Akikre büszkék vagyunk

Vannak helyzetek, mikor az újságíró nehéz helyzetbe kerül. Ezt érzem most én is, mikor a számítógép előtt ülve megpróbálok az olvasó számára egy jól megszerkesztett cikket írni a Budakeszin élő Pajor István nem mindennapi élettörténetéről. A vele készült két és fél órás interjúm – a Pajorpista-könyv elolvasása és a Keszikultban megélt teltházas beszélgetés – után most különösképpen azt érzem, hogy nehéz lesz, de megpróbálom.

Nehéz időkben születettél!

Valóban! 6 évesen kellett megélnem, hogy édesapámat 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, ahonnan édesanyámnak valahogy még sikerült őt visszahozni különféle menlevelekkel, de aztán parancsba adták neki a nyilasok, hogy másnap jelentkezzen a józsefvárosi pályaudvaron. Ugyanezt az utasítást akkor mások is megkapták, mégis egyedül csak ő ment oda a megadott helyre. Onnan Mauthausenbe került, de túlélte a koncentrációs tábort, a háború borzalmait. Ám, naiv zsidó emberként, szerencsétlenségére egy olyan, Szovjetunióba tartó vonatra kéredzkedett föl, amelyben német hadifoglyokat szállítottak. Utólag csak annyit tudtunk meg sorsáról, hogy elfagyott lábakkal, mozgásképtelenül egy hordágyon feküdt a tehervagonban, s bár a szerelvény áthaladt Budapesten, nem tudott leszállni. Leveleket dobott ki, s ezek alapján édesanyám próbálta a szerelvényt utolérni. Debrecenig el is jutott egy vonat tetején, mert csak ott jutott neki hely, de elkésett. Fél órával előtte továbbindult a vonat a Szovjetunióba. Ezek voltak az utolsó hírek édesapámról. A Vöröskereszt és a Jad Vasem Intézet segítségével utólag még próbáltuk őt megtalálni, de sikertelenül. Nyoma veszett.

Emellett a gettóban a bátyámmal túléltük, hogy egy bomba szilánkjai a mellettünk lévő embert találták hasba. Aztán az Akácfa utca 43-ban, ahol laktunk, láttam az ötödik emelet folyosójáról, hogy egy számomra addig ismeretlen egyenruhában megjelent egy katona, aki leadott egy sorozatot a levegőbe. Ráintegettem, ő meg vissza. Lementem hozzá, kimentem vele egy házunk előtt álló szovjet teherautóhoz, ahol kaptam egy vekni kenyeret. Akkor már három napja nem ettünk…

A háború befejeztével új élet vette kezdetét.

P. I.: Felköltöztünk a Széchenyi-hegyre, ahol elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat. Kifejezetten rossz gyerek voltam. Nem fogja elhinni, de 14 iskolában jártam végig a 8 általánost. Ilyen előélettel azt éreztem, hogy nincs esélyem arra, hogy valamelyik gimnáziumba bekerüljek. Lakatosipari tanulónak vettek fel a mai Mammut helyén működő egykori Ganz Villamossági Művek földszintjén működő intézetbe. A szakmunkásvizsga után 1952-től 1959-ig lakatosként dolgoztam, de közben beiratkoztam egy esti gimnáziumba, amely aztán félbeszakadt a forradalom kitörésével, s végül is 1962-ben folytattam a tanulmányaimat egy gépipari technikumban. Ennek elvégzése után pedig 26 évig dolgoztam a textiliparban karbantartó gépészként, egy idő után már e szakterület vezetőjeként, az Óbudai Selyemkikészítő gyárban.

És most térjünk rá a kihívásokat kereső, a fizikai határait fanatikusan feszegető Pajor István senkivel össze nem hasonlítható történetére, Pajorpista és a sport mágikus kapcsolatára!

P. I.: A Széchenyi hegyen laktunk, közel a Normafához, ezért szinte természetes volt számomra, hogy a sísport felé fordult az érdeklődésem. Akkoriban szinte egész télen esett a hó. Csont- és bőr kissrácként a Goldberger síszakosztálynál fogadtak be. A kezdetekben mindenféle sí szakágban próbálkoztam. Mindig utolsó voltam, de éreztem, hogy több van bennem, ezért a barátokkal elkezdtünk komolyabban edzeni, jószerivel edző nélkül. És akkor már elkezdtek jönni az eredmények. 1957-ben már én voltam északi összetettben (sífutás és síugrás) az ifjúsági bajnok. Innentől aztán már tovább sikerült erősödni. 1960-től kezdődően öt alkalommal voltam országos bajnok északi összetettben.

Gondolom, hogy ezt követően már nemzetközi versenyekre is kivittek…

P. I.: Voltam válogatott kerettag, nyertem országos bajnokságokat, de nemzetközi versenyekre soha nem jutottam ki, mindig kitalált valaki valamit, hogy én miért nem. Sajnos én végig ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat. 29 éves voltam, amikor jószerivel abbahagyatták velem a versenyzést. Ezt követően két év kihagyás után a Honvéd SE síugró szakágánál kerestek edzőt – minden idők legjobb magyar síugrója, a budakeszi Gellért László és közöttem kellett választani, s valamiért részben a vezetés és a versenyzők mellettem döntöttek. Ez akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, de képesnek éreztem magam arra, hogy a majdnem semmiből is megfelelő képzéssel ellássam ezt a váratlanul jött feladatot. Nekem korábban gyakorlatilag csak sífutóedzőm volt, a síugrást szinte magamtól tanultam meg.

Ez olyan hihetetlen, hogy valaki ezt az elképesztően veszélyes, nagy technikát igénylő síugrást szinte magától sajátítsa el!

P. I.: Én az életem során nem rettentem meg a veszélyes helyzetektől. Síugrónak tulajdonképpen én nekem kellett felépítenem magamat…

Mikor megkaptam ezt az edzői megbízást, abban a pillanatban tudtam, hogy hiányosak az ismereteim. Bementem a TF könyvtárába és ott reggeltől estig bújtam a síugrás szakkönyveit, és aztán elkezdtem az edzői munkámat. 1972-79-ig voltam a Honvéd ugróinak az edzője, majd emellett 1976-79-ben a válogatott vezetői feladatával is megbíztak. A legkiemelkedőbb versenyzőim budakesziek voltak: Gellér Gábor, Fischer László és Hényel Gyula. Azokban az években a magyar rangsorban az első hat az én versenyzőm volt. Valamit csak tudhattam, hogy azokban az években ők uralták ezt a szakágat, hisz több mint 30 országos bajnoki címet szereztek, és Világkupán top 10-es helyezést értek el. Gellér Gábor a svédországi Falunban olyan eredményt ért el, hogy Gustáv Adolf svéd király is kézfogással gratulált. Mégis egy fegyelmivel eltiltottak, mivel engedély nélkül vettünk részt a svédországi versenyen. Abból zártak ki, ami az életem része volt.

Ennek ellenére beiratkoztam a Testnevelési Főiskola síszakedzői szakára – 25 jelentkezőből 5 főt vettek fel 1985-ben -, és már edzői tevékenységem után síszakedzői diplomát szereztem.

Síugró edzői- és válogatott keret vezetői megbízatásod után sem szakadtál el a sísporttól?

P. I.: Nem, hisz síoktatóként több mint 7500 tanítvánnyal szerettettem meg a sízést 1980-2023 között, tehát egészen a közelmúltig, 85 éves koromig, de még ezt is folytatom tovább.

Élsportolói, majd edzői munkáid dacára, egy percig sem hagytál fel a főállású munkával!

P. I.: Nem, egy percre sem! A 80-as években a Fővárosi Távfűtő Műveknél dolgoztam műszaki ellenőrként, ennek köszönhetem, hogy megismerkedhettem a hegymászással. Ennél a cégnél ugyanis az Excelsior SE alpinistáit is felügyelnem kellett, és mikor a sok méter magas ipari kéményeket újították fel, én is beereszkedtem közéjük egy beülő-vel. Meg is lepődtek, mikor leértem melléjük. Annyira összebarátkoztam velük, hogy 1984-ben elhívtak magukkal a Kaukázusba, az Elb-ruszra, amelynek 46 évesen jutottam a csúcsára. Életem része lett a hegymászás, csak az 1988-as szezont hagytam ki a kislányom születése miatt. 1986-ban megmásztam az 5199 méteres Mount Kenyát, és egy addig még mászatlan jégúton jutottam fel a Kilimandzsáró tetejére.

Valamennyi hegymászásodat oxigénpalack nélkül csináltad végig?

P. I.: Igen, az összeset! Nekem nem volt probléma a veszélyek vállalása! A sífutásban szerzett kondicionális felkészültségem és a síugrásban szerzett „alacsony szorongás szintem” a személyiségem része volt. Mindig kerestem a veszélyt az életben! 1990. október 7-én négy másik társammal feljutottunk a világ hatodik legmagasabb hegyére, a 8201 méter magas Cho-Oyu csúcsára. Ez két szempontból is különleges volt. Egyrészt, mert ez nekem 52 évesen és három hónaposan sikerült, ami a mai napig korrekord 8200 méter felett, másrészt mindössze hat évre volt szükségem, hogy eljussak erre a magas szintre, melyben biztosan szerepe volt sífutó múltamnak is. A vállalkozás az indulástól az érkezésig összesen 63 napig tartott. Három magashegyi tábort építettünk ki 6500, 6900 és 7500 méteren, a Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László összetételű csapattal. Előttünk több expedíciónak a mély hó miatt vissza kellett fordulnia, s én is döntési helyzetbe kerültem, hogy kockáztassak-e, amikor otthon várt egy két és fél éves kislány.

Ez volt az első magyar Himalája-expedíció, amelyen magyarok feljutottak egy nyolcezres hegy főcsúcsára. Az expedíció sokat kivett belőlem, nyolc kilót fogytam, mire hazaértem. Később is kerestem még a kihívásokat a hegymászásban: 1992-ben megjártam a Yosemite- ot, 1994-ben N az alaszkai Mount McKinleyt, 2001-ben 63 évesen pedig csípőprotézissel jutottam fel az Aconcaguára, 2003-ban pedig a várható kitörés miatt ötezer méterről kellett visszafordulnunk egy működő vulkánról, a Thungurahuáról.

A Fővárosi Távfűtő Művek után még hol voltál főállásban?

P. I.: 1986-2003 között nyugdíjazásomig én voltam a létesítményvezetője a budakeszi úti Külker Sportparknak, köszönhetően annak is, hogy „sűrű” életem közepette felsőfokú végzettséget is szereztem. A Külker Sportparknak „neve” volt, kiváltság azoknak a külker dolgozóknak, akik belépőjükkel ott vendégek lehettek. Ezt nem volt egyszerű helyzet kezelni.

Sok mindent építettem az évek során. Futópályát, mászófalat, játszóteret, a teniszpályákat is korszerűsítettük.

Évekig szervezted az általad megálmodott és szervezett Quatratlon versenyt is.

P. I.: Ez egy négytusa verseny volt, melyen több, mint 100 olimpiai-, világ- és Európa bajnok és Davis-kupa versenyző vett rész 1991-2013 között.

■86 évesen sem fogod vissza a tempót! Egyáltalán, te életed során hányféle sporttal foglalkoztál?

P. I.: Még a sípályafutásom kezdetén rendszeresen indultam atlétikai csapatbajnokságokon. Volt olyan hétvége, hogy indultam 400 és 10 ezer méteres futásban, dobószámokban, magasugrásban… Egykoron kerékpárral jártam dolgozni a Széchenyi-hegyről. Egyszer 6 perc 40 mp alatt értem le a Déli pályaudvarra…

Most is heti öt-hat alkalommal futok szigorú edzésrend szerint a budakeszi rekortán pályán, és rendszeresen úszom városunk Hargitay András Tanuszodájában. Teniszezek, evezek, snowboardozok és szoktam indulni mindenféle senior bajnokságokon is. Edzésnaplót vezetek, sportági bontásban! 2024-ben 335 edzésem volt, melyben benne van a kerti munka, ásás, favágásaprítás, és a mikor tavalyelőtt még a házunkban is volt egy átalakítás, az egyik nap 83 talicska betont is toltam, és emellett tavaly még saját kezűleg egy kocsibeállót is építettem fából.

