Kanyarokkal teli sikeres életút, sok állomással

Nem könnyű az újságíró számára egy interjú megszerkesztése, ha a beszélgetés alanya egy olyan színes, sokoldalú személyiség, mint a Budakeszin élő Szabó Sipos Barnabás színművész, szinkronszínész, festőművész, zenész, vitorlás versenyző, az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete” és „George Clooney magyar hangja”. Beszélgetésünknek külön aktualitást ad, hogy interjúalanyunk nemzeti ünnepünk alkalmából Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át.

Mivel kezdjük ezt a várhatóan sok mindenről szót ejtő beszélgetést? Talán a családi indíttatással, hisz annak mindig meghatározó a szerepe az ember életében.

Szabó Sipos Barnabás: Az idősebb korosztály még bizonyára emlékszik édesapámra, Szabó Sipos Tamás rajzfilm rendezőre, aki az 1960-as évek végén megnyert egy népszerűsítő rajzfilm pályázatot. Az akkori gazdasági vezetés szándéka az volt ezzel, hogy a televízióban rajzfilm sorozattal mutassa be az akkor elindított gazdasági reformokat, azok célját, eszközeit és a várható eredményeket. A film elkészítéséhez a korszak legismertebb közgazdász professzora, dr. Kopátsy Sándor reformközgazdász adott szakmai segítséget édesapámnak. Az akkor nagyon sikeres, nagy nézettségű sorozat jelentősége nem utolsósorban az volt, hogy az animáció határait a szórakoztató ismeretterjesztés irányába terjesztette ki Avar István és Tomanek Nándor hangján, s változatos technikát alkalmazott a közgazdasági és más közhasznú témák feldolgozásában is. Fogalommá vált figurája, dr. Agy, az 1968-as „Magyarázom a mechanizmust” című filmszériában, mely aztán még több ilyen irányú sorozatot is eredményezett az 1970-es évek első felében. Ez volt édesapám rövidre szabott életének a főműve, melyet Balázs Béla-díjjal jutalmaztak 1971-ben.

Édesanyám a „művészet szolgálója” volt, nem a „fény”-ben tette a dolgát. Kezdetben a Magyar Rádiónál volt, majd súgóként dolgozott a Nemzeti Színházban, később pedig a Kazimir Károly-féle Thália Színházban lett rendezőasszisztens 17 éven át. És szolgálta, támogatta édesapám rajzfilmes korszakát, később az én színésszé válásomat és öcsém, Szabó Sipos Máté útját is, aki tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte kitüntetéssel. Ő jelenleg a debreceni Kodály Kórus vezető karnagya, a debreceni Csokonai Színház zenei vezetője és az Egri Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Több mint egy évtizedig pedig a Magyar Állami Operaház karigazgatója és karmestere is volt.

Ebből a sajátos közegből elindulva, hogyan vált színművésszé?

Sz. S. B.: Édesanyám hozta magával azt a művészeti légkört a Nemzetiből, majd később a Tháliából, mely engem is magával ragadott. Gyakran bejárhattam vele kisiskolásként, majd gimnazistaként e két színházba, ahol nagyon szerették őt. Az egyik nyáron a Nemzeti üdülőjében még pinpongozhattam is kisfiúként a kor nagy színészével, Ráday Imrével. Olyanok között nőhettem fel a színfalak mögött, mint Sztan-kay István, Kállai Ferenc, Avar István, s sorolhatnám még a többi nagy nevet. Szerettem azt az illatot, ami áradt a színpadról, s szerettem azokat a kedves embereket, akik közben jöttek-mentek. Láttam rajtuk az örömöt, de a legfontosabb talán az volt, hogy gimnazistaként ott elismertek, mintha már felnőtt lennék. Nagyokat lehetett ott dumálni.

Talán ennek is volt köszönhető, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban – klubdélután keretében – összerántottam két osztálytársammal egy előadást, Mrozek furcsa, abszurd szatíráját, a „Nyílt tengeren”-t.

Innen egyenes út vezetett a színművészetire?

Sz. S. B.: Nem egészen! Volt egy jó adag kamasz dac is abban a döntésemben, hogy oda felvételizzek. Az én szívemben ugyanis előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, de ezt édesapám nem igazán értékelte bennem, ezért választottam aztán a színészetet, mert tudtam, hogy egykor ő is jelentkezett oda, de nem vették fel. Nekem viszont ez az első nekifutásra sikerült.

