Természet

Március derekán járunk. „Selymit a barka már kitakarta”, de nap nap után fagy karmolja még az erdőt, így a som sárga virágára még várni kell.

Odafent, a magasban, a meghökkentően kék ég színfala előtt két párba állt egerészölyv csapong. Eltávolodnak egymástól, majd élesen fordulnak, összekapnak, az egyik megbillen, mintha fájdalmasan zuhanna, pedig csak játék az egész – méghozzá szerelmi játék! Kicsit távolabb egy hollópár, egyikük csőrében jókora szöszcsomó, fészekanyag lesz belőle a hamarosan kikelő, gyámoltalan, csupasz hollófiókáknak. A dicsőséges élet kincseit csodálva lépkedek a budakeszi mamutfenyők mögött elterülő, bozótos mezőn, amikor szinte a lábam alól, a frászt hozva rám felrebben egy fácánkakas. Csattogó szárnycsapásokkal emelkedik, húzza maga mögött méretes farktollait, kicsit igyekszik még, majd kiterjesztett szárnyakkal vitorlázva ereszkedik a tavalyi száraz fű közé. Leszáll, és messze hangzik rikoltása: kráááá-katt!

Szívverésem lassan visszatér a normál ritmusba, s rögtön deres pofájú, vén Hunor kutyámat kezdem korholni, mondván… nekem kellett volna észrevennem a fácánt?! Én vagyok a vizsla, he?! Ártatlan képpel néz rám vén barátom, aki eleve vert helyzetben volt, mert a tarkómat hűtő szél nem neki kedvezett, amúgy pedig 14, vizslabecsületben megélt éve után már afféle „büszkefülű” jószág lett, csak azt hallja meg, amit akar, de leginkább már azt sem.

Aki járja a mezőket, az erdőszélek zsombékos, bújós gyepeit, bizonyosan járt már úgy, hogy a fácán csak az utolsó pillanatban rebbent fel előtte – szinte rálépett a madárra! Mert a fácán bizony vérbeli baromfi, tudományos besorolását tekintve a tyúkalakúak rendjének büszke tagja. Ehhez igazodva mindig inkább gyalogol, fut, bújik, bízik rejtőszínében, settenkedő tudományában s csak a legutolsó pillanatban rebben fel, akkor is csak rövid szárnyalásra, alig emelkedve, rögvest megfelelő leszállóhelyet keresve.

A fácán nem őshonos madár a Kárpát-medencében, de oly régen él már velünk, hogy ide tartozik. Szemre tetszetős, gazdasági haszna pedig meglehetős.

Európába feltehetően az ókorban telepítették be, jelenleg a legfontosabb apróvad Magyarországon. A XIX. századig a colhicus alfaj élt hazánkban, később telepítették be a nyakörvös alfajokat, melyek idővel dominánssá váltak a hazai állományban. A Kaukázustól keletre, Ázsia jelentős részén előfordul. Mivel kedvelt apróvad, a világon nagyon sok helyen megtelepítették. Hazai viszonyok között bárhol előfordulhat, a zárt erdőket és a tartósan nedves területeket kerüli. Természetes körülmények között 12-18 tojást rak egy földbe kapart mélyedésbe, amibe a fészek közvetlen környékéről puha növényi részeket kapar. A fiókák 24 nap kotlás után kelnek ki. Csak a tyúk vesz részt a fészekhagyó csibék felnevelésében. Poligám madár a kakashoz több tyúk is tartozhat. A csibék kezdetben, más tyúkalakúakhoz hasonlóan főleg magas fehérjetartalmú, állati eredetű táplálékot fogyasztanak, később egyre nagyobb szerepet kapnak étrendjükben a magvak, hajtások, bogyók és egyéb növényi részek.

A fácán az ország egész területén gyakori, mert a vadásztársaságok minden éven nagy számban bocsátanak ki zárt térben tenyésztett madarakat. A kakas október és február között vadászható, tyúk csak tenyésztett állományból származó egyedek kibocsátása esetén.

