, ahol előbb a Gamma Műveknél, majd az Orionban tanulta ki a rádióműszerész szakmát. Később aztán elvégezte a középiskolát, majd diplomát is szerzett a Kandó Kálmán Híradó- és Műszaki Főiskola esti tagozatán. Ez idő alatt a Híradótechnikai Vállalatnál katonai berendezéseket javított. Aztán ezt a céget átvette a honvédség, és jött egy elhárító tiszt, aki közölte vele, hogy nem jó, hogy ő ott dolgozik. Munkanélkülivé vált, s bár próbálkozott mindenfelé elhelyezkedni, sehova nem vették fel, ekkor határozta el, hogy maszek lesz, rádió- és tv-szerelőként. 1966-ban Budakeszin és az egész budai járásban őt választotta meg a 700 fős tagság a Buda környéki Kisiparosok Országos Szövetsége (KIOSZ) az elnökének.
Farkas Gyula szerint nem azért, mert ő volt a legokosabb, hanem ennek pusztán az volt az oka, hogy ő volt közöttük a legiskolázottabb. Nem sokkal később pedig a KIOSZ beválasztotta az országos választmányába is. Mindemellett a 60-as évek végétől ő lett az akkor a hat szakosztállyal működő Budakeszi Sportegyesület elnöke is. Ebben az időben érték el kiemelkedő sikerei ket a budakeszi síugrók, labdarúgók, kézilabdázók, sakkozók és az asztaliteniszezők.
Középen kapusmezben látható Farkas Gyula
Később két alkalommal is megválasztották a város vezetőjévé. Első megválasztása szorosan összefüggött az 1987 januári hatalmas havazással, mely szinte megbénította Magyarországot. Ráadásul Budakeszi, gyakorlatilag vezető nélkül maradt az akkori tanácselnök, Bobály Mihály infarktusa miatt. Nagy volt azokban a napokban az aggodalom a lakosság körében, s az akkori Budakeszi működtetésével megbízott Gazdasági Működtető és Ellátó Szervezetet (GAMESZ) vezető Farkas Gyula a kialakult rendkívüli helyzetre való tekintettel gyakorlatilag átvette a feladatokat.
Felvette a kapcsolatot a Budakeszi úti laktanyával, akik aztán a város kenyér- és élelmiszerellátását biztosították, és megszüntették a településen a közlekedést megbénító hóakadályokat. Akkor mindez jelentős bizalmat váltott ki a lakosságnál, és ennek eredményeképpen Farkas Gyulát választotta meg a falu tanácsának testülete tanácselnöknek, mivel betegsége miatt Bobály Mihály lemondott a tanácselnöki tisztségéről. Ebben a ciklusban a rendszerváltás előtti évben a tanácstagság lebontatta a Fő téri parkban a mai Szent István-szobor helyén álló szovjet emlékművet, és megváltoztatták Budakeszi kommunizmust idéző utcaneveit is, valamint visszaadták a Zárda iskolát a katolikus egyháznak működtetésre.
2002-ben ismét megválasztották Farkas Gyulát az akkor már városi rangú Budakeszi vezetőjének, polgármesternek. Ekkor sikerült kilobbizni a város gázellátásnak a bővítését az akkor olasz tulajdonú TIGÁZ-zal történt sikeres tárgyalás eredményeképpen, s mindezt úgy, hogy ez a bővítés nem került egy fillérjébe sem a városnak. Hasonlóképpen sikeres volt a vízellátás bővítése is. Ezek tették lehetővé, hogy a mai Park Center és a körül akkoriban még azon helyen volt, ahol ma az Erkel- és a Szent István-szobrok állnak a parkban.
Azokban a vészterhes napokban ez a végállomás amolyan hírközpontja is volt az itt élőknek, akik ezen a helyen cserélték ki információkat. Egyik délelőttön, szerdai napon Mezei Mária is arra járt férjével, Lelbach Jánossal és egyszer csak az ország egyik legnevesebb színművésznője fellépett a már akkor is ott működő gyógyszertár lépcsőjére, és mély forradalmi hevülettel elszavalta az ott lévőknek a Nemzeti dalt. Farkas Gyula szerint abból a kis közönségből, akik részesei lehettek ennek a nem mindennapi előadásnak, talán már csak ő él.
Farkas Gyula beszédet mond a díszpolgári cím átvétele után
Budakeszin Mezei Máriáék vették meg az elsők között a tv-készüléküket 1957-ben, az ún. AT 501-est. Mint egykori tv-szerelő, akkoriban szinte minden hónapban ott volt náluk, mert mindig kellett valamit javítani azon a kezdetleges típusú készüléken. Esténként járt oda, s már előre tudta, hogy ilyen alkalmakkor Mária hosz-szasan fogja őt faggatni Budakesziről. Nhemegyszer alig jutott arra ideje, hogy megjavítsa a hibát. Mezei Mária sétái során egyébként is szeretett társalogni a helyiekkel. Budakeszin a 20. század első évtizedeiben több mint egy tucat étterem, vendéglő működött, melyek a főváros középosztályának kedvelt szórakozóhelyei voltak.
Ilyen volt a Martin Gergely-féle vendéglő is, a kertjében nyolc boxszal, a kert végében egy beton placcal, ahol fúvós zenét, hangulatos sramlimuzsikát játszott a zenekar -napjainkban a Tarkabarka Kunterbunt óvoda gyerkőcei játszadoznak itt. A budakeszi legendák szerint itt írta Lajtai Lajos és Békeffi István az „Amikor a kislányból nagylány lesz” című operettet, melynek mai napig híres dala, „A babám budakeszi”, melyet először Sebő Miklós, majd Bilicsi Tivadar is énekelt. Mindehez fontos hozzátenni még, hogy Farkas Gyula a tulajdonosa ennek a háznak, ez egyben az otthona is.