Napjainkban is kerékpározol? Ahogy látom, itt a házatok előtt áll egy gyönyörű Suzuki motorkerékpár is…

P. I.: Persze! 2024-ben innen, a Makkosi útról három alkalommal kerékpároztam fel a Normafához, ami azért elég meredek terep, ha a Budakeszi úton közelítem meg a Normafát. A motorozást 63 éves koromban kezdtem el. 83 évesen elmotoroztam Marosvásárhelyre, ami oda-vissza 1300 km volt, és egyszer egy csapattal Párizsba is elmentem. Ilyen nagy utakat többé nem tervezek. Főleg a városban motorozom a 75 lóerős, kéthengeres, négyszelepes Suzuki 650-es motorommal – a legnagyobb hidegben is. Óriási előnye, hogy a Budakeszi-Budapest útvonalon minden dugót ki tudok kerülni. A motorozás nagyon nagy szabadságot ad, ebben hasonlít egy kicsit a sízéshez.

Sok mindenről esik itt szó, talán nem véletlen, hogy a „Megszállottak Klubjá”-nak alapító tagja vagy.

P. I.: És ehhez még hozzátenném, hogy 2019-ben Fair Play Életmű kategóriában MOB-diplomában is részesültem.

Miközben hallgatlak itt téged, felvetődött bennem, hogy ezek az igencsak „viharosan” megélt sportos évtizedek mennyi sérülést okozhattak neked?

P. I.: 32 műtéten vagyok túl. 3 csípő-, 4 térd-, 2 váll-, 2 lágyéksérv-, kalapácsujjműtét, pacemaker…

Pacemaker!? És ennek ellenére még a mai napig szinte éjjel-nappal sportolsz?! Ez hogy lehetséges?

P. I.: 2012-ben kaptam a pacemakert. Amikor betette a sebész, a következőt mondta nekem: „István, maga a jövőben is mindent csinálhat, amit eddig csinált, ha futott, ha síelt, ha hegyet mászott! Az a helyzet, hogy ma már olyan korszerű pacemakerek vannak, hogy amit most beültettem, alkalmas arra, hogy felvegye továbbra is az ön eddigi terheléseit!” Legutóbb is felfutottam az Anna-rétre, ahol tettem 8 kört (8000 méter) a futósível, aztán meg vissza is megettem ezt a távot a makkosi templomig.

A minap voltam egy terhelésdiagnosztikai felmérésen, ahol az orvos megállapította, hogy felveszem a versenyt a 30-40-es korosztály km/óra teljesítőképességi paramétereivel.

Három gyereked is sportol?

P. I.: Már 18 hónaposan sít adtam a talpuk alá. Mindhárman remek síelőkké váltak, és ma is rendszeresen sportolnak. Lányom és kisebbik fiam országos bajnokok voltak, indultak ifjúsági világbajnokságokon is. Idősebbik fiam zenész, és szövegíróként is alkotói tevékenységet folytat. Lányom magasan kvalifikált, négy diplomája van. Kisebbik fiamat már kis korában a repülés érdekelte. Hamarosan meglesz a Wizzairnél a kapitányi kinevezése, emellett szereti az extrém sportokat.

Néhány hete egy teltházas, két és fél órás beszélgetés volt veled a KesziKultban, ahol megjelent a magyar síugrók és az északi összetett egykor neves bajnokainak színe-java. A rendezvény apropóját az életed történetéről a Tamás Rita és általad írt Pajorpista, a sport polihisztora című könyv bemutatása adta. Az est moderátora az olimpiai ésvilágbajnok ökölvívó, Kovács István Kokó volt.

P. I.: Rengeteg barátom, sporttársak, versenyzőim voltak ott. Különös örömömre szolgált, hogy legeredményesebb versenyzőim, Gellér Gábor, Fischer László, Hényel Mihalkó Bertalan is ott ültek a széksorokban.

Szinte hihetetlen, de ennyi minden mellett a 2000-es évektől a sportújságírásra is jutott időd…

P. I.: A „Hetek” újságba írok 2006 óta. 127 írásom jelent meg a hetilapban, rengeteg interjú, pl. Benedek Tiborral, Gyurta Dániellel, Roger Federer-rel. Hét Grand Slam tornáról helyszíni tudósítást adtam. És ha már itt szó esik újságíró munkámról, el kell mondanom, hogy én világ életemben rossz helyesíró voltam. Tanulmányaim során gyakran volt olyan, hogy nyelvtanból egyest, fogalmazásból ötös osztályzatot kaptam, emiatt alig tudtam leérettségizni. Ezért aztán talán nem meglepő, ha a megírt cikkeim döntő többségét a szerkesztőségbe leadás előtt a feleségem lektorálja.

Amúgy, ha megkérdeznéd, hogy 86 éves koromban újságíróként tudom-e használni a számítógépet, annyit válaszolnék, igen! Gyakorlom, használom, mert ma ez már kikerülhetetlen.

Úgy sejtem, hogy ennek a nagyon tartalmas beszélgetésnek a végére maradt még mondandód!

P. I.: Már régóta, megtérésem előtt is éreztem, hogy engem szeret a Mindenható, mert volt 40-50 olyan helyzet az életemben, mikor közel voltam ahhoz, hogy tepsibe tegyenek. Hogy még ma is élek, azt a Mindenható kegyelmének köszönhetem. Ha valaki Istenben, Krisztusban jár a feleségével, az egy hármas kötelék. Ebben a kötelékben tapasztaltam meg igazán, hogy részese vagyok a kegyelemnek.

Horváth Jenő

A napokban ünnepelte 88. születésnapját Farkas Gyula, Budakeszi díszpolgára és egykori polgármestere. Interjúnkban sokévtizedes Budakesziért végzett áldozatos munkájáról kérdeztük a ma is kitűnő fizikai és szellemi állapotban élő, örökifjú Farkas Gyulát, és közben más érdekes és izgalmas témák is szóba kerültek településünk mára talán már elfelejtett egyik-másik történelmi epizódjáról.

Farkas Gyula 1947-ben jött szüleivel és hat testvérével Budakeszire 10 éves kiskamaszként a Felvidékről, az akkori Csehszlovákiából. S bár édesapja felvidéki, édesanyja pedig sváb származású volt, mindketten magyar identitással éltek és ennek szellemében nevelték gyermekeiket is. Ezért talán az sem lehetett véletlen, hogy az 1938-as bécsi döntés értelmében a Magyarországhoz visszacsatolt Felvidék egyik legnagyobb városának, Kassának idősebb Farkas Gyula volt az utolsó katonai parancsnoka a 2. világháború végén, apai nagyapja pedig a kassai járás erdésze volt 1903-tól haláláig.

A háború vége felé Farkas Gyula elmondása szerint édesapja kapcsolatba került a szlovák partizánokkal, majd később átállt hozzájuk és megadta magát 365 katonájával, ezért viszonylag rövid idő után valamennyi katonájával együtt visszatérhetett az orosz hadifogságból, leszámítva néhányukat, akiket elvitt a hastífusz.

Ezt követően a Farkas család áttelepült a Csehszlovákiához visszacsatolt Felvidékről Magyarországra, ahol végül is Budakeszin találtak új otthonra, mert településünk emlékeztette őket az egykori felvidéki tájakra. Édesapja az átvilágítás után, még a kommunista hatalomátvétel előtt visszakapta a katonai rangját és ennek megfelelően a Honvédelmi Minisztériumban került állományba, ahonnan 1950. január 12-én elvitték az ávósok. Id. Farkas Gyula fia ekkor végezte az általános iskola 8. osztályát, ezután viszont nem tanulhatott tovább, „klerikális-reakciós” származása miatt nem vették fel a soproni erdészeti technikumba.

Ő is erdész akart lenni nagyapját követve, végül azonban ipari tanulónak jelentkezett, ahol előbb a Gamma Műveknél, majd az Orionban tanulta ki a rádióműszerész szakmát. Később aztán elvégezte a középiskolát, majd diplomát is szerzett a Kandó Kálmán Híradó- és Műszaki Főiskola esti tagozatán. Ez idő alatt a Híradótechnikai Vállalatnál katonai berendezéseket javított. Aztán ezt a céget átvette a honvédség, és jött egy elhárító tiszt, aki közölte vele, hogy nem jó, hogy ő ott dolgozik. Munkanélkülivé vált, s bár próbálkozott mindenfelé elhelyezkedni, sehova nem vették fel, ekkor határozta el, hogy maszek lesz, rádió- és tv-szerelőként. 1966-ban Budakeszin és az egész budai járásban őt választotta meg a 700 fős tagság a Buda környéki Kisiparosok Országos Szövetsége (KIOSZ) az elnökének.

Farkas Gyula szerint nem azért, mert ő volt a legokosabb, hanem ennek pusztán az volt az oka, hogy ő volt közöttük a legiskolázottabb. Nem sokkal később pedig a KIOSZ beválasztotta az országos választmányába is. Mindemellett a 60-as évek végétől ő lett az akkor a hat szakosztállyal működő Budakeszi Sportegyesület elnöke is. Ebben az időben érték el kiemelkedő sikerei ket a budakeszi síugrók, labdarúgók, kézilabdázók, sakkozók és az asztaliteniszezők.

Később két alkalommal is megválasztották a város vezetőjévé. Első megválasztása szorosan összefüggött az 1987 januári hatalmas havazással, mely szinte megbénította Magyarországot. Ráadásul Budakeszi, gyakorlatilag vezető nélkül maradt az akkori tanácselnök, Bobály Mihály infarktusa miatt. Nagy volt azokban a napokban az aggodalom a lakosság körében, s az akkori Budakeszi működtetésével megbízott Gazdasági Működtető és Ellátó Szervezetet (GAMESZ) vezető Farkas Gyula a kialakult rendkívüli helyzetre való tekintettel gyakorlatilag átvette a feladatokat.

Felvette a kapcsolatot a Budakeszi úti laktanyával, akik aztán a város kenyér- és élelmiszerellátását biztosították, és megszüntették a településen a közlekedést megbénító hóakadályokat. Akkor mindez jelentős bizalmat váltott ki a lakosságnál, és ennek eredményeképpen Farkas Gyulát választotta meg a falu tanácsának testülete tanácselnöknek, mivel betegsége miatt Bobály Mihály lemondott a tanácselnöki tisztségéről. Ebben a ciklusban a rendszerváltás előtti évben a tanácstagság lebontatta a Fő téri parkban a mai Szent István-szobor helyén álló szovjet emlékművet, és megváltoztatták Budakeszi kommunizmust idéző utcaneveit is, valamint visszaadták a Zárda iskolát a katolikus egyháznak működtetésre.

2002-ben ismét megválasztották Farkas Gyulát az akkor már városi rangú Budakeszi vezetőjének, polgármesternek. Ekkor sikerült kilobbizni a város gázellátásnak a bővítését az akkor olasz tulajdonú TIGÁZ-zal történt sikeres tárgyalás eredményeképpen, s mindezt úgy, hogy ez a bővítés nem került egy fillérjébe sem a városnak. Hasonlóképpen sikeres volt a vízellátás bővítése is. Ezek tették lehetővé, hogy a mai Park Center és a körül akkoriban még azon helyen volt, ahol ma az Erkel- és a Szent István-szobrok állnak a parkban.

Azokban a vészterhes napokban ez a végállomás amolyan hírközpontja is volt az itt élőknek, akik ezen a helyen cserélték ki információkat. Egyik délelőttön, szerdai napon Mezei Mária is arra járt férjével, Lelbach Jánossal és egyszer csak az ország egyik legnevesebb színművésznője fellépett a már akkor is ott működő gyógyszertár lépcsőjére, és mély forradalmi hevülettel elszavalta az ott lévőknek a Nemzeti dalt. Farkas Gyula szerint abból a kis közönségből, akik részesei lehettek ennek a nem mindennapi előadásnak, talán már csak ő él.

Budakeszin Mezei Máriáék vették meg az elsők között a tv-készüléküket 1957-ben, az ún. AT 501-est. Mint egykori tv-szerelő, akkoriban szinte minden hónapban ott volt náluk, mert mindig kellett valamit javítani azon a kezdetleges típusú készüléken. Esténként járt oda, s már előre tudta, hogy ilyen alkalmakkor Mária hosz-szasan fogja őt faggatni Budakesziről. Nhemegyszer alig jutott arra ideje, hogy megjavítsa a hibát. Mezei Mária sétái során egyébként is szeretett társalogni a helyiekkel. Budakeszin a 20. század első évtizedeiben több mint egy tucat étterem, vendéglő működött, melyek a főváros középosztályának kedvelt szórakozóhelyei voltak.

Ilyen volt a Martin Gergely-féle vendéglő is, a kertjében nyolc boxszal, a kert végében egy beton placcal, ahol fúvós zenét, hangulatos sramlimuzsikát játszott a zenekar -napjainkban a Tarkabarka Kunterbunt óvoda gyerkőcei játszadoznak itt. A budakeszi legendák szerint itt írta Lajtai Lajos és Békeffi István az „Amikor a kislányból nagylány lesz” című operettet, melynek mai napig híres dala, „A babám budakeszi”, melyet először Sebő Miklós, majd Bilicsi Tivadar is énekelt. Mindehez fontos hozzátenni még, hogy Farkas Gyula a tulajdonosa ennek a háznak, ez egyben az otthona is.