Valaha elképesztő egyedszámban élt a fácán Magyarországon! Világjáró magyar írónk, Széchenyi Zsigmond hazai vadászatainak emléket állító, „Ünnepnapok” című, kiváló könyvében ír az annak idején Tótmegyeren rendezett, világhíres apróvadvadászatokról. Elbeszéli, hogy amikor 1938-ban Indiában járt, a dúsgazdag bikaniri maharadzsa arra kérte, valamiképpen intézze el, hogy elismert sörétlövőként részt vehessen a nevezetes, tótmegyeri vadászaton. Márpedig ha a bikaniri maharadzsa is Tótmegyerre vágyott…! A birtok területe mintegy húszezer katasztrális holdon, a Nyitra és a Vág folyók közé esett. Földesura tudatos gazdálkodással, odafigyelést és pénzt nem sajnálva gyarapította világra szóló apróvad állományát. Akkoriban még nem a monokultúrás növénytermesztés, a műtrágyázás és a gyilkos vegyszerezés határozta meg a szántóföldi gazdálkodást, amit sokkal inkább természetközeli szemlélet uralt, mint manapság, amikor kizárólag a profitráta határozza meg a földtulajdonosok többségének döntéseit. Széchenyi színesen írja le az évente sorra kerülő társas vadászatot, melyen nyolc-kilenc meghívott, príma puskaforgató vett részt, akik szűk 20 nap alatt – a legeredményeseb, 1933-as esztendőben – 37.563 apróvadat ejtettek el, amiből 10.723 darab volt a fácán. Ne felejtsük el, hogy a vadásztatás akkoriban, miként ma is, a gazdálkodás egyik formája volt, aztért óvták, etették, tenyésztették a vadat, hogy a birtokolt terület egészséges ökológiai egyensúlyát megtartva, hasznot termeljenek. Nyilván a tótmegyeri birtokos éves gazdálkodási tervének is része volt a temérdek elejtett, majd értékesített, konyhára szánt vadból befolyó jövedelem.

Mára már híre-pora sincs a valaha volt, bőséges magyar apróvadállománynak. A magyar vidéket uraló, végeláthatatlan, busás hasznot hajtó, kukorica és napraforgó „tengerekben” szinte semmi nem él meg. A fogoly jóformán kipusztult, a megmaradt apróvad, a fácán, a nyúl az erdősávokba, az itt-ott parlagon hagyott rétekre, zsombékosokba szorul vissza.

A fácán állománya is ritkul, aminek egyes pusztítóan ostoba – nem ritkán a vadászattal, vadgazdálkodással hivatásszerűen foglalkozó – emberek azzal igyekeznek gátat vetni, hogy a rájuk bízott területre mérgezett csalétkeket helyeznek ki, ezzel százszámra irtják, ritkítják a természetes ragadozók, ölyvek, kányák, rókák állományát. Ezek a sötét senkik úgy gondolják, hogy a kampós csőrű madarak miatt kerül puskavégre egyre kevesebb fácán. Pedig a valóság az, hogy a ragadozó munkája része a természetes szelekciónak, a héja, a kánya csak az ügyetlen, satnya fácáncsibét kapja el, amiért aligha kár, hiszen az erős, rátermett madár felnőve tovább örökíti értékes tulajdonságait, erősítve ezzel az adott terület populációjának génállományát.

Vagyis ezúttal is beigazolódik, hogy a természetnek csak egyetlen élőlény képes igazán ártani – az ember.

Illisz László

(Források: mme.hu; Széchenyi Zsigmond, Ünnepnapok, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.; Áprily Lajos: Március)

Fotó: tiszatoelovilaga.hu

Az árnyékos zugokban még őrzi az erdő az utolsó hó nyomait, de egykettőre eltakarodik az is. Nekifeszülhet még a tél, de aki érti az ébredő élet jeleit, tudja, hogy marhat még a fagy, verheti a tájat a jeges zegernye, a zimankó már végképp vesztésre áll. A mogyoró hosszú barkákat eresztett, a szomszédom eresze alatt a verébség szorgos munkában van, gyűjtik a gallyat, rakják a fészkük vázát, majd meleg otthonná alakítják azzal a sok gyapjúszösszel, amit kutyáink az alájuk rakott, régi, molyette csergéből széjjelszórtak.

