Akikre büszkék vagyunk

Nem könnyű az újságíró számára egy interjú megszerkesztése, ha a beszélgetés alanya egy olyan színes, sokoldalú személyiség, mint a Budakeszin élő Szabó Sipos Barnabás színművész, szinkronszínész, festőművész, zenész, vitorlás versenyző, az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete” és „George Clooney magyar hangja”. Beszélgetésünknek külön aktualitást ad, hogy interjúalanyunk nemzeti ünnepünk alkalmából Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át.

Mivel kezdjük ezt a várhatóan sok mindenről szót ejtő beszélgetést? Talán a családi indíttatással, hisz annak mindig meghatározó a szerepe az ember életében.

Szabó Sipos Barnabás: Az idősebb korosztály még bizonyára emlékszik édesapámra, Szabó Sipos Tamás rajzfilm rendezőre, aki az 1960-as évek végén megnyert egy népszerűsítő rajzfilm pályázatot. Az akkori gazdasági vezetés szándéka az volt ezzel, hogy a televízióban rajzfilm sorozattal mutassa be az akkor elindított gazdasági reformokat, azok célját, eszközeit és a várható eredményeket. A film elkészítéséhez a korszak legismertebb közgazdász professzora, dr. Kopátsy Sándor reformközgazdász adott szakmai segítséget édesapámnak. Az akkor nagyon sikeres, nagy nézettségű sorozat jelentősége nem utolsósorban az volt, hogy az animáció határait a szórakoztató ismeretterjesztés irányába terjesztette ki Avar István és Tomanek Nándor hangján, s változatos technikát alkalmazott a közgazdasági és más közhasznú témák feldolgozásában is. Fogalommá vált figurája, dr. Agy, az 1968-as „Magyarázom a mechanizmust” című filmszériában, mely aztán még több ilyen irányú sorozatot is eredményezett az 1970-es évek első felében. Ez volt édesapám rövidre szabott életének a főműve, melyet Balázs Béla-díjjal jutalmaztak 1971-ben.

Édesanyám a „művészet szolgálója” volt, nem a „fény”-ben tette a dolgát. Kezdetben a Magyar Rádiónál volt, majd súgóként dolgozott a Nemzeti Színházban, később pedig a Kazimir Károly-féle Thália Színházban lett rendezőasszisztens 17 éven át. És szolgálta, támogatta édesapám rajzfilmes korszakát, később az én színésszé válásomat és öcsém, Szabó Sipos Máté útját is, aki tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte kitüntetéssel. Ő jelenleg a debreceni Kodály Kórus vezető karnagya, a debreceni Csokonai Színház zenei vezetője és az Egri Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Több mint egy évtizedig pedig a Magyar Állami Operaház karigazgatója és karmestere is volt.

Ebből a sajátos közegből elindulva, hogyan vált színművésszé?

Sz. S. B.: Édesanyám hozta magával azt a művészeti légkört a Nemzetiből, majd később a Tháliából, mely engem is magával ragadott. Gyakran bejárhattam vele kisiskolásként, majd gimnazistaként e két színházba, ahol nagyon szerették őt. Az egyik nyáron a Nemzeti üdülőjében még pinpongozhattam is kisfiúként a kor nagy színészével, Ráday Imrével. Olyanok között nőhettem fel a színfalak mögött, mint Sztan-kay István, Kállai Ferenc, Avar István, s sorolhatnám még a többi nagy nevet. Szerettem azt az illatot, ami áradt a színpadról, s szerettem azokat a kedves embereket, akik közben jöttek-mentek. Láttam rajtuk az örömöt, de a legfontosabb talán az volt, hogy gimnazistaként ott elismertek, mintha már felnőtt lennék. Nagyokat lehetett ott dumálni.

Talán ennek is volt köszönhető, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban – klubdélután keretében – összerántottam két osztálytársammal egy előadást, Mrozek furcsa, abszurd szatíráját, a „Nyílt tengeren”-t.

Innen egyenes út vezetett a színművészetire?

Sz. S. B.: Nem egészen! Volt egy jó adag kamasz dac is abban a döntésemben, hogy oda felvételizzek. Az én szívemben ugyanis előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, de ezt édesapám nem igazán értékelte bennem, ezért választottam aztán a színészetet, mert tudtam, hogy egykor ő is jelentkezett oda, de nem vették fel. Nekem viszont ez az első nekifutásra sikerült.

Aztán a főiskola elvégzése után egy elég sajátos ívű pályát futott be.

Itt kisebb feladatok után az első jelentős szinkronizálásom az „Egyenesen át” című amerikai filmben volt 1991 tájékán, melyben öt orvostanhallgató folytat kísérletet, halálközeli élményekkel kapcsolatban. Én akkor Kiefer Sutherland szinkronhangja lettem, akinek aztán a későbbi filmjeiben is én voltam a magyar hangja. Pár éve, mikor itt zenélt, személyesen is megismertem, és sikerült vele hosszabban elbeszélgetni. Egy nagyon kedves, barátságos embert ismertem meg személyében.

És George Clooney?

Sz. S. B.: Ő hat éven át, 1994 és 1999 között alakította dr. Ross szerepét a sorozatban, mely az egész országot a képernyőkhöz vonzotta. Mindvégig én voltam a magyar hangja, és – néhány alkalmat leszámítva – a későbbi években is én szinkronizáltam őt. Persze hozzáteszem, hogy nemcsak az ő személye jelentős az én szinkronszínészi munkásságomban.

És a színházi szerepek…?

Sz. S. B.: Konfliktusok, harc, egoista világ a jelen korban a színházi világ, és én ezt nagyon kerülöm. Akik alkotni akarnak, azok tudják, hogy a közös munka elengedhetetlen. És sajnos én is sokáig azt hittem, hogy érzelmi emlékezetből kell játszani, s amikor erre rájöttem, hogy ez nem így van, akkor kezdtem el élvezni a színészi játékot a Győri Nemzeti Színházban, ahol jó légkörben, remek emberekkel dolgozhattam együtt. 2006-2012 között voltam a színház tagja. Azelőtt és azóta is szabadúszóként vállalok szerepeket. Tavaly óta a soproni Petőfi Színházban rátaláltam egy valódi, befogadó közösségre. Jó szerepeket kapok ott szabadúszóként. Most éppen Neil Simon: Furcsa pár című vígjátékát próbálom, amiben Oscar Madisont fogom alakítani. Ősszel pedig Csehov: Ványa bácsi című drámájának a bemutatójára készülünk. Asztrov félresikerült életű, célját vesztett, fásult férfihősének a szerepét fogom játszani.

A közelmúltban Pásztor Erzsi egy tévés beszélgetés alkalmából kifakadt a mai szinkronizálás lélektelenségéről, főleg a digitális technika megjelenése óta.

Sz. S. B.: Már régebb óta gond van a szinkron szakmával, más téren is. Ezek a problémák korábban kezdődtek, ezt nem csak a digitális technika megjelenése okozta.

Bármennyire is furcsa, ez az „iparág” is a rendszerváltást követően fokozatosan a piacgazdaság áldozatává vált. Sokan meglovagolták ezt az új helyzetet. Megszűnt a Pannónia filmstúdió hegemóniája, ami az első időben jónak tűnhetett, de aztán a sok filmstúdió hirtelen megjelenésével, a kereskedelmi tv-k által bemutatott filmek szinkronizálásáért folytatott hatalmas versenyben, a munkavállalók – azaz a színészek – egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültek. Ez a nagyiparivá vált hajsza erős anyagi, morális-, és minőségi romlást is eredményezett. Ebben a versenyben a végén már előfordult, hogy művészek sokszor megalázó tiszteletdíjakkal dolgoztak és gyakran már „utcáról behívott”, gyorstalpaló szinkron iskolákban „képzettekkel” igyekeztek a cégek anyagi előnyhöz jutni. 2010-ben – megelégelve ezt -, úgy döntöttem, hogy nem szinkronizálok játékfilmekben addig, amíg ez a helyzet nem vesz új irányt. Ez 5 évig tartott. Végül is úgy határoztam, hogy inkább minőségi munkával támogatom ezt az iparágat.

■ És akkor még essék néhány szó a „digitalizációs szinkron előnyeiről”…

Sz. S. B.: A szinkronstúdió egykoron közéleti hely volt, amolyan szívközpont. Közös munka volt. Szerettünk együtt lenni. Ma pedig ott tart ez a fejlődés, hogy a filmek párbeszédeit külön-külön veszik fel, gyakran külföldi hangstúdiók ban keverik, ahol még magyarul sem tudnak. Tóth Enikővel nemrég „együtt” szinkronizáltuk Julia Roberts és George Clooney párbeszédeit, egyik filmjükhöz. Ő is egy mikrofonba egyedül, meg én is egy mikrofonba magányosan. Természetesen más-más napokon. Ha napjainkban is együtt dolgozhatnánk szemtől-szembe, az emelné a dialógusok hatását, hitelességét.

■ És a festészete?

Sz. S. B.: Ahogy már szóltam róla, az én szívemben előbb jelent meg a festészet iránti vágy, mint a színészeté, hisz kissrácként gyakran láttam édesapámat az asztalon rajzolni munka közben, s nyilván ezt a vénát tőle örököltem. Sokáig csak rajzol-gattam ezt-azt, meg karikatúrákat, jártam képzőművész körbe, de ecsetet csak édesapám halála után, már a színművészeti elvégzése utáni években vettem a kezembe, mikor szabadúszóvá váltam színészként, s több időm maradt erre. A festészetben engem elsősorban a színek, a fények érdekeltek. Ekkor kezdtem belemenni abba, hogy megtanuljam Monet-től, az impresszionistáktól a titkot, amit később sikerült is megfejtenem. Soha, senkitől nem tanultam festeni. Az én festészetemben rengeteg színház van, s a színházamban, játékomban rengeteg a festészet.

Ez csak hobbi maradt?

Sz. S. B.: Én sokáig úgy gondoltam, hogy ez hobbi, de aztán egy idő után először a baráti kör vett a képeimből, aztán idegenek, gyűjtők is jöttek. Veszik a képeimet.

„At five.” Ez egy együttes neve, melyben énekel és gitározik.

Sz. S. B.: Hosszú évek barátsága és a muzsikálás öröme fűz minket össze. Először csak a magunk örömére játszottunk, aztán az utóbbi időben egyszer-egyszer már kulturális rendezvényeken, fesztiválokon is fellépünk. Pink Floyd és Dire Straits feldolgozásokat játszunk. Énekelek és gitáron játszom.

Komoly eredményeket ért el a vitorlás sportban is.

Sz. S. B.: A vitorlázás „jelen időt” ad az embernek. Ott nincs „Mi van otthon?”, „Mi volt a múltban?”, ott nem tudsz mással foglalkozni a sport komplexitása miatt. Ma már csak nagyobb, pontszerző versenyeken veszek részt az adott csapattal. Hobbiból nagy ritkán van rá időm. Az elmúlt 4 évtizedben sok rangos versenyen vettem részt, jelentős sikerekkel.

Az Országos Vérellátó Szolgálat „vérnagykövete”. Erről a rangjáról mit kell tudni?

