Anya és lánya, Prof. Dr. Tompa Anna kutatóorvos, a SOTE professzora, kandidátus és Hámori Barbara médiaszemélyiség, filmproducer, showrunner, forgatókönyvíró – mindketten kiemelkedő eredményeket értek el a szakmájukban. A sikerek hátteréről, a család budakeszi kötődéséről is beszélgettünk.
Mit jelent Önök számára az erős nő kifejezés?
Hámori Barbara: Ezzel kapcsolatban mindig az anyukámat szoktam példaként említeni. Én hozzá képest csak a „gyenge másolat” vagyok, mármint ami a keménységét illeti. Az ő édesanyja, a nagymamám, „Mamsi” is nagyon fontos szereplője volt az életemnek, nagyon sok időt töltöttem gyerekkoromban nála nyaranként Szabadszálláson, ahol anyu is felnőtt. Anyai nagymamám egy igazi tűzrőlpattant háziasszony volt, elképesztően erős személyiség. Egy nagyon klassz, sokszínű nő, akit csak imádni lehetett. Központi személyiség volt a kisvárosban, a körzeti orvos felesége, a nagyságos asszony, egy igazi véleményvezér a maga korában. Könyvtári klubot vezetett, női kártyapartikat szervezett, divatkört, egy igazi modern asszony volt már az 50-es években is.
Hogyan indult családjuk budakeszi története?
Tompa Anna: Ez nagyon érdekes történet, mert a férjemnek, dr. Hámori Józsefnek az édesapja a háború alatt éppen itt, Budakeszin kapott átmenetileg körzeti orvosként munkát. Az én édesanyám pedig körülbelül ugyanekkor a front előli menekülésük során került ide az egyik rokonunkhoz, „nyugatra, Budakeszire”. Aztán jóval később, évtizedek múltán, amikor mi a férjemmel összeházasodtunk, akkor egy olyan helyet kerestünk otthonunknak, ahova mindkettőnknek volt kötődése… Itt, ezen a környéken akkor még nagyrészt zárt kertek voltak, és így viszonylag olcsón sikerült telket vennünk. Itt kezdtük el közös életünket, egy saját építésű családi házban. A ’70-es évek végén egy év alatt felhúztuk ezt a házat, ahol most is lakom, tulajdonképpen negyvennegyedik éve élek már itt, ’79 óta.
Barbara világpolgár, élt az Egyesült Államokban, Angliában, de mindenekelőtt budakeszi lakosként nőtt fel ő is. Hogyan fonódott össze az élete a városunkkal?
H. B.: Amikor Amerikából hazakerültünk, akkor nekem ez volt az első állomás itt Magyarországon, itt kezdtem el az általános iskolát, a Széchenyit, zenei tagozatos diákként. Budakeszi jelenti számomra a felhőtlen gyerekkort. Itt alakult ki a „ZsuBaGeBe” a bandánk, akikkel bunkert építettünk, fára másztunk egész nap az erdőt jártuk. Bágyoni Zsuzsa azóta is a legjobb barátnőm, ma már Dalotti Zsuzsaként ismerik a legtöbben a városban. „Szabad” életünk volt az akkori Budakeszin a ’80-as években, többnyire nem voltak kerítések, nem volt még meg az Erkel utca sem a mostani formájában. Mi a József Attila utcában egy hosszú szolgalmi úton jártunk fel a házunkhoz. Klasszikus „banda” élet volt még itt akkor, amikor fel volt osztva ez a domboldal egészen a Balczóékig, a Csingerékig, és nagyjából két-há-rom gyerekbanda uralta a terepet. Abból az egyik banda mi voltunk, és gyakorlatilag szabadon járkáltunk fel a Vadasparkba, le a nagy rétre. Akkor még nem volt meg a Barackos városrész sem, úgyhogy belaktuk az egész vidéket. Ameddig le nem ment a nap, kint voltunk az utcán, és kint éltük az életünket, nagyon romantikus és nagyon természetközeli gyerekkor volt ez nekem.
És hogyhogy nem lett orvos Barbarából? Mert az öccséből, Hámori Mátéból, aki karmester, orvost szerettek volna tudtommal…
T. A.: Barbit is orvosnak szántuk.
H. B.: Csak én másként gondoltam.
T. A.: Mind a két gyerekünket biológia tagozatra írattuk be a gimnáziumba. De hiába, mindketten sokkal inkább a művészeti, humán tárgyakra voltak fogékonyak. H. B.: Én már akkor is inkább írtam, az öcsém meg zongorázott.
