Az elismerésről ma döntöttünk képviselőtársaimmal, melyet a március 15-i városi ünnepségünkön adunk át az országos hírű feltalálónak, Budakeszi egyik legismertebb polgárának, városunk egyik utolsó „békebeli ezermesterének”.
Nehéz elhinni az örökmozgó, energikus, tervekkel teli, fiatalos mozgású, ősbudakeszi Kálmiról, hogy már a 71. évét tapossa. Barátai, ismerősei a közelmúltban ünnepelték 70. születésnapját – stílszerűen egy koncerten – a budakeszi Városháza rendezvénytermében, a Rathauskellerben, ahol természetesen az ünnepelt és elmaradhatatlan basszusgitárja volt a főszereplő, együtt a Budakeszi Srácrockkal.
Miért éppen a basszusgitár?
Szűcs Kálmán: 14-15 évesen alakítottuk Budakeszin az első zenekarunkat, ahol a dobosunk lábdobja egy nagy mosófazék volt, annak az alját ütötte valami sajátosan kialakított lábgéppel. Jómagam pedig eredetileg szólógitáros szerettem volna lenni, de aztán kiderült, hogy a basz-szusgitáros nagyon gyenge, így aztán én kerültem a helyére. Ekképpen lettem én basszusgitáros, és azóta is hűséges társam ez a hangszer.
De gondolom, már az ezt megelőző években közel kerültél a zenéhez.
Sz. K.: 13-14 évesen a nyári szünetben elmentem a budakeszi Erdért-hez dolgozni, reggel 6-tól 2-ig, egy hónapon át. Az erdei murvás utakat alakítgattuk, onnan tépkedtük ki a gazt. Tök jó volt! 650 Ft-ot kerestem, ami 1966 tájékán nem is volt rossz pénz, hisz akkor főállásban sokan havi 1300 Ft-ot kerestek. Mindezt csak azért mondom el neked, mert ebből a keresetemből vettem meg az első hangszeremet, egy 6 húros, akusztikus, ruszki dobgitárt, melyen aztán magamtól elkezdtem tanulni.
Családunk az Erkel utca 4-ben lakott. Velünk szemben volt egy kollégium, ahonnan gyakran hallottam, hogy valaki rendszeresen gitározik. Kamasz srácként hamarosan összeismerkedtem ezzel a gitáros fiúval. Ő volt az, aki az első fogásokat bemutatta nekem.
Emellett a budakeszi református templomban volt lehetőség a buda-kesziek számára havi 20 forintért, harmóniumozni. Tahitótfaluból járt ide a tanárunk. A kottaismeretem innen ered, és a harmóniumról megismert akkordokat is itt kerestem ki a frissen vett akusztikus gitáromon. Aztán 15 évesen, hamarosan már saját számokat is kezdtem írni, zenét és szöveget egyaránt. Hát, így kezdődött! Ma is őrzöm e daloknak a kottáit. Visszanézve, talán nem is voltak olyan rosszak!
És utána zene, katonaság, tanulás, munka és megint zene?
Sz. K.: Az első jó zenekar a Finish volt, ahol egy ideig együtt játszhattam Bencsik Samuval, a később alakult Beatrice, Gesarol, P. Mobil, P. Box legendás, fiatalon meghalt gitárosával. Aztán jött a 2 év katonaság. Ott is zenéltem, és közben kétéltű járművek vezetésére oktattam a katonákat, egyszerű sorkatonaként. Már a katonaság előtt levizsgáztam az ilyen terep járművek vezetéséből, melyet aztán a seregben kamatoztathattam.
A leszerelés után precíziós gépészként szabadultam, és esti gimnáziumba jártam, aztán pedig az ISG-ben (az azóta megszűnt cég helyén, a Budaörsi úton ma egy ipartelep található) anyagbeszerző-kooperátor voltam. Közben még elvállaltam három másodállást is, két helyen voltam üzletkötő és egy magánvállalkozásba is belekezdtem. Vettem 10 golyóscsapot, melyeket aztán értékesítettem, és abból a pénzből már 20, majd 30-40 darabot vásároltam.
Ebből lett később a Szivárvány ovi melletti szervizúton az Ipari Szerelvény bolt?
Sz. K.: Igen, 1992-ben nyitottam ezt az üzletet úgy, hogy az első egykét évben egy fillért nem vettem ki a cégből. 2017-ig, nyugdíjazásomig működtettem ezt az üzletet, 25 éven át, de online formában még ma is folytatom a vállalkozást ezzel a profillal.
Az örök szerelem, a zene sem merült nálad feledésbe egy percre sem.
Sz. K.: Leszerelés után egy ideig még játszottam a Finish formációval, majd jött a nagyon igényes, réteg muzsikát, jazz rockot játszó budakeszi együttes, a Deficit. Nevünk nagyon találó volt, mert bevételünk egyáltalán nem, kiadásunk viszont annál több volt. Tervezünk május 13-án egy emlékkoncertet néhai dobosunk, Szegulja Miklós emlékére, egykori zenésztársammal, a sok hangszeren játszó zeneszerző, előadó, színházi rendező Czipott Gézával közösen. Dobosunk a koncerten fiam, Szűcs Gergő lesz, aki tanítványa volt néhai Szegulja Miklósnak.
Része volt zenei munkásságodnak a vendéglátós muzsikálás is a rockzene mellett!
Sz. K.: Az együttes vezetője a legendás trombitás Huber Lőrinc volt, és tagja volt az együttesnek az ugyancsak budakeszi ikon, Mocsnek Lőrinc harmonikás, valamint Vitéz József zongorista, Csibor Károly
szaxofonos és a dobos, Mocsnek János is, de számos alkalommal Jakab Károly harmonikás is beszállt közénk. Budakeszin, az egykori Diófában (a mai közösségi téren volt, már régen lebontották) és a Szarvasban (ma Budai Gesztenyés Nagyvendéglő), az EFMK-ban is játszottunk, de esküvőkre is jártunk (Európa Szálló), és volt két meghívásunk a testvérváros Neckar-sulmba is. Főleg sváb zenét játszottunk. És bár átcsempésztünk a 80-as években egy tubát Csehszlovákiából a részemre, valahogy nem sikerült azt jól megszólaltatnom, így a basszusgitárommal helyettesítettem a sváb zenéhez illő tuba basszus hangzását. Sokat kellett gyakorolnom, hogy elővarázsoljam a tuba hang illúzióját.