Sz. S. B.: Egy nemes ügy mellé álltam, mert felkértek rá, és mert úgy gondolom, a művészet személyes lelkesítő ereje az ilyen, önkéntességen alapuló tettekre is erőteljes hatással lehet!

Néhány éve költözött Budakeszire a családjával, és már több alkalommal bemutatkozott a Keszikultban a helyi közönség előtt is. Ha minden jól megy, van esély arra, hogy 2026 őszére felépüljön városunkban a Művészetek Háza multifunkciós színházterme, 450 fős nézőtérrel. Milyen lehetőségeket adhat egy ilyen intézmény kisvárosunk számára?

Sz. S. B.: A művészet, akár műveli, akár csak befogadja az ember az értékeit, mindenképpen javítja az életminőségünket, egyszerűbben, illetve lényegre törőbben fogalmazva: gyógyító hatású! A katarzis feloldja a bennünk feszülő ellentéteket, és morális impulzusokkal vezeti tovább a sors erőket!! Minden olyan kezdeményezést, ami ennek lehetőséget biztosít, nagy lelkesedéssel és persze együttműködési hajlandósággal támogatok!

Nemzeti ünnepünkön Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át. Mire gondolt azokban a pillanatokban?

Sz. S. B.: Az elismerés mindig is doppingszere volt és lesz a művészi munkának! Őszintén örültem neki. És remélem, hogy számos kortársam részesülhet ebben elismerésben az összes művészeti ágban.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. április

„Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” (Kokas Klára)

Budakeszi, paradicsomi lelőhely egy újságíró számára. Nem hiszem, hogy túlzás azt mondani, hogy kisvárosunkban szinte végtelen az olyan példaértékű, izgalmas, értékteremtő életút, mely ne kelthetné fel olvasóink érdeklődését. Nemzeti ünnepünk alkalmából városunk vezetése dr. Illésné Jakab Ildikó Emesét Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki. Ebben az interjúnkban az ő fordulatokban gazdag történetével ismerkedhetünk meg.

Nagycsaládos édesanya, operaénekes, zenepedagógus, szociálisan érzékeny, karitatív ember – honnan indul a története?

Jakab Ildikó Emese: Háromgyermekes család középső gyermekeként nőttem fel. Előbb kezdtem énekelni, mint beszélni, mindig is az ének volt a legerősebb önkifejezési formám. Édesanyám a Magyar Állami Népi Együttes szólistája volt, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-tanszékét vezette, később az intézmény rektora lett. Édesapám ügyvéd, mellette évtizedekig néptáncos volt a Bihari János Táncegyüttesben. Egy ilyen családban természetes volt, hogy a zene, a tánc jelen van a mindennapokban. Gyakran megesett, hogy az anyukám úgy vezette a néptáncpróbát, hogy a testvéreimmel a zongora alatt kuksoltunk. Élénk, mindmáig meghatározó tapasztalások ezek, ahogyan órákon keresztül léteztünk a zenében, a ritmus lüktetésében, miközben figyeltük a táncosok kitartását, a közösségi alkotás iránti alázatukat, az olykor embert próbáló próbafolyamatokat. Édesanyám úgy gondolta, nincs olyan gondolat, érzelem, ami ne lenne kifejezhető egy mozdulattal. Én pedig úgy, nincsen olyan belső történés, amit ne tudnánk tökéletesen ábrázolni zenében. Hálás vagyok, hogy elvezetett a Gondviselő a Kokas-peda-gógiához, ahol kettőnk elképzelése találkozhat.

A családi adottságok egyenesen az énekléshez vezették?

J. I. E.: Hatévesen kezdtem zongorázni és néptáncolni, mindkettőt nagyon szerettem. A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban töltött rövid, de számomra annál jelentősebb, meghatározóbb négy év után a Városmajori Gimnáziumba mentem, hogy énektagozaton tanulhassak. Itt az Angelica Leánykar tagja lettem, elkezdtem hangképzést tanulni.

A Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe 19 évesen vettek fel, ahol Forrai Zsuzsa és Alter Katalin növendéke voltam, és nemcsak énekesi diplomát kaptam, hanem énektanárit is. Ezt követően a Zeneakadémia oratórium, majd opera szakán tanultam tovább Marton Éva tanárnőnél. Az operaszak két éve új perspektívát nyitott előttem az adott művészi kifejezéssel kapcsolatban. Almási-Tóth András bevezetett minket a kortárs zene színházi világába, ami egy nagyon emberközpontú szemlélet, és én azóta nem tudok elszakadni ettől a világtól.

Az operaszakról egyenes út vezetett a Magyar Állami Operaházba?

J. I. E.: Igen. Elsőként Barbarina szerepét kaptam meg a Mozart Figaro házasságában, amely lehetőséget adott arra, hogy mindjárt egy csodálatos áriát is énekelhessek a Magyar Állami Operaház színpadán. Utána pedig a Szerelmi bájitalban Giannettát, majd a Varázsfuvolában Papagénát énekelhettem, utóbbit Szinetár Miklós tanár úr rendezésében. Aztán jött Benjamin Britten Lukrécia meggyalázása című operájának a magyarországi ősbemutatója, amelyben nagyobb szerepet kaptam, Lucia csodálatosan áttetsző, gyermeki szólamát szólaltathattam meg.

Mennyire van igény napjainkban kortárs zenére, mint amilyen Britten zenéje is?

J. I. E.: Nagyon nagy szükség van rá! Fontos, hogy a művészetet ne egyszerűsítsük le a mindennapok dekorációjává. A művészet nem csak gyönyörködtet, kiegyensúlyoz, simogatja a lelket, ennél sokkal többre képes: mozgat, felzaklat, repít, kérdez, szembesít, ha megnyitjuk előtte a lelkünket.

Reményteljesen indult az operaénekesi karrierje, majd egy ennél nagyobb dolog is történt az életében. J. I. E.: 2013-ban szentségi házasságot kötöttünk férjemmel, dr. Illés Emillel. 2015-ben megszületett első gyermekünk, Dani, és akkor megváltozott a világ! Onnantól kezdve az egész énekesi létem is más megvilágításba került. Kellett egy idő hozzá, mire rájöttem, miképpen tudom a bennem rejlő kreatív-, művészeti-, alkotói-, adni akaró energiákat átforgatni abba az élethelyzetbe, amiben vagyok. 2018-ban megszületett kislányunk, Réka Mária, innentől két kicsi gyerek anyukájaként megint másként láttam a pályát. Bár doktori tanulmányaimat Dani születése előtt kezdtem, csak 2020-ban fejeztem be, így hat évig fogalmazódtak bennem a disszertációmmal kapcsolatos gondolatok.

Disszertációm címe: Női karakterábrázolások Mozart Figaro házassága című operájában, a kortárs operajátszás tükrében. Nagyon élveztem a kutatómunkát, élvezet volt a mozarti zeneszerkesztés rétegeiben megtalálni a mindenkor érvényes emberi működéseket. A zeneelemzés önmagában is örömforrás, mert minden újabb hallgatás új tartalmakat ígér. Ez egy erős figyelmet igénylő, pszichológiai elemző folyamat. De amellett, hogy feladat, folyamatosan gyümölcsöt hoz a hallgató lelkében.

Tehát már közeleg a doktori diszszertácója megvédése?

J. I. E.: Már elbírálták a disszertációmat, még nem védtem meg. Harmadik gyermekünk a koronavírus járvány közepén született, akkor minden energiánkkal a család harmóniájára törekedtünk. De úgy tervezem, hogy 2026-ban ez is meglesz.

És mindeközben még arra is volt energiája, hogy férjével megalapítsák a Háló a Budakeszi Gyermekekért Alapítványt.

J. I. E.: Amikor Réka is megszületett, és két egészséges gyermek anyukája lettem, egyre intenzívebben dolgozott bennem a felismerés, hogy az egészség, a létbiztonság nem természetes az életben. Csak az Úr tudja, kinek milyen feladatot ad, de mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amiben mások segítségére szorulunk. „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok” – mondja Jézus Máté evangéliumában. Keresztény emberként, nyitott szívvel kell járnunk a világban, és meglátni, miként lehetünk mások épülésére.

Amikor férjemmel együtt létrehoztuk az alapítványt, egyből kaptunk hozzá segítőtársat is barátnőm, Kőniger Beatrix személyében. Bea nélkül a Háló nem lehetne ilyen sűrű szövésű. A Hálónál igyekszünk a látókörünkbe kerülő nehéz, vagy éppen krízis helyzetben lévő családokat támogatni abban, hogy a nehézségek ellenére élményekben gazdag életet élhessenek.

Kapnak ehhez a karitatív szolgálathoz kellő támogatást az itt élőktől?

J. I. E.: Férjemmel és testvéreimmel a Prohászkába jártunk, és sok egykori iskolatársunkkal ma már szülőtársak vagyunk gyermekeink közösségében. Ezek a kapcsolódások a mindennapokat is átszövik, megalapozzák a bizalmat, ettől gördülékenyebben tud működni a Háló. Budakeszin élni jó, városunkban egy nyitott és összetartó közösség él, akik érzékenyek mások nehézségeire, így talán a legfőbb feladatunk rendszert teremteni a rengeteg segítő szándék és a szükségletek körül. Köszönjük a budakeszi vállalkozóknak, akik rendszeresen megkeresnek minket felajánlásaikkal. Természetesen örülnénk, ha ez a kör bővülne.

Nem beszéltünk egy mindennapjait ugyancsak meghatározó tevékenységéről, a Hangösvény -komplex művészeti alkotó Kokas-foglalkozásokról.

J. I. E.: Módszerét, szemléletét Kokas Klára egykoron ezzel az egy mondattal jellemezte a legkifejezőbben: „Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” Mikor édesanya lettem, keresni kezdtem azt az utat, amivel még közvetlenebb módon kapcsolódhatok az emberekhez éneklés közben, így találtam a Kokas-pedagógiára. Kokas Klára szellemi öröksége kapcsán egyértelművé vált számomra, hogy nincsen annál értékesebb munka, mint, amit a felnövekvő nemzedékekért teszünk, így jelenleg kizárólag zenepedagógusként tevékenykedem.

Ezek a komplex, összművészeti, alkotó Kokas-foglalkozások – Kokas Klára szellemiségének megfelelően – a művészetekkel, a szavakon túli közléssel fejlesztik a személyiséget; a vizuális alkotás, a zene és a szabad mozgás csodákat tesz a gyerekekkel, a közösséggel.

A Kokas-pedagógia fókuszában az ember áll, aki gyengeségében, különbözőségében, nehézségeiben, fogyatékosságában is szerethető, ahol minden egyén értékes és megismételhetetlen. A zene kiindulási és igazodási pont, út a mozgásélményhez, ami a legteljesebb eszköz az önkifejezésre, a kapcsolódásra és lelki folyamataink megsegítésére. A kor gyermekei, szüleik és a pedagógusok is nagy kihívások elé néznek: épnek maradni lelkileg és testileg ebben a harsogó, rohanó, siker- és teljesítményorientált világban.

Paradox módon a Kokas-foglalkozásokon úgy kerülhetünk közelebb a testi és lelki egészségünkhöz, hogy közben a sikerhez vezető személyes adottságaink is fejlődnek. A zenetapasztalás és a belőle induló mozgásélmény számos pozitív hatással van minden résztvevő életére. A művészi szintű zene sejtszinten járja át a testet, így oldja a szorongást, felszabadítva a legmélyebb érzelmi rétegeket. Kokas Klára módszere nem terápia, de terápiás hatással bír..