A még mindig járvány nyomorította, 2022-es esztendő második havának 4. napját mutatja a kalendárium, amikor Budakeszi mellett, a Tábori útnak is mondott, széles csapáson meghallom az idei első libákat. Talpam alatt sár, felettem a szikrázóan kék ég, amit új évszakot ígérő fénnyel hint be a mind magasabban járó Nap. A libák észak-keleti irányba tartanak, magasan járnak, s a libaregulához igazodva, tágan nyíló, széles V-alakban haladnak. Az elöl haladó madár máig alig ismert, de tévedhetetlen tudással „töri” a levegőt, tartja a megfelelő irányt, majd fáradva hátrébb sorol, a többiek léghuzatán, kevesebb erőfeszítéssel utazik tovább, átadva a helyét a következő, pihentebb libának. És így megy egészen az északi tundrákig, ahol majd elérkezik a szerelem, a tojásrakás és a fiókanevelés ideje. Sietni kell! A korán érkezők a legalkalmasabb helyen verhetnek tanyát, s aki jobban indul az élet könyörtelen versenyében, az biztosabban érhet célba.

Sokan csodálkoznak azon, hogy egyes madarak már a csikorgó, kopogós fagyban fészket raknak és állhatatosan kotlanak tojásaikon még akkor is, ha vastag, kora tavaszi hó takarja a fák ágait. Azért van ez, mert a madarak nem az időjárással, hanem sokkal inkább magával az idővel harcolnak. Érzékelik a napok hosszabbodását, és a fajfenntartás sürgető parancsának engedve munkához látnak, mert idő kell a költéshez, idő az egy-két fészekalja fióka felneveléshez, és aki előbb kezd hozzá, annak utódai erősebben, felkészültebben vágnak neki a következő télnek, vagy éppen a Tanzániáig, esetleg Dél-Afrikáig tartó, madárpróbáló őszi vándorlásnak. Mindinkább megalapozott megfigyelés, hogy a hazai fehér gólya állományból a nyárutón egyre több madár nem indul útnak Afrika felé, itthon maradnak, – egyre inkább okkal – bízva az enyhe, eltaknyosodó telekben. Mert aki kitart és úgy lesz tavasszal első, hogy el sem megy, az megspórolja a sok ezer kilométeres vándorlással elhasznált életenergiát, az elsőnek választhat magának fészkelőhelyet, és persze elsőnek jelölheti ki az élelemgyűjtés szempontjából kulcsfontosságú területet, a revírt.

De a libák nem ilyen spórolós fajták. Ősszel a csontrepesztő, lélekfagyasztó fagyokat hozó, északi területekről dél felé indulnak. Nagy csapatokban zúznak a késő őszi bádogégen, s gyakran csak az egymással folyvást kapcsolatot tartó, beszélgető madarak hangjából vesszük észre, hogy éppen felettünk járnak. Budakeszi egén is rendszeresen húznak, én többnyire ősszel, dél-nyugati irányba tartva figyeltem meg őket. Meglehet, egyik legfontosabb telelőhelyük, a tatai Öreg-tó felé tartanak ilyenkor, ahol tízezrével gyűlnek össze. A leeresztett mederben biztonságban éjszakáznak, majd hajnalban mennydörgést idéző robajlással, egyszerre indulnak el a környező kukorica tarlókra táplálkozni. Alkonyatkor pedig ugyanígy visszatérnek a tóra, újra összeverődik a vadlúd sokadalom. Aki egyszer látta ezt a csodát, aligha felejti el!

De most tavasz készülődik éppen, és a ludak északra tartanak. A korábban közismert vetési lúd helyett ma már egyre gyakrabban hallhatunk a tundrai és a tajgai ludakról. Az újabb kutatások alapján a korábban egységesen vetési lúdként (Anser fabalis) kezelt fajt ketté bontották. Az elsősorban a nyugat-szibériai tundrákon (vagyis északabbra) költő madarakat tundralúdként (Anser serrirostris), míg a tőle délre és nyugatra, egészen Skandináviáig, az erdős tajgán költőket tajgalúdként (angol tükörfordítás), a magyar nevezéktanban vetési lúdként (Anser fabalis) különítjük el. Hazánkban közülük leginkább a távolabbról érkező tundraludakkal találkozhatunk.