Jómagam aktív rockzenészként a hosszú hajammal, sajátos színt jelentettem az együttesben, mely valamikor a 90-es évek vége felé szűnt meg.
Aztán jött a Pardon, két felvonásban
Sz. K.: 1984-87 között ismert együttes volt azokban az időkben országosan is, a dallamos rockot játszó Pardon, sok rádiófelvétellel. Azokban az időkben heti két alkalommal is felléptünk az Ifjúsági Parkban, és számos alkalommal az akkor nagyon népszerű Varga Miklós Band előzenekara voltunk. 1984-ben részt vettünk a százezres tömegeket vonzó és egy eldobott sörösüveg miatt botrányba fulladt pusztavacsi rock fesztiválon is.
A későbbi években pedig egy egészen más felállásban, más koncepcióval folytattam a Pardonnal, melynek számos emlékezetes momentuma volt. Ennek része volt Bonnie Tyler kísérése két alkalommal, egy budapesti klubban, ám elsősorban a néhai Tunyogi Péterrel közös munka tette maradandóvá. ezeket az éveket. A Pardon együttes egy igazi baráti társaság és hobbizenekar volt, mely a Tunyogi Rock Band mellett amolyan igazi örömzenélést produkált sok éven át Tunyogi Péterrel, több alkalommal Budakeszin is. A Pardont ritkán lehetett élőben látni, hiszen csak olyankor tudtunk fellépni, amikor szólógitárosunk, Gáti Zoltán hazalátogatott Dániából.
Kihasználtuk ezeket a ritka alkalmakat, hogy zenéljünk egy jót, eljátsszuk kedvenc nótáinkat, amelyeket Tunyó fantasztikusan énekelt. Kisebb klubokban léptünk fel elsősorban, így a nagy nyilvánosság nem is tudhatta, hogy a mindenki által kedvelt énekes milyen szinten adja elő ezeket a nótákat. A Pardon kíséretével új minőség született, amely sokáig rejtve maradt. A saját dalok mellett világslágerek is voltak a repertoáron, a rockzene legnagyobb sikerei. Egy bécsi vendégfellépés alkalmával az osztrák közönség is meglepődött, hogy milyen remekül játssza a magyar zenekar a nótákat. Igazi örömzene szólt a színpadról, a koncertek nem a pénzről, a „befutásról” szóltak, csupán a zenélés kedvéért, a jó hangulatért játszott a zenekar.
Mivel a Pardon egyik tagja, Lippényi Gábor saját stúdióval rendelkezett, elhatároztuk, hogy felveszünk egy lemeznyi anyagot! Sok évvel ezelőtt meg is jelent ez a lemez, de csak saját örömünkre, barátoknak ismerősöknek osztogattuk, nem került a nagy nyilvánosság elé.
Végre aztán elhatároztuk, hogy újra, immár hivatalos formában is megjelentetjük ezt az albumot, hogy Tunyó utolsó munkáját a szélesebb rétegek is megismerjék. Ez a lemez egy igazi rocktörténeti érdekesség és érték, amely méltó emléket állított Tunyogi Péternek.
Ahogy látom, a jelened sem telik unalmasan.
Sz. K.: Hát nem! Rendszeres résztvevője vagyok az országos szenior teniszbajnokságoknak. Mind egyéniben, mind pedig párosban és vegyespárosban is az élmezőnyben vagyok. És természetesen zenélek, mert enélkül nem tudnék élni! Remek zenészek vannak ebben a születésnapi koncertemen fellépett Budakeszi Srácrock együttesben is. Mindenhol, ahol fellépünk, Budakeszit képviseljük! Talán ennek is köszönhetjük, hogy az önkormányzat rendszeresen biztosítja számunkra a próbahelyiséget.
Az egykori Beatrice szólógitárosa, Magasvári Viktor, az oly sokak által kedvelt soul-blues énekesünk Kyru és a fiam, Szűcs Gergő alkotja az együttest, velem négyesben, de átszik alkalmanként a Budakeszi Srácrockban a zene minden területén kiváló Fóris Szilárd billentyűs és Sasvári Ferenc szólógitáros is. Terveink közt szerepe még pár budakeszi illetőségű, kiváló muzsikussal való fellépés, mint például, Illényi Katica, Janicsák Veca, Pleszkán Écska és még sokan mások! Nincs megállás, a zene örök.
Horváth Jenő
A Budakeszin élő interjúalanyomról tudtam, hogy színes egyéniség és nagy kávé gourmand, a beszélgetésük során kiderült, hogy a kávézás csak egy hozadék az úton. Dr. Türk Zoltán bölcsészügyvéddel beszélgettünk mindennapjairól, azokról a mindennapokról, melyek lehetőséget adnak arra, hogy ne csak túléljük, hanem próbáljuk meg tartalommal megtölteni és örömtelien megélni a létezésünk, személyiségünk adta lehetőségeket.
Miképpen lehet eljutni oda, hogy az ember ne csak túlélje, hanem kihasználva az élet adta lehetőségeket, tartalommal töltse meg élete mindennapjait?
Türk Zoltán: Ez nálam úgy kezdődött, hogy már 10 évesen is erős volt a humán érdeklődésem, lenyűgözött a könyvek világa. Csak hát volt egy kis gondom. 58 kilós, dagadt kissrác voltam, akit a tíz évvel idősebb, sportos megjelenésű, vízilabdás bátyja nagyon szégyellt, ezért aztán elvitt birkózni, melyet 19 éves koromig űztem a Fradiban, és ez alatt leolvadtak rólam a plusz kilók. Ez az átalakulás egész eddigi életemre szólóan pozitívan hatott és a küzdősportok világa is annyira megfogott, hogy azóta is fontos része az életemnek.
Nem látni a fülén a birkózókra jellemző ún. karfiolfület, mely a fül külső részét ért sportsérülések okoznak…
T. Z.: Pedig 9 éven keresztül eléggé meggyötörték a fülem puha porcait. Szerencsés vagyok, hogy elkerültem ezt a deformációt.