Hangösvény-foglalkozásai iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Rendszeresen tart foglalkozásokat a MÜPÁ-ban, a Klebelsberg Kultúrkúriában, a Bóbita hétvégi magyar iskola és óvodában Brüsszelben és Budakeszin, a KesziKultban. Hogy fér bele ennyi minden egy háromgyermekes édesanya életébe?

J. I. E.: Hálás vagyok a férjemnek, amiért 12 éve saját munkája mellett is minden feladatomban támogat, sőt, fáradságot és energiát nem kímélve helyettem áll helyt otthon, amikor én hosszabban távol vagyok. Sajnos édesanyám nagyon korán meghalt. Hiányzik a családunkból az ő nagymamasága, viszont elvesztése különös szövetséggé kovácsolt minket a nővéremmel, Szilvivel, az öcsémmel, Levivel és édesapámmal. Isten áldását kérem rájuk és családjaikra. Hálás vagyok a Gondviselőnek férjem szüleiért is, akik gyermekükként szeretnek megismerkedésünk óta, és mindig nyitva az ajtajuk az egész családunk előtt. Budakeszin élünk mindannyian, és csodálatos érzés, hogy számíthatunk egymásra, nem egyedül küzdünk meg a kihívásokkal.

Az interjú lezárásaként megkérdezném, három kisgyermek édesanyjaként miképpen látja Budakeszin az oktatás helyzetét?

J. I. E.: Azt gondolom, egy szülő akkor lehet nyugodt és boldog, ha tudja, hogy a gyerekei jó helyen vannak. Nekem még kis gyermekeim vannak: Dani 10, Réka 7, Merci 3 és fél éves. Amikor a feladataimat végzem, az a szívet melengető érzés tölt el, hogy mindhárom gyermekem a lehető legjobb helyen van, azokkal a pedagógusokkal, akikkel lenniük kell, és ez szerintem isteni kegyelem.

Dani a SZIA énektagozatos osztályába jár, egy csodálatos közösségbe, ahol Koltai-Tótth Réka tanítja és vezeti őt a helyes úton, míg Szalóczy Dóri néni, Kozma Laci bácsival együtt gondozza, táplálja Dani zenei hajtásait. Réka a Wudisuliba, Szilágyi Orsi néni és Farkas Pálné Terka néni osztályába jár, ahonnan boldogan jön haza, ahová minden reggel elsőként szeretne érkezni. Folyamatosan német énekeket énekel otthon, és mindig, minden feladatát ámulatba ejtő lelkesedéssel végzi, ez is a kiváló pedagógusai munkáját dicséri. Merci pedig a Pitypang oviba, a Halacska csoportba jár. Itt Panni néni és Ildikó néni terelgetik óvó, szerető, féltő gondoskodással a kiscsoportosokat, simogatják a lelküket énekkel, furulyával, mondókával, mesével, tornával, kézműveskedéssel és ünnepi előkészületekkel. Ezúton is köszönöm a pedagógusainknak, hogy ilyen elhivatottsággal gondozzák a rájuk bízottakat.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. március

Vannak helyzetek, mikor az újságíró nehéz helyzetbe kerül. Ezt érzem most én is, mikor a számítógép előtt ülve megpróbálok az olvasó számára egy jól megszerkesztett cikket írni a Budakeszin élő Pajor István nem mindennapi élettörténetéről. A vele készült két és fél órás interjúm – a Pajorpista-könyv elolvasása és a Keszikultban megélt teltházas beszélgetés – után most különösképpen azt érzem, hogy nehéz lesz, de megpróbálom.

Nehéz időkben születettél!

Valóban! 6 évesen kellett megélnem, hogy édesapámat 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, ahonnan édesanyámnak valahogy még sikerült őt visszahozni különféle menlevelekkel, de aztán parancsba adták neki a nyilasok, hogy másnap jelentkezzen a józsefvárosi pályaudvaron. Ugyanezt az utasítást akkor mások is megkapták, mégis egyedül csak ő ment oda a megadott helyre. Onnan Mauthausenbe került, de túlélte a koncentrációs tábort, a háború borzalmait. Ám, naiv zsidó emberként, szerencsétlenségére egy olyan, Szovjetunióba tartó vonatra kéredzkedett föl, amelyben német hadifoglyokat szállítottak. Utólag csak annyit tudtunk meg sorsáról, hogy elfagyott lábakkal, mozgásképtelenül egy hordágyon feküdt a tehervagonban, s bár a szerelvény áthaladt Budapesten, nem tudott leszállni. Leveleket dobott ki, s ezek alapján édesanyám próbálta a szerelvényt utolérni. Debrecenig el is jutott egy vonat tetején, mert csak ott jutott neki hely, de elkésett. Fél órával előtte továbbindult a vonat a Szovjetunióba. Ezek voltak az utolsó hírek édesapámról. A Vöröskereszt és a Jad Vasem Intézet segítségével utólag még próbáltuk őt megtalálni, de sikertelenül. Nyoma veszett.

Emellett a gettóban a bátyámmal túléltük, hogy egy bomba szilánkjai a mellettünk lévő embert találták hasba. Aztán az Akácfa utca 43-ban, ahol laktunk, láttam az ötödik emelet folyosójáról, hogy egy számomra addig ismeretlen egyenruhában megjelent egy katona, aki leadott egy sorozatot a levegőbe. Ráintegettem, ő meg vissza. Lementem hozzá, kimentem vele egy házunk előtt álló szovjet teherautóhoz, ahol kaptam egy vekni kenyeret. Akkor már három napja nem ettünk…

A háború befejeztével új élet vette kezdetét.

P. I.: Felköltöztünk a Széchenyi-hegyre, ahol elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat. Kifejezetten rossz gyerek voltam. Nem fogja elhinni, de 14 iskolában jártam végig a 8 általánost. Ilyen előélettel azt éreztem, hogy nincs esélyem arra, hogy valamelyik gimnáziumba bekerüljek. Lakatosipari tanulónak vettek fel a mai Mammut helyén működő egykori Ganz Villamossági Művek földszintjén működő intézetbe. A szakmunkásvizsga után 1952-től 1959-ig lakatosként dolgoztam, de közben beiratkoztam egy esti gimnáziumba, amely aztán félbeszakadt a forradalom kitörésével, s végül is 1962-ben folytattam a tanulmányaimat egy gépipari technikumban. Ennek elvégzése után pedig 26 évig dolgoztam a textiliparban karbantartó gépészként, egy idő után már e szakterület vezetőjeként, az Óbudai Selyemkikészítő gyárban.

És most térjünk rá a kihívásokat kereső, a fizikai határait fanatikusan feszegető Pajor István senkivel össze nem hasonlítható történetére, Pajorpista és a sport mágikus kapcsolatára!

P. I.: A Széchenyi hegyen laktunk, közel a Normafához, ezért szinte természetes volt számomra, hogy a sísport felé fordult az érdeklődésem. Akkoriban szinte egész télen esett a hó. Csont- és bőr kissrácként a Goldberger síszakosztálynál fogadtak be. A kezdetekben mindenféle sí szakágban próbálkoztam. Mindig utolsó voltam, de éreztem, hogy több van bennem, ezért a barátokkal elkezdtünk komolyabban edzeni, jószerivel edző nélkül. És akkor már elkezdtek jönni az eredmények. 1957-ben már én voltam északi összetettben (sífutás és síugrás) az ifjúsági bajnok. Innentől aztán már tovább sikerült erősödni. 1960-től kezdődően öt alkalommal voltam országos bajnok északi összetettben.

Gondolom, hogy ezt követően már nemzetközi versenyekre is kivittek…

P. I.: Voltam válogatott kerettag, nyertem országos bajnokságokat, de nemzetközi versenyekre soha nem jutottam ki, mindig kitalált valaki valamit, hogy én miért nem. Sajnos én végig ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat. 29 éves voltam, amikor jószerivel abbahagyatták velem a versenyzést. Ezt követően két év kihagyás után a Honvéd SE síugró szakágánál kerestek edzőt – minden idők legjobb magyar síugrója, a budakeszi Gellért László és közöttem kellett választani, s valamiért részben a vezetés és a versenyzők mellettem döntöttek. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, de képesnek éreztem magam arra, hogy a majdnem semmiből is megfelelő képzéssel ellássam ezt a váratlanul jött feladatot. Nekem korábban gyakorlatilag csak sífutóedzőm volt, a síugrást szinte magamtól tanultam meg.

Ez olyan hihetetlen, hogy valaki ezt az elképesztően veszélyes, nagy technikát igénylő síugrást szinte magától sajátítsa el!

P. I.: Én az életem során nem rettentem meg a veszélyes helyzetektől. Síugrónak tulajdonképpen én nekem kellett felépítenem magamat…

Mikor megkaptam ezt az edzői megbízást, abban a pillanatban tudtam, hogy hiányosak az ismereteim. Bementem a TF könyvtárába és ott reggeltől estig bújtam a síugrás szakkönyveit, és aztán elkezdtem az edzői munkámat. 1972-79-ig voltam a Honvéd ugróinak az edzője, majd emellett 1976-79-ben a válogatott vezetői feladatával is megbíztak. A legkiemelkedőbb versenyzőim budakesziek voltak: Gellér Gábor, Fischer László és Hényel Gyula. Azokban az években a magyar rangsorban az első hat az én versenyzőm volt. Valamit csak tudhattam, hogy azokban az években ők uralták ezt a szakágat, hisz több mint 30 országos bajnoki címet szereztek, és Világkupán top 10-es helyezést értek el. Gellér Gábor a svédországi Falunban olyan eredményt ért el, hogy Gustáv Adolf svéd király is kézfogással gratulált. Mégis egy fegyelmivel eltiltottak, mivel engedély nélkül vettünk részt a svédországi versenyen. Abból zártak ki, ami az életem része volt.

Ennek ellenére beiratkoztam a Testnevelési Főiskola síszakedzői szakára – 25 jelentkezőből 5 főt vettek fel 1985-ben -, és már edzői tevékenységem után síszakedzői diplomát szereztem.

Síugró edzői- és válogatott keret vezetői megbízatásod után sem szakadtál el a sísporttól?

P. I.: Nem, hisz síoktatóként több mint 7500 tanítvánnyal szerettettem meg a sízést 1980-2023 között, tehát egészen a közelmúltig, 85 éves koromig, de még ezt is folytatom tovább.

Élsportolói, majd edzői munkáid dacára, egy percig sem hagytál fel a főállású munkával!

P. I.: Nem, egy percre sem! A 80-as években a Fővárosi Távfűtő Műveknél dolgoztam műszaki ellenőrként, ennek köszönhetem, hogy megismerkedhettem a hegymászással. Ennél a cégnél ugyanis az Excelsior SE alpinistáit is felügyelnem kellett, és mikor a sok méter magas ipari kéményeket újították fel, én is beereszkedtem közéjük egy beülő-vel. Meg is lepődtek, mikor leértem melléjük. Annyira összebarátkoztam velük, hogy 1984-ben elhívtak magukkal a Kaukázusba, az Elb-ruszra, amelynek 46 évesen jutottam a csúcsára. Életem része lett a hegymászás, csak az 1988-as szezont hagytam ki a kislányom születése miatt. 1986-ban megmásztam az 5199 méteres Mount Kenyát, és egy addig még mászatlan jégúton jutottam fel a Kilimandzsáró tetejére.