Aztán a főiskola elvégzése után egy elég sajátos ívű pályát futott be.

Itt kisebb feladatok után az első jelentős szinkronizálásom az „Egyenesen át” című amerikai filmben volt 1991 tájékán, melyben öt orvostanhallgató folytat kísérletet, halálközeli élményekkel kapcsolatban. Én akkor Kiefer Sutherland szinkronhangja lettem, akinek aztán a későbbi filmjeiben is én voltam a magyar hangja. Pár éve, mikor itt zenélt, személyesen is megismertem, és sikerült vele hosszabban elbeszélgetni. Egy nagyon kedves, barátságos embert ismertem meg személyében.

És George Clooney?

Sz. S. B.: Ő hat éven át, 1994 és 1999 között alakította dr. Ross szerepét a sorozatban, mely az egész országot a képernyőkhöz vonzotta. Mindvégig én voltam a magyar hangja, és – néhány alkalmat leszámítva – a későbbi években is én szinkronizáltam őt. Persze hozzáteszem, hogy nemcsak az ő személye jelentős az én szinkronszínészi munkásságomban.

És a színházi szerepek…?

Sz. S. B.: Konfliktusok, harc, egoista világ a jelen korban a színházi világ, és én ezt nagyon kerülöm. Akik alkotni akarnak, azok tudják, hogy a közös munka elengedhetetlen. És sajnos én is sokáig azt hittem, hogy érzelmi emlékezetből kell játszani, s amikor erre rájöttem, hogy ez nem így van, akkor kezdtem el élvezni a színészi játékot a Győri Nemzeti Színházban, ahol jó légkörben, remek emberekkel dolgozhattam együtt. 2006-2012 között voltam a színház tagja. Azelőtt és azóta is szabadúszóként vállalok szerepeket. Tavaly óta a soproni Petőfi Színházban rátaláltam egy valódi, befogadó közösségre. Jó szerepeket kapok ott szabadúszóként. Most éppen Neil Simon: Furcsa pár című vígjátékát próbálom, amiben Oscar Madisont fogom alakítani. Ősszel pedig Csehov: Ványa bácsi című drámájának a bemutatójára készülünk. Asztrov félresikerült életű, célját vesztett, fásult férfihősének a szerepét fogom játszani.

A közelmúltban Pásztor Erzsi egy tévés beszélgetés alkalmából kifakadt a mai szinkronizálás lélektelenségéről, főleg a digitális technika megjelenése óta.

Sz. S. B.: Már régebb óta gond van a szinkron szakmával, más téren is. Ezek a problémák korábban kezdődtek, ezt nem csak a digitális technika megjelenése okozta.

Bármennyire is furcsa, ez az „iparág” is a rendszerváltást követően fokozatosan a piacgazdaság áldozatává vált. Sokan meglovagolták ezt az új helyzetet. Megszűnt a Pannónia filmstúdió hegemóniája, ami az első időben jónak tűnhetett, de aztán a sok filmstúdió hirtelen megjelenésével, a kereskedelmi tv-k által bemutatott filmek szinkronizálásáért folytatott hatalmas versenyben, a munkavállalók – azaz a színészek – egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültek. Ez a nagyiparivá vált hajsza erős anyagi, morális-, és minőségi romlást is eredményezett. Ebben a versenyben a végén már előfordult, hogy művészek sokszor megalázó tiszteletdíjakkal dolgoztak és gyakran már „utcáról behívott”, gyorstalpaló szinkron iskolákban „képzettekkel” igyekeztek a cégek anyagi előnyhöz jutni. 2010-ben – megelégelve ezt -, úgy döntöttem, hogy nem szinkronizálok játékfilmekben addig, amíg ez a helyzet nem vesz új irányt. Ez 5 évig tartott. Végül is úgy határoztam, hogy inkább minőségi munkával támogatom ezt az iparágat.

