Időutazás Szent Mihály havában

Se nem nyár, se nem ősz. Aki meg továbbra is szalmakalapot hord, attól nem érdemes tanácsot kérni. Sárga és zörög a kukorica, mint a gonosz öregasszony, de az erdők zöldjében néha még illegeti magát a könnyűvérű nyár. Halni készül, és lemondóan zörög a napraforgó is. Reszket a tábla fölött a meleg levegő, de a szemekben már az ősz duhajkodik.

Döcög egy szekér. Viszi az időt…

Egy magányos felhő az égen fülön csíp egy elszállt pillanatot. Játszik vele, örökkévalóságot ígér neki, aztán belefelejtkezik önmagába és elejti. A pillanat lezuhan a földre. Egy kisegér felkapja és elszalad vele a napraforgók közé. A föld alá rejti. Ez a jövő nyár örök ígérete.

De most itt vagyunk holdtölte után, Szent Mihály-nap előtt a földi tejúton. A fecskék már elköszöntek, jó szeleket próbálnak kifogni, a selymes füvek tüskés szúrósak lettek, hajlottan tartják terméseiket a madárbirsek, a galagonyák, a kökények, a csipkeágak, a vackor meg majdnem mind lehullott. Az éjjelek hidegek, a jó időt suttogják még, néhány fiatal gesztenye és akácfa el is hiszi az ígéretet, és vacogva hullajtja majd le a sok fehér virágát. A korán érő szőlőből már pénzelni lehet, kezdődik a krumpliszedés  és az őszi vetés.

És mi megyünk a földi tejúton.

Fölöttünk egy jókora dombról paplanrepülősök próbálkoznak az őszi széllel. Jobbra meg fehér sziklák, tovább az ördöglovas ódon kastélya méltóságteljesen rejti ősfás parkját, ahol némelyik különös formájú fa mintha pletykálkodásba esne, alig hallhatóan susogja régi gazdája őrült dolgait, valami lovas-szekeres vad ugratásokat, mert, hogy gazdája bizony az ördöggel is cimborált.

A földi tejút hegyen völgyön visz a Duna felé. Hatalmas sebek tátonganak a hegyek oldalán, ősi és múltbéli bányák helye. Az egykori kőfejtők visszaadták a mohának, kis bokroknak a rozsdavörös mészkőfalakat. Újra a csend birodalma, nedves homály, amelyből vékony szálú fácskák nyúlnak és kapaszkodnak a fény, a tenyérnyi kékség felé. A kőfalakon lecsurgó, a repedéseken beszivárgó esővíz itatja, táplálja a fúrók ütötte kősebekben tenyésző növényi életet, a hasadékokban megbújó, szinte a semmibe kapaszkodó gyökereket. A be-betérő napfény és a pára megsokszorozza a ragyogást a nyirkos leveleken.

Valahol távolabb egy gerecsei tisztáson a dombok ölelésében a legendák már ködbe vesznek.

25 ezernyi török sereg kaszabolta a magyarokat, akik mind egy szálig odavesztek. Pusztamarót nemzeti emlékhely, de odavezető földútját nem kockáztatjuk. Bár ebben a csendes őszi lebegésben talán még Szulejmán szelleme is ott kóborol, lehet, hogy bánja is már a sok vérontást. A Duna meg lentebb csak mossa, mossa rég volt idők sok szennyesét.

A süttői templom is titkokat rejt, egy régi hosszú alagútja ma már járhatatlan, onnan meg a tatárok elől menekültek ? a legendák szerint.

A neszmélyi hegyek szőlőt érlelnek, és kinyitják a távolság ajtajait, minden kaput térben is, időben is.

Itt fenn is tapintható a csend, az anyagi öröklét üzenete. Sejteti azok számára, akik értik az ásványi és növényi lények, a körbeölelő erdők, az alattunk folyó Duna legbelső lényegét, a föld és a víz elemeiből áradót, a roppant és örök, mégsem vigasztalan magányt. Valamit abból a titkos jelen valóból, amit a végtelen körforgás, elmúlás és újjáéledés jelent, ami több a mérhető időben kiszabott életidőnél, ami maga a lét.