Aztán egy újabb küzdősportot talált?
T. Z.: A kyokushinkai (jelentése: „találkozás a végső igazsággal”) karate lett az új szenvedélyem. Ez az „erőkaraténak” is nevezett, fullcontact irányzat, amelyben a küzdelem nem pontra megy, mint sok más karate ágban. Itt az győz, aki kiüti az ellenfelét, amit persze megfelelő felkészítés előz meg és természetesen szigorú szabályok betartása mellett zajlik a küzdelem, nem az a cél, hogy egymásban kárt tegyünk.
És közben bújta a könyveket és készült a nagybetűs életre?
T. Z.: Érettségi után, 1988-ban felvételiztem az ELTE Jogtudományi Karára, ahová akkor nem vettek fel. Ezért, hogy elkerüljem a katonaságot, elvégeztem egy nappali tagozatos kereskedelmi- és idegenforgalmi középiskolát. Öt évvel később aztán, 23 éves koromban sikeresen felvételiztem, ezúttal a bölcsész kar nappali, magyar-történelem szakára.
23 évesen, már meglett férfiként kezdte el az egyetemet, ráadásul nappalin. Látván ezeket a mozgalmas éveit, minden bizonnyal önellátó volt már ekkor.
T. Z.: Egy darabig még szüleimnél laktam, de nem az otthoni kasszát fogyasztottam. Az érettségit követően, 18 éves koromban éjszakai recepciósnak mentem el egy szállodába, de voltam kidobó fiú és hangosítást is vállaltam együtteseknek. Ezek mellett – egyetemi éveim alatt – a Keleti pályaudvaron álltunk egész nap és „fogtuk” a vonatról leszálló fiatal vendégeket a youth hostelek számára (nyári, idegenforgalmi szállás, egyetemi kollégiumokban) júniustól augusztusig a hét minden napján, reggel 7-től este 11-ig. Kemény munka volt, de ezzel nagyjából az egész évi kiadásaimat fedezni tudtam.
Aztán két évvel később, nappali tagozatos irodalom elmélet-filozófia hallgatóként felvételt nyert levelezőként, a jogtudományi karra is. Három évig párhuzamosan két egyetemre is járt. Elég merész lépés volt!
T. Z.: Ezt a régi tervemet azért vettem ismét elő, mert egzisztenciálisan több lehetőséget láttam a jogi pályán. Nehéz évek voltak, mert emellett még éjszakánként egy négycsillagos szállodában voltam recepciós, és közben változatlanul folytattam a kyokushinkai karatét is, világkupa harmadik helyezettként, válogatottként, többszörös magyar bajnokként, de kempoztam (ugyancsak távol keleti harcművészet) is és még napjainkban is eljárok thai-boxolni.
Ügyvédi irodája a jog mely területével foglalkozik napjainkban?
T. Z.: Jellemzően a polgári jog területén működik, kisebb részben „klasszikus” ügyvédi szolgáltatást nyújtva (ingatlan- és cégjog, polgári peres gyakorlat), a tevékenység nagyobb hányadát specializáltan a pénzügyi jog területén fejti ki.
Az imént ismét szóba hozta a küzdősportot is, mely nyilván része életformájának! Mennyire látta ennek hasznát a hétköznapi életben, egy-egy meleg helyzet megoldásában?
T. Z.: Sok esetben ennek megelőző, preventív hatása van. Volt példa rá, hogy öltönyben, nyakkendővel ültem a kocsimban egy tárgyalásra menet, és eközben egy klasszikus közúti afférba cseppentem bele, melynek részeként kiszállt egy kocsiból két kigyúrt, arannyal kidekorált fickó, akik azonnal elkezdtek trágár módon kötözködni. Látván a helyzetet, azonnal jeleztem nekik, hogy „Folytathatjuk, de nem fogtok jól járni”! Megvolt a tervem, hogy milyen technikákat alkalmazok, ha egy bizonyos távolságon belülre lépnek – de a reakciómon láthatóan meglepődve a válasz az volt: „Jó napot kívánok!”, majd pár nyugodtabb hangvételű mondat után visszaültek a kocsijukba.
Szerencsére átment az üzenetem: nem félek, nem lépek hátra, és ezt talán a sportos alkat is nyomatékosította. Nyilván egy ilyen határozott fellépésben az is szerepet játszhatott, hogy egykor kidobóként is dolgoztam az éjszakai életben, ahol sok tapasztalatot szereztem.
Olvastam valahol, hogy kyokushinkai harcosos képesek a sípcsontjukkal eltörni ez baseball ütőt. Ez valóban igaz? Hogy bírja ezt el egy sípcsont?
T. Z.: Bemutatókon, aktív versenyzőként ezt jómagam is többször megcsináltam. Persze erre rá kellett edzeni, technikát fejleszteni, akár két éven keresztül is, heti 3-4 alkalommal. Itt a csonthártyát ésszel, a fájdalomküszöb határán addig kell stimulálni sérülés nélkül, hogy ott kialakuljon egy beszarusodott réteg, amely aztán képessé lesz – a megfelelő rúgástechnika mellett – egy baseball ütő eltörésére.
Én ezt a sok mindent hallva azon sem lepődnék meg, ha más ún. adrenalin termelő sportokat is űzött volna életében.
T. Z.: Az elmúlt évtizedekben a snowboard, a motorozás, búvárkodás, ejtőernyős ugrás, lovaglás, lovas pólózás sem maradt ki az életemből.
Önről az a hír járja, hogy nagy kávé gourmand.
T. Z.: Az élet teljeségéhez hozzátartoznak az ízek, a jó ízek. Ez is széles spektruma a tapasztalásnak. Ínyencségem talán annak is köszönhető, hogy túlsúlyos gyerekként nagyon falánk voltam, majd a finom ételek utáni vágy később is elkísért – ez pedig éveken át párosult küzdősportban szokásos fogyasztással a súlycsoport tartása miatt. Lehet, hogy a „tiltott gyümölcs” óhaja, vitt rá arra, hogy ha már nem ehetek eleget, akkor legalább jó ízeket fogyasszak, még ha kisebb mennyiségben is. Ez az attitűd megmaradt a versenyzés után is, talán így jutottam el a kávékészítés rejtelmeinek a megismeréséhez.