Én azt olvastam valahol, hogy Barbarának már hétéves korában Kudlik Júlia volt a példaképe, és tévébemondó akart lenni.
H. B.: Igen, pontosan, akkoriban ők voltak a sztárok, a celebek, akiket minden este láthattunk a tévében. Valahogy éreztem, hogy engem ez a világ vonz, és sokakhoz akarok majd szólni.
Az anyuka nem bánja, hogy egyik gyerekből sem lett végül orvos? Nem vitték tovább a szülői, nagyszülői mintát!
T. A.: Nagyon jó orvos lett volna mindkettőből, különösen Barbarából, ma is Barbara doktornőnek hívjuk időnként, mert sokszor előbb diagnosztizálja a családot, mint én.
H. B.: Az az igazság, hogy amikor az ember két ilyen szülő mellett nő fel, mint anya és apa, akkor akarva-aka-ratlanul is olyan kontár, félművelt, laikus „orvos” lesz belőle. Ismerek elég sok orvosi kifejezést, a szüleim, amikor fájt a légcsövem, nem azt mondták, hogy légcsőhurutod van, hanem hogy bronhitiszed, amikor beütöttük a könyökünket, akkor nem lila foltunk volt, hanem haematománk, és így tovább… – tehát ezeket nyilván megtanultuk az öcsémmel, készség szinten tudjuk…
T. A.: Súlyos esetekben, ha baj van, azért mindig hozzám fordul a lányom tanácsért… szerencsére, de a kisebb egészségügyi problémákat, amik előfordulnak egy családban, azokat Barbi is simán kezeli orvosilag is…
Barbarával kapcsolatban – végignézve az eddigi szakmai szerepköröket, munkákat, funkciókat – az a kérdés vetődik fel bennem, hogy mi nem volt még a média területén belül? Újságíró, szerkesztő, műsorvezető, programigazgató, producer, forgatókönyvíró, rendező… mi jön még?
H. B.: Azért vannak még izgalmas kihívások nekem is. Vannak műfajok, amiket még nem próbáltam ki, előttem van még a nagyjátékfilm például, ami kifejezetten izgalmas. Szeretnék több nemzetközi projektben is részt venni, Magyarország egyre inkább filmes nagyhatalommá kezd válni. Szerencsére nálunk még az állam jelentősen támogatja a filmkészítést állami visszatérítés formájában, ami nagyon kedvező a külföldi filmesek számára is, úgyhogy most pont egy nemzetközi koprodukcióban kezdünk el dolgozni, ez szintén egy kicsit más műfaj, amit még nem próbáltam.
Kettős életet élsz a helyszíneket tekintve: Budapesten a 12. kerületben laksz a Csaba utcában, de gyakran itt vagy Budakeszin, az Ökörapáti filmes faluban forgatjátok a Drága örökösöket, Budakeszi határában.
H. B.: Igen, bár éppen most annak a produkciónak befejeződtek a forgatási munkái, de valóban itt forgott a Drága örökösök és a Keresztanyu produkcióm is. A helyszínválasztás nem véletlen: egy olyan helyet kerestem, ami közel van Budapesthez, van lovardája, gyönyörű domborzata, és olyan békés és nyugodt, amiről elhisz-szük, hogy bárhol Magyarországon lehetne egy világtól eldugott településen. Mivel Juli lányom (26) nagy lovas, ismertem Szegedi Gáborék lovardáját, és rajtuk keresztül jutottunk el a Pilisi Erdőgazdasághoz, akik bérlésre kínálták a „Szőlőtelep” területet, ami akkor már csak egy kihasználatlan susnyás volt.