Beszélgetésünk végén arra kértem még, hogy ezt az életpálya-interjút zárjuk le szó szerint idézett gondolataival. – Összes polgármester elődömnek és utódomnak megköszönöm, hogy valamennyien megtettek mindent városunk felvirágoztatásáért. És végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy boldog családi életet és megpróbáltatásokat is adott nekem, szép és tehetséges gyermekeket, valamint ennyi feladatot az életben, és ehhez elegendő erőt, egészséget és hosszú életet.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Juhos-Kiss Eszter, a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola szolfézstanár-igazgatóhelyettese a Magyar Tudományos Akadémia 27. alkalommal meghirdetett pályázatának egyik díjazottja lett. A köznevelésben tanító gyakorló pedagógusok tudományos kutatómunkájának megbecsülésére és ösztönzésére létrehozott díjat tizenkét pedagógus nyerte el, akik 2024. október 14-én vehették át az elismerést Freund Tamástól, az MTA elnökétől.

Honnan indult el pályája, mely elvezetett ehhez a jeles elismeréshez?

Juhos-Kiss Eszter: Középfokú zenei tanulmányaimat a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában (ma Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium) kezdtem hegedű és szolfézs szakon, majd a Zeneakadémián karvezetést tanultam, ugyanakkor a képzés velejárójaként szolfézs- és zeneelmélettanári diplomát is szereztem.

Mióta dolgozik Budakeszin a Czövek Erna zeneiskolában szolfézstanárként?

J.-K. E.: 2001 óta. Csaknem 25 éve szolfézstanárként kerültem ide, és 9 éve igazgató-helyettesi feladatokat is ellátok. Emellett a barokk repertoárral rendelkező budapesti Albinoni Kamarazenekarban hegedülök.

A szolfézs a zenetanulás alapja…

J.-K. E.: A szolfézs tárggyal a kottaolvasást tanítjuk, és a zenei hallást fejlesztjük. Ha egy muzsikus nincs birtokában a zenei írás és olvasás készségének – ezzel lehet, hogy sokakat megbántok -, az tulajdonképpen zenei analfabéta. És ezt igazán nem negatívumként mondom, mert amúgy tisztelem és csodálom azokat, akik ösztönösen találnak rá a zenére és válnak akár remek muzsikusokká is.

Kodály Zoltán gondolatát idézve az érti igazán a kottát, aki „látja, amit hall, és hallja, amit lát”. Ez azt jelenti: ha ránézek a kottára, nem kell hangszeren lejátszanom a dallamot, hogy meghalljam, ami a kottában látható. Nekünk itt a zeneiskolában az egyik célunk az, hogy megtanítsuk a növendékeket kottát olvasni és játszani a hangszerén, és eljuttatni egy olyan szintre, ahol már nincs szükség állandó külső kontrollra, hanem önállóan, magabiztosan tudjon zenélni.

Tavaly októberben ön egy jelentős díjat vett át Freud Tamástól, az MTA elnökétől. Díjazott pályamunkájának teljes címe egy átlagolvasó számára erős magyarázatra szorulna, ezért annak csak rövidített változatát idézném: „Az afázia zeneterápiája.” Szolfézstanárként miképpen került az érdeklődési körébe ez a téma?

J.-K. E.: 2019-ben megszólalt a telefon a zeneiskolánkban. Budakesziről, a Szanatórium utcában működő Magyar Honvédség Rehabilitációs és Krónikus Utókezelő Intézetéből kerestek minket, hogy van egy másfél éve kezelt betegük, aki stroke következtében elvesztette a beszélő képességét, de képes szöveggel énekelni. Úgy gondolták, hogy a zeneiskolában találnak majd valakit a tanárok közül, aki elvállalja, hogy egy hónapig bejár a kórházba, és énekeltetni fogja a pácienst.

Végül is én lettem az, aki elvállalta ezt az akkor még számomra is teljesen ismeretlen feladatot. Némi iránymutatást ugyan kaptam a megbízóimtól, de amúgy teljesen rám bízták, hogy hogyan és milyen dalok felhasználásával énekeltetem a beteget. Az egy hónapból aztán négy év lett…

Ez a története az afáziával való találkozásomnak, melyről korábban semmilyen ismereteim nem voltak.

■ Mi is valójában az afázia?

J.-K. E.: Az afázia a nyelvi képességek szerzett zavara. A nyelvi zavarhoz gyakran beszédzavar is társul. A „szerzett” kifejezés arra utal, hogy az érintett korábban már birtokában volt a nyelvhasználatnak, de valami oknál fogva megsérült ez a képesség. Az afázia leggyakoribb kiváltó oka a stroke, de kialakulásának hátterében állhat baleset, műtéti beavatkozás vagy akár tumor is.

Miképpen kezdte el gyógyító munkáját ebben az ön számára is addig ismeretlen területen?

J.-K. E.: A kezdeti sikertelen verbális kommunikációs kísérletek után elkezdtünk népdalokat énekelni, és őszintén meglepett, hogy ami élő beszéddel nem ment, az a dalok segítségével megszólalt. Első élményeim, megtapasztalásaim után persze még sötétben tapogatózva próbálkoztam ezzel meg azzal, aztán elkezdtem szakirodalmat olvasni, majd felkutatni azokat a szakembereket, akik Magyarországon az afázia zeneterápiájával foglalkoznak. Mindezek mellett saját tapasztalásaim is sokat segítettek. A tudatosan tervezett és felépített foglalkozásaim alkalmával jelenleg is gyakran hallgatok intuícióimra. 2020 tavaszán aztán jött a covid járvány…

…és gondolom, a járvány váratlan megjelenése sok gondot okozott ebben a terápiás folyamatban…

J.-K. E.: Sajnos a lezárások után megszűntek a lehetőségek, a kórházba sem járhattam be, hogy folytathassam az afáziás pácienssel a terápiás éneklést.

És a covid után miképpen alakult ez a történet?

J.-K. E.: Egyrészt megpróbáltam felkutatni Magyarországon azokat a szakembereket, akik zeneteraputaként afáziásokat énekeltetnek, és egyúttal néhány ilyen foglalkozásra is eljártam, kíváncsi voltam, hogy mások miképpen csinálják.

Másrészt pedig sikerült a régi páciensemmel tovább folytatni a terápiát, ezúttal már online. Ugyanis a covid idején ő is hazakerült a kórházból, de olyan messze lakott tőlem, hogy a személyes terápiát nem tudtam már vállalni. Csaknem négy évig foglalkoztam vele -s bár ez kis eredménynek tűnik – ez alatt az idő alatt sikerült vele megtanítani olyan alapszavak, szókapcsolatok, mondatok használatát, melyeket a mindennapi életében alkalmazni tud. Ma már nem folytatom a terápiáját, de tudomásom szerint a verbális kommunikációja azóta is szépen javul.

■ Ezzel az afáziás történettel az ön élete is sok tekintetben megváltozott…

J.-K. E.: Még a covid járvány idején elhatároztam, hogy komolyabban elmélyedek ebben a témában. Ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának Doktori Iskolájába. A tanulmányi időszak alatt igyekeztem minél több pácienssel foglalkozva saját tapasztalatokra szert tenni. Eljutottam a budapesti Észak-budai Szent János Centrumkórházba, a Telki Hold Otthonba, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházába, a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházba, és a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálatra. Most ott tartok, hogy beadtam a doktori disszertációtervezetemet, s várom, hogy elfogadják a fokozatszerzési kérelmemet ennek a négy éves tanulmányi útnak a végén. Az a tudományos munkám, amit beadtam az MTA pályázatára, s melyről már a cikk bevezetőjében szó esik, tulajdonképpen megegyezik ezzel a doktori disszertációtervezettel.

Ez az MTA által már díjazott, de az egyetem által még elfogadásra váró doktori disszetációt nyilván azzal a céllal írta meg, hogy az afáziások rehabilitációja, a zeneterápia nagyobb figyelmet kapjon a magyar egészségügyben.

J.-K. E.: A klinikumban, azaz az egészségügyi intézményekben a logopédusok mellett nagyobb teret kellene biztosítani a zeneterapeuta szakembereknek a stroke utáni rehabilitációban, azonban a zeneterapeuta szakma még nem olyan elfogadott és megszokott a hazai kórházakban, mint ahogy az elvárható lenne.

Ugyanakkor a zeneterapeuta képzésben sem központi téma az afázia zeneterápiája. A hallgatók egyáltalán nem vagy legfeljebb érintőlegesen találkoznak a témával. A civil szférában azonban léteznek olyan érdekvédelmi szervezetek, melyek az afáziával élőket karolják fel. Közülük kiemelném az Afázia Egyesületet, mely hetente többször ismétlődő – egyéni, kis- és nagycsoportos – rehabilitációs tevékenységet végez, illetve szolgáltatásokat nyújt a baleseten vagy stroke-on átesett afáziások gyógyulása és rehabilitációja érdekében, mely az érintetteknek és családtagjaiknak konkrét segítséget jelent.

Fáradságos, nehéz évek állnak ön mögött. Mivel zárhatnánk ezt a beszélgetést?

J.-K. E.: Budakeszi zeneiskolai munkám mellett szeretném, ha megtalálnának a lehetőségek ezen a szakterületen is – bár néha már látom ennek a jeleit is. Ám egy személyes vallomást is hadd tegyek itt a legvégén. Az elmúlt években csak szakirodalmat olvastam, mert nagyon megszerettem ezt a számomra új kihívásokat ígérő területet, de a most következő időkben arra vágyom, hogy ismét olvashassak szépirodalmat is.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

A Géniusz az első olyan tudásalapú kvíz, ahol a játék nemcsak a tájékozottság próbatétele, hanem a gyorsaság, az állóképesség, a kitartás és az idegek csatája is. Az a játékos, aki tíz ellenfelét is képes legyőzni, a 10 millió forintos fődíj mellett kiérdemli a Géniusz címet is. Az ATV 4. évadában, az elmúlt év végén egy Budakeszin (Nagyszénászugban) élő egyetemi hallgató, Kereszturi Ákos sikeréért szurkolhattunk, aki izgalmas csaták után az évad győztese lett. Győzelme a Budakeszi Hírmondó figyelmét sem kerülte el, ezért megkerestük őt, hogy megtudjuk, mi is a titka sokirányú tájékozottságának.

Hogyan lehet valakiből sikeres kvízversenyző?

Kereszturi Ákos: A kvíz iránti szeretetem és elkötelezettségem részben annak köszönhető, hogy a jogi egyetemen ismertem meg a legjobb barátomat, akinek egy kvízmester ismerőse a belvárosban tartott ilyen játékokat. Miután kipróbáltuk magunkat, ez a közös érdeklődés hamar egy heti két-három alkalmas hobbivá fajult. Annyira megszerettük ezeket a kvízesteket, hogy ennek hatására meg is született az elhatározás: mi is szeretnénk eljutni arra a szintre, hogy akár egy olyan nívós tv-műsorban is megmérettessük magunkat, mint az akkoriban induló Géniusz.

Akkor tulajdonképpen kapóra jöhetett a Géniusz elindulása, mert az elmúlt egy-két évtized agybutító, gagyi valóságshow-i szinte elsöpörték az ilyen jellegű műsorokat a tv-csatornákról…

K. Á.: Igen, azok a korábbi legendás, nagyon jól kitalált vetélkedők valóban kikoptak hosszú időre. Sajnos, ameddig igény van a valóság show-kra, és megéri a kereskedelmi csatornáknak, addig ezek még műsoron lesznek jó ideig. De nekem úgy tűnik, hogy ismét egyre nagyobb az érdeklődés a kvíz műsorok iránt is, melyet a Géniusz sikere is bizonyít. Folyamatosan növekedik a nézettsége.

Sokat töprengtem azon – miközben szurkoltam önnek a képernyő előtt -, hogy lehet képes arra egy 24 éves fiatalember, hogy 10 másodperc alatt választ adjon olyan kérdésekre, melyek az emberi kultúra legkülönfélébb területeit ölelik fel. Legyen szó akár ásványok összetételéről, a periódusos rendszerről, földrajzról, több évtizeddel ezelőtti rock-pop dalok szerzőinek nevéről, vagy akár egy csip-csup bulvár hírről… Azt még értem, hogy valaki egy-két területen nagy ismeretekkel rendelkezik, de az olyan hihetetlennek tűnik, hogy az emberi agy ilyen sokféle információ tárolására legyen képes!

