Pajor István élettörténete tanulság és bizonyság

Vannak helyzetek, mikor az újságíró nehéz helyzetbe kerül. Ezt érzem most én is, mikor a számítógép előtt ülve megpróbálok az olvasó számára egy jól megszerkesztett cikket írni a Budakeszin élő Pajor István nem mindennapi élettörténetéről. A vele készült két és fél órás interjúm – a Pajorpista-könyv elolvasása és a Keszikultban megélt teltházas beszélgetés – után most különösképpen azt érzem, hogy nehéz lesz, de megpróbálom.

Nehéz időkben születettél!

Valóban! 6 évesen kellett megélnem, hogy édesapámat 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, ahonnan édesanyámnak valahogy még sikerült őt visszahozni különféle menlevelekkel, de aztán parancsba adták neki a nyilasok, hogy másnap jelentkezzen a józsefvárosi pályaudvaron. Ugyanezt az utasítást akkor mások is megkapták, mégis egyedül csak ő ment oda a megadott helyre. Onnan Mauthausenbe került, de túlélte a koncentrációs tábort, a háború borzalmait. Ám, naiv zsidó emberként, szerencsétlenségére egy olyan, Szovjetunióba tartó vonatra kéredzkedett föl, amelyben német hadifoglyokat szállítottak. Utólag csak annyit tudtunk meg sorsáról, hogy elfagyott lábakkal, mozgásképtelenül egy hordágyon feküdt a tehervagonban, s bár a szerelvény áthaladt Budapesten, nem tudott leszállni. Leveleket dobott ki, s ezek alapján édesanyám próbálta a szerelvényt utolérni. Debrecenig el is jutott egy vonat tetején, mert csak ott jutott neki hely, de elkésett. Fél órával előtte továbbindult a vonat a Szovjetunióba. Ezek voltak az utolsó hírek édesapámról. A Vöröskereszt és a Jad Vasem Intézet segítségével utólag még próbáltuk őt megtalálni, de sikertelenül. Nyoma veszett.

Emellett a gettóban a bátyámmal túléltük, hogy egy bomba szilánkjai a mellettünk lévő embert találták hasba. Aztán az Akácfa utca 43-ban, ahol laktunk, láttam az ötödik emelet folyosójáról, hogy egy számomra addig ismeretlen egyenruhában megjelent egy katona, aki leadott egy sorozatot a levegőbe. Ráintegettem, ő meg vissza. Lementem hozzá, kimentem vele egy házunk előtt álló szovjet teherautóhoz, ahol kaptam egy vekni kenyeret. Akkor már három napja nem ettünk…

A háború befejeztével új élet vette kezdetét.

P. I.: Felköltöztünk a Széchenyi-hegyre, ahol elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat. Kifejezetten rossz gyerek voltam. Nem fogja elhinni, de 14 iskolában jártam végig a 8 általánost. Ilyen előélettel azt éreztem, hogy nincs esélyem arra, hogy valamelyik gimnáziumba bekerüljek. Lakatosipari tanulónak vettek fel a mai Mammut helyén működő egykori Ganz Villamossági Művek földszintjén működő intézetbe. A szakmunkásvizsga után 1952-től 1959-ig lakatosként dolgoztam, de közben beiratkoztam egy esti gimnáziumba, amely aztán félbeszakadt a forradalom kitörésével, s végül is 1962-ben folytattam a tanulmányaimat egy gépipari technikumban. Ennek elvégzése után pedig 26 évig dolgoztam a textiliparban karbantartó gépészként, egy idő után már e szakterület vezetőjeként, az Óbudai Selyemkikészítő gyárban.

És most térjünk rá a kihívásokat kereső, a fizikai határait fanatikusan feszegető Pajor István senkivel össze nem hasonlítható történetére, Pajorpista és a sport mágikus kapcsolatára!

P. I.: A Széchenyi hegyen laktunk, közel a Normafához, ezért szinte természetes volt számomra, hogy a sísport felé fordult az érdeklődésem. Akkoriban szinte egész télen esett a hó. Csont- és bőr kissrácként a Goldberger síszakosztálynál fogadtak be. A kezdetekben mindenféle sí szakágban próbálkoztam. Mindig utolsó voltam, de éreztem, hogy több van bennem, ezért a barátokkal elkezdtünk komolyabban edzeni, jószerivel edző nélkül. És akkor már elkezdtek jönni az eredmények. 1957-ben már én voltam északi összetettben (sífutás és síugrás) az ifjúsági bajnok. Innentől aztán már tovább sikerült erősödni. 1960-től kezdődően öt alkalommal voltam országos bajnok északi összetettben.