Néhány éve elvégeztem egy sommelier (borszakértő) tanfolyamot, melynek része volt a barista (kávéfőző mester) képzés is, bár ezt inkább autodidakta módon fejlesztettem. Ez is hozott nekem olyan kapcsolatokat, amely által egy kávépörköléssel foglalkozó barátom éppen azt az ízprofilt pörköli számomra, színesen, változékonyan, amit én szeretek.
Említette, hogy a terepmotorozás sem maradt ki az életéből – ennek mi a története?
T. Z.: Régebben jártam nagyobb motoros túrákra is. Részese voltam Erdélyben egy Transzfogarasi útnak, de jártam európai túrákon is, illetve a tervek között szerepel egy afrikai motorozás is. És levezetésként ejtenék pár szót a kerékpározásról is. A közeli János-hegyre gyakran szoktam felmenni hegyi kerékpárral a 10%-os emelkedőn, ahonnan aztán továbbmenve, a Normafánál még folytatom az edzést a szabadtéri sporteszközökön. Ez minden alkalommal egy jó kis másfél órás edzés. A visszatérés már könnyű, mindössze 6 perc alatt érek vissza a budakeszi erdő dimbes-dombos lejtőjén. Nemrég pedig körbebicikliztem a Balatont. A 210 km-es utat 9 óra alatt tettem meg.
Horváth Jenő
Nem ma kezdtem az újságírást, de azt elmondhatom, hogy kevés olyan életpályával találkoztam az elmúlt évtizedekben, mint amilyen a Budakeszin élő Csoma Gergelyé. A csángó néprajzkutató, szobrász- és fotóművész, író, iskolaalapító, faház építő, gyermeknapi moderátor, télbúcsúztató-farsangi kikiáltóval, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje és a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetettjével ismerkedhetünk meg ebben az interjúban.
Honnan indult el nem mindennapi élettörténete?
Csoma Gergely: Nagyon sokáig motoszkált bennem, hogy mi is akarok lenni tizenévesként és még azon túl is. Elsősorban az irodalom-képzőművészet terén mocorogtam, de kokettáltam a színészttel is. Rengeteg területi, mindenféle szavalóversenyt nyertem meg akkoriban. Végül azért nem mentem el ez utóbbi irányba, mert rájöttem arra, hogy ez nem egy maradandó művészeti ág, mely csak a pillanatnak, percnek él. A színész művészete sajnos csak addig él, amíg a hajdani nézők emlékeznek rá. Az ő halálukkal a színművész életműve is elvész az időben.
Azért teljesen nem szűnt meg ez az érdeklődése, hisz még Budakeszin is találkoztunk ilyen irányú tevékenységével…
Cs. G.: 2004-ben én voltam a gyermeknap műsorvezetője a parkban, és akkoriban néhány évig a farsang farka télbúcsúztatók kikiáltójaként is megismerhettek a helyiek, de időnként más helyeken is „hakniztam” ilyen jellegű produkciókkal, ami egy kis játék és pénzkereset is volt természetesen. A versmondástól sem távolodtam el végképpen, de erről még későbbi kérdései kapcsán szólni fogok.
És mi vitte el a szobrászat, ezen belül is elsősorban a faszobrászat irányába?
Cs. G.: Matematikai tehetségtelenségem miatt eltanácsoltak a Táncsics Mihály gimiből és valamit kezdeni kellett az életemmel, ezért aztán elmentem nappali tagozatos, műbútorasztalosnak, a gimit pedig esti tagozaton, a dolgozók iskolájában fejeztem be. Ezekben az években szerettem meg a fát, ekkor kezdett el csírázni bennem a szobrász létem. Ezt követően felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az államvizsga után két évig – a művészképzőn – a nagyformátumú Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész volt a tanárom.
Elmúlt évtizedei azonban legfőképpen a moldvai csángókutatásról szóltak.
Cs. G.: Szüleim Erdélyből jöttek át az 1940-es második bécsi döntés után. Édesapám Kovásznán születetett, a Székelyföld legkeletibb, magyarlakta városában, édesanyám pedig a partiumi Temesváron látta meg a napvilágot. Áttelepülésük után Budapesten ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, melyből 5 gyermekük született, köztük én is.
Hogy miképpen lettem képzőművészből csángókutató? Nyilván erre kíváncsi a leginkább! Az 1970-es évek közepétől elég gyakran jártam ki a rokonokhoz, és onnét kiindulva egyre jobban tágítottam vándorlásaim körét, melynek aztán az lett az eredménye, hogy a kinti rokonlátogatásaim egy hónapjából már csak egy nap jutott rájuk, melyért aztán kellőképpen szemrehányást is tettek nekem.
Barangoltam Kalotaszegen, Széken, aztán egyhamar eljutottam a Gyimesbe – egyre keletebbre – a gyimesi csángókhoz is. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy a Székelyföld határán, a „granits” túloldalán, Moldvában is élnek csángó magyarok, akik oláh ruhát hordanak, és alig érteni a régies beszédüket. Mindezeket hallván egyre nagyobb vágy ébredt bennem, hogy megismerjem a moldvai csángókat, ezért aztán beültem a Széchenyi könyvtárba, és nagyon tudatosan kikértem a velük kapcsolatos Domonkos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyveket. Ezekből aztán kiírtam legalább 20 csángó tájszót, néhány román jövevényszavukat és kirajzoltam a szükséges térképeket. Aztán ennek a „nagy tudásnak” a birtokában 1977 nyarán kiutaztam Moldvába, ahol néhány nap múlva elkapott a milícia. Alig tudtam kihazudni magam, hogy csak sörért mentem be a faluba, és megyek tovább a tengerpartra. Szerencsémre elengedtek, és egy hónapig maradtam első alkalommal a csángók körében. Az alatt az egy hónap alatt rögtön megértettem, hogy a Ceausescu-érában rajtam kívül oda nem nagyon mászkálnak emberek, és amit ott átélek, azt lehet, hogy egyedüliként élem meg magyarként. Már akkor elhatároztam, hogy a képzőművészeti létemet takaréklángra helyezem, és elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának a megmentésével fogok foglalkozni, mert lehetséges, hogy bekövetkezik az, hogy megsemmisülnek vidékek, lakótelepekre telepítik az embereket, és ez a magyar népcsoport teljesen asszimilálódik. Csak az én életem során szűnt meg három csángó falu, és ez egy megállíthatatlan folyamat.