K. Á.: Amit ön 10 másodpercnek érzett, az bizony csak 5 másodperc volt! Néha, ott benn a ringben én is hosszabbnak éltem meg azokat a pillanatokat a nehezebb kérdéseknél, ahol rengeteg minden átfutott közben az agyamon.

Ami viszont a sokrétű érdeklődést illeti, ehhez nyilván kell egy állandóan meglévő motiváló kíváncsiság az emberben, hogy azokban a témákban is megtaláljon olyan érdekes szálakat, információkat, amelyekről azt gondolná, hogy egyébként nem igazán érdeklik őt.

K. Á.: A Géniusz tíz témakörének kézzelfogható köze van a körülöttünk lévő világhoz, és én szerencsémre már kisgyermek korom óta kíváncsi voltam. Egyaránt szívesen néztem meg egy, a szavannák élővilágáról dokumentumfilmet, mint ahogy egy 2. világháborúról szólót, vagy szinte bármilyen sporteseményt szívesen követtem. Fontos volt számomra, hogy ki, mit, hol talált fel, hol állították elő… Nagyon érdekelt a földrajz is, imádtam az atlaszokat forgatni. Gyakran követtem és követem a Spectrum, a Discovery Channel, a National Geographic, a History Channel műsorait. És a zene is mindig fontos része volt az életemnek, kedvencem a keményebb rock és a heavy metal, valamint nagyon szeretem a 1960-80as évek közötti klasszikus pop-rock zenéket, de a komolyzenét sem vetem ám meg. Bármennyire is meglepő, de zeneélvezőként észreveszek olyan finomságokat, inspirációkat, melyek Wagner, Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy akár Bartók hatását is mutatják a heavy metal zenében.

Fel lehet készülni egyáltalán egy kvíz vetélkedőre, ahol kérdések millióiból válogathatnak a műsor szerkesztői?

K. Á.: Felkészülni legfeljebb csak idézőjelesen lehet! Annyit tehetek az ügy érdekében, hogy célzottan olyan témákról olvasok, melyekről tudom, hogy nincs még hozzá megfelelő mélységű ismeretem. Ilyen például a bulvár, melyet nemigen követek. Nem érdekel a cele-bek magánélete, vagy hogy éppen ki hányta össze magát az Oscar-díj gálán…! A Géniuszban viszont a bulvár az egyik témakör, és fontos taktikai elem, ezért erre például tudatosan készültem.

Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, ki a kitalálója a magyar lakodalmas rocknak?

K. Á.: Nem tudom!

Hát a Vajdaságból származó 4+2 együttes!

K. Á.: 4+2? Én csak 3+2-ről hallottam – most eszembe jutott!

Na, ezzel jól lebőgtem! De akkor már hadd kérdezzek még egy, talán nehezebb kérdést! Melyik két amerikai együttes volt a megalkotója a 60-as évek végén a jazz-rock stílusnak?

K. Á.: Az egyik a Chicago, a másikat nem tudom.

A másik együttes nevét Churchill egy 2. világháború alatt elhangzott mondása ihlette…

K. Á.: Így már beugrott, Blood, Sweat & Tears!

Utolsóéves joghallgatóként nyáron fogja átvenni a diplomáját. Mi lesz a folytatás?

K. Á.: Nagyon szeretnék kvízzel foglalkozni, akár bajnokságok, játékok profi légkörben zajló szervezése szintjén. Van pár közeli jóbarátom, akik szintén úgy gondolják, hogy jó lenne ezt minél szélesebb rétegekhez, minél jobb minőségben eljuttatni, mert ez csodás dolog, melyet korosztálytól függetlenül bárki játszhat, összehozza az embereket, remek közösségépítő, és nem utolsósorban sok mindent megtudhatunk a világról.

Úgy veszem észre, hogy egyre több kvízklub nyílik a vidéki városokban, a kisebb településeken is vannak kvízestek, ami örvendetes. Akárcsak az, hogy néhány éve ez a játék inkább az 50 feletti korosztály privilégiuma volt, ma viszont már azt tapasztalom, hogy az én generációm tagjai, egyetemista csapatok is megjelennek a kvízklubokban. Nevetgélnek, tanulnak, játszanak, egy tökéletes társasági élmény ez. Rengeteg potenciált látok ebben. Jó lenne a kvízezést az egyéni, illetve csapat szellemi sportok szintjére intézményesítetten felemelni, ami akár forradalmasíthatná a tv-s műsorok új korszakát is.

Kereszturi Ákos születése, 2000 óta él Budakeszin. A Pitypang ovi után a Széchenyi diákja lett, a BLA-ban focizott, aikidozott, és 10 évig az ELITE Basket Törökbálint kosárlabdázója volt. Széchenyis csapatával a 2015-ös Diákolimpián streetball országos bajnokságot, majd kosárlabda országos második helyezést szerzett. Tagja volt az U15 nemzeti kosárlabda válogatottnak, emellett a BEAC-ban sakkozott. Ákos gitáron és basszusgitáron is játszik a testvérével közösen alapított metál „garázszenekarukban”.

Hm_, úgy 18 évvel ezelőtt édesanyjával, Török Diánával készítettem egy interjút a közösségi munkával létrehozott játszótereink kapcsán. Ki gondolta volna, hogy az akkor még pöttömnyi két kisfia közül az egyikkel egészen másmilyen témában fogok majd interjúzni, csaknem két évtizeddel később.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Kőrösiné dr. Merkl Hilda egyetemi adjunktus, irodalomtörténész, a Budakeszi Széchenyi Baráti Kör alapító elnöke, az országos Széchenyi Társaság elnökségi tagja, alapítója és kilenc éven át elnöke volt a Budakeszi Hagyományőrző Körnek, kuratóriumi tagja a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium Alapítványnak, a gimnázium egyik alapítója és 1997-től 2012-ig az igazgatója is volt, vérbeli pedagógus. Nevéhez fűződik a Széchenyi-szobor felállítása. Rendszeres programokat szervez a Széchenyi-életmű megismerése érdekében.

Közéleti szerepvállalásaival, gimnáziumi és egyetemi oktató munkájával elkötelezett keresztény pedagógusként dolgozik a magyar, az egyházi oktatás megújításáért. A város kulturális és társadalmi életében kiemelt szerepet tölt be, határozott jellemével és értékrendjével példaként állítható Budakeszi lakosai számára. 1996-ban Budakeszi Város Képviselő-testülete Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki a városért végzett munkájáért, 2012-ben Budakeszi díszpolgára lett.

A felsoroltak mellett még számtalan titulust sorolhatnánk, de induljunk inkább a kezdetektől… Mikor és minek hatására döntötte el, hogy a tanítás lesz a hivatása, erről fog szólni az élete?

Kőrösiné dr. Merkl Hilda: Már kisgyermekkoromban tanár szerettem volna lenni, óvónő, tanítónő, majd később tanár. Szüleim mindig tudták, hogy mi zajlott az aktuális oktatási intézményben, mert a játékaimban megjelentek az élmények, eljátszottam a történteket. Volt pontozó füzetem, névsorom, naplóm és szerepjátékban utánoztam a megítélésem szerinti jó és rossz tanárokat és tanulótársaimat, elmagyaráztam a megtanulandó dolgokat és értékeltem a teljesítményeket.

Szerettem iskolába járni, hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy, minden érdekelt, mert kitágult a megismerés határtalan világa. Jó tanuló voltam. A gimnáziumban a humán tárgyak, a nyelvek, először az orosz, majd a német és az ének-zene érdekeltek a legjobban, de kitartóan kézilabdáztam, még elsőéves egyetemista koromban is. Jó és szigorú volt az általános iskolai oktatás Budakeszin. Hálás vagyok sok tanáromnak az igényes indításért. A gimnáziumban derült ki, hogy milyen értékes alapokat kaptunk, mert az eredményeim nem változtak. A továbbtanulásra jelentkezéskor a Testnevelési Főiskolára készültem, a középfokú kézilabda edzői minősítést korábban már megszereztem. A felvételi feltételeket mind teljesítettem volna, amikor az edzőm, a sokunk által szeretett Kormány Géza tanár úr egy beszélgetésben elmondta, hogy nekem a bölcsészkarra kell jelentkeztem, ott a helyem. A gimnáziumi testnevelőm nagy csalódására megfogadtam a tanácsot és az ELTE BTK német-orosz tanári szakára jelentkeztem és nyertem felvételt. Jó döntés volt! Azóta is gyakran és mindig hálával gondolok a tanár úrra.

Mi volt a gyerekkori legmeghatározóbb élménye? Milyen volt a családi háttér, ahonnan indult, ami mindig meghatározza az ember egész életét?

K. M. H.: Családunk több, mint 300 éve települt Németországból Budakeszire, az ismeretlenbe. Német ajkú katolikus földművesek voltak, akiknek komoly küzdelem volt a letelepedés és a megélhetés. De kitartásuk, szorgalmuk a harmadik generáció számára meghozta a „kenyeret”. 1946-ban, a kitelepítés idején anyám Budapesten lakott, így nem vonatkozott rá a rendelet, édesapám pedig orosz fogságban volt a Kaszpi-tó melletti Asztrahán szigetén. Néhány hónapos házasok voltak, amikor fogságba hurcolták. 1947-ben, betegen ugyan, de hazatért és újra kezdték az életüket. Egyedül voltak, anyám, akkor már két éve özvegy édesanyját és 16 testvérét, sok budakeszi családdal együtt Baden Württemberg tartományba telepítették ki. (Ezért is nagy jelentőségű a testvérvárosi kapcsolatunk Neckarsulm városával, melynek létrejöttéért sokat dolgoztam.) Így nagyszüleink nem voltak. Egymásra voltunk utalva, amely helyzet összekovácsolt minket. Mivel nem voltak nagyszüleink, amire mindig vágytam, elhatároztam, hogy törekszem olyan nagymamájává válni unokáimnak, amilyent én szerettem volna.

Három gyermekünk és nyolc unokánk sok-sok örömet jelentenek, büszke vagyok rájuk és örülök, hogy átadhatok, örökül hagyhatok nekik sok mindent az évtizedek alatt összegyűjtött „kincseimből”. Szerető családban nőttem fel, egy öcsém van, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Szüleink mindenben támogattak és kemény munkával biztosították a feltételeket tanulásunkhoz. A szorgalmat, a munka megbecsülését és az igényességet tőlük tanultam. Soha nem adták fel. Német rokonaink, amint erre lehetőség nyílt, támogattak. Otthon magyarul beszéltünk, de szüleim barátaikkal, a szomszédok egy részével svábul kommunikáltak, amit megértettem, de első osztálytól magán úton szorgalmasan tanultam a német nyelvet.

Tanárom egy kedves idősebb hölgy, Tercsi néni volt, akiről csak jóval később tudtam meg, hogy apáca volt. Már felső tagozatos koromban tanítottam 1-2 nemzetiségi diáktársamat német nyelvre. A tanítás kiváló ismétlési, rögzítési lehetőség. A gimnáziumban később német tanárnőmet is „helyettesíthettem” több alkalommal, más osztályokban. Budakeszin én voltam az első, aki német szakra jelentkeztem az egyetemre, bátran és büszkén vállalva a nemzetiségi hátteremet és ezzel párhuzamosan magyarságomat. Gyökereim ebből a közösségből valók. Katolikus hitem és a kettős identitás mindmáig megtartott és szárnyakat adott. Ezért is éreztem úgy, hogy a Hagyományőrző Kört meg kell alapítanunk és nekünk, fiatalabbaknak együtt kell gondolkodnunk és be kell vonnunk a szüleink korosztályát is, mintegy kárpótolva őket a kitelepítés igazságtalanágainak elszenvedéséért, a veszteségek legalábbis kulturális jellegű pótlásáért.

Ez a szándék vezetett a 2000. év ünnepélyessé tételére szerkesztett Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig címmel 2001-ben megjelent helytörténeti kötet megjelentetésében. A kötet első felében Siklósi Gyula régész-történész településünkről írt értékes, tudományos jellegű munkája olvasható, a második részben a közelmúlt és a jelenkor vonatkozásai szerepelnek. A kötetet „Az elődök tiszteletére az ifjúságnak” ajánlottam.

A gimnázium elvégzése után jött az egyetem, az ELTE BTK, a germanisztika-skandinavisztika szakpár. Miért épp ezek?

K. M. H.: Az ELTE BTK Német Tanszékén hagyományosan magas színvonalon folyt az oktatás. Sok munkával lehetett eredményeket elérni, ami nagy kihívás volt, de bizonyítani szerettem volna és a tanulmányi eredmény az ösztöndíj összegét is befolyásolta. Másod-harmad évben 3-4 évfolyamtársammal ún. Népköztársasági ösztöndíjban részesültünk, havonta 1000 Ft-ot kaptunk – egy bolti eladónő fizetése 800-850 Ft volt akkoriban. Részben ebből kezdtem felépíteni antikváriumokban vásárolt, több száz kötetes, szisztematikusan felépített könyvtáramat. Ekkor már több magántanítványom is volt. Közben a Német Tanszék Tudományos Diákkörének elnökévé is megválasztottak.