Ön, professzor asszony, egyetemi tanárként, intézményvezetőként és édesanyaként, nagymamaként miként élte meg ezeket az éveket? Hogy tudta kezelni a családi viszonyokat? Nem lehetett egyszerű feladat, hiszen nagyon sokat volt külföldön a munkája miatt, és ez érvényes a néhai férjére, dr. Hámori József professzor úrra is, aki hasonló okokból járta a világot, sokat dolgozott…
T. A.: Jó és összetartó családunk van, és amikor én kezdtem a pályafutásomat, akkor a fiatal felnőttek összes problémájával szembesültünk. Nem volt se nagymama, se bébiszitter a közelben, úgyhogy állandó lótás-futás volt az életünk. A feladatokat igyekeztünk megosztani a férjemmel amennyire tudtuk, és önállóságra neveltük a gyermekeinket. Mi nem „lógtunk” a gyerekeinken, nem vittük különórákra, amiért biztos sokan megvetnek engem, de arra nekem már nem volt időm, hogy az egyik óráról a másikra vigyem, és egyfajta sportanyuka szerepet alakítsak. Mi hagytuk a gyerekeket, hogy azt tegyék, amit ők jónak gondolnak. Az volt a véleményünk, hogy ha a gyerek nagyon akar valamit, akkor úgy is belekapaszkodik. Így lett a fiamból karmester, Barbiból meg médiasztár. Azt hiszem, valamit jól csináltunk ösztönösen, de a kényszer is rávitt bennünket, hogy önállóságra neveljük a gyermekeinket.
Ebben a szűkebb környezet, a város közössége menynyire volt a segítségükre?
T. A.: A fiam a Czövek Erna zeneiskolába járt, és a Pro-hászkába is három évet. Barbara az általánosban járt Budakeszin iskolába, a Széchenyibe. Az Erkel utcai közösség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzük magunkat elszigetelve. A barátaink a saját gyerekükként tekintettek Barbarára.
Barbara dzsungelharcos – ezt nyilatkozta valahol -, és azt szereti, ha történnek a dolgok, és az a halála, ha semmi nem történik. Mi fog történni a következő hónapokban, években, mik a tervek?
H. B.: A Drága örökösök – A visszatérést most fejeztük be, nyáron kezdünk el előkészíteni egy realityt és egy új vetélkedőt, jövő év tavaszán várhatóan pedig egy új sorozatba kezdünk bele. Rengeteg izgalmas feladat áll előttünk, nincs két egyforma napunk. Engem egyre inkább az új projektek kitalálása, kigondolása érdekel, úgyhogy ezért is említettem ezt a külföldi koprodukciós tervet, amit nagyon szeretnék megvalósítani. Nekem hiányzik Amerika, őszintén, én vagyok a családban az egyetlen, akinek a szíve félig ott maradt, úgyhogy nekem nagy álmom és vágyam, hogy egy kicsit Amerikával dolgozhassak megint, és amerikaiakkal. Jópár-évet eltöltöttem ott, úgyhogy nyilván nekem egy picit ez mást jelent.
A gének sokat számítanak, úgy gondolom, ezzel is magyarázható az az örök fiatalság, ami Önöket, mindkettőjüket jellemzi. Jól gondolom, hogy ez is családi vonás?
H. B.: Szerencsénk van, azt hiszem. Jók a gének, és sokat teszünk is azért, hogy ez a fiatalság megmaradjon. Én heti 6 napot sportolok, úszom, erősítek szinte versenyszerűen. Anyu pedig két éve, 75 évesen kezdett el komolyan edzővel teniszezni.
T. A.: 78. A tenisz mindig nagyon szimpatikus volt nekem, és azt állítólag lehet csinálni az embernek érettebb korban is, úgyhogy jelentkeztem itt a Budakeszi Tenisz Akadémiára. A nulláról kezdtem. Ugyanúgy kezdtek el tanítani, mint egy kisgyereket, az alap mozdulatokkal, és már ott tartok, hogy meccseket játszunk.
H. B.: Mamsi, a nagymamám, anyu anyukája is a világ legfiatalosabb nője volt, kikérte magának, ha 80 évesen nem kérték el a buszon a személyijét, mert ingyen utazott. Ő az utolsó pillanatig is olyan penge, olyan gyors, szellemes, szuper nő volt, hogy ez ránk is hatással volt, és van mind a mai napig.
T. A.: Barbi is cégvezető, saját vállalkozása van. Én is mindig vezető voltam, és a legtöbb konfliktusom abból adódott a munkahelyemen, hogy magamhoz mértem mások sebességét, azt a gyorsaságot, amivel én megoldottam egy feladatot. Aztán a hosszú évek alatt rájöttem, hogy ezt nem lehet, nem szabad ugyanazt elvárni másoktól, a munkatársaktól, mint amit magunktól elvárunk. Igenis, szerényebben kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert nem mindenki képes erre. Én úgy gondolom, hogy nagyon jó munkatársak lehetnek attól még, hogy nem olyan gyorsak, nem képesek pillanatok alatt megfelelő döntéseket hozni.