Gondolom, hogy ezt követően már nemzetközi versenyekre is kivittek…

P. I.: Voltam válogatott kerettag, nyertem országos bajnokságokat, de nemzetközi versenyekre soha nem jutottam ki, mindig kitalált valaki valamit, hogy én miért nem. Sajnos én végig ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat. 29 éves voltam, amikor jószerivel abbahagyatták velem a versenyzést. Ezt követően két év kihagyás után a Honvéd SE síugró szakágánál kerestek edzőt – minden idők legjobb magyar síugrója, a budakeszi Gellért László és közöttem kellett választani, s valamiért részben a vezetés és a versenyzők mellettem döntöttek. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, de képesnek éreztem magam arra, hogy a majdnem semmiből is megfelelő képzéssel ellássam ezt a váratlanul jött feladatot. Nekem korábban gyakorlatilag csak sífutóedzőm volt, a síugrást szinte magamtól tanultam meg.

Ez olyan hihetetlen, hogy valaki ezt az elképesztően veszélyes, nagy technikát igénylő síugrást szinte magától sajátítsa el!

P. I.: Én az életem során nem rettentem meg a veszélyes helyzetektől. Síugrónak tulajdonképpen én nekem kellett felépítenem magamat…

Mikor megkaptam ezt az edzői megbízást, abban a pillanatban tudtam, hogy hiányosak az ismereteim. Bementem a TF könyvtárába és ott reggeltől estig bújtam a síugrás szakkönyveit, és aztán elkezdtem az edzői munkámat. 1972-79-ig voltam a Honvéd ugróinak az edzője, majd emellett 1976-79-ben a válogatott vezetői feladatával is megbíztak. A legkiemelkedőbb versenyzőim budakesziek voltak: Gellér Gábor, Fischer László és Hényel Gyula. Azokban az években a magyar rangsorban az első hat az én versenyzőm volt. Valamit csak tudhattam, hogy azokban az években ők uralták ezt a szakágat, hisz több mint 30 országos bajnoki címet szereztek, és Világkupán top 10-es helyezést értek el. Gellér Gábor a svédországi Falunban olyan eredményt ért el, hogy Gustáv Adolf svéd király is kézfogással gratulált. Mégis egy fegyelmivel eltiltottak, mivel engedély nélkül vettünk részt a svédországi versenyen. Abból zártak ki, ami az életem része volt.

Ennek ellenére beiratkoztam a Testnevelési Főiskola síszakedzői szakára – 25 jelentkezőből 5 főt vettek fel 1985-ben -, és már edzői tevékenységem után síszakedzői diplomát szereztem.

Síugró edzői- és válogatott keret vezetői megbízatásod után sem szakadtál el a sísporttól?

P. I.: Nem, hisz síoktatóként több mint 7500 tanítvánnyal szerettettem meg a sízést 1980-2023 között, tehát egészen a közelmúltig, 85 éves koromig, de még ezt is folytatom tovább.

Élsportolói, majd edzői munkáid dacára, egy percig sem hagytál fel a főállású munkával!

P. I.: Nem, egy percre sem! A 80-as években a Fővárosi Távfűtő Műveknél dolgoztam műszaki ellenőrként, ennek köszönhetem, hogy megismerkedhettem a hegymászással. Ennél a cégnél ugyanis az Excelsior SE alpinistáit is felügyelnem kellett, és mikor a sok méter magas ipari kéményeket újították fel, én is beereszkedtem közéjük egy beülő-vel. Meg is lepődtek, mikor leértem melléjük. Annyira összebarátkoztam velük, hogy 1984-ben elhívtak magukkal a Kaukázusba, az Elb-ruszra, amelynek 46 évesen jutottam a csúcsára. Életem része lett a hegymászás, csak az 1988-as szezont hagytam ki a kislányom születése miatt. 1986-ban megmásztam az 5199 méteres Mount Kenyát, és egy addig még mászatlan jégúton jutottam fel a Kilimandzsáró tetejére.

Valamennyi hegymászásodat oxigénpalack nélkül csináltad végig?