Az ötödik félévben indult a skandinavisztikai tanulmányok szakág a Germanisztikai Intézeten belül. Az orosz szak leadása azonban akkoriban merész, ha nem provokatív vállalkozásnak minősült, több tanárom is óvott ettől a lépéstől, de hajthatatlanok voltunk. Feltételül a Tanulmányi Osztály a jeles szigorlati eredményt szabta ki. Hárman voltunk, akik kérvényeztük a szakleadást. Összefogtunk, együtt tanultunk és megcsináltuk. Hatalmas energiát fordítottunk a vizsgákra, de megérte. Az új szakon hárman voltunk diákok és öt kiváló tanárunk oktatott. Nekünk pedig alaposan kellett készülnünk, mert az ellenkezője azonnal kiderült volna. Minőségi oktatásban részesülhettünk. Életem egyik legjobb döntése volt a szakváltás, mely kihatott egész későbbi pályafutásomra.

A doktori szigorlatot 1976-ban tette le. Akkor már édesanyaként? Hogyan alakult abban az időben az élete, mennyire sikerült megtalálni az összhangot a család és a kutatói-, egyetemi oktatói munka, a szakmai karrier építése között, ami örök dilemma manapság is a hölgyek számára?

K. M. H.: Az első helyet mindmáig az Isten után a család foglalja el az értékrendemben. A doktori szigorlat évében született második gyermekünk. A férjem, a szüleim, illetve az ő szülei segítségére mindig számíthattam. Kora reggel és késő este írtam a disszertációmat és készültem a doktori szigorlatra. Témám a dán irodalom egyik fontos 19. századi irányzata, az ún. Modern áttörés volt, mely döntő hatást gyakorolt elsősorban a norvég, de a korszak svéd irodalmára is. Nem ütközött az életemben a szakma és a család. A működő család, az értelmes munka, a szakmai eredményesség és az elismerések, de főként a diáktanár és a team-munkában a tanárkollégákhoz fűződő kapcsolatok mind-mind öröm energiát generáltak, ami segített a folytatásban, a kikerülhetetlenül adódó nehézségeket áthidalásában és a lendület megőrzésében.

Több mint egy évtizeden át dolgozott az MTA Könyvtárában tudományos főmunkatársként, ezzel párhuzamosan 1973 óta az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, adjunktus, szakfelelősként dolgozott. Meddig is? Vagy ez utóbbi most is tart?

K. M. H.: 17 évig voltam az MTA Könyvtárának munkatársa. Mivel sem KISZ-tag, sem párttag nem voltam, nem kaphattam főállást a bölcsészkaron. Szerettem a könyvtárat és a gróf Széchenyi István által alapított intézményt. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy minden nap beléphetek a tudomány fellegvárába és elhaladhatok a legnagyobb magyar mellszobra előtt, akinek a hagyatékának nagyrészét is a könyvtár őrzi. Kiváló szakemberekkel, tudósokkal találkoztam nap, mint nap és rengeteget tanultam tőlük. A könyvtár támogatta a kutatásaimat, kutatónapot biztosított az egyetemi előadásaimhoz és hozzájárult a külföldi konferenciákon való részvételemhez. Minden számomra fontos kiadványhoz hozzájutottam és naponta olvashattam az egyébként zárolt nyugati sajtóorgánumokat: Frankfurter Allgemeine, a Neue Züricher Zeitung vagy a Times tudósításait, melyek tágították látókörömet és más megvilágításba helyezték az eseményeket, mint a pl. a Népszabadság vagy a Népszava. 1990-ben kaptam adjunktusi kinevezést és főállást az ELTE BTK Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, ahol már 1973 óta oktattam. Két fontos munkahelyem volt: a tanszék és a Prohászka Gimnázium, melynek alapításához nagy segítség volt az egyetem felől nézni a közoktatás helyzetét, hiányosságait, eredményeit. Mindig egy másfajta középiskolai modellt építgettem magamban, mint az enyém volt. Az egyetemen 2018-ig tanítottam.

Mondhatni, hogy az 1989-es rendszerváltás földindulást hozott az ön életében is? Az biztos, hogy a közéleti szerepvállalásban a folyamatok élére ált, a hazai közoktatás megreformálásában aktívan részt vett és itt helyben, Budakeszin is aktív közéleti szereplővé vált. Milyen élmény volt megélni a „szabadság”, a politikai „felszabadulás” éveit, főként itt a helyi, budakeszi közélet szintjén?

K. M. H.: A rendszerváltás valóban földindulásszerűen robbant be az életünkbe. Valódi forradalmat éltünk át. Korábban lehetetlen dolgok váltak lehetővé és kitágult a világ. Mindez energiákat szabadított fel bennünk és cselekvésre ösztönzött. Az első választásokra készülve sok újat kellett megtanulnunk, pl. egy kampányt felépíteni, fórumokat összehívni és a közösség számára stratégiát felépíteni. Nagyon sokan álltak tettre készen. A külföldön szerzett tapasztalataim, az ott látott modellek továbbgondolása és adaptálása a helyi viszonyokra komoly munkát jelentett, de értékes törzstőke is volt. Az első szabad választáson elnyerve az 1. sz. választókörzet megtisztelő bizalmát a képviselő-testület tagja lettem és a Kulturális, Oktatási és Sport Bizottság elnökévé választottak. Négy évig voltam képviselő, majd még 12 évig külső tagként a bizottság alelnöke. Lendülettel dolgoztunk, aktívan vettünk részt a gyakran éjfél utánig elhúzódó üléseken. Az oktatási intézmények fenntartói akkor még az önkormányzatok voltak, ami nagy felelősséget rótt ránk. Az alapítások idejét éltük: megalapítottuk a Czövek Erna Zeneiskolát, melynek kihelyezett tagozatai is voltak az agglomerációban, az általános iskolában bevezettük a gazdasszonyképzőt a továbbtanulni nem akaró leányok számára. Elindult a Híd Családsegítő Központ hiánypótló tevékenysége. És mindezekkel párhuzamosan folyt a nyolcosztályos Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapítása. A civil szervezetek pedig gombamód nőttek ki a földből. Közülük a mindmáig működő Hagyományőrző Kör (1989) és a Széchenyi Baráti Kör (1992) alapítása volt számomra a középpontban. Hatalmas munka volt, de akkor vált a gyakorlatban beigazolódott jelszavunkká Széchenyi híres mondása: „Egynek minden nehéz. Soknak semmi sem lehetetlen!”

A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alapításában is részt vett, annak igazgatója is lett. Milyen hatással volt az az Ön személyes életére, elköteleződésére a város iránt, és miként alakította ez a meghatározó fejlemény a helyi közösség életét Ön szerint?

K. M. H.: A Prohászka Gimnázium egyházközségi alapítása volt életem talán legnagyobb kihívása és legszebb feladata. Egy álom vált valóra. Szemem előtt Hamvas Béla gondolata felkiáltójelként lebegett: „Ezer évre kell cselekedni!” A gimnázium spirituális és szakmai felépítése szinte a semmiből, előzmények és tapasztalatok nélkül születő intézmény volt, amely azonban tág teret biztosított a kreativitásnak. Németh László plébános úr, aki lelki és szellemi nagyság volt, Szemereki Zoltán polgármester úr és Mirk István mellett megszámlálhatatlanul sok elkötelezett, keresztény segítőnk volt. Egy életre szóló élmény volt ez a csapatmunka. A gimnázium immár 35 éve működik, teljesíti küldetését: értelmiségieket nevel, felelős közéleti szerepvállalásra készít fel, miközben a földi és az égi haza számára nevel polgárokat.

Szakmai karrierjében menynyire tartja meghatározónak, hogy 2010-től a közoktatási törvény koncepcióját, alapelveit és a Nemzeti Alaptanterv tantervi kiegészítését megfogalmazó szakmai csoport, valamint a Kerettantervi Bizottság tagja, 2012-től pedig a Budakeszi Kulturális Tanácsadó Testület tagjaként is dolgozott?

K. M. H.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a katolikus iskolák vezetői engem jelöltek először a Pest megyei Kutatásfejlesztési Alapítvány Kuratóriumába, majd a Közoktatáspolitikai Tanácsba, ahol két perióduson át összesen hat évig, a tanács megszűnéséig dolgoztam. Ezután kaptam a meghívást a Közoktatási Törvény, a Nemzeti Alaptanterv 2014. évi változatának kidolgozásáért felelős kilenctagú felügyelő bizottságba. Kiváló szakemberek társaságában folyt a munka, amit a kerettantervek, a helyi tantervek, a pedagógus életpályamodell megalkotása, majd a tanárképzés elveinek és gyakorlatának megújítása és végül a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozása zárt le.

A folyamatot Hoffmann Rózsa államtitkár asszony irányította, aki a feladatok meghatározását, a sorrendjét egyedülálló tisztánlátással, szakmai tapasztalatokkal és határozottsággal végezte. Jó volt vele dolgozni és lehetséges volt olykor vitában meggyőzni. Az előkészítő bizottság elnöki feladatainak ellátására kaptam kormányzati megbízást. Közel 150 ezer közalkalmazotti státuszú pedagógus szakmai szervezetének létrehozása volt a feladat. Hatalmas munka volt, amelyben értékes és fontos tapasztalatokat szerezve ráláthattam a magyar közoktatás egészére. Szép feladat volt! A Nemzeti Pedagógus Kar az elmúlt évben ünnepelte megalakulásának 10. évfordulóját, amelyre meghívást kaptam és örömmel ünnepeltem a karral.

2010-ben a Szent Gellért-díj arany fokozatával, 2012-ben a Budakeszi Díszpolgára díjjal, 2014-ben a Trefort Ágoston-díjjal, végül 2020-ban Eötvös József-díjjal ismerték el a kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenységét. Csak néhány az elismerésekből, díjakból… Melyik volt az eddigi legfontosabb az Ön számára?

K. M. H.: Minden kitüntetés meglepett és örömmel töltött el. Minden díjban benne voltak a családom, a tanítványaim, a kollégáim és a közösségek erőfeszítései. A díszpolgári címnek különösen örültem és megtisztelő élmény volt a Szent Gellért-díj átvétele is.

Idézek a díszpolgári méltatásból: „Sokat tett a budakeszi közoktatási intézmények átalakításáért, a Czövek Erna Zeneiskola önállóságáért, az általános iskola Széchenyi István nevének felvételéért, az intézmény fejlesztéséért és legutóbb a német nemzetiségi iskola, a Wudisuli megszületéséért. Kiemelt szerepet játszott Budakeszi és Neckarsulm testvérvárosi kapcsolatának létrejöttéért.” Hogy látja, miként alakultak az Ön által (is) elindított folyamatok Budakeszi életében, az oktatás, a kultúra, a hagyományőrzés és a testvérvárosi kapcsolatok terén?

K. M. H.: Az alapított iskolák működnek, a testvérvárosi kapcsolatok Neckarsulmmal elevenek, mindkét város polgárai és intézményei évről évre lelkesedéssel vesznek részt a közös programokon és építik, fejlesztik a barátságot. Az önkormányzat hagyományosan oktatásbarát politikával ma is támogatja az iskolarendszert. Éppen ezért Budakeszi esetében nem feltétlenül javult a helyzet az állami intézményfenntartó változásával, kivétel az egyház fenntartásában működő Prohászka Gimnázium és a Német Önkormányzat fenntartásában működő Wudisuli.

A kultúra – mely ágazat számomra Prohászka Ottokár meghatározása szerint „Az isteni gondolatok megvalósítása” – korábban is és jelenleg is valódi közügy és a jelenleginél sokkal forráshiányosabb helyzetekben is működött, a Keszikult irányítása mellett pedig jó kezekben van – vezetője egykori prohászkás diákunk -, folyamatos megújulásban látványosan fejlődik és a közösségépítés fontos ösztönzője, rugója. Ez a célja az immár harminc éve működő egyesületeknek, civil szervezeteknek. Nagy előrelépést jelent majd a tervezett új épület elkészülte, mely további lendületet adhat a fejlődésnek és igyekszik ellensúlyozni azt a konkurenciát, melyet a főváros kulturális kínálata jelent.

Mik az Ön meglátásai, mit, hogyan lehetne, kellene tenni azért, hogy még erősebb, összetartóbb legyen a közösségünk, kérdezem ezt a Hagyományőrző Kör alapítójától?