Valamennyi hegymászásodat oxigénpalack nélkül csináltad végig?

P. I.: Igen, az összeset! Nekem nem volt probléma a veszélyek vállalása! A sífutásban szerzett kondicionális felkészültségem és a síugrásban szerzett „alacsony szorongás szintem” a személyiségem része volt. Mindig kerestem a veszélyt az életben! 1990. október 7-én négy másik társammal feljutottunk a világ hatodik legmagasabb hegyére, a 8201 méter magas Cho-Oyu csúcsára. Ez két szempontból is különleges volt. Egyrészt, mert ez nekem 52 évesen és három hónaposan sikerült, ami a mai napig korrekord 8200 méter felett, másrészt mindössze hat évre volt szükségem, hogy eljussak erre a magas szintre, melyben biztosan szerepe volt sífutó múltamnak is. A vállalkozás az indulástól az érkezésig összesen 63 napig tartott. Három magashegyi tábort építettünk ki 6500, 6900 és 7500 méteren, a Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László összetételű csapattal. Előttünk több expedíciónak a mély hó miatt vissza kellett fordulnia, s én is döntési helyzetbe kerültem, hogy kockáztassak-e, amikor otthon várt egy két és fél éves kislány.

Ez volt az első magyar Himalája-expedíció, amelyen magyarok feljutottak egy nyolcezres hegy főcsúcsára. Az expedíció sokat kivett belőlem, nyolc kilót fogytam, mire hazaértem. Később is kerestem még a kihívásokat a hegymászásban: 1992-ben megjártam a Yosemite- ot, 1994-ben N az alaszkai Mount McKinleyt, 2001-ben 63 évesen pedig csípőprotézissel jutottam fel az Aconcaguára, 2003-ban pedig a várható kitörés miatt ötezer méterről kellett visszafordulnunk egy működő vulkánról, a Thungurahuáról.

A Fővárosi Távfűtő Művek után még hol voltál főállásban?

P. I.: 1986-2003 között nyugdíjazásomig én voltam a létesítményvezetője a budakeszi úti Külker Sportparknak, köszönhetően annak is, hogy „sűrű” életem közepette felsőfokú végzettséget is szereztem. A Külker Sportparknak „neve” volt, kiváltság azoknak a külker dolgozóknak, akik belépőjükkel ott vendégek lehettek. Ezt nem volt egyszerű helyzet kezelni.

Sok mindent építettem az évek során. Futópályát, mászófalat, játszóteret, a teniszpályákat is korszerűsítettük.

Évekig szervezted az általad megálmodott és szervezett Quatratlon versenyt is.

P. I.: Ez egy négytusa verseny volt, melyen több, mint 100 olimpiai-, világ- és Európa bajnok és Davis-kupa versenyző vett rész 1991-2013 között.

■86 évesen sem fogod vissza a tempót! Egyáltalán, te életed során hányféle sporttal foglalkoztál?

P. I.: Még a sípályafutásom kezdetén rendszeresen indultam atlétikai csapatbajnokságokon. Volt olyan hétvége, hogy indultam 400 és 10 ezer méteres futásban, dobószámokban, magasugrásban… Egykoron kerékpárral jártam dolgozni a Széchenyi-hegyről. Egyszer 6 perc 40 mp alatt értem le a Déli pályaudvarra…

Most is heti öt-hat alkalommal futok szigorú edzésrend szerint a budakeszi rekortán pályán, és rendszeresen úszom városunk Hargitay András Tanuszodájában. Teniszezek, evezek, snowboardozok és szoktam indulni mindenféle senior bajnokságokon is. Edzésnaplót vezetek, sportági bontásban! 2024-ben 335 edzésem volt, melyben benne van a kerti munka, ásás, favágásaprítás, és a mikor tavalyelőtt még a házunkban is volt egy átalakítás, az egyik nap 83 talicska betont is toltam, és emellett tavaly még saját kezűleg egy kocsibeállót is építettem fából.

Napjainkban is kerékpározol? Ahogy látom, itt a házatok előtt áll egy gyönyörű Suzuki motorkerékpár is…

P. I.: Persze! 2024-ben innen, a Makkosi útról három alkalommal kerékpároztam fel a Normafához, ami azért elég meredek terep, ha a Budakeszi úton közelítem meg a Normafát. A motorozást 63 éves koromban kezdtem el. 83 évesen elmotoroztam Marosvásárhelyre, ami oda-vissza 1300 km volt, és egyszer egy csapattal Párizsba is elmentem. Ilyen nagy utakat többé nem tervezek. Főleg a városban motorozom a 75 lóerős, kéthengeres, négyszelepes Suzuki 650-es motorommal – a legnagyobb hidegben is. Óriási előnye, hogy a Budakeszi-Budapest útvonalon minden dugót ki tudok kerülni. A motorozás nagyon nagy szabadságot ad, ebben hasonlít egy kicsit a sízéshez.

Sok mindenről esik itt szó, talán nem véletlen, hogy a „Megszállottak Klubjá”-nak alapító tagja vagy.

P. I.: És ehhez még hozzátenném, hogy 2019-ben Fair Play Életmű kategóriában MOB-diplomában is részesültem.

Miközben hallgatlak itt téged, felvetődött bennem, hogy ezek az igencsak „viharosan” megélt sportos évtizedek mennyi sérülést okozhattak neked?

P. I.: 32 műtéten vagyok túl. 3 csípő-, 4 térd-, 2 váll-, 2 lágyéksérv-, kalapácsujjműtét, pacemaker…

Pacemaker!? És ennek ellenére még a mai napig szinte éjjel-nappal sportolsz?! Ez hogy lehetséges?

P. I.: 2012-ben kaptam a pacemakert. Amikor betette a sebész, a következőt mondta nekem: „István, maga a jövőben is mindent csinálhat, amit eddig csinált, ha futott, ha síelt, ha hegyet mászott! Az a helyzet, hogy ma már olyan korszerű pacemakerek vannak, hogy amit most beültettem, alkalmas arra, hogy felvegye továbbra is az ön eddigi terheléseit!” Legutóbb is felfutottam az Anna-rétre, ahol tettem 8 kört (8000 méter) a futósível, aztán meg vissza is megettem ezt a távot a makkosi templomig.

A minap voltam egy terhelésdiagnosztikai felmérésen, ahol az orvos megállapította, hogy felveszem a versenyt a 30-40-es korosztály km/óra teljesítőképességi paramétereivel.

Három gyereked is sportol?

P. I.: Már 18 hónaposan sít adtam a talpuk alá. Mindhárman remek síelőkké váltak, és ma is rendszeresen sportolnak. Lányom és kisebbik fiam országos bajnokok voltak, indultak ifjúsági világbajnokságokon is. Idősebbik fiam zenész, és szövegíróként is alkotói tevékenységet folytat. Lányom magasan kvalifikált, négy diplomája van. Kisebbik fiamat már kis korában a repülés érdekelte. Hamarosan meglesz a Wizzairnél a kapitányi kinevezése, emellett szereti az extrém sportokat.

Néhány hete egy teltházas, két és fél órás beszélgetés volt veled a KesziKultban, ahol megjelent a magyar síugrók és az északi összetett egykor neves bajnokainak színe-java. A rendezvény apropóját az életed történetéről a Tamás Rita és általad írt Pajorpista, a sport polihisztora című könyv bemutatása adta. Az est moderátora az olimpiai ésvilágbajnok ökölvívó, Kovács István Kokó volt.

P. I.: Rengeteg barátom, sporttársak, versenyzőim voltak ott. Különös örömömre szolgált, hogy legeredményesebb versenyzőim, Gellér Gábor, Fischer László, Hényel Mihalkó Bertalan is ott ültek a széksorokban.

Szinte hihetetlen, de ennyi minden mellett a 2000-es évektől a sportújságírásra is jutott időd…

P. I.: A „Hetek” újságba írok 2006 óta. 127 írásom jelent meg a hetilapban, rengeteg interjú, pl. Benedek Tiborral, Gyurta Dániellel, Roger Federer-rel. Hét Grand Slam tornáról helyszíni tudósítást adtam. És ha már itt szó esik újságíró munkámról, el kell mondanom, hogy én világ életemben rossz helyesíró voltam. Tanulmányaim során gyakran volt olyan, hogy nyelvtanból egyest, fogalmazásból ötös osztályzatot kaptam, emiatt alig tudtam leérettségizni. Ezért aztán talán nem meglepő, ha a megírt cikkeim döntő többségét a szerkesztőségbe leadás előtt a feleségem lektorálja.

Amúgy, ha megkérdeznéd, hogy 86 éves koromban újságíróként tudom-e használni a számítógépet, annyit válaszolnék, igen! Gyakorlom, használom, mert ma ez már kikerülhetetlen.

Úgy sejtem, hogy ennek a nagyon tartalmas beszélgetésnek a végére maradt még mondandód!

P. I.: Már régóta, megtérésem előtt is éreztem, hogy engem szeret a Mindenható, mert volt 40-50 olyan helyzet az életemben, mikor közel voltam ahhoz, hogy tepsibe tegyenek. Hogy még ma is élek, azt a Mindenható kegyelmének köszönhetem. Ha valaki Istenben, Krisztusban jár a feleségével, az egy hármas kötelék. Ebben a kötelékben tapasztaltam meg igazán, hogy részese vagyok a kegyelemnek.

Horváth Jenő

A napokban ünnepelte 88. születésnapját Farkas Gyula, Budakeszi díszpolgára és egykori polgármestere. Interjúnkban sokévtizedes Budakesziért végzett áldozatos munkájáról kérdeztük a ma is kitűnő fizikai és szellemi állapotban élő, örökifjú Farkas Gyulát, és közben más érdekes és izgalmas témák is szóba kerültek településünk mára talán már elfelejtett egyik-másik történelmi epizódjáról.

Farkas Gyula 1947-ben jött szüleivel és hat testvérével Budakeszire 10 éves kiskamaszként a Felvidékről, az akkori Csehszlovákiából. S bár édesapja felvidéki, édesanyja pedig sváb származású volt, mindketten magyar identitással éltek és ennek szellemében nevelték gyermekeiket is. Ezért talán az sem lehetett véletlen, hogy az 1938-as bécsi döntés értelmében a Magyarországhoz visszacsatolt Felvidék egyik legnagyobb városának, Kassának idősebb Farkas Gyula volt az utolsó katonai parancsnoka a 2. világháború végén, apai nagyapja pedig a kassai járás erdésze volt 1903-tól haláláig.

A háború vége felé Farkas Gyula elmondása szerint édesapja kapcsolatba került a szlovák partizánokkal, majd később átállt hozzájuk és megadta magát 365 katonájával, ezért viszonylag rövid idő után valamennyi katonájával együtt visszatérhetett az orosz hadifogságból, leszámítva néhányukat, akiket elvitt a hastífusz.