Ettől kezdve aztán minden nyáron oda vezetett az utam, és két évvel később pedig megismerkedtem Domonkos Pál Péter történész-csángó kutatóval, aki már gyermekkorában, az 1910-es években megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. Kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért, 1991-ben Széchenyi-díjat kapott. A vele kialakult személyes kapcsolatom és a moldvai csángók életéről készült fotóim iránti érdeklődés erősített meg abban, hogy továbbra is menjek Moldvába. Az első években még csak egy-egy nyarat töltöttem ott. Aztán rájöttem arra, hogy a kora tavasz, késő ősz és a téli hónapok a legideálisabbak az anyaggyűjtésre. A 80-as években már nem csak fotóztam, hanem sokat magnóztam is. A legrégebbi 30 moldvai csángó faluból rengeteg mindent sikerült gyűjtenem. Nagyon érdekeltek ezek a legarchaikusabb települések, az ún. „sziszegő falvak”, ahol az „s” helyett „sz” hangot ejtenek (Szabófalva, Kelgyest, Jugán….) és a „gy” hang helyett a „dzs”-ét használják. Pl. a magyar szót náluk madzsar-nak ejtik.
Az elmúlt 45 évben hányszor járta meg oda vissza ezt a cca. 1600 kilométeres utat?
Cs. G.: Több mint 200 alkalommal, rövidebb-hosszabb ideig. Negyedszázadon át vonattal, az elmúlt 20 évben az ún. maxi-taxi kisbusszal, mostanság pedig egyikmásik barátom kocsijával megyünk ketten-hárman, ahogyan adódik.
Az elmúlt évtizedek alatt gondolom sikerült megtanulnia az archaikus, régi századokat idéző magyar -románnal keveredő – csángó nyelvet, melyet gyakran még a szomszédos székelyek is nehezen értenek meg.
Cs. G.: Persze, megtanultam, már csak udvariasságból is! Ám hozzá kell tennem, hogy a csángó az nagyon is magyar nyelv, mely gyakran falvanként is változik a táj-és román jövevényszavakkal.
Mennyire került, kerül háttérbe képzőművészeti munkássága, e néprajzos évtizedei alatt?
Cs. G.: Háttérbe került, hisz, ahogyan már említettem, elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának megmentéséről szóltak ezek az évtizedeim, azonban a képzőművészeti alkotás sem tűnt el életemből. Egerben, a Hittudományi Főiskola falán van egy ovális formájú bronz domborművem, mely Petrás Incze Jánosnak, a híres csángó kutatónak mellplasztikáját jeleníti meg, és a dombormű peremén a klézsei templom és az azt körülvevő apróházak láthatóak. Ezt követően az 1992-ben elhunyt Domonkos Pál Péter házának falára és a nevét viselő XI. kerületi általános iskola falára készítettem egy-egy bronz domborművet. Továbbá én készítettem el Turcsány Péternek, a Kráter Könyvkiadó néhai igazgatójának bronz domborművét is.
Moldvai csűrökben, a helyszínen hat köztéri faszobrot faragtam, Álmos fejedelem, Szent István, illetve jeles csángó emberek mellszobrait. És ha már ismét szóba került a fa, elmondhatom, hogy ez a 25 éve Budakeszin épült faház, ahol most beszélgetünk, kétkezi munkám eredménye, mely nagy élménye volt életemnek.
Múlnak az évek. Még ma is képes ezekre a gyakori és hosszan tartó moldvai utazásokra?
Cs. G.: Az utóbbi 12 évben már „csak” háromszor megyek ki évente, a Ceausescu időben még havonta voltam kinn. Gyakorlatilag a Megkötött idő című összegező könyvemmel a magnókazettáim anyagát már rögzítettem írásban, és van egy 100 órányi filmanyagom is, ami, ha minden igaz, hamarosan digitalizálásra kerül, a 140 órányi hanganyagommal együtt.
Hány fotót készített az elmúlt évtizedekben?
Cs. G.: Rengeteget! Több fotóalbumom jelent meg az elmúlt évtizedekben, melyek mind csángó témájúak.
Ez a meglehetősen változatos életmű napjainkban merre halad?
Cs. G.: Mióta többet vagyok itthon, előtérbe került a szobrászat, Napi rendszerességgel dolgozom a műhelyemben! Részben megrendelésre készítek bronz szobrokat, érméket. A köztéri megrendelések ritkák. Emellett fa kisplasztikákat készítek. Esténként pedig irodalmi életművemet csiszolom, mikor túlteng bennem a közlési vágy. Eddig három könyvem jelent meg, két kisregény és egy félig kisregény, félig novellás kötet. És járom közben az országot. A múlt évben 16 előadást tartottam művelődési házakban, egyetemi klubokban.
„Nem felkent” néprajzosként mennyire van kapcsolata a Néprajzi Múzeummal?
Cs. G.: Vannak olyan néprajzosok, akik ismerik a munkásságomat, és természetesen vannak olyanok, akik a többszólamú ember munkáját bizonyos gyanakvással szemlélik. Úgy gondolja a néprajzos, hogy biztos jó fotós, de néprajzosnak senki, a fotós meg azt mondja, hogy nagyon jó néprajzos, de fotósnak béna, a szobrász meg azt mondja, hogy szobrászként nem tudok nyilatkozni, de nagyon jó fotós és néprajzos… És akkor még az irodalmárokat nem is említettem.
Ezt a sok évtizedes munkát milyen anyagi hátérrel csinálta végig?
Cs. G.: Szabadfoglalkozásúként, önerőből, a család, feleségem támogatásával.
Akik ismerik, tudják, hogy nincs mobiltelefonja, nem internetezik. Ez nem hátráltatja a munkáját?