Beszélgetésünk végén arra kértem még, hogy ezt az életpálya-interjút zárjuk le szó szerint idézett gondolataival. – Összes polgármester elődömnek és utódomnak megköszönöm, hogy valamennyien megtettek mindent városunk felvirágoztatásáért. És végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy boldog családi életet és megpróbáltatásokat is adott nekem, szép és tehetséges gyermekeket, valamint ennyi feladatot az életben, és ehhez elegendő erőt, egészséget és hosszú életet.
Bármennyire is furcsa, ez az „iparág” is a rendszerváltást követően fokozatosan a piacgazdaság áldozatává vált. Sokan meglovagolták ezt az új helyzetet. Megszűnt a Pannónia filmstúdió hegemóniája, ami az első időben jónak tűnhetett, de aztán a sok filmstúdió hirtelen megjelenésével, a kereskedelmi tv-k által bemutatott filmek szinkronizálásáért folytatott hatalmas versenyben, a munkavállalók – azaz a színészek – egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültek. Ez a nagyiparivá vált hajsza erős anyagi, morális-, és minőségi romlást is eredményezett. Ebben a versenyben a végén már előfordult, hogy művészek sokszor megalázó tiszteletdíjakkal dolgoztak és gyakran már „utcáról behívott”, gyorstalpaló szinkron iskolákban „képzettekkel” igyekeztek a cégek anyagi előnyhöz jutni. 2010-ben – megelégelve ezt -, úgy döntöttem, hogy nem szinkronizálok játékfilmekben addig, amíg ez a helyzet nem vesz új irányt. Ez 5 évig tartott. Végül is úgy határoztam, hogy inkább minőségi munkával támogatom ezt az iparágat.
Sz. S. B.: Ahogy már szóltam róla, az én szívemben előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, hisz kissrácként gyakran láttam édesapámat az asztalon rajzolni munka közben, s nyilván ezt a vénát tőle örököltem. Sokáig csak rajzol-gattam ezt-azt, meg karikatúrákat, jártam képzőművész körbe, de ecsetet csak édesapám halála után, már a színművészeti elvégzése utáni években vettem a kezembe, mikor szabadúszóvá váltam színészként, s több időm maradt erre. A festészetben engem elsősorban a színek, a fények érdekeltek. Ekkor kezdtem belemenni abba, hogy megtanuljam Monet-től, az impresszionistáktól a titkot, amit később sikerült is megfejtenem. Soha, senkitől nem tanultam festeni. Az én festészetemben rengeteg színház van, s a színházamban, játékomban rengeteg a festészet.
Sz. S. B.: Hosszú évek barátsága és a muzsikálás öröme fűz minket össze. Először csak a magunk örömére játszottunk, aztán az utóbbi időben egyszer-egyszer már kulturális rendezvényeken, fesztiválokon is fellépünk. Pink Floyd és Dire Straits feldolgozásokat játszunk. Énekelek és gitáron játszom.
Néhány éve költözött Budakeszire a családjával, és már több alkalommal bemutatkozott a Keszikultban a helyi közönség előtt is. Ha minden jól megy, van esély arra, hogy 2026 őszére felépüljön városunkban a Művészetek Háza multifunkciós színházterme, 450 fős nézőtérrel. Milyen lehetőségeket adhat egy ilyen intézmény kisvárosunk számára?
J. I. E.: Már elbírálták a disszertációmat, még nem védtem meg. Harmadik gyermekünk a koronavírus járvány közepén született, akkor minden energiánkkal a család harmóniájára törekedtünk. De úgy tervezem, hogy 2026-ban ez is meglesz.
A Kokas-pedagógia fókuszában az ember áll, aki gyengeségében, különbözőségében, nehézségeiben, fogyatékosságában is szerethető, ahol minden egyén értékes és megismételhetetlen. A zene kiindulási és igazodási pont, út a mozgásélményhez, ami a legteljesebb eszköz az önkifejezésre, a kapcsolódásra és lelki folyamataink megsegítésére. A kor gyermekei, szüleik és a pedagógusok is nagy kihívások elé néznek: épnek maradni lelkileg és testileg ebben a harsogó, rohanó, siker- és teljesítményorientált világban.
P. I.: Voltam válogatott kerettag, nyertem országos bajnokságokat, de nemzetközi versenyekre soha nem jutottam ki, mindig kitalált valaki valamit, hogy én miért nem. Sajnos én végig ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat. 29 éves voltam, amikor jószerivel abbahagyatták velem a versenyzést. Ezt követően két év kihagyás után a Honvéd SE síugró szakágánál kerestek edzőt – minden idők legjobb magyar síugrója, a budakeszi Gellért László és közöttem kellett választani, s valamiért részben a vezetés és a versenyzők mellettem döntöttek. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, de képesnek éreztem magam arra, hogy a majdnem semmiből is megfelelő képzéssel ellássam ezt a váratlanul jött feladatot. Nekem korábban gyakorlatilag csak sífutóedzőm volt, a síugrást szinte magamtól tanultam meg.
P. I.: Nem, hisz síoktatóként több mint 7500 tanítvánnyal szerettettem meg a sízést 1980-2023 között, tehát egészen a közelmúltig, 85 éves koromig, de még ezt is folytatom tovább.
P. I.: 1986-2003 között nyugdíjazásomig én voltam a létesítményvezetője a budakeszi úti Külker Sportparknak, köszönhetően annak is, hogy „sűrű” életem közepette felsőfokú végzettséget is szereztem. A Külker Sportparknak „neve” volt, kiváltság azoknak a külker dolgozóknak, akik belépőjükkel ott vendégek lehettek. Ezt nem volt egyszerű helyzet kezelni.