Ezt követően a Farkas család áttelepült a Csehszlovákiához visszacsatolt Felvidékről Magyarországra, ahol végül is Budakeszin találtak új otthonra, mert településünk emlékeztette őket az egykori felvidéki tájakra. Édesapja az átvilágítás után, még a kommunista hatalomátvétel előtt visszakapta a katonai rangját és ennek megfelelően a Honvédelmi Minisztériumban került állományba, ahonnan 1950. január 12-én elvitték az ávósok. Id. Farkas Gyula fia ekkor végezte az általános iskola 8. osztályát, ezután viszont nem tanulhatott tovább, „klerikális-reakciós” származása miatt nem vették fel a soproni erdészeti technikumba.

Ő is erdész akart lenni nagyapját követve, végül azonban ipari tanulónak jelentkezett, ahol előbb a Gamma Műveknél, majd az Orionban tanulta ki a rádióműszerész szakmát. Később aztán elvégezte a középiskolát, majd diplomát is szerzett a Kandó Kálmán Híradó- és Műszaki Főiskola esti tagozatán. Ez idő alatt a Híradótechnikai Vállalatnál katonai berendezéseket javított. Aztán ezt a céget átvette a honvédség, és jött egy elhárító tiszt, aki közölte vele, hogy nem jó, hogy ő ott dolgozik. Munkanélkülivé vált, s bár próbálkozott mindenfelé elhelyezkedni, sehova nem vették fel, ekkor határozta el, hogy maszek lesz, rádió- és tv-szerelőként. 1966-ban Budakeszin és az egész budai járásban őt választotta meg a 700 fős tagság a Buda környéki Kisiparosok Országos Szövetsége (KIOSZ) az elnökének.

Farkas Gyula szerint nem azért, mert ő volt a legokosabb, hanem ennek pusztán az volt az oka, hogy ő volt közöttük a legiskolázottabb. Nem sokkal később pedig a KIOSZ beválasztotta az országos választmányába is. Mindemellett a 60-as évek végétől ő lett az akkor a hat szakosztállyal működő Budakeszi Sportegyesület elnöke is. Ebben az időben érték el kiemelkedő sikerei ket a budakeszi síugrók, labdarúgók, kézilabdázók, sakkozók és az asztaliteniszezők.

Később két alkalommal is megválasztották a város vezetőjévé. Első megválasztása szorosan összefüggött az 1987 januári hatalmas havazással, mely szinte megbénította Magyarországot. Ráadásul Budakeszi, gyakorlatilag vezető nélkül maradt az akkori tanácselnök, Bobály Mihály infarktusa miatt. Nagy volt azokban a napokban az aggodalom a lakosság körében, s az akkori Budakeszi működtetésével megbízott Gazdasági Működtető és Ellátó Szervezetet (GAMESZ) vezető Farkas Gyula a kialakult rendkívüli helyzetre való tekintettel gyakorlatilag átvette a feladatokat.

Felvette a kapcsolatot a Budakeszi úti laktanyával, akik aztán a város kenyér- és élelmiszerellátását biztosították, és megszüntették a településen a közlekedést megbénító hóakadályokat. Akkor mindez jelentős bizalmat váltott ki a lakosságnál, és ennek eredményeképpen Farkas Gyulát választotta meg a falu tanácsának testülete tanácselnöknek, mivel betegsége miatt Bobály Mihály lemondott a tanácselnöki tisztségéről. Ebben a ciklusban a rendszerváltás előtti évben a tanácstagság lebontatta a Fő téri parkban a mai Szent István-szobor helyén álló szovjet emlékművet, és megváltoztatták Budakeszi kommunizmust idéző utcaneveit is, valamint visszaadták a Zárda iskolát a katolikus egyháznak működtetésre.

2002-ben ismét megválasztották Farkas Gyulát az akkor már városi rangú Budakeszi vezetőjének, polgármesternek. Ekkor sikerült kilobbizni a város gázellátásnak a bővítését az akkor olasz tulajdonú TIGÁZ-zal történt sikeres tárgyalás eredményeképpen, s mindezt úgy, hogy ez a bővítés nem került egy fillérjébe sem a városnak. Hasonlóképpen sikeres volt a vízellátás bővítése is. Ezek tették lehetővé, hogy a mai Park Center és a körül akkoriban még azon helyen volt, ahol ma az Erkel- és a Szent István-szobrok állnak a parkban.

Azokban a vészterhes napokban ez a végállomás amolyan hírközpontja is volt az itt élőknek, akik ezen a helyen cserélték ki információkat. Egyik délelőttön, szerdai napon Mezei Mária is arra járt férjével, Lelbach Jánossal és egyszer csak az ország egyik legnevesebb színművésznője fellépett a már akkor is ott működő gyógyszertár lépcsőjére, és mély forradalmi hevülettel elszavalta az ott lévőknek a Nemzeti dalt. Farkas Gyula szerint abból a kis közönségből, akik részesei lehettek ennek a nem mindennapi előadásnak, talán már csak ő él.

Budakeszin Mezei Máriáék vették meg az elsők között a tv-készüléküket 1957-ben, az ún. AT 501-est. Mint egykori tv-szerelő, akkoriban szinte minden hónapban ott volt náluk, mert mindig kellett valamit javítani azon a kezdetleges típusú készüléken. Esténként járt oda, s már előre tudta, hogy ilyen alkalmakkor Mária hosz-szasan fogja őt faggatni Budakesziről. Nhemegyszer alig jutott arra ideje, hogy megjavítsa a hibát. Mezei Mária sétái során egyébként is szeretett társalogni a helyiekkel. Budakeszin a 20. század első évtizedeiben több mint egy tucat étterem, vendéglő működött, melyek a főváros középosztályának kedvelt szórakozóhelyei voltak.

Ilyen volt a Martin Gergely-féle vendéglő is, a kertjében nyolc boxszal, a kert végében egy beton placcal, ahol fúvós zenét, hangulatos sramlimuzsikát játszott a zenekar -napjainkban a Tarkabarka Kunterbunt óvoda gyerkőcei játszadoznak itt. A budakeszi legendák szerint itt írta Lajtai Lajos és Békeffi István az „Amikor a kislányból nagylány lesz” című operettet, melynek mai napig híres dala, „A babám budakeszi”, melyet először Sebő Miklós, majd Bilicsi Tivadar is énekelt. Mindehez fontos hozzátenni még, hogy Farkas Gyula a tulajdonosa ennek a háznak, ez egyben az otthona is.

Beszélgetésünk végén arra kértem még, hogy ezt az életpálya-interjút zárjuk le szó szerint idézett gondolataival. – Összes polgármester elődömnek és utódomnak megköszönöm, hogy valamennyien megtettek mindent városunk felvirágoztatásáért. És végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy boldog családi életet és megpróbáltatásokat is adott nekem, szép és tehetséges gyermekeket, valamint ennyi feladatot az életben, és ehhez elegendő erőt, egészséget és hosszú életet.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Juhos-Kiss Eszter, a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola szolfézstanár-igazgatóhelyettese a Magyar Tudományos Akadémia 27. alkalommal meghirdetett pályázatának egyik díjazottja lett. A köznevelésben tanító gyakorló pedagógusok tudományos kutatómunkájának megbecsülésére és ösztönzésére létrehozott díjat tizenkét pedagógus nyerte el, akik 2024. október 14-én vehették át az elismerést Freund Tamástól, az MTA elnökétől.

Honnan indult el pályája, mely elvezetett ehhez a jeles elismeréshez?

Juhos-Kiss Eszter: Középfokú zenei tanulmányaimat a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában (ma Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium) kezdtem hegedű és szolfézs szakon, majd a Zeneakadémián karvezetést tanultam, ugyanakkor a képzés velejárójaként szolfézs- és zeneelmélettanári diplomát is szereztem.

Mióta dolgozik Budakeszin a Czövek Erna zeneiskolában szolfézstanárként?

J.-K. E.: 2001 óta. Csaknem 25 éve szolfézstanárként kerültem ide, és 9 éve igazgató-helyettesi feladatokat is ellátok. Emellett a barokk repertoárral rendelkező budapesti Albinoni Kamarazenekarban hegedülök.

A szolfézs a zenetanulás alapja…

J.-K. E.: A szolfézs tárggyal a kottaolvasást tanítjuk, és a zenei hallást fejlesztjük. Ha egy muzsikus nincs birtokában a zenei írás és olvasás készségének – ezzel lehet, hogy sokakat megbántok -, az tulajdonképpen zenei analfabéta. És ezt igazán nem negatívumként mondom, mert amúgy tisztelem és csodálom azokat, akik ösztönösen találnak rá a zenére és válnak akár remek muzsikusokká is.

Kodály Zoltán gondolatát idézve az érti igazán a kottát, aki „látja, amit hall, és hallja, amit lát”. Ez azt jelenti: ha ránézek a kottára, nem kell hangszeren lejátszanom a dallamot, hogy meghalljam, ami a kottában látható. Nekünk itt a zeneiskolában az egyik célunk az, hogy megtanítsuk a növendékeket kottát olvasni és játszani a hangszerén, és eljuttatni egy olyan szintre, ahol már nincs szükség állandó külső kontrollra, hanem önállóan, magabiztosan tudjon zenélni.

Tavaly októberben ön egy jelentős díjat vett át Freud Tamástól, az MTA elnökétől. Díjazott pályamunkájának teljes címe egy átlagolvasó számára erős magyarázatra szorulna, ezért annak csak rövidített változatát idézném: „Az afázia zeneterápiája.” Szolfézstanárként miképpen került az érdeklődési körébe ez a téma?

J.-K. E.: 2019-ben megszólalt a telefon a zeneiskolánkban. Budakesziről, a Szanatórium utcában működő Magyar Honvédség Rehabilitációs és Krónikus Utókezelő Intézetéből kerestek minket, hogy van egy másfél éve kezelt betegük, aki stroke következtében elvesztette a beszélő képességét, de képes szöveggel énekelni. Úgy gondolták, hogy a zeneiskolában találnak majd valakit a tanárok közül, aki elvállalja, hogy egy hónapig bejár a kórházba, és énekeltetni fogja a pácienst.

Végül is én lettem az, aki elvállalta ezt az akkor még számomra is teljesen ismeretlen feladatot. Némi iránymutatást ugyan kaptam a megbízóimtól, de amúgy teljesen rám bízták, hogy hogyan és milyen dalok felhasználásával énekeltetem a beteget. Az egy hónapból aztán négy év lett…

Ez a története az afáziával való találkozásomnak, melyről korábban semmilyen ismereteim nem voltak.

■ Mi is valójában az afázia?

J.-K. E.: Az afázia a nyelvi képességek szerzett zavara. A nyelvi zavarhoz gyakran beszédzavar is társul. A „szerzett” kifejezés arra utal, hogy az érintett korábban már birtokában volt a nyelvhasználatnak, de valami oknál fogva megsérült ez a képesség. Az afázia leggyakoribb kiváltó oka a stroke, de kialakulásának hátterében állhat baleset, műtéti beavatkozás vagy akár tumor is.

Miképpen kezdte el gyógyító munkáját ebben az ön számára is addig ismeretlen területen?