Cs. G.: Ezt az őrületet én önként vállaltam, nem gondoltam soha arra, hogy ezt bárkinek is, rajtam kívül finanszíroznia kéne. Elég volt ezt a feleségemnek elviselnie. Mikor bejelentettem neki, hogy egy évre kiköltözöm Moldvába tanítani, halálosan megrémült.
Ezzel a családnévvel netán kötődik Kőrösi Csoma Sándorhoz, nyelvtudóshoz, a tibetológia és a tibetiangol szótár megalkotójához?
Cs. G.: Székely nagyapám elmondása szerint Kőrösi Csoma Sándor unokatestvéri ágáról származik a családunk. Nagyapám erre nagyon büszke volt, és erről később dokumentumok is előkerültek.
Gazdag életet élt a mai napig!
Cs. G.: Én egész életemben azt csináltam mindig, amihez kedvem volt, amit szerettem. Amikor a műhelyemben vagyok, örömmel és boldogan faragom a szobraimat vagy mintázok. Munka közben mindig verset memorizálok vagy énekelek. Mikor Erdélybe utazom, vagy Erdélyen keresztül Moldvába, akkor megint boldog vagyok, mert azon a területen járok, és azokkal az emberekkel találkozom, akiket szeretek, akiknek ismerem a szokásait, nyelvüket.
Soha nem a pénz után futott!
Cs. G.: Nem baj! Ahogy az északi csángók mondják a sziszegő nyelven:
„Jén azért munkáltam, hogy a mászvilágond, Jézuszka Krisztuszka elé mikor odavezet Szent Péter, megszimogassza a vállamat!”
Horváth Jenő
28 éve működik az id. Pósch Tamás által alapított For Baby Kft. Budakeszin. A fia, ifj. Pósch Tamás által 2010-ben alapított Health Expert Kft.-nek is itt van a székhelye, az idén várhatóan 2,5 milliárd forint nettó árbevételű vállalkozás reform élelmiszer alapanyagokat forgalmaz.
Mára kinőtték a Szőlőskert úti épületüket, ezért a Szürkebarát utca és a Királyleányka utca sarkán lévő új vállalkozói területen 1250 m²-es raktárcsarnokot és irodát építenek, ami logisztikai központként is működik majd.
A világ minden tájáról több országgal kereskedő budakeszi székhelyű cég jelenleg key account managert keres, lehetőleg Budakesziről. Érdeklődni a 06 23 232 296-os telefonszámon lehet.
https://www.facebook.com/healthexpert.hungary
Gratulálunk fantasztikus munkatársunknak Mezei Katalinnak!
Elnyerte a Magyar Erőemelő Szövetség év sportolója címet, Női para-erőemelés kategóriában.
Büszkék vagyunk rád!
Nem volt olyan, hogy ne segítettek volna. A Budakeszi Önkéntes Tűzoltó Egyesület elnökének javaslatára öt tűzoltónak köszöntük meg fejenként 50.000 Ft értékű vásárlási utalvánnyal önfeláldozó és odaadó munkájukat.
Köszönjük szépen!
Magyarország legjobb szörpjének és Magyarország legjobb lekvárjának választották a Mayer Szörp manufaktúra termékeit.
A 2022-es Kézműves Kiválóságok díjat szörp és lekvár kategóriában a hazai manufaktúra málnás termékei nyerték: Magyarország Szörpje címet kapta a Mayer Málnaszörp és Magyarország Lekvárja lett a Mayer Málnalekvár.
Mindössze két és fél perc hosszúságú a Budakeszi – a főváros zöld kapuja című alkotás, melyben a Vadaspark bejáratát őrző, fából faragott szarvas megelevenedik. Ő kalauzolja végig a nézőt a városunk értékeit bemutató filmben. A közelmúltban jelent meg az internetes térben ez a sajátos hangulatú alkotás, de már jelentős a nézettsége. Az alkotót, a Budakeszin élő Záhonyi Andort faggattuk kalandos életpályájáról és a film készítésének körülményeiről, gyakran nem mindennapi helyzeteiről, sikeres fogadtatásáról.
Honnan indult filmes pályafutása?
Záhonyi Andor: Gyerekkoromtól kezdve nagyon vonzott a filmkészítés, a fotózás. Emlékszem arra, mikor a 80-as évek végén néztem kis srácként az egycsatornás magyar tv-n az összekötő szignál részeit, melyeket szörnyűnek, ízléstelennek tartottam. Mondtam is a szüleimnek, hogy ha nagy leszek, én sokkal jobbakat fogok csinálni. Aztán egy olaszországi utazáskor kaptunk egy akkor korszerűnek mondható fényképezőgépet. Onnantól én lettem a családunk fotósa. Akkor még persze nem gondoltam volna, hogy ebből még egyszer megélek. Csak hobbiként próbálkoztam. Érdekelt a zene, a sport, a számítástechnika.
Aztán mégis filmes lett.
Z. A.: A 90-es évek közepétől én is megéltem a kelet-európai sorsot. Londonban egy ideig karbantartó voltam, de néha mosogattam is a konyhán egy hotelban, majd elmentem világot járni Dél-Afrikába, ahol kerítéseket hegesztettem, hogy legyen pénzem az ottani vadvilági (wildlife) fotózáshoz, amelyekkel komoly díjakat is nyertem. Aztán visszajöttem ugyanabba a londoni hotelba, ahol a napi munkám mellett elkezdtem filmkészítést tanulni a London King’s College-ben működő New York Film Academyn. A kurzus végén a vizsgafilmemet a City egyik mozijában mutatták be. Ezt követően egy ideig operatőrködtem is, de főleg arra törekedtem, hogy a vágó- és vizuális effekt-vonalat fejlesszem, főleg autodidakta módon!
Tulajdonképpen mi az a vizuális effekt (VFX, Visual Effects), melyben elmélyítette tudását a kinti évek alatt?
Z. A.: Ezek alatt azt értjük, hogy mindazokat a folyamatokat, amelyek egy film képi világának a teljessé tételéhez szükségesek a forgatás során, de túl költségesek vagy kivi-telezhetetlenek, azt többnyire komputer animációs-, grafikai- és vágóprogramok segítségével oldjuk meg. Digitális teremtményeket mozgatunk, természeti jelenségeket, tüzeket, viharokat, háborgó tengert stb. szimulálunk, és mindezt valósághűen kell elkészítenünk.