■ És akkor még essék néhány szó a „digitalizációs szinkron előnyeiről”…

Sz. S. B.: A szinkronstúdió egykoron közéleti hely volt, amolyan szívközpont. Közös munka volt. Szerettünk együtt lenni. Ma pedig ott tart ez a fejlődés, hogy a filmek párbeszédeit külön-külön veszik fel, gyakran külföldi hangstúdiók ban keverik, ahol még magyarul sem tudnak. Tóth Enikővel nemrég „együtt” szinkronizáltuk Julia Roberts és George Clooney párbeszédeit, egyik filmjükhöz. Ő is egy mikrofonba egyedül, meg én is egy mikrofonba magányosan. Természetesen más-más napokon. Ha napjainkban is együtt dolgozhatnánk szemtől-szembe, az emelné a dialógusok hatását, hitelességét.

■ És a festészete?

Sz. S. B.: Ahogy már szóltam róla, az én szívemben előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, hisz kissrácként gyakran láttam édesapámat az asztalon rajzolni munka közben, s nyilván ezt a vénát tőle örököltem. Sokáig csak rajzol-gattam ezt-azt, meg karikatúrákat, jártam képzőművész körbe, de ecsetet csak édesapám halála után, már a színművészeti elvégzése utáni években vettem a kezembe, mikor szabadúszóvá váltam színészként, s több időm maradt erre. A festészetben engem elsősorban a színek, a fények érdekeltek. Ekkor kezdtem belemenni abba, hogy megtanuljam Monet-től, az impresszionistáktól a titkot, amit később sikerült is megfejtenem. Soha, senkitől nem tanultam festeni. Az én festészetemben rengeteg színház van, s a színházamban, játékomban rengeteg a festészet.

Ez csak hobbi maradt?

Sz. S. B.: Én sokáig úgy gondoltam, hogy ez hobbi, de aztán egy idő után először a baráti kör vett a képeimből, aztán idegenek, gyűjtők is jöttek. Veszik a képeimet.

„At five.” Ez egy együttes neve, melyben énekel és gitározik.

Sz. S. B.: Hosszú évek barátsága és a muzsikálás öröme fűz minket össze. Először csak a magunk örömére játszottunk, aztán az utóbbi időben egyszer-egyszer már kulturális rendezvényeken, fesztiválokon is fellépünk. Pink Floyd és Dire Straits feldolgozásokat játszunk. Énekelek és gitáron játszom.

Komoly eredményeket ért el a vitorlás sportban is.

Sz. S. B.: A vitorlázás „jelen időt” ad az embernek. Ott nincs „Mi van otthon?”, „Mi volt a múltban?”, ott nem tudsz mással foglalkozni a sport komplexitása miatt. Ma már csak nagyobb, pontszerző versenyeken veszek részt az adott csapattal. Hobbiból nagy ritkán van rá időm. Az elmúlt 4 évtizedben sok rangos versenyen vettem részt, jelentős sikerekkel.

Az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete”. Erről a rangjáról mit kell tudni?

Sz. S. B.: Egy nemes ügy mellé álltam, mert felkértek rá, és mert úgy gondolom, a művészet személyes lelkesítő ereje az ilyen, önkéntességen alapuló tettekre is erőteljes hatással lehet!

Néhány éve költözött Budakeszire a családjával, és már több alkalommal bemutatkozott a Keszikultban a helyi közönség előtt is. Ha minden jól megy, van esély arra, hogy 2026 őszére felépüljön városunkban a Művészetek Háza multifunkciós színházterme, 450 fős nézőtérrel. Milyen lehetőségeket adhat egy ilyen intézmény kisvárosunk számára?

Sz. S. B.: A művészet, akár műveli, akár csak befogadja az ember az értékeit, mindenképpen javítja az életminőségünket, egyszerűbben, illetve lényegre törőbben fogalmazva: gyógyító hatású! A katarzis feloldja a bennünk feszülő ellentéteket, és morális impulzusokkal vezeti tovább a sors erőket!! Minden olyan kezdeményezést, ami ennek lehetőséget biztosít, nagy lelkesedéssel és persze együttműködési hajlandósággal támogatok!

Nemzeti ünnepünkön Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át. Mire gondolt azokban a pillanatokban?

Sz. S. B.: Az elismerés mindig is doppingszere volt és lesz a művészi munkának! Őszintén örültem neki. És remélem, hogy számos kortársam részesülhet ebben elismerésben az összes művészeti ágban.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. április