J.-K. E.: A kezdeti sikertelen verbális kommunikációs kísérletek után elkezdtünk népdalokat énekelni, és őszintén meglepett, hogy ami élő beszéddel nem ment, az a dalok segítségével megszólalt. Első élményeim, megtapasztalásaim után persze még sötétben tapogatózva próbálkoztam ezzel meg azzal, aztán elkezdtem szakirodalmat olvasni, majd felkutatni azokat a szakembereket, akik Magyarországon az afázia zeneterápiájával foglalkoznak. Mindezek mellett saját tapasztalásaim is sokat segítettek. A tudatosan tervezett és felépített foglalkozásaim alkalmával jelenleg is gyakran hallgatok intuícióimra. 2020 tavaszán aztán jött a covid járvány…

…és gondolom, a járvány váratlan megjelenése sok gondot okozott ebben a terápiás folyamatban…

J.-K. E.: Sajnos a lezárások után megszűntek a lehetőségek, a kórházba sem járhattam be, hogy folytathassam az afáziás pácienssel a terápiás éneklést.

És a covid után miképpen alakult ez a történet?

J.-K. E.: Egyrészt megpróbáltam felkutatni Magyarországon azokat a szakembereket, akik zeneteraputaként afáziásokat énekeltetnek, és egyúttal néhány ilyen foglalkozásra is eljártam, kíváncsi voltam, hogy mások miképpen csinálják.

Másrészt pedig sikerült a régi páciensemmel tovább folytatni a terápiát, ezúttal már online. Ugyanis a covid idején ő is hazakerült a kórházból, de olyan messze lakott tőlem, hogy a személyes terápiát nem tudtam már vállalni. Csaknem négy évig foglalkoztam vele -s bár ez kis eredménynek tűnik – ez alatt az idő alatt sikerült vele megtanítani olyan alapszavak, szókapcsolatok, mondatok használatát, melyeket a mindennapi életében alkalmazni tud. Ma már nem folytatom a terápiáját, de tudomásom szerint a verbális kommunikációja azóta is szépen javul.

■ Ezzel az afáziás történettel az ön élete is sok tekintetben megváltozott…

J.-K. E.: Még a covid járvány idején elhatároztam, hogy komolyabban elmélyedek ebben a témában. Ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának Doktori Iskolájába. A tanulmányi időszak alatt igyekeztem minél több pácienssel foglalkozva saját tapasztalatokra szert tenni. Eljutottam a budapesti Észak-budai Szent János Centrumkórházba, a Telki Hold Otthonba, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházába, a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházba, és a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálatra. Most ott tartok, hogy beadtam a doktori disszertációtervezetemet, s várom, hogy elfogadják a fokozatszerzési kérelmemet ennek a négy éves tanulmányi útnak a végén. Az a tudományos munkám, amit beadtam az MTA pályázatára, s melyről már a cikk bevezetőjében szó esik, tulajdonképpen megegyezik ezzel a doktori disszertációtervezettel.

Ez az MTA által már díjazott, de az egyetem által még elfogadásra váró doktori disszetációt nyilván azzal a céllal írta meg, hogy az afáziások rehabilitációja, a zeneterápia nagyobb figyelmet kapjon a magyar egészségügyben.

J.-K. E.: A klinikumban, azaz az egészségügyi intézményekben a logopédusok mellett nagyobb teret kellene biztosítani a zeneterapeuta szakembereknek a stroke utáni rehabilitációban, azonban a zeneterapeuta szakma még nem olyan elfogadott és megszokott a hazai kórházakban, mint ahogy az elvárható lenne.

Ugyanakkor a zeneterapeuta képzésben sem központi téma az afázia zeneterápiája. A hallgatók egyáltalán nem vagy legfeljebb érintőlegesen találkoznak a témával. A civil szférában azonban léteznek olyan érdekvédelmi szervezetek, melyek az afáziával élőket karolják fel. Közülük kiemelném az Afázia Egyesületet, mely hetente többször ismétlődő – egyéni, kis- és nagycsoportos – rehabilitációs tevékenységet végez, illetve szolgáltatásokat nyújt a baleseten vagy stroke-on átesett afáziások gyógyulása és rehabilitációja érdekében, mely az érintetteknek és családtagjaiknak konkrét segítséget jelent.

Fáradságos, nehéz évek állnak ön mögött. Mivel zárhatnánk ezt a beszélgetést?

J.-K. E.: Budakeszi zeneiskolai munkám mellett szeretném, ha megtalálnának a lehetőségek ezen a szakterületen is – bár néha már látom ennek a jeleit is. Ám egy személyes vallomást is hadd tegyek itt a legvégén. Az elmúlt években csak szakirodalmat olvastam, mert nagyon megszerettem ezt a számomra új kihívásokat ígérő területet, de a most következő időkben arra vágyom, hogy ismét olvashassak szépirodalmat is.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

A Géniusz az első olyan tudásalapú kvíz, ahol a játék nemcsak a tájékozottság próbatétele, hanem a gyorsaság, az állóképesség, a kitartás és az idegek csatája is. Az a játékos, aki tíz ellenfelét is képes legyőzni, a 10 millió forintos fődíj mellett kiérdemli a Géniusz címet is. Az ATV 4. évadában, az elmúlt év végén egy Budakeszin (Nagyszénászugban) élő egyetemi hallgató, Kereszturi Ákos sikeréért szurkolhattunk, aki izgalmas csaták után az évad győztese lett. Győzelme a Budakeszi Hírmondó figyelmét sem kerülte el, ezért megkerestük őt, hogy megtudjuk, mi is a titka sokirányú tájékozottságának.

Hogyan lehet valakiből sikeres kvízversenyző?

Kereszturi Ákos: A kvíz iránti szeretetem és elkötelezettségem részben annak köszönhető, hogy a jogi egyetemen ismertem meg a legjobb barátomat, akinek egy kvízmester ismerőse a belvárosban tartott ilyen játékokat. Miután kipróbáltuk magunkat, ez a közös érdeklődés hamar egy heti két-három alkalmas hobbivá fajult. Annyira megszerettük ezeket a kvízesteket, hogy ennek hatására meg is született az elhatározás: mi is szeretnénk eljutni arra a szintre, hogy akár egy olyan nívós tv-műsorban is megmérettessük magunkat, mint az akkoriban induló Géniusz.

Akkor tulajdonképpen kapóra jöhetett a Géniusz elindulása, mert az elmúlt egy-két évtized agybutító, gagyi valóságshow-i szinte elsöpörték az ilyen jellegű műsorokat a tv-csatornákról…

K. Á.: Igen, azok a korábbi legendás, nagyon jól kitalált vetélkedők valóban kikoptak hosszú időre. Sajnos, ameddig igény van a valóság show-kra, és megéri a kereskedelmi csatornáknak, addig ezek még műsoron lesznek jó ideig. De nekem úgy tűnik, hogy ismét egyre nagyobb az érdeklődés a kvíz műsorok iránt is, melyet a Géniusz sikere is bizonyít. Folyamatosan növekedik a nézettsége.

Sokat töprengtem azon – miközben szurkoltam önnek a képernyő előtt -, hogy lehet képes arra egy 24 éves fiatalember, hogy 10 másodperc alatt választ adjon olyan kérdésekre, melyek az emberi kultúra legkülönfélébb területeit ölelik fel. Legyen szó akár ásványok összetételéről, a periódusos rendszerről, földrajzról, több évtizeddel ezelőtti rock-pop dalok szerzőinek nevéről, vagy akár egy csip-csup bulvár hírről… Azt még értem, hogy valaki egy-két területen nagy ismeretekkel rendelkezik, de az olyan hihetetlennek tűnik, hogy az emberi agy ilyen sokféle információ tárolására legyen képes!

K. Á.: Amit ön 10 másodpercnek érzett, az bizony csak 5 másodperc volt! Néha, ott benn a ringben én is hosszabbnak éltem meg azokat a pillanatokat a nehezebb kérdéseknél, ahol rengeteg minden átfutott közben az agyamon.

Ami viszont a sokrétű érdeklődést illeti, ehhez nyilván kell egy állandóan meglévő motiváló kíváncsiság az emberben, hogy azokban a témákban is megtaláljon olyan érdekes szálakat, információkat, amelyekről azt gondolná, hogy egyébként nem igazán érdeklik őt.

K. Á.: A Géniusz tíz témakörének kézzelfogható köze van a körülöttünk lévő világhoz, és én szerencsémre már kisgyermek korom óta kíváncsi voltam. Egyaránt szívesen néztem meg egy, a szavannák élővilágáról dokumentumfilmet, mint ahogy egy 2. világháborúról szólót, vagy szinte bármilyen sporteseményt szívesen követtem. Fontos volt számomra, hogy ki, mit, hol talált fel, hol állították elő… Nagyon érdekelt a földrajz is, imádtam az atlaszokat forgatni. Gyakran követtem és követem a Spectrum, a Discovery Channel, a National Geographic, a History Channel műsorait. És a zene is mindig fontos része volt az életemnek, kedvencem a keményebb rock és a heavy metal, valamint nagyon szeretem a 1960-80as évek közötti klasszikus pop-rock zenéket, de a komolyzenét sem vetem ám meg. Bármennyire is meglepő, de zeneélvezőként észreveszek olyan finomságokat, inspirációkat, melyek Wagner, Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy akár Bartók hatását is mutatják a heavy metal zenében.

Fel lehet készülni egyáltalán egy kvíz vetélkedőre, ahol kérdések millióiból válogathatnak a műsor szerkesztői?

K. Á.: Felkészülni legfeljebb csak idézőjelesen lehet! Annyit tehetek az ügy érdekében, hogy célzottan olyan témákról olvasok, melyekről tudom, hogy nincs még hozzá megfelelő mélységű ismeretem. Ilyen például a bulvár, melyet nemigen követek. Nem érdekel a cele-bek magánélete, vagy hogy éppen ki hányta össze magát az Oscar-díj gálán…! A Géniuszban viszont a bulvár az egyik témakör, és fontos taktikai elem, ezért erre például tudatosan készültem.

Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, ki a kitalálója a magyar lakodalmas rocknak?

K. Á.: Nem tudom!

Hát a Vajdaságból származó 4+2 együttes!

K. Á.: 4+2? Én csak 3+2-ről hallottam – most eszembe jutott!

Na, ezzel jól lebőgtem! De akkor már hadd kérdezzek még egy, talán nehezebb kérdést! Melyik két amerikai együttes volt a megalkotója a 60-as évek végén a jazz-rock stílusnak?

K. Á.: Az egyik a Chicago, a másikat nem tudom.

A másik együttes nevét Churchill egy 2. világháború alatt elhangzott mondása ihlette…

K. Á.: Így már beugrott, Blood, Sweat & Tears!

Utolsóéves joghallgatóként nyáron fogja átvenni a diplomáját. Mi lesz a folytatás?

K. Á.: Nagyon szeretnék kvízzel foglalkozni, akár bajnokságok, játékok profi légkörben zajló szervezése szintjén. Van pár közeli jóbarátom, akik szintén úgy gondolják, hogy jó lenne ezt minél szélesebb rétegekhez, minél jobb minőségben eljuttatni, mert ez csodás dolog, melyet korosztálytól függetlenül bárki játszhat, összehozza az embereket, remek közösségépítő, és nem utolsósorban sok mindent megtudhatunk a világról.