Hazatérve tulajdonképpen a nulláról kellett indulnia a filmes szakmában, hisz nagyon fiatalon ment ki innen, és sok évig volt távol. Nemigen lehettek itthon kapcsolatai.
Z. A.: Egyáltalán nem volt ismerősöm a szakmában. Folyamatosan kutattam a hirdetéseket, és aztán találtam egy lehetőséget, ahová vágót és vizuális effektekkel foglalkozó embert kerestek. Isteni áldás, hogy azonnal felvettek oda. Teljesen le voltam nyűgözve, amikor neves magyar színészekkel dolgozhattam reklámfilmekben. Aztán egy nap a stúdió vezetője meglepetten szólt nekem, hogy nem tudja hogyan, de felkérés érkezett egy hollywoodi stúdiótól. Megnéztük a snitteket és ámultunk, hogy A-kategóriás színészek szerepelnek a filmben. Robert De Niro épp egy égő házból menekült ki, csak nem volt tűz körülötte, Edward Norton pedig egy brutális késelős gyilkosság szemtanújává vált, de vér nem volt sehol a felvételen.
Még hiányoztak onnan a vizuális effektek. Nagyon lelkes lettem, gondoltam, eljött az én időm! Pár óra elteltével azonban szomorúan jött vissza a vezető: sztornó az egész, felejtsem el, sajnos rossz e-mail címre küldték az anyagot, és egyáltalán nem nekünk szánták. Kicsit letörtem a hír hallatán, de úgy gondoltam, hogy ettől függetlenül teszek egy próbát, és megcsinálom a kéréseket az adott snitteken. Nem szóltam senkinek, hanem hétvégenként túlórában nekiálltam, és az elküldött shotokból néhányat kiválasztva megcsináltam a feladatokat a magam ízlése szerint. Amikor elkészültem velük, megmutattam a stúdióvezetőknek, akik azonnal elküldték a hollywoodi stúdiónak. Nagyon meglepődtek a kintiek, de hála Istennek el voltak ragadtatva, és onnantól kezdve folyamatosan kaptuk az ilyen jellegű munkákat. Azóta rengeteg A-kategóriás színész snittjein dolgozhattam, és a hazai stúdió is elkezdett bővülni, nagy stúdióvá váltunk.
Említene néhány ilyen munkát?
Z. A.: Az egyik munkám során Re-ese Witherspoon várandós volt a forgatás alatt. Szerintem 8 hónapos terhes lehetett, viszont a filmbeli szerepében ez nem látszódhatott. Így a teljes filmben el kellett tüntetni a hasát és minden erre utaló jelet. Gyakran előfordul, hogy valakinek az arcát kell 20-30 évvel fiatalabbá varázsolni, vagy épp megöregíteni. A Death Race 2-ben a versenyzők megjelenítésének grafikáját és animáció designját dolgoztam ki az Universal Pictures-nek, de voltak extrémebb feladatok is, ahol egy ember teljes felsőtestét kellett kicserélnünk egy filmben. Eddig összesen 42 amerikai nagyjátékfilm vizuális effektjeit készítettük el, köztük van a The Mechanic, a Killing Season és a Stone is.
Legutóbbi milyen amerikai film vizuális utómunkálataiban vett részt?
Z. A.: Most két évig Steven Spielberg Halo akciófilm sorozatán dolgoztam. Izgalmas volt, amikor siettet tek, hogy most Spielberg nézi meg a munkámat.
És milyen magyar filmek virtuális effektjein dolgozott?
Z. A.: Itthon nagyjátékfilmek -A viszkis, Pesti balhé, Blokád – és reklámfilmek utómunkálatain dolgozom. Csak érdekességképpen megemlíteném, hogy még sok évvel a A viszkis 2017-es bemutatója előtt, még 2006-ban készítettem egy interjút Ambrus Attilával a sátoraljaújhelyi börtönben annak apropóján, hogy egy amerikai csapat akart vele filmet készíteni, és megkértek, hogy segítsek benne mint operatőr. Végül aztán nem valósult meg ez a film.
Nem is olyan rég egy magyar szuperhősfilm, a The Hun (A hun) nagyon látványos előzetesével rukkolt elő. Négy évig dolgozott rajta. Ez a trailer jelentős szakmai sikert aratott.
Z. A.: Igen, valóban. 12 első és számos második díjat nyertem el vele nemzetközi filmfesztiválokon.
Egy, a magyar filmkultúrától ilyen távol álló műfajt sikerülhet-e meghonosítani? Én azonosulni tudok azzal, hogy nemcsak a cselekmény játszódik Magyarországon, hanem, hogy tulajdonképpen a címszereplő is a hazai mitológiából nőtt ki.
Z. A.: Igen, a trailer erre is egy kísérlet volt. Vajon az amerikai környezetben megszokott, a műfajra jellemző elemek megállják-e a helyüket vizuálisan magyar környezetben. Én is nagyon kíváncsi voltam rá. Szerintem sokan eljátszanak ezzel a gondolattal.
Milyen fázisban áll jelenleg a film? A videó alatt közölt leírás alapján producert keresnek, ám megosztottak egy viszonylag részletes alaptörténetet is, amiből arra következtetek, hogy folyik valamiféle forgatókönyv fejlesztés is.
Z. A.: Igen, egy produceri és írói csapattal már egy éve ezen dolgozunk, de erről jelenleg még nem oszthatok meg több információt. Remélem, hamarosan újabb hírekkel tudok előrukkolni.
A videóban rendezőként van feltüntetve. Ha sikerül pénzt szerezni a gyártásra, a továbbiakban is vállalná ezt a feladatot?
Z. A.: Igen. Bővebben: nem. Az én szakmám a vizuális effektek területe. Ha rajtam múlna, és jó filmet szeretnék látni, akkor egy tapasztalt nagyjátékfilm rendezőre bíznám. VFX supervisor nagyon szívesen lennék a filmben, és természetesen szeretnék a gyártásban és a kreatív munkában is részt venni.