Római kori mesék lebegnek a felhők között, harci szekerek zörögnek, két és fél ezer év távlatában is éltek itt és ott lent emberek, éltek, ismerték a hegyoldal nedűjét, öltek, építettek és szerettek. Üzennek, de az üzenetek megakadnak egy-egy sötét, rohanó felhőben, és nagy ritkán jutnak el egy értő és befogadó lélekhez.

Hányan járták azt a hatalmas földet, a Duna északi partján elterülő Alacsony-Kárpátoknak támaszkodó, búzát ringató, ez oldalon meg erdők rengetegében tévedt utakat!

Egyszer gyermekkoromban átláttam a túloldalon egy faluba. Égtek a házak, az egész falu leégett. Másnap láttam az üszkös romokat, és hozta az északi szél az égés szagát. Égett kenyerek szagát. Évekig nem járt arra ember.

Hallottam, hogy a Duna két partján élők hogyan beszélgettek egymással. Lehasaltak a parton a vízre hajolva. A mamáról kérdezték egymást, a gyerekekről, mert, hogy volt már telefon, de a Duna közepe határt hordozott, fegyverek néztek egymással szembe, bár hordozójuk egy nyelvet beszéltek. Ilyen világ is volt!

Ott, a falu tövében, ahol a Zsitva folyó beleszalad a Dunába, pár ezer és pár száz éve is történelmet írtak. A római után török és magyar egyezkedett, kötött békét, itta a neszmélyi jó bort, amit Allah elnézett nekik, vagy éppen nem nézett oda, de nem volt akadály, hogy ne az örökkévalóságba üdvözüljenek.

Aztán mástól sem volt hangos a természet gyönyörű mély csendje, mint a történelemtől. Jött Napóleon, az osztrák, a német, az orosz; ágyúk, tankok, az égben repülők hullattak bombákat, a földön hajtottak embereket, mint barmokat a halálutakon, lőtték a Dunába, mert biztosan sokan voltak. Mind azért jött, hogy pusztítson. Életeket, fákat, erdőket, vadakat, gondolatokat, mindent, ami szép volt.

Összezavarodott a világ. Még a holt ember sem nyughatott, rossz irányba tette le őt a Szent Mihály lova. Volt, aki holtában is észak felé tekintett, volt, aki kelet felől várta az örökkévalóság csodáját, meg olyan is volt, akit napokig lengedeztette a szél, madarak vájták földi maradványait, mert a neszmélyi hegyoldalban, az Akasztó-hegyen végezte, nem is olyan régen.

A hegyről körbetekintve, ahogy átsuhannak rajtam, bennem az évezredek, érzem, hogy létem parányi része ennek a mindenségnek, ahogy az idő, a perc tovatűnik, mintha semmi sem volna fontos. Évmilliókhoz mérten röpke percnyi idő az emberi történelem néhány évezrede, az én életem pár éve nem is mérhető. Keresem a választ: akkor mivégre az a sok kín, öröm, alkotás és pusztítás?  Keresem a választ, és a lemenő nap remegő fényei közt az erdő alján mintha láthatóvá válnék a magyarázat. Gyönyörű agancsosok legelik a száraz füvet, már reszket testükben a vágy, várják az éppen alkalmas estét, megkezdődik a szarvasbőgés, és mire az idő hűvösre fordul, már növekednek a kis gidák, hogy tavaszra ők is járhassák ennek a gyönyörű, küzdelmes és veszedelmes földi tejútnak kanyargós, néha zsákutcákba torkolló, meredek útjait. Mert a teremtés az úgy van, hogy a földi tejutat minden élőnek végig kell járnia! Mindezeken gondolkodni meg majd az örökkévalóságban bőven lesz idő, ahol ?testként folytatódom a külső világban ? nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.?

2013. Szent Mihály havában

Várady Judit