Úgy veszem észre, hogy egyre több kvízklub nyílik a vidéki városokban, a kisebb településeken is vannak kvízestek, ami örvendetes. Akárcsak az, hogy néhány éve ez a játék inkább az 50 feletti korosztály privilégiuma volt, ma viszont már azt tapasztalom, hogy az én generációm tagjai, egyetemista csapatok is megjelennek a kvízklubokban. Nevetgélnek, tanulnak, játszanak, egy tökéletes társasági élmény ez. Rengeteg potenciált látok ebben. Jó lenne a kvízezést az egyéni, illetve csapat szellemi sportok szintjére intézményesítetten felemelni, ami akár forradalmasíthatná a tv-s műsorok új korszakát is.

Kereszturi Ákos születése, 2000 óta él Budakeszin. A Pitypang ovi után a Széchenyi diákja lett, a BLA-ban focizott, aikidozott, és 10 évig az ELITE Basket Törökbálint kosárlabdázója volt. Széchenyis csapatával a 2015-ös Diákolimpián streetball országos bajnokságot, majd kosárlabda országos második helyezést szerzett. Tagja volt az U15 nemzeti kosárlabda válogatottnak, emellett a BEAC-ban sakkozott. Ákos gitáron és basszusgitáron is játszik a testvérével közösen alapított metál „garázszenekarukban”.

Hm_, úgy 18 évvel ezelőtt édesanyjával, Török Diánával készítettem egy interjút a közösségi munkával létrehozott játszótereink kapcsán. Ki gondolta volna, hogy az akkor még pöttömnyi két kisfia közül az egyikkel egészen másmilyen témában fogok majd interjúzni, csaknem két évtizeddel később.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Kőrösiné dr. Merkl Hilda egyetemi adjunktus, irodalomtörténész, a Budakeszi Széchenyi Baráti Kör alapító elnöke, az országos Széchenyi Társaság elnökségi tagja, alapítója és kilenc éven át elnöke volt a Budakeszi Hagyományőrző Körnek, kuratóriumi tagja a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium Alapítványnak, a gimnázium egyik alapítója és 1997-től 2012-ig az igazgatója is volt, vérbeli pedagógus. Nevéhez fűződik a Széchenyi-szobor felállítása. Rendszeres programokat szervez a Széchenyi-életmű megismerése érdekében.

Közéleti szerepvállalásaival, gimnáziumi és egyetemi oktató munkájával elkötelezett keresztény pedagógusként dolgozik a magyar, az egyházi oktatás megújításáért. A város kulturális és társadalmi életében kiemelt szerepet tölt be, határozott jellemével és értékrendjével példaként állítható Budakeszi lakosai számára. 1996-ban Budakeszi Város Képviselő-testülete Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki a városért végzett munkájáért, 2012-ben Budakeszi díszpolgára lett.

A felsoroltak mellett még számtalan titulust sorolhatnánk, de induljunk inkább a kezdetektől… Mikor és minek hatására döntötte el, hogy a tanítás lesz a hivatása, erről fog szólni az élete?

Kőrösiné dr. Merkl Hilda: Már kisgyermekkoromban tanár szerettem volna lenni, óvónő, tanítónő, majd később tanár. Szüleim mindig tudták, hogy mi zajlott az aktuális oktatási intézményben, mert a játékaimban megjelentek az élmények, eljátszottam a történteket. Volt pontozó füzetem, névsorom, naplóm és szerepjátékban utánoztam a megítélésem szerinti jó és rossz tanárokat és tanulótársaimat, elmagyaráztam a megtanulandó dolgokat és értékeltem a teljesítményeket.

Szerettem iskolába járni, hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy, minden érdekelt, mert kitágult a megismerés határtalan világa. Jó tanuló voltam. A gimnáziumban a humán tárgyak, a nyelvek, először az orosz, majd a német és az ének-zene érdekeltek a legjobban, de kitartóan kézilabdáztam, még elsőéves egyetemista koromban is. Jó és szigorú volt az általános iskolai oktatás Budakeszin. Hálás vagyok sok tanáromnak az igényes indításért. A gimnáziumban derült ki, hogy milyen értékes alapokat kaptunk, mert az eredményeim nem változtak. A továbbtanulásra jelentkezéskor a Testnevelési Főiskolára készültem, a középfokú kézilabda edzői minősítést korábban már megszereztem. A felvételi feltételeket mind teljesítettem volna, amikor az edzőm, a sokunk által szeretett Kormány Géza tanár úr egy beszélgetésben elmondta, hogy nekem a bölcsészkarra kell jelentkeztem, ott a helyem. A gimnáziumi testnevelőm nagy csalódására megfogadtam a tanácsot és az ELTE BTK német-orosz tanári szakára jelentkeztem és nyertem felvételt. Jó döntés volt! Azóta is gyakran és mindig hálával gondolok a tanár úrra.

Mi volt a gyerekkori legmeghatározóbb élménye? Milyen volt a családi háttér, ahonnan indult, ami mindig meghatározza az ember egész életét?

K. M. H.: Családunk több, mint 300 éve települt Németországból Budakeszire, az ismeretlenbe. Német ajkú katolikus földművesek voltak, akiknek komoly küzdelem volt a letelepedés és a megélhetés. De kitartásuk, szorgalmuk a harmadik generáció számára meghozta a „kenyeret”. 1946-ban, a kitelepítés idején anyám Budapesten lakott, így nem vonatkozott rá a rendelet, édesapám pedig orosz fogságban volt a Kaszpi-tó melletti Asztrahán szigetén. Néhány hónapos házasok voltak, amikor fogságba hurcolták. 1947-ben, betegen ugyan, de hazatért és újra kezdték az életüket. Egyedül voltak, anyám, akkor már két éve özvegy édesanyját és 16 testvérét, sok budakeszi családdal együtt Baden Württemberg tartományba telepítették ki. (Ezért is nagy jelentőségű a testvérvárosi kapcsolatunk Neckarsulm városával, melynek létrejöttéért sokat dolgoztam.) Így nagyszüleink nem voltak. Egymásra voltunk utalva, amely helyzet összekovácsolt minket. Mivel nem voltak nagyszüleink, amire mindig vágytam, elhatároztam, hogy törekszem olyan nagymamájává válni unokáimnak, amilyent én szerettem volna.

Három gyermekünk és nyolc unokánk sok-sok örömet jelentenek, büszke vagyok rájuk és örülök, hogy átadhatok, örökül hagyhatok nekik sok mindent az évtizedek alatt összegyűjtött „kincseimből”. Szerető családban nőttem fel, egy öcsém van, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Szüleink mindenben támogattak és kemény munkával biztosították a feltételeket tanulásunkhoz. A szorgalmat, a munka megbecsülését és az igényességet tőlük tanultam. Soha nem adták fel. Német rokonaink, amint erre lehetőség nyílt, támogattak. Otthon magyarul beszéltünk, de szüleim barátaikkal, a szomszédok egy részével svábul kommunikáltak, amit megértettem, de első osztálytól magán úton szorgalmasan tanultam a német nyelvet.

Tanárom egy kedves idősebb hölgy, Tercsi néni volt, akiről csak jóval később tudtam meg, hogy apáca volt. Már felső tagozatos koromban tanítottam 1-2 nemzetiségi diáktársamat német nyelvre. A tanítás kiváló ismétlési, rögzítési lehetőség. A gimnáziumban később német tanárnőmet is „helyettesíthettem” több alkalommal, más osztályokban. Budakeszin én voltam az első, aki német szakra jelentkeztem az egyetemre, bátran és büszkén vállalva a nemzetiségi hátteremet és ezzel párhuzamosan magyarságomat. Gyökereim ebből a közösségből valók. Katolikus hitem és a kettős identitás mindmáig megtartott és szárnyakat adott. Ezért is éreztem úgy, hogy a Hagyományőrző Kört meg kell alapítanunk és nekünk, fiatalabbaknak együtt kell gondolkodnunk és be kell vonnunk a szüleink korosztályát is, mintegy kárpótolva őket a kitelepítés igazságtalanágainak elszenvedéséért, a veszteségek legalábbis kulturális jellegű pótlásáért.

Ez a szándék vezetett a 2000. év ünnepélyessé tételére szerkesztett Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig címmel 2001-ben megjelent helytörténeti kötet megjelentetésében. A kötet első felében Siklósi Gyula régész-történész településünkről írt értékes, tudományos jellegű munkája olvasható, a második részben a közelmúlt és a jelenkor vonatkozásai szerepelnek. A kötetet „Az elődök tiszteletére az ifjúságnak” ajánlottam.

A gimnázium elvégzése után jött az egyetem, az ELTE BTK, a germanisztika-skandinavisztika szakpár. Miért épp ezek?

K. M. H.: Az ELTE BTK Német Tanszékén hagyományosan magas színvonalon folyt az oktatás. Sok munkával lehetett eredményeket elérni, ami nagy kihívás volt, de bizonyítani szerettem volna és a tanulmányi eredmény az ösztöndíj összegét is befolyásolta. Másod-harmad évben 3-4 évfolyamtársammal ún. Népköztársasági ösztöndíjban részesültünk, havonta 1000 Ft-ot kaptunk – egy bolti eladónő fizetése 800-850 Ft volt akkoriban. Részben ebből kezdtem felépíteni antikváriumokban vásárolt, több száz kötetes, szisztematikusan felépített könyvtáramat. Ekkor már több magántanítványom is volt. Közben a Német Tanszék Tudományos Diákkörének elnökévé is megválasztottak.

Az ötödik félévben indult a skandinavisztikai tanulmányok szakág a Germanisztikai Intézeten belül. Az orosz szak leadása azonban akkoriban merész, ha nem provokatív vállalkozásnak minősült, több tanárom is óvott ettől a lépéstől, de hajthatatlanok voltunk. Feltételül a Tanulmányi Osztály a jeles szigorlati eredményt szabta ki. Hárman voltunk, akik kérvényeztük a szakleadást. Összefogtunk, együtt tanultunk és megcsináltuk. Hatalmas energiát fordítottunk a vizsgákra, de megérte. Az új szakon hárman voltunk diákok és öt kiváló tanárunk oktatott. Nekünk pedig alaposan kellett készülnünk, mert az ellenkezője azonnal kiderült volna. Minőségi oktatásban részesülhettünk. Életem egyik legjobb döntése volt a szakváltás, mely kihatott egész későbbi pályafutásomra.

A doktori szigorlatot 1976-ban tette le. Akkor már édesanyaként? Hogyan alakult abban az időben az élete, mennyire sikerült megtalálni az összhangot a család és a kutatói-, egyetemi oktatói munka, a szakmai karrier építése között, ami örök dilemma manapság is a hölgyek számára?

K. M. H.: Az első helyet mindmáig az Isten után a család foglalja el az értékrendemben. A doktori szigorlat évében született második gyermekünk. A férjem, a szüleim, illetve az ő szülei segítségére mindig számíthattam. Kora reggel és késő este írtam a disszertációmat és készültem a doktori szigorlatra. Témám a dán irodalom egyik fontos 19. századi irányzata, az ún. Modern áttörés volt, mely döntő hatást gyakorolt elsősorban a norvég, de a korszak svéd irodalmára is. Nem ütközött az életemben a szakma és a család. A működő család, az értelmes munka, a szakmai eredményesség és az elismerések, de főként a diáktanár és a team-munkában a tanárkollégákhoz fűződő kapcsolatok mind-mind öröm energiát generáltak, ami segített a folytatásban, a kikerülhetetlenül adódó nehézségeket áthidalásában és a lendület megőrzésében.