K. M. H.: A világ jelentős mértékben individualizálódik és szinte atomizálódik körülöttünk. Csak a közösségek, mint a családok, az egyházak, az oktatási és kulturális intézmények közösségeinek állandó egymásra figyelő párbeszéde, a hagyományok tiszteletének és az innovációnak az egyensúlya, a generációk kölcsönös tisztelete, a peremre szorultak bevonása, a gondolkodás, valamint az aktuális igények okos figyelembevétele tarthatja fenn és erősítheti Budakeszi város lakóközösségét, nevelhet lokálpatriótákat, adhat élhető otthont lakóinak és kapcsolhatja össze a múltat és a jelent, így felkészülve a jövő kihívásaira. Ebben a folyamatban mindenkire szükség van: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”

Sükösd Levente

Budakeszi Hírmondó – 2025. január

Budakeszin élő interjúalanyunkat, László Boldizsárt bizonyára sok olvasónk ismeri, úgy is, mint a Cotton Club Singers alapító tagját, vagy éppen mint a Magyar Állami Operaház Magyar Érdemrend Lovagkeresztje-díjas tenoristáját. Egy percre sem lankadó, fáradhatatlan életéről faggatjuk őt ebben az interjúban.

László Boldizsár: Kívülről nézve magamat – leszámítva az általános iskolai éveimet – meglehetősen hosszú, nyughatatlan útkeresés volt életem nem kis része. Hogy végül is a zene lett életem meghatározó része, abban volt egyfajta sorsszerűség. 6 éves voltam, mikor odaálltam édesanyám elé – aki saját magát zenei analfabétának aposztrofálta -, hogy én zeneiskolás szeretnék lenni. Ezt követően a paksi zeneiskolába írattak be, ahol az első évi kötelező szolfézsoktatás után hangszert kellett választani, ami a fáma szerint úgy történt nálam, hogy elment mellettem a hangszer választás napján valaki egy trombitával a kezében, s én akkor a trombita mellett döntöttem.

Visszatekintve azokra az évekre, jó döntést hozott az a 6 éves kisfiú?

L. B.: Igen, mert már azokban az években mélyen megérintett a muzsika, a buzgó zenei élettel teli paksi zeneiskolában. Ezt követően fél év lelkes gyakorlás után az igazgató behívatta édesanyámat, aki biztos volt benne, hogy azért kell bemennie, mert én ugyanolyan alkalmatlan vagyok a zenetanulásra, mint ő. Aztán pont a fordítottja történt ennek. Közölték vele, hogy fél év alatt olyan jól haladok, hogy felvesz az iskola fúvószenekarába, ami akkor nekem hatalmas dolognak számított. Elindult számomra valami, ami meghatározta a későbbi életemet. A trombita melletti döntésemet ma már egy eleve elrendelt döntésnek gondolom. 20 éves koromig játszottam ebben a zenekarban, ahol néha big bandes, jazzes dolgokat is játszottunk, ami kihatott későbbi pályámra. Túl az 55. évemen, visszatekintve eddigi életemre, tudom, hogy menynyire meghatározta teljes zeneiségemet a trombita életutam során.

Érettségi után, a felnőtté érés időszakában, 1989-ben milyen irányt vett?

L. B.: Gimnáziumi diákszínkörös-ként vonzódtam a színművészet felé is. Tettem is egy sikertelen felvételit a Színművészeti Főiskolára, majd ezt követően fél évig képesítés nélkül tanítottam egy Paks melletti kis faluban tanítóként, ami nagyon nem volt nekem való, nem szerettem. Ezért aztán a Pesten élő nagyim, aki ismert ott egy primadonnát, bejutatott a kecskeméti Katona József Színház kórusába, holott tulajdonképpen nem volt semmiféle énekes előéletem. Belevetettem magam ott a színházi élet legsötétebb bugyraiba is. Izgalmas volt ez az időszak, felnőtté válásom ideje, mely egybeesett a rendszerváltással.

Aztán a következő évben megint csak nem vettek fel a Színművészeti Főiskola operett-musical szakára, ami akkor nagyon fájt, és ezután ráadásul be is vittek katonának Nagyatádra, ahol „kiemelt pozíciót” kaptam, dandárkürtös lettem.

1991-ben, leszerelésem után felvettek a Goór Nagy Mária Színitanodába, ahol az első évben nagyon erős képzést kaptunk. Mensáros László és a Koltai Róbert-Pogány Judit házaspár voltak a tanáraim. Ám aztán nagyon elment a képzés a musical irányába, ami a színészi fejlődést hátráltatta, ezért két év után otthagytam az iskolát.

Tehát maradt a további útkeresés…

L. B.: Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy adok egy esélyt a trombitának, ezért bekerültem a Zeneakadémia Jazz Tanszakának előkészítő szakára, de hogy megéljek valamiből, a Fővárosi Operett Színház kórusába is jelentkeztem, ahová felvettek. És hogy tetézzem a dolgokat, elkezdtem aktívan éneklést tanulni a kor legjobb énektanárnőjénél, Sík Olgánál. Persze nagyon hamar kiderült, hogy ez a három együtt nem megy, ezért fél év után a jazztrombita tanulást abbahagytam, ami persze nem volt felesleges, mert kihatott a hangszeres tudásomra. Emellett azt vallom, hogy aki trombitál és énekel is, annak a hangja idomul a hangszerhez. Ettől lett talán élesebb a tenor hangom, és biztos, hogy a légzéstechnikát is javítja.

1994-ben, a Táncdalfesztiválon is énekelt egy dalt, mellyel a döntőbe is bejutott!

L. B.: Engem Olga néni tanítványai közül választottak ki a „Vége már” című dalra, amellyel nagy sikert arattam, mégsem volt különösebb hatással a pályámra. Két hónapig itt-ott megismertek, de nem lett ettől több fellépésem.

És utána mi történt?

L. B.: A trombitatanulás után otthagytam a Fővárosi Operett Színház kórusát is, és nagyon erősen elkezdtem dolgozni Olga néninél. Ennek eredményeképpen már jelentős szerepeket kaptam vidéki zenés színházakban, operettekben és musicalekben. Ami akkor már előrevetített nálam egy későbbi operaénekesi karriert is, erre kapacitált Sík Olga is!

Ám előtte még megszületett egy csoda 1994-ben, a Cotton Club Singers, ami egy egészen más műfaj. Egy jazz vokált alapítottak! Ennek az együttesnek alapító tagja, majd később menedzsere is lett.

L. B.: Sík Olga néni csapatában, a diákok között ismertem meg Zsédenyi Adriennt, Szűcs Gabit és a későbbi végleges negyedik tag, Fehér Gábor elődjét, akikkel 1994-ben alakítottuk meg a formációt, mely 2001-ig, Zsédenyi Adrienn kiválásáig (aki ezt követően Zséda néven szólóénekesként lett ismert) működött együtt, majd ezután Kozma Orsi lett a negyedik tag.

A kezdetekkor először csak szűkebb körben, különféle klubokban léptünk fel. Gyorsan felívelő sikereink titkát azzal magyarázom, hogy ezt az igényes műfajt a többségében tanultabb, diplomás, prémium közönség számára játszottuk, akik alkalmasak voltak koncerttermeket is megtölteni, megvásárolták évről évre megjelenő cdinket, és sok volt a céges, privát meghívásunk is. 2008-as megszűnésünket leginkább az okozta, hogy akkor már egyre kevesebbet költöttek a cégek az ilyen jellegű koncertekre, Szűcs Gabi és Kozma Orsi kiválásával az új tagokkal már nem volt olyan húzó hatása a csapatnak. Megszegtük azt a törvényt, hogy „nyerő csapaton ne változtass”!

Operaénekesi karrierjét lehet, hogy ennek a momentumnak is köszönheti?

L. B.: Ezek a változások egyértelművé tették számomra, hogy nekem az operaéneklés felé kell elmozdulnom. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy Berle Sanford Rosenberg tanítványa lettem, aki a híres bel canto tenor, Carlo Bergonzi egyik utolsó növendéke volt.

2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház magánénekesként szerződtetett, ahol a Tosca Cavaradossijától a Turandot Kalafjáig az operairodalom legnagyobb szerepeit énekelhettem, és rendszeresen kaptam meghívásokat a Magyar Állami Operaházba is. Külföldi fellépéseim is voltak számos alkalommal.

Szép, izgalmas, nem mindennapi karriertörténet!

L. B.: Ehhez még hozzátenném, hogy mindezt diploma nélkül értem el. Csak egy érettségi bizonyítványom van, és egy „Élet diplomám”…

Mikor költözött Budakeszire?

L. B.: Három éve, amikor a Magyar Állami Operaház tagjaként már nem bírtuk az ingázást, Szegedről felköltöztünk Budakeszire a családommal. Nagyon megszerettem ezt a várost, jók itt az energiák, bárhonnan is indulunk el, mindenhol karnyújtásnyira vagyunk az erdőtől, nem a főváros felől fúj a szél – azzal együtt, hogy rendszeresek a közlekedési problémák. Ezeket el kell fogadni. Emellett elindult itt egy kulturális együttműködésem is a Keszikulttal. Több alkalommal is találkozhatnak majd velem az itt élő művészetkedvelők a jövőben.

Milyen újabb tervei vannak még az „örökké nyughatatlan” László Boldizsárnak?

L. B.: Már nem vagyok nyughatatlan. A Magyar Állami Operaház egyik vezető énekese vagyok, a legszebb tenor szerepeket énekelhetem, készülök a Turandot november 9-i bemutatójára, ahol Sümegi Eszter lesz a partnerem. És 10 éve újra összeállt a Cotton Club Singers a régi alapító tag, Zsédenyi Adriennel kiegészülve. Évi 6-10 koncertet adunk. 2025. március 30-án az Erkel Színházban lesz a 30 éves Cotton Club Singers koncertje. A csapat nem létezik már állandóan működő zenekarként, én úgy mondanám inkább, hogy „összeállunk egy-egy projektre”, amúgy meg mindegyikünk a maga előadóművészi útját járja.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. október

Nem mindennapi élettörténettel ismerkedhetnek meg most olvasóink. A Budakeszin élő Holló Miklós élete a kitartó, lankadatlan munka, a soha fel nem adás példája. Az augusztus 20-i kitüntetések alkalmával Holló Miklós a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári fokozatát vehette át.

Hogyan lesz valakiből a sísport megszállottja, egy életen át?

Holló Miklós: Tulajdonképpen én az 1956-os forradalomnak köszönhetem az egymásra találásomat a sífutással, a Zugligetben. Ugyanis a forradalmi események miatt egy jó ideig nem volt tanítás. Akkor a tél oktatás nélkül telt el, s az ottani diákság – így én is – céltalanul lődörgött az utcákon, tereken, a Zugligetben, a Virányos tetején. Ott talált rá többünkre néhány sífutó a Vasasból. Én akkor 13 éves voltam. Azon a környéken rengetegen síeltek azokban az időkben. Úgy is mondhatnám, hogy szinte mindenki, hisz ott volt a Normafa, és akkoriban bizony kemény telek voltak. Annak a korszaknak a sífutó-, lesikló-, síugró bajnokai szinte mind arról a környékről kerültek ki.

Aztán elindult egy nagyon eredményes sífutó pályafutás

H. M.: Összesen 11 magyar bajnokságot nyertem a Vasas SC színeiben, melynek Aranygyűrűse, Örökös bajnoka és Életmű-díjasa vagyok. 1968-ban a téli olimpián is részt vettem Grenoble-ben, ahol három számban is indultam, 15, 30 és 50 km-en. A legjobb eredményt 50 km-en értem el, ahol 45. lettem.

Ez akár felért egy olimpiai aranyéremmel is, hisz’ azért a magyar hóviszonyok, az ebből adódó sífutó hagyományink és a sífelszerelésünk korszerűsége messze elmaradt az északi országokétól.

H. M.: Óriásiak voltak a különbségek a mi és a nyugati – elsősorban északi – élversenyzők felkészülési lehetőségei között. Akkor már megjelent a műanyag a sílécek gyártásában, miközben mi még a sokkal lassúbb, keményfa lécekkel vettük fel velük az egyenlőtlen küzdelmet.

Később pedig egy sok évtizedes, sikeres edzői munka következett.