P. I.: Igen, az összeset! Nekem nem volt probléma a veszélyek vállalása! A sífutásban szerzett kondicionális felkészültségem és a síugrásban szerzett „alacsony szorongás szintem” a személyiségem része volt. Mindig kerestem a veszélyt az életben! 1990. október 7-én négy másik társammal feljutottunk a világ hatodik legmagasabb hegyére, a 8201 méter magas Cho-Oyu csúcsára. Ez két szempontból is különleges volt. Egyrészt, mert ez nekem 52 évesen és három hónaposan sikerült, ami a mai napig korrekord 8200 méter felett, másrészt mindössze hat évre volt szükségem, hogy eljussak erre a magas szintre, melyben biztosan szerepe volt sífutó múltamnak is. A vállalkozás az indulástól az érkezésig összesen 63 napig tartott. Három magashegyi tábort építettünk ki 6500, 6900 és 7500 méteren, a Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László összetételű csapattal. Előttünk több expedíciónak a mély hó miatt vissza kellett fordulnia, s én is döntési helyzetbe kerültem, hogy kockáztassak-e, amikor otthon várt egy két és fél éves kislány.

Ez volt az első magyar Himalája-expedíció, amelyen magyarok feljutottak egy nyolcezres hegy főcsúcsára. Az expedíció sokat kivett belőlem, nyolc kilót fogytam, mire hazaértem. Később is kerestem még a kihívásokat a hegymászásban: 1992-ben megjártam a Yosemite- ot, 1994-ben N az alaszkai Mount McKinleyt, 2001-ben 63 évesen pedig csípőprotézissel jutottam fel az Aconcaguára, 2003-ban pedig a várható kitörés miatt ötezer méterről kellett visszafordulnunk egy működő vulkánról, a Thungurahuáról.

A Fővárosi Távfűtő Művek után még hol voltál főállásban?

P. I.: 1986-2003 között nyugdíjazásomig én voltam a létesítményvezetője a budakeszi úti Külker Sportparknak, köszönhetően annak is, hogy „sűrű” életem közepette felsőfokú végzettséget is szereztem. A Külker Sportparknak „neve” volt, kiváltság azoknak a külker dolgozóknak, akik belépőjükkel ott vendégek lehettek. Ezt nem volt egyszerű helyzet kezelni.

Sok mindent építettem az évek során. Futópályát, mászófalat, játszóteret, a teniszpályákat is korszerűsítettük.

Évekig szervezted az általad megálmodott és szervezett Quatratlon versenyt is.

P. I.: Ez egy négytusa verseny volt, melyen több, mint 100 olimpiai-, világ- és Európa bajnok és Davis-kupa versenyző vett rész 1991-2013 között.

■86 évesen sem fogod vissza a tempót! Egyáltalán, te életed során hányféle sporttal foglalkoztál?

P. I.: Még a sípályafutásom kezdetén rendszeresen indultam atlétikai csapatbajnokságokon. Volt olyan hétvége, hogy indultam 400 és 10 ezer méteres futásban, dobószámokban, magasugrásban… Egykoron kerékpárral jártam dolgozni a Széchenyi-hegyről. Egyszer 6 perc 40 mp alatt értem le a Déli pályaudvarra…

Most is heti öt-hat alkalommal futok szigorú edzésrend szerint a budakeszi rekortán pályán, és rendszeresen úszom városunk Hargitay András Tanuszodájában. Teniszezek, evezek, snowboardozok és szoktam indulni mindenféle senior bajnokságokon is. Edzésnaplót vezetek, sportági bontásban! 2024-ben 335 edzésem volt, melyben benne van a kerti munka, ásás, favágásaprítás, és a mikor tavalyelőtt még a házunkban is volt egy átalakítás, az egyik nap 83 talicska betont is toltam, és emellett tavaly még saját kezűleg egy kocsibeállót is építettem fából.

Napjainkban is kerékpározol? Ahogy látom, itt a házatok előtt áll egy gyönyörű Suzuki motorkerékpár is…

P. I.: Persze! 2024-ben innen, a Makkosi útról három alkalommal kerékpároztam fel a Normafához, ami azért elég meredek terep, ha a Budakeszi úton közelítem meg a Normafát. A motorozást 63 éves koromban kezdtem el. 83 évesen elmotoroztam Marosvásárhelyre, ami oda-vissza 1300 km volt, és egyszer egy csapattal Párizsba is elmentem. Ilyen nagy utakat többé nem tervezek. Főleg a városban motorozom a 75 lóerős, kéthengeres, négyszelepes Suzuki 650-es motorommal – a legnagyobb hidegben is. Óriási előnye, hogy a Budakeszi-Budapest útvonalon minden dugót ki tudok kerülni. A motorozás nagyon nagy szabadságot ad, ebben hasonlít egy kicsit a sízéshez.

Sok mindenről esik itt szó, talán nem véletlen, hogy a „Megszállottak Klubjá”-nak alapító tagja vagy.