Kicsit hazabeszélve kérdezem: milyennek látja a Professzor Asszony Budakeszi egészségügyi ellátásának fejlesztését orvosként, szakmabéliként?
T. A.: Páciensként én még nem nagyon vettem igénybe a budakeszi lehetőségeket, de a barátaimtól hallom, hogy nagy segítség az, amivé fejlődött helyben az egészségügyi ellátás. Az időseknek különösen jó, hogy megspórolhatják az utazást Pestre, hogy az egészségügyi ellátás kibővült, a szolgáltatás magas színvonalra nőtt, úgyhogy ez mindenképpen nagy előnye Budakeszinek. Ráadásul a kórházak közelsége is predesztinálja kicsit Budakeszit arra, hogy itt komoly szakmai munka folyjék. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon pozitív fejlődés. A prevenció területén is történtek jó dolgok, sokat fejlődött az egészségügy ebből a szempontból is, bár én úgy gondolom, hogy ezen azért lehetne kicsit még javítani, a dohányzás-, a drog- és az alkohol elleni kampányokat lehetne még fokozni.
Kicsit a családra visszatérve… Gondolom, hogy nagyon hiányzik a családból a férj és az édesapa, Hámori József. Két éve májusban ment el.
T. A.: Ezt nem is tudom igazán szavakkal megfogalmazni. Próbálom tartani magam, igyekszem erősnek lenni. Ilyenkor mindig a család az, ami átsegít a nehéz pillanatokon.
H. B.: Én anyát nem hagytam egy percre sem befordulni, az első gyászévben, mint egy mérgezett egér, rángattam végig a fél világon, mindenhova cipeltem magammal, mert azt éreztem, hogy most vinni kell.
T. A.: A család nagyon sokat segített, és én még dolgozom, sok elfoglaltságom van.
Barbara, hány órából áll neked egy nap? Három gyerek, tizenhárom órából álló munkanapok, állandó tervekkel. Hogy jut erre időd?
T. A.: Beosztja az idejét.
H. B.: Nekem úgy telt a gyerekkorom, hogy volt egy kicsi moncsicsis füzetem, és anyám húszperces beosztással abba beleírta, hogy mit kell csinálnom. Akkor még délelőtti és délutáni iskolai tanrend is volt, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be mind egyszerre a Széchenyibe, így egyik héten délelőtt jártam iskolába, másik héten délután. Ha délelőtt itthon voltam, akkor be volt osztva, hogy reggel nyolckor felkelés, nyolc óra tíz perckor reggeli, nyolc óra húsz perckor viráglocsolás, nyolc óra harminc perckor zongora gyakorlás. Utáltam… Meg kilenc órakor szemetet kivinni. Anya ezt a rendszerszintű életstílust nagyon keményen, svábo-san belénk sulykolta.
Mit jelent Önöknek Budakeszi? Mi jut eszükbe róla?
H. B.: A gyerekkorom.
T. A.: Nekem mindent. Én az életem legboldogabb periódusát itt töltöttem Budakeszin. Gyönyörű házasságunk, nagyon szép családi életünk volt, ez a környezet, ez a levegő, ez az egész atmoszféra, ami itt körülvett bennünket, ez édeni, én csak a legjobbakat mondhatom. Én ilyet kívánok az unokáimnak is. Sok időt igyekszem tölteni velük, szeretem őket úgy, ahogy vannak, már nem támasztok semmiféle igényt, elvárást velük szemben, sokkal jobban elkényeztetem őket, mint Bar-biékat anno. Nagyon örülnék, ha ugyanolyan sikeresek lennének, mint a szüleik. Nagy öröm vár most ránk, mert a hetedik unokám most májusban érkezett, Hámori Anna, Máté fiam negyedik gyermeke. Ő lett az első unoka, aki az én keresztnevemet kapta. Ez azért érdekes, mert az édesanyám is Anna volt, a nagymamám is, tehát nem szakadt meg a lánc ilyen szempontból.
Isten adjon jó egészséget és sok boldogságot neki és az egész családnak! Köszönöm a beszélgetést!
Sükösd Levente
Budakeszi Hírmondó 2023. május