H. M.: Én nem voltam igazán tehetséges versenyző, sokkal inkább szorgalmasnak tartottam magamat. Tudtam, ha együtt edzek a többiekkel, akkor alul fogok maradni a versenyeken, ezért úgy éreztem, hogy nekem egy kicsit másképpen kell a felkészülésemet alakítani. Ezért aztán egy külön edzésnapot tartottam péntekenként, saját edzésprogrammal. Talán ennek a mentalitásnak, felfogásnak köszönhettem, hogy én lettem a sífutók csapatkapitánya. Tulajdonképpen ebből a csapatkapitányi megbízatásomból alakult ki aztán a későbbi edzői pályafutásom 1983-tól. Először csak mint a sífutó, majd később már a biatlon válogatott vezetőedzőjeként is dolgoztam. A biatlon összetett téli sport, amely sífutásból és lövészetből áll. Újabban már nyári versenyeket is rendeznek, ahol a sílécet ilyen alkalmakkor síroller (görsí) helyettesíti.

Az olimpiákon rendszeresen részt vettek a magyar sífutók és biatlonisták?

H. M.: A téli olimpiákra nem mindig jutottunk ki, de a világkupákon, a nagy nemzetközi versenyeken mindig ott voltunk.

Meddig volt a válogatott edzője?

H. M.: 40 évig csináltam. Mindezt úgy, hogy nyugdíjazásomig testnevelő tanárként dolgoztam egy középiskolában. A Vasas SC vezetőedzői munkáját pedig tavaly adtam át. A legkiemelkedőbb eredményt sok évtizedes válogatott edzői pályafutásom alatt a Budakeszin élő Panyik János érte el – a gyöngyösi Zalka Egyesület versenyzőjeként az 1997-es világbajnokságon 10. helyezést ért el biatlonban. Ez minden idők legkiemelkedőbb magyar eredménye ebben a szakágban, mely felért egy világbajnoki győzelemmel Magyarország télisport-lehetőségeit, hóviszonyait ismerve.

S ha már Budakeszi szóba került Panyik János kiemelkedő sikere kapcsán, beszéljünk egy kicsit településünk sí múltjáról is, azokról a kiemelkedő eredményekről a különféle sí szakágakban, melyekre méltán lehet büszke városunk. Ön erről biztosan sokat tud mondani.

H. M.: A Gellért testvérek, Kerekes Misi, Fischer Laci, Pálinkás Viktor kiemelkedő síugró eredményei az 1960-1970-es években Budakeszit síugró nagyhatalommá tették Magyarországon. De említhetném a Hellner testvéreket is, akik ugyancsak kiváló sífutók és lesiklók voltak, szintén az 1960-1970-es években. Szót kell ejteni Hellner Péterék ma is működő Viadal SE-jéről, mely a három Hellner lányból is országos bajnokot nevelt.

Megemlítenék még három olyan nagy nevet a sísportból, akik ugyancsak köthetőek Budakeszihez. Pajor István síelőként az északi összetettben ötször nyert országos bajnokságot, de edzette a budakeszi síugró bajnok Gellért Gábort és Fischer Lászlót is, és oxigénpalack nélkül mászott nyolcezres csúcsot is. Ő napjainkban már a 86. évét tapossa, itt él Budakeszin. Holéczy Tibor, az egykori sífutó olimpikon, a Magyar Sí Szövetség volt főtitkára, aki 37-szer volt magyar bajnok, Budakeszin hunyt el ez év márciusában. Palkovics Tibor, a sokszoros magyar bajnok alpesi síző 2010-ben hunyt el Budakeszin.

A Vasas SC sífutó szakága is letette a névjegyét Budakeszin.

H. M.: 1985-ben vettük fel a kapcsolatot a budakeszi általános iskola testnevelő tanárával, aki egy-két alkalommal felhozta a gyerekeket az úttörővasúttal a Normafára, akik aztán nálunk ragadtak. Azokban az években volt olyan időszak, hogy a versenyzőim fele Budakeszin élt. Mindenképpen megemlíteném közülük azokat, akik kikerültek valamelyik olimpiára, világbajnokságra vagy egyéb kiemelkedő eredményt értek el. A teljesség igénye nélkül egy impozáns névsor: Dira Betti, Holéczy Bea, Cziffra Katalin, Hieber Móni, Tímár Viktória, Dosek Ágoston, Schiller Károly, Márkó Soma, Holló Mátyás, Holló Dóra, Illyés János, a Pálfi fivérek, Varga Barbara, Farkas Veronika, Dankovics nővérek, Kun Viktória, Kovács Domonkos, Grafl Ildikó, Grafl László, Komjáti Róbert, Huber Andrea. Nyugodtam elmondhatom, hogy többségük a későbbi életében is egy sikeres életpályát futott be, megbecsült polgárai, vállalkozói Budakeszinek.

Válogatott edzőként még további Budakeszihez köthető versenyzőt is említhetne, aki más egyesület tagja volt?

H. M.: Egyikük, Mayer Gábor többszörös sífutó országos bajnok lett. Kijutott a szarajevói és az albertville-i olimpiára is. Ma ő a Toyota Mayer tulajdonosa, a már fentebb is említett Kovács Domonkossal együtt, aki a mai napig a Vasas SC síszakosztályának a versenyzője.

Síedzősége mellett a sportágban más vezetői munkát is végzett?

H. M.: A mai napig a Vasas SC sí szakosztályának a szakmai igazgatója vagyok és továbbra is benne élek ebben a sportágban.

Az éghajlatváltozás következtében szinte alig van hó Magyarországon! Ez a síugróknál és lesiklóknál még kiváltható műanyag pályákkal, de ez miképpen helyettesíthető a sífutóknál?

H. M.: Sírollerrel, mely egész évben használható. Ez nem sokban különbözik a sífutástól. Aki jó sífutó, az általában sírollerben is kiemelkedően teljesít. Világbajnokságokat is szerveznek ebből a szakágból. Több világbajnokságon értek el a Vasas SC versenyzői dobogós és pontszerző helyezést. Idén is több versenyzőm vett részt a junior világbajnokságon. Jómagam is számos ilyen versenyt szerveztem, többek között Budakeszin és a Hungaroringen is. A fiam és az unokám épp a közelmúltban volt kinn Szlovákiában egy ilyen típusú versenyen.

Ezek szerint a sífutás és a biatlon szeretetével a fiát és unokáit is „megfertőzte”?

H. M.: Fiam, Holló Mátyás több világkupán, világbajnokságon és egy olimpián is részt vett. Nagyobbik unokám, Holló Martin jelenleg az egyik legjobb síroller, sífutó és biatlon versenyző Magyarországon. Ő is részt vehetett volna ezen a fenn említett junior világbajnokságon, de most inkább egy európai ifjúsági matematikai olimpián vett részt, ahol bronzérmes lett. A matematikát ugyanis még a síelésnél is jobban szereti – már készül a jövő évi világ matematikai olimpiára. Másik fiú unokám, Holló Nándor is már számos dobogós helyezést ér el mindhárom szakágban, bár még csak 10 éves.

Budakeszin időről időre ún. Target Sprint versenyeket szervez.

H. M.: A Target Sprint egy dinamikus, izgalmas, szórakoztató versenyszám, amely ötvözi a futást és a céllövészetet. Külső szemlélőnek könnyűnek tűnik ez a fajta lövészet, hiszen a szabályok nagyon egyszerűek: általában 3×400 méter futás, közben 2×5 bukócél lelövése. Az utóbbi években több ilyen versenyt is szerveztem Bakács Bernadett alpolgármester asszony támogatásával. Idén is lesz egy ilyen október 19-én, szombaton 9 órától a Budakeszi VI. Target Sprint Kupa, ahová legalább 200 versenyzőt várunk. Itt említeném még meg, hogy az előző napon, október 18-án, pénteken 3 órakor nyílt lézerpuskás bemutatót tartunk a budakeszi általános iskolásoknak a sportpályán.

Senior versenyeken is rész vesz még napjainkban is, túl a 80. évén?

H. M.: Aktív sportolói pályafutásom után rengeteg senior versenyen vettem részt – legutóbb a 80-on túli kategóriában egy lengyelországi versenyen 25 km-en, amelyet megnyertem. Mindezt úgy, hogy közben lesérültem. A bal vádlinban több izmom is elszakadt, de végigcsináltam, a jobb lábamat terhelve. És el kell mondanom még e senior versenyek kapcsán, hogy korábban több alkalommal is részt vettem az olaszországi, híres marcialongai 70 km-es megmérettetésen és Svédországban a legendás 90 km-es VASA-versenyen is, ahol mindenki elindulhat, akár 80-on túl is. Sokszor, számos helyen indultam hosszútávú senior versenyeken.

Mikor megkapta augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje polgári fokozatát, mire gondolt az első pillanatokban?

H. M.: Ez a díj az egész magyar sísportnak szóló elismerés, és egyúttal az én, több mint hat évtizedes munkámnak is a megbecsülése, bár hozzátenném, edzői sikereimet nem egyedül értem el, ennek részesei voltak edző társaim és a versenyzőink is. És itt külön hadd szóljak a velem egykorú Rosivall Zoltánról, sport- és edző társamról, a Vasas SC életműdíjasáról, síszakosztályunk tiszteletbeli elnökéről és meghatározó alakjáról, valamint Fazakas Mónikáról, akikkel több, mint kétezer sífutó- és biatlon bajnokot neveltünk fel. Közülük legalább huszan kijutottak a téli olimpiák valamelyikére is.

Mióta él Budakeszin?

H. M.: 1999 óta élünk itt, de már korábban iparos voltam Budakeszin: a ’60-as évek végétől hat éven keresztül gépkocsi szélvédő felújítással foglalkoztam.

25 éve él tehát Budakeszin – miképpen látja Budakeszi fejlődését?

H. M.: Felsorolni sem tudnám azt a sok fejlesztést, amely ebben az erdők által körülölelt városban az elmúlt években bekövetkezett. A sportcentrum a tanuszodával, a sok egészségügyi szakrendelés, az új iskola… És ahogy hallom, jövőre elindul egy korszerű, multifunkciós színházközösségi épület megépítése is -jelentős fejlődést mutat.

Mivel zárhatnánk ezt a csaknem 70 évet átölelő beszélgetést?

H. M.: Amikor elkezdtem edzői pályafutásomat, megbeszéltük a feleségemmel, hogy csak egy pár évig csinálom, de aztán ez a sok-sok évtized lett belőle. Valójában ezt a hosszú és sikeres pályafutásomat elsősorban a feleségemnek köszönhetem, aki egy életen át támogatta és segítette edzői munkámat. És ez még a mai napig is így van!

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. szeptember

Hát ez elképesztő! A párbajtőrcsapat tagjaként, kirobbanó formában, kilenc mérkőzéséből nyolcat megnyert kimagaslóan sok találattal, mellyel jelentős részt vállalt a csapat győzelmében. Miképpen sikerült ezt a remek formaidőzítést összehoznia?

Koch Máté: Rendkívül hosszú és nehéz időszakon vagyunk túl felkészülésben, sok edzőtábor és munka kellett ahhoz, hogy ezt meg lehessen valósítani. Igen, valóban nagyon ritka, hogy egy párbajtőr csapatversenyen majdnem az összes asszót győztesen hajtsam végre, úgyhogy én nagyon elégedett vagyok a csapatban nyújtott teljesítményemmel és a csapatnak a teljesítményével is. Nem igazán időzítettem sose formát, versenyről versenyre haladok, haladunk, és én mindig, minden versenyből megpróbálom kihozni a lehető legtöbbet.

Tavaly augusztusban, a párbajtőr egyéniben elért világbajnoki győzelme után – mivel erős a kötődése Budakeszihez – interjút adott a Budakeszi Hírmondónak, ahol már akkor sejtette az olvasókkal, hogy valami nagy dobásra készülnek a párizsi olimpián a csapattal. „Természetesen komolyan gondoljuk az egyéni versenyeket is, de egy csapatban, a többiekkel annyira jó érzés megélni a sikert, hogy az egyéni eltörpül mellette.” És mindezt friss párbajtőr egyéni világbajnokként mondta akkor…

K. M.: Igen, ez egyéni sportág, de csapatban azért is nagyon jó nyerni, mert akkor együtt örülünk a dobogó valamelyik fokán, most per pillanat az első fokán. Nagyon jó volt az összhang, főleg ha ilyen jó csapattársakkal vagy, akkor azért nem nehéz küzdeni azokért, akiket szeretünk.

Budakeszi lakói a tv-képernyők előtt ülve szorítottak ezért a győzelemért. Talán egy cseppnyi segítséget ez is jelenthetett abban a hatalmas küzdelemben a Grand Palais impozáns épületében?!

K. M.: Számomra nagyon fontos Budakeszi, itt nőttem fel, gyerekként szinte egész életemet Budakeszi környékén töltöttem. Szenzációs hely, nagyon jó emberekkel. Sokat szoktam barátaimmal lejárni focizni, most ez nyilván háttérbe szorult az olimpiai felkészülés miatt. Nagyon örülök, hogy ennyien szorítottak Budakesziről is, és nagyon örülök, hogy bekerülök Budakeszi történelmébe, hisz fontos helyet foglal el a szívemben.