Az interjú végére hagytam beszélgetésünk talán legfontosabb részét, ahol a Budakeszi – a főváros zöld kapuja című, Budakeszi értékeit bemutató imázsfilmről kérdezném, mely az eddig megszokott, hasonló jellegű filmekhez használt, többségében hagyományos kamerás felvételek mellett erőteljesen és igen karakteresen él a vizuális effektekkel is, nagyon dinamikus, 2-3 másod perces snitt vágásokkal. A film hoszszúsága mindössze 2 perc 43 másodperc, mégis sok mindent látunk városunk értékeiből
Z. A.: Mikor megbíztak engem a film elkészítésével, szabad kezet kaptam a városvezetéstől. Az egyetlen feltétel az volt, hogy Budakeszi értékeit mutassam be. Ha a budakeszi dugókról szóló alkotásra kaptam volna felkérést, az egy másik film lenne. Én nagyon szeretem Budakeszit, szeretem a sok zöldet, ami itt van. A szlogent is én választottam ki. Rákerestem, hogy az évek alatt milyen szlogenek fordultak itt elő és ezt találtam a legtalálóbbnak, ez állt hozzám a legközelebb. Ez egy alkotás, és mint minden alkotás, szubjektív. Én Budakeszit ilyennek látom.
Mindössze 2:43 perces a film és 52 snitt (filmkép, jelenet) látható ennyi idő alatt!
Z. A.: Az elején kicsit meglepődött a városvezetés, hogy 2,5 percesre tervezem a filmet. De úgy gondoltam, ebben a rohanó világban, már ez is túl hosszú. Viszont ebbe még sikerült elviselhető módon belerakni, mindent, amit szerettünk volna. Természetesen volt sok snitt, ami végül nem került be, és volt olyan helyszín, amit utólag nagyon sajnálok, hogy nem került bele, és nem jutott eszembe korábban. Minden snitt rengeteg előkészületet igényelt. Először ki kellett választani, milyen helyszínek szerepeljenek. Mintegy 200 helyszín jött számításba. Az ezekről készült próbafelvételekből választottunk ki 52 helyszínt, melyeket újra bejártunk és kerestük a legszebb arcukat, hogy melyik kompozíció lenne a legjobb és milyen napszakban. Ezután a családom szereplésével készítettem tesztfelvételeket, hogy lássam, jól működik-e a vágás. Ők a végleges filmváltozatban is szerepet kaptak. Mindezek után leszerveztük a napot és a szereplőket. Minden snitt legalább 3-4 órát vett igénybe az éles forgatás során, és ezekből összesen 2-3 másodperc került be a filmbe.
A 15 fős stábon kívül, akik nyilván többségében nem budakesziek, hány helyi lakos alakította a „szerepeket” a filmben?
Z. A.: Mintegy 200 fő! Hála és köszönet valamennyiüknek! Hatalmas munka volt a szervezés, melyben nagy segítséget kaptam ‘Sigmond Bertalan alpolgármestertől.
Sok szép pillanatot láttunk!
Z. A.: Fontosnak tartottam, hogy Budakeszi legszebb arcát mutassam. Például a Villám utcában van pár gyönyörű fa – talán japán díszcseresznye -, ami tavasszal két hétig virágzik, és az utca csupa rózsaszín, itt futnak a cserkészek a filmben. És arról sem feledkezhettem el, hogy az odvaskeltikék benne legyenek a filmben. Ilyenkor 2-3 hétig kék-fehér színben pompázik a budakeszi erdő. Ezt a biciklis részbe raktam bele. Minden szereplő budakeszi lakos és a zenészek is ide kötődnek.
Én erdőjáró vagyok, gyalog és biciklivel is. Nekem paradicsomi ez a környezet. A lelkem a sok zöldben megnyugvásra talál. Ha nagy feszültségek vannak az életben, akkor ki kell menjek az erdőbe, a fák közé. Nagyon szeretem a vadasparkot és az állatokat. A forgatás kapcsán egy éven keresztül jártam be a vadasparkba, és készítettem a felvételeket a farkasról, a hiúzról és a szarvasokról. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hiszen van egy mozdulat, egy tekintet, egy szép kompozíció, ami dramaturgiailag megfelelő lesz a filmhez. Sajnos ezek hónapok, napok, órák…
Gondolom, számos izgalmas kaland is volt a forgatás során.
Z. A.: A néptáncosok, a Rojtos együttes tagjai 4 órán keresztül táncoltak a 40 fokban, hogy az a 3-4 másodperc tökéletes legyen róluk és életszerű. Még az utcai forgalmat is leállítottuk pár percre, hogy elkészüljenek az izgalmas felvételek. A Batthyány utca lakóival előre megbeszéltük, hogy az adott forgatási napon álljanak el az autókkal az utcából. Eljött a nagy nap, és épp egy hatalmas zuhé volt, így hajnal 4-5-kor kellett hívni a szereplőket és a lakosokat, hogy nem lesz forgatás, majd leszerveztünk egy újabb napot. A szarvasnak pedig tavasszal nemhogy szarva, még agancsa sem volt.
Túl a film forgatásán, melyet lapzártánkig mintegy 15 ezren láttak a Facebookon és a Youtube-on, mivel zárhatnák le ezt a témát?
Z. A.: A film elkészítésének folyamata hasonlóan zajlott, mint egy nagyjátékfilm esetén is az előkészítéstől az utómunkáig. A hangot mozifilmes hangmérnök zörejezte, a gyönyörű színekért pedig a „colorist”-ot illeti dicséret. A vizuális effektekért egy nagyobb csapat, a B4VFX felelt. A film a helyi értéktárba nyújt betekintést, de kezdetektől a szívügyemnek tartottam, és azon voltam, hogy ne csak értékeket mutassunk be a filmben, hanem hogy maga a film is egy érték legyen a budakeszi lakosok számára. Büszkék lehessenek rá, és szívesen mutathassák ezt a filmet a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek még száz év múlva is
Most milyen munkái vannak?
Z. A.: Jelenleg egy londoni filmstúdiónak dolgozom, akik többek között a Dűne, Interstellar vagy épp a Stranger Things utómunkálatait is végezték.
Horváth Jenő