P. I.: És ehhez még hozzátenném, hogy 2019-ben Fair Play Életmű kategóriában MOB-diplomában is részesültem.

Miközben hallgatlak itt téged, felvetődött bennem, hogy ezek az igencsak „viharosan” megélt sportos évtizedek mennyi sérülést okozhattak neked?

P. I.: 32 műtéten vagyok túl. 3 csípő-, 4 térd-, 2 váll-, 2 lágyéksérv-, kalapácsujjműtét, pacemaker…

Pacemaker!? És ennek ellenére még a mai napig szinte éjjel-nappal sportolsz?! Ez hogy lehetséges?

P. I.: 2012-ben kaptam a pacemakert. Amikor betette a sebész, a következőt mondta nekem: „István, maga a jövőben is mindent csinálhat, amit eddig csinált, ha futott, ha síelt, ha hegyet mászott! Az a helyzet, hogy ma már olyan korszerű pacemakerek vannak, hogy amit most beültettem, alkalmas arra, hogy felvegye továbbra is az ön eddigi terheléseit!” Legutóbb is felfutottam az Anna-rétre, ahol tettem 8 kört (8000 méter) a futósível, aztán meg vissza is megettem ezt a távot a makkosi templomig.

A minap voltam egy terhelésdiagnosztikai felmérésen, ahol az orvos megállapította, hogy felveszem a versenyt a 30-40-es korosztály km/óra teljesítőképességi paramétereivel.

Három gyereked is sportol?

P. I.: Már 18 hónaposan sít adtam a talpuk alá. Mindhárman remek síelőkké váltak, és ma is rendszeresen sportolnak. Lányom és kisebbik fiam országos bajnokok voltak, indultak ifjúsági világbajnokságokon is. Idősebbik fiam zenész, és szövegíróként is alkotói tevékenységet folytat. Lányom magasan kvalifikált, négy diplomája van. Kisebbik fiamat már kis korában a repülés érdekelte. Hamarosan meglesz a Wizzairnél a kapitányi kinevezése, emellett szereti az extrém sportokat.

Néhány hete egy teltházas, két és fél órás beszélgetés volt veled a KesziKultban, ahol megjelent a magyar síugrók és az északi összetett egykor neves bajnokainak színe-java. A rendezvény apropóját az életed történetéről a Tamás Rita és általad írt Pajorpista, a sport polihisztora című könyv bemutatása adta. Az est moderátora az olimpiai ésvilágbajnok ökölvívó, Kovács István Kokó volt.

P. I.: Rengeteg barátom, sporttársak, versenyzőim voltak ott. Különös örömömre szolgált, hogy legeredményesebb versenyzőim, Gellér Gábor, Fischer László, Hényel Mihalkó Bertalan is ott ültek a széksorokban.

Szinte hihetetlen, de ennyi minden mellett a 2000-es évektől a sportújságírásra is jutott időd…

P. I.: A „Hetek” újságba írok 2006 óta. 127 írásom jelent meg a hetilapban, rengeteg interjú, pl. Benedek Tiborral, Gyurta Dániellel, Roger Federer-rel. Hét Grand Slam tornáról helyszíni tudósítást adtam. És ha már itt szó esik újságíró munkámról, el kell mondanom, hogy én világ életemben rossz helyesíró voltam. Tanulmányaim során gyakran volt olyan, hogy nyelvtanból egyest, fogalmazásból ötös osztályzatot kaptam, emiatt alig tudtam leérettségizni. Ezért aztán talán nem meglepő, ha a megírt cikkeim döntő többségét a szerkesztőségbe leadás előtt a feleségem lektorálja.

Amúgy, ha megkérdeznéd, hogy 86 éves koromban újságíróként tudom-e használni a számítógépet, annyit válaszolnék, igen! Gyakorlom, használom, mert ma ez már kikerülhetetlen.

Úgy sejtem, hogy ennek a nagyon tartalmas beszélgetésnek a végére maradt még mondandód!

P. I.: Már régóta, megtérésem előtt is éreztem, hogy engem szeret a Mindenható, mert volt 40-50 olyan helyzet az életemben, mikor közel voltam ahhoz, hogy tepsibe tegyenek. Hogy még ma is élek, azt a Mindenható kegyelmének köszönhetem. Ha valaki Istenben, Krisztusban jár a feleségével, az egy hármas kötelék. Ebben a kötelékben tapasztaltam meg igazán, hogy részese vagyok a kegyelemnek.

Horváth Jenő