25 éves, ereje teljében van. Gondoljuk, most jön egy hosszabb, jól megérdemelt pihenés, és aztán indulnak újra az edzések, hisz további céljai lehetnek még ebben a sportágban.

K. M.: Valóban, nálunk a pihenő időszak az augusztus, szeptember eleje/közepe, utána meg elkezdünk ugyanúgy edzőtáborokba járni, és készülünk fel a következő versenyszezonra. Bizakodva várom a következő szezont, hisz elkezdődik egy újabb ciklus, és a célunk az, hogy 2028-ban Los Angelesben is ott legyünk az olimpián, és lehetőleg egyéniben és csapatban is érmet szerezzünk.

■ Villáminterjúnk elkészülte után kaptuk az örömteli döntés hírét, hogy Budakeszi Város Képviselő-testülete egyhangúlag Budakeszi díszpolgári címmel tüntette ki. Mi volt az első gondolata, amikor tudomást szerzett erről?

K. M.: Mindig is reménykedtem benne, hogy egy szép napon Budakeszi díszpolgára lehetek! Nagyon hálás vagyok, és nagyon jól esett, amikor megtudtam a hírt.

Horváth Jenő

Jó annak a városnak, annak a közösségnek, melyből kiválasztódik, kiemelkedik egy olyan valaki, aki szívügyének érzi települése bárminemű problémáját. Nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy születésének helyén éljen ezzel a lehetőséggel. Mészner Antal – aki augusztus 16-án átvette a Budakeszi díszpolgára elismerést a város vezetésétől – ilyen emberként élte és éli életét a mai napig.

Mészner Antal: „Közéleti” szereplésem valamikor a 70-es évek elején indult el, először a grundfocival, mely aztán elvezetett a járási bajnokságban játszó budakeszi focicsapat tagságig is. És ezidőtájt a helyi tanács által szervezett számos társadalmi munkában is részt vettem. Árkot ástunk a vízvezetéknek, megépítettük Budakeszi első orvosi rendelőjét, mely – megújulva -öt éve már szakrendelőként működik.

És mikor lettél valódi közszereplője Budakeszinek?

M. A.: Ez a történet tulajdonképpen a Barackos első két utcájának- a Hunor és a Felkeszi utca – megépülése idejére tehető, mely kb. 1974-1982 között zajlott le. Remek, összetartó csapat verbuválódott ott akkor, fiatal házasok voltunk, többségében a 30-as korosztály, általában két gyerekkel. Információkkal, kapcsolatokkal, tapasztalatokkal, szerszámokkal, betonkeverőkkel, nem egyszer kétkezi munkával, sőt néha még építőanyaggal is támogattuk, segítettük egymást.

„Lokálpatriótának lenni, az egy érzés. Nála ez mindenben megmutatkozik, hogy a faluja, a városa, mindenekfelett áll. A család élete megy magától is, mert az egy jól megszervezett közösség, de a településnek mindig szüksége van rá.” (Mészner Antalné)

Ezek a többségében négylakásos társasházak ún. házilagos kivitelben épültek fel akkoriban sok saját munkával és innen-onnan összeszedett szakmunkásokkal. Gyakran este 10-ig dolgoztunk munkaidőnk után és hétvégeinken is. Általában 4-5 év alatt épültek fel ezek a házak, de volt olyan család is közöttünk, akit egy kényszerhelyzet arra vitt rá, hogy a csak éppen megépülő pincéjükben húzzák meg magukat egy-két évre.

Ez az összetartó társaság meglátta benned a lehetőséget, hogy képviseld az érdekeiket az akkori tanácsi vezetésű Budakeszin, az 1980-as választáson?

M. A.: Én voltam az egyedüli budakeszi közöttük. Ez a csapat többségében Budapestről jött és ők úgy gondolták, hogy a Hunor és a Felkeszi utcát én képviselhetném a legjobban, helyi ismereteim miatt. Hozzá kell persze ehhez tennem, hogy akkoriban mintegy hatvan körzeti képviselője volt településünknek. Ezek akkor nagyon apró körzetek voltak, melyek aztán később, 1990 után, fokozatosan nyolc nagy körzetre csökkentek.

Több nem mindennapi dolog is történt még a rendszerváltást megelőző képviselői éveiben a Barackosban, melyek akkor, a szocializmus idején szokatlannak tűnhettek! Elképesztő erővel jelent meg akkor ott az önerő, mely ma már szinte teljesen eltűnt Budakeszin, pedig napjainkban a vásárlóerő többszöröse az akkorinak.

M. A.: Volt egy pár emlékezetes dolog kétségtelenül! Túl azon, hogy alighanem a mi közösségünk volt talán az első az országban, ahol többségében nem volt kerítés az ingatlanok között. És ez még ma is több ingatlanon megmaradt.

Nem mindennapi volt a József Attila utca hátsó szakaszának, valamint a Hunor és a Felkeszi utcának a megépítése sem valamikor a ’80-as évek közepén. A maiak számára talán elképzelhetetlen por- és sárrengetegben kellett közlekednünk akkoriban. Aztán jött a megoldás. Egyik lakótársunknak, Szalóky Gyulának sikerült akkor a Budapest XII. kerületi Böszörményi úti villamossínek közül felszedett zúzott követ megszerezni, amit máskülönben elvittek volna sittnek. Ennek az ideszállítási és elterítési költségét mi álltuk, s később még egy murva második borításért is a mi közösségünk nyúlt a zsebébe. Aztán valamikor a rendszerváltás utáni első évek valamelyikén az önkormányzat egy bitumenes szórást adott az útnak. Sok szervezést, az engedélyeztetéseket, rengeteg munkát igényelt akkor ez az önerős beruházás, mely több mint 30 évig szolgált minket. 2022-ben kaptunk rá egy aszfaltos borítást az önkormányzattól.

És a civilek alkotta Barackos focicsapat?

M. A.: Az is egy nagy történet, mely a 1970-es évek végén kezdett alakulgatni. Lukácsi Győző, Martinák Feri, Páni Feri, Orosz Pista, Nagy Gazsi, Bucsics Imi, Siklósi Gyula, Halmos Imi, Bartalus Sanyi és a többiek. Sorban, ahogy költöztek ki családjaikkal a félkész-kész házaikba. A pályát a Hunor utca mellett lévő dimbes-dombos réten alakítottuk ki ásóval, csákánynyal, lapáttal a kézben, sokhetes kemény munkával focizásra alkalmas, sík területté. Jómagam hegesztettem a kapukat két alkalommal is. Szombat és vasárnap délutánonként rendszeresen játszottunk. Sárban, térdig érő hóban, kemény mínuszos hidegekben is.

Később már Ausztriába és Nyugat Németországba is eljutottatok…

M. A.: Egyikünk – Siklósi Gyula régész – munkája mellett németek idegenvezetésével is foglalkozott. Az egyik ilyen munkája alkalmával összehozta sors egy osztrák csoporttal St. Margarethenből, akiktől meghívást kaptunk egy, a „sógorok” által megrendezett focitornára. Ez 1984-ben történt, amikor még csak háromévenként lehetett útlevelet kapni nyugati országokba. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy akkoriban mekkora tortúra volt az akkor mintegy 46 fős, családos kiutazás tőlünk nyugatra. Nagy volt a csinnadratta!
Trabantokkal, Wartburgokkal, Ladákkal utaztunk ki. Elképesztő kaland volt ez, óriási energiákat, kapcsolatokat, hatalmas levelezést, sok rafinériát kellett bevetni ahhoz, hogy ez a néhány napos kintlét megvalósulhasson, ahol valamennyiünk az ottani családoknál kapott szállást és ellátást, melyet aztán hasonló körülmények között mi is viszonoztunk egy évvel később Budakeszin, egy itt megrendezésre kerülő tornán. Akkor már Mainzból is jött egy csapat, mondták is az akkori helyi tanácsi vezetőink, hogy „Na, a svábok már megint szervezkednek!” Hozzá kell tennem, hogy akkor még csak én voltam sváb a Barackos focicsapatában. A későbbi években aztán ez még szélesebb körben is folytatódott. St. Margarethen mellett, még a rendszerváltás előtt eljutottunk Mainzba, Neckarsulmba – akkor még nem volt testvérváros -, Gau-Bischofs-heimbe és Billigheimbe is.

Ezek az akkor egyedülállóan ritkaságszámba menő dolgok az 1980-as évek közepén még az akkori, mindössze egycsatornás tv figyelmét is felkeltették.

M. A.: Itt forgatott rólunk egy kisfilmet az akkor nagyon népszerű Ablak című magazin. A felvételt ma is őrzi a feleségem.

Ezt követően pedig még NATO foci csapatok is jöttek Budakeszire két alkalommal!

M. A.: A jugoszláv háború idején vendégünk volt Kaposvárról egy KFOR csapat, majd később Szarajevóból egy SFOR csapat is.

És a Barackos focicsapattól indult el az ún. Nagy Gáspár foci emléktorna megszervezése is vándorkupa formájában, hiszen a Kossuth-díjas költő is a Barackosban élt, és sok évig erősítette a csapatot.

M. A.: 2008-2019 között rendeztük meg ezt az emléktornát, olyan csapatok részvételével, melyek valamilyen formában kötődtek Nagy Gazsihoz. Nagytilaj-Bélbalta-váron született, a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, Vasváron volt pályája elején könyvtáros, a Katolikus Rádiónál dolgozott, az Írószövetség tagja volt…

Létezik még az 50 éves múltú Barackos focicsapat?

M. A.: Létezik, fiatalok vették át már a helyünket, de néhányan még játszanak az alapítók közül is, akik már túl vannak a 70-en, többen közelebb a 80-hoz. Orosz István, Tóth Levente, Óber Péter és Draskóczi András még lejár, utóbbi a fiával és az unokájával is nemegyszer hétvégenként. Én már 84 évesen nem focizom és a szervezésben sem veszek részt, ezt már Pálinkás Miklós vette át tőlem. Ám évente egyszer, az év végén tartunk egy találkozót, olyankor még én is focizom egy kicsit. Ezt a képen látható labdát visszavonulásomkor kaptam a jelenlegi csapattól, mintegy 24 aláírással.

És a Hunor utcában ugyancsak önerőből épült teniszpályának és parknak mi a története?

M. A.: A teniszpályát a valamikor a Felkeszi utcában élő Hargitay András ihlette, aki többször is mondogatta, hogy kellene ide csinálni egy teniszpályát. Javaslatán egy ideig rágódtunk, aztán beindultunk és végül két pályát is megépítettünk a mi kis focipályánk mellé.

Ez a terület azért nem lett egykor felparcellázva építési célra, mert a felette húzódó magasfeszültség miatt oda nem adhattak házak építéséhez engedélyt. Sportolásra azonban alkalmas volt ez a terület.

Az első menetben – jelentős tárgyalások és engedélyeztetések után – 1984-ben építettük meg azt a két pályát, mely ma is működik, bár a társaságnak a kétharmada már kicserélődött az évtizedek folyamán. A pálya területe amúgy – az egykori tanáccsal 1984-ben megkötött szerződés alapján – Budakeszi tulajdona, míg az önerőből megépült pálya a társaságé a mai napig. A szerződés alapján a pályát körbevevő park rendben tartása is a társaság dolga. Mindehhez hozzátenném, hogy a parkot ugyancsak ez a társaság ültette tele fákkal és bokrokkal, egy pályázat megnyerésével. A park és a teniszpálya terveit pedig a társaság baráti köréből tervezték meg ingyen.

Több évtizeden át voltál képviselő és két ciklusban alpolgármester is.

M. A.: 1980 és 2010 között harminc éven át voltam képviselő, és 1994-2002 között két alkalommal alpolgármester. Később pedig bizottsági tag voltam, és mai napig is tagja vagyok a pénzügyi bizottságnak.

Napjainkban miképpen látod Budakeszi fejlődését?

M. A.: Az utóbbi években a pályázatok és a helyi források növekedésével dinamikus a fejlődés, s remélem, hogy a külső hatások sem lesznek gátjai a további fejlődésnek.

Mikor tudomást szereztél róla, hogy a képviselő-testület egyhangúlag döntött díszpolgári címedről, mire gondoltál először?

M. A.: Természetesen örömmel töltött el, de nem számítottam rá. Ezt a munkát az ember nem a kitüntetés reményében végzi. Jólesik ez az elismerés, de ehhez hozzátenném, hogy sok évtizedes munkámhoz a közösség ereje is nagyban hozzájárult. Köszönöm a képviselő-testületnek és mindenkinek, aki meghozta ezt a döntést.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2024. augusztus