Több mint egy évtizeden át dolgozott az MTA Könyvtárában tudományos főmunkatársként, ezzel párhuzamosan 1973 óta az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, adjunktus, szakfelelősként dolgozott. Meddig is? Vagy ez utóbbi most is tart?

K. M. H.: 17 évig voltam az MTA Könyvtárának munkatársa. Mivel sem KISZ-tag, sem párttag nem voltam, nem kaphattam főállást a bölcsészkaron. Szerettem a könyvtárat és a gróf Széchenyi István által alapított intézményt. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy minden nap beléphetek a tudomány fellegvárába és elhaladhatok a legnagyobb magyar mellszobra előtt, akinek a hagyatékának nagyrészét is a könyvtár őrzi. Kiváló szakemberekkel, tudósokkal találkoztam nap, mint nap és rengeteget tanultam tőlük. A könyvtár támogatta a kutatásaimat, kutatónapot biztosított az egyetemi előadásaimhoz és hozzájárult a külföldi konferenciákon való részvételemhez. Minden számomra fontos kiadványhoz hozzájutottam és naponta olvashattam az egyébként zárolt nyugati sajtóorgánumokat: Frankfurter Allgemeine, a Neue Züricher Zeitung vagy a Times tudósításait, melyek tágították látókörömet és más megvilágításba helyezték az eseményeket, mint a pl. a Népszabadság vagy a Népszava. 1990-ben kaptam adjunktusi kinevezést és főállást az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, ahol már 1973 óta oktattam. Két fontos munkahelyem volt: a tanszék és a Prohászka Gimnázium, melynek alapításához nagy segítség volt az egyetem felől nézni a közoktatás helyzetét, hiányosságait, eredményeit. Mindig egy másfajta középiskolai modellt építgettem magamban, mint az enyém volt. Az egyetemen 2018-ig tanítottam.

Mondhatni, hogy az 1989-es rendszerváltás földindulást hozott az ön életében is? Az biztos, hogy a közéleti szerepvállalásban a folyamatok élére ált, a hazai közoktatás megreformálásában aktívan részt vett és itt helyben, Budakeszin is aktív közéleti szereplővé vált. Milyen élmény volt megélni a „szabadság”, a politikai „felszabadulás” éveit, főként itt a helyi, budakeszi közélet szintjén?

K. M. H.: A rendszerváltás valóban földindulásszerűen robbant be az életünkbe. Valódi forradalmat éltünk át. Korábban lehetetlen dolgok váltak lehetővé és kitágult a világ. Mindez energiákat szabadított fel bennünk és cselekvésre ösztönzött. Az első választásokra készülve sok újat kellett megtanulnunk, pl. egy kampányt felépíteni, fórumokat összehívni és a közösség számára stratégiát felépíteni. Nagyon sokan álltak tettre készen. A külföldön szerzett tapasztalataim, az ott látott modellek továbbgondolása és adaptálása a helyi viszonyokra komoly munkát jelentett, de értékes törzstőke is volt. Az első szabad választáson elnyerve az 1. sz. választókörzet megtisztelő bizalmát a képviselő-testület tagja lettem és a Kulturális, Oktatási és Sport Bizottság elnökévé választottak. Négy évig voltam képviselő, majd még 12 évig külső tagként a bizottság alelnöke. Lendülettel dolgoztunk, aktívan vettünk részt a gyakran éjfél utánig elhúzódó üléseken. Az oktatási intézmények fenntartói akkor még az önkormányzatok voltak, ami nagy felelősséget rótt ránk. Az alapítások idejét éltük: megalapítottuk a Czövek Erna Zeneiskolát, melynek kihelyezett tagozatai is voltak az agglomerációban, az általános iskolában bevezettük a gazdasszonyképzőt a továbbtanulni nem akaró leányok számára. Elindult a Híd Családsegítő Központ hiánypótló tevékenysége. És mindezekkel párhuzamosan folyt a nyolcosztályos Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapítása. A civil szervezetek pedig gombamód nőttek ki a földből. Közülük a mindmáig működő Hagyományőrző Kör (1989) és a Széchenyi Baráti Kör (1992) alapítása volt számomra a középpontban. Hatalmas munka volt, de akkor vált a gyakorlatban beigazolódott jelszavunkká Széchenyi híres mondása: „Egynek minden nehéz. Soknak semmi sem lehetetlen!”

A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapításában is részt vett, annak igazgatója is lett. Milyen hatással volt az az Ön személyes életére, elköteleződésére a város iránt, és miként alakította ez a meghatározó fejlemény a helyi közösség életét Ön szerint?

K. M. H.: A Prohászka Gimnázium egyházközségi alapítása volt életem talán legnagyobb kihívása és legszebb feladata. Egy álom vált valóra. Szemem előtt Hamvas Béla gondolata felkiáltójelként lebegett: „Ezer évre kell cselekedni!” A gimnázium spirituális és szakmai felépítése szinte a semmiből, előzmények és tapasztalatok nélkül születő intézmény volt, amely azonban tág teret biztosított a kreativitásnak. Németh László plébános úr, aki lelki és szellemi nagyság volt, Szemereki Zoltán polgármester úr és Mirk István mellett megszámlálhatatlanul sok elkötelezett, keresztény segítőnk volt. Egy életre szóló élmény volt ez a csapatmunka. A gimnázium immár 35 éve működik, teljesíti küldetését: értelmiségieket nevel, felelős közéleti szerepvállalásra készít fel, miközben a földi és az égi haza számára nevel polgárokat.

Szakmai karrierjében menynyire tartja meghatározónak, hogy 2010-től a közoktatási törvény koncepcióját, alapelveit és a Nemzeti Alaptanterv tantervi kiegészítését megfogalmazó szakmai csoport, valamint a Kerettantervi Bizottság tagja, 2012-től pedig a Budakeszi Kulturális Tanácsadó Testület tagjaként is dolgozott?

K. M. H.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a katolikus iskolák vezetői engem jelöltek először a Pest megyei Kutatásfejlesztési Alapítvány Kuratóriumába, majd a Közoktatáspolitikai Tanácsba, ahol két perióduson át összesen hat évig, a tanács megszűnéséig dolgoztam. Ezután kaptam a meghívást a Közoktatási Törvény, a Nemzeti Alaptanterv 2014. évi változatának kidolgozásáért felelős kilenctagú felügyelő bizottságba. Kiváló szakemberek társaságában folyt a munka, amit a kerettantervek, a helyi tantervek, a pedagógus életpályamodell megalkotása, majd a tanárképzés elveinek és gyakorlatának megújítása és végül a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása zárt le.

A folyamatot Hoffmann Rózsa államtitkár asszony irányította, aki a feladatok meghatározását, a sorrendjét egyedülálló tisztánlátással, szakmai tapasztalatokkal és határozottsággal végezte. Jó volt vele dolgozni és lehetséges volt olykor vitában meggyőzni. Az előkészítő bizottság elnöki feladatainak ellátására kaptam kormányzati megbízást. Közel 150 ezer közalkalmazotti státuszú pedagógus szakmai szervezetének létrehozása volt a feladat. Hatalmas munka volt, amelyben értékes és fontos tapasztalatokat szerezve ráláthattam a magyar közoktatás egészére. Szép feladat volt! A Nemzeti Pedagógus Kar az elmúlt évben ünnepelte megalakulásának 10. évfordulóját, amelyre meghívást kaptam és örömmel ünnepeltem a karral.

2010-ben a Szent Gellért-díj arany fokozatával, 2012-ben a Budakeszi Díszpolgára díjjal, 2014-ben a Trefort Ágoston-díjjal, végül 2020-ban Eötvös József-díjjal ismerték el a kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenységét. Csak néhány az elismerésekből, díjakból… Melyik volt az eddigi legfontosabb az Ön számára?

K. M. H.: Minden kitüntetés meglepett és örömmel töltött el. Minden díjban benne voltak a családom, a tanítványaim, a kollégáim és a közösségek erőfeszítései. A díszpolgári címnek különösen örültem és megtisztelő élmény volt a Szent Gellért-díj átvétele is.

Idézek a díszpolgári méltatásból: „Sokat tett a budakeszi közoktatási intézmények átalakításáért, a Czövek Erna Zeneiskola önállóságáért, az általános iskola Széchenyi István nevének felvételéért, az intézmény fejlesztéséért és legutóbb a német nemzetiségi iskola, a Wudisuli megszületéséért. Kiemelt szerepet játszott Budakeszi és Neckarsulm testvérvárosi kapcsolatának létrejöttéért.” Hogy látja, miként alakultak az Ön által (is) elindított folyamatok Budakeszi életében, az oktatás, a kultúra, a hagyományőrzés és a testvérvárosi kapcsolatok terén?

K. M. H.: Az alapított iskolák működnek, a testvérvárosi kapcsolatok Neckarsulmmal elevenek, mindkét város polgárai és intézményei évről évre lelkesedéssel vesznek részt a közös programokon és építik, fejlesztik a barátságot. Az önkormányzat hagyományosan oktatásbarát politikával ma is támogatja az iskolarendszert. Éppen ezért Budakeszi esetében nem feltétlenül javult a helyzet az állami intézményfenntartó változásával, kivétel az egyház fenntartásában működő Prohászka Gimnázium és a Német Önkormányzat fenntartásában működő Wudisuli.

A kultúra – mely ágazat számomra Prohászka Ottokár meghatározása szerint „Az isteni gondolatok megvalósítása” – korábban is és jelenleg is valódi közügy és a jelenleginél sokkal forráshiányosabb helyzetekben is működött, a Keszikult irányítása mellett pedig jó kezekben van – vezetője egykori prohászkás diákunk -, folyamatos megújulásban látványosan fejlődik és a közösségépítés fontos ösztönzője, rugója. Ez a célja az immár harminc éve működő egyesületeknek, civil szervezeteknek. Nagy előrelépést jelent majd a tervezett új épület elkészülte, mely további lendületet adhat a fejlődésnek és igyekszik ellensúlyozni azt a konkurenciát, melyet a főváros kulturális kínálata jelent.

Mik az Ön meglátásai, mit, hogyan lehetne, kellene tenni azért, hogy még erősebb, összetartóbb legyen a közösségünk, kérdezem ezt a Hagyományőrző Kör alapítójától?

K. M. H.: A világ jelentős mértékben individualizálódik és szinte atomizálódik körülöttünk. Csak a közösségek, mint a családok, az egyházak, az oktatási és kulturális intézmények közösségeinek állandó egymásra figyelő párbeszéde, a hagyományok tiszteletének és az innovációnak az egyensúlya, a generációk kölcsönös tisztelete, a peremre szorultak bevonása, a gondolkodás, valamint az aktuális igények okos figyelembevétele tarthatja fenn és erősítheti Budakeszi város lakóközösségét, nevelhet lokálpatriótákat, adhat élhető otthont lakóinak és kapcsolhatja össze a múltat és a jelent, így felkészülve a jövő kihívásaira. Ebben a folyamatban mindenkire szükség van: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó – 2025. január