Eurázsia északi részén, a tundra- és a tajgaövben egyaránt elterjedt. Vizes élőhelyeken költ, fészkét növényi anyagokból építi és pehelytollaival béleli. Alfajtól függően fészekalja 4-7 tojásból áll. A kislibák egy hónap alatt kelnek ki és további két hónap telik el, mire röpképessé válnak. A család ezt követően, egészen a következő tavaszig, összetart. Mint a ludak általában, ez a faj is elsősorban fűfélékkel táplálkozik. Nálunk ősszel, nevéhez híven, jórészt szántókon táplálkozik, kipergett kukoricát szedeget és friss növényi hajtásokat legel.

Hozzá igen hasonló a nyári lúd, amely a házilúdfajták többségének őse. Neve arra utal, hogy nyáron, költési időben is megfigyelhető Magyarországon, szemben a többi vadlúddal, melyek nem költenek nálunk. Emlékszem, egyszer a Kis-Balatonban fekvő, Kányavári-szigeten tündöklő nyárban kiáltott ránk egy nyári lúd, máskor meg a Velencei-tavat kerékpárral kerülve figyeltem fel egy meglepően bizalmas, az út mentén legelésző csapatukra.

A nyári lúd hazai állománya a sok évtizedes védelemnek és vadászati tilalomnak köszönhetően napjainkra jelentősen megerősödött, így újra vadászhatóvá tették. Ősszel a hazai állomány mellé északról érkeznek vendégek, a tél beálltával együtt vonulnak dél felé. Kis csapatai rendszeresen áttelelnek.

Eurázsia jelentős részén elterjedt faj, a többi lúdfajnál délre népesíti be a vizes élőhelyeket. Nagyon korán kezdi a költést, gyakran már márciusban kotlik. Nádasokban, mocsarakban költ, nagy alapterületű fészkét általában nádból építi. Fészekalja legtöbbször 5-6 tojásból áll, de előfordul, hogy több tojó azonos fészekbe rakja tojásait, ilyenkor a költőpár jóval több kislibát is vezethet. A kotlási idő 27-28 nap. Csak a tojó ül a tojásokon, de a fiókákat mindkét szülő vezetgeti és védelmezi. A fiatalok kéthónaposan már önállóak, nyár közepére a családok nagyobb csapatokba verődnek. Táplálékában a szárazföldi fűfélék dominálnak, de kevés vízinövényt is fogyaszt. Gabonatarlókra és vetésekre is kijár táplálkozni.

Herman Ottó így ír a libáról: „Őszrekelvén az idő, a vadlúd tengernyi seregekbe összeverődve délnek vonúl és egy része eléri hazánkat is, hol az őszi vetéseket tömegével helyen-közön szinte elborítja és ha, mint rendesen egy-egy megszállott helyen kitart és oda rendesen visszatér, a vetés koppasztásával, kitépésével és túlságos gázolásával foltonként érzékeny kárt is okozhat. Ha telünk nagyon kemény és vastag hóréteg borítja a vetéseket, a vadlúd délre vonul és egy része átmegyen még a földközi tengeren is. De mihelyt enyhül az idő, a lúd visszatér. Innen a pásztoremberek helyes jóslása: ha a vadlúd délnek vonul, nagy hideget várhatunk, ha éjszaknak tart, megenyhül a tél is.”

Budakeszi környékén, vizes élőhely hiányában leginkább csak a magasan szálló, vonuló ludakban gyönyörködhetünk. Ám sok évvel ezelőtt, volt szerencsém sok szürke libát itt, a mezőn is látni! Késő őszi, ködös zúzmarás kora reggelen túrázni indultunk barátaimmal a katonasírok felé. A lovaspóló pályát elhagyva, az akácfasorból kilépve szemünkbe ötlött a sok, száraz gyepen tanyázó, méretes madár – a libacsapat! De a lúd köztudomásúan éber madár, ők is észrevettek minket és nagy robajjal, egyszerre kaptak szárnyra, majd összerendeződtek, s az alacsonyan járó, ködszürke felhőkben eltűnve elindultak a melegebb, déli tájak felé.

Illisz L. László

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)

Termetes, zöld hátú madár szorgoskodik a gyepen. Erős farktollaira támaszkodva ül, és ugyancsak nagy munkában van. Hosszú csőrét mélyen a talajba vágja, göröngyöket fordít ki onnan, valamit ás, de csak közelebbről lehet látni, hogy mi célból végzi ezt a kubikos munkát. Turkálása nyomán dühös hangyanépség siet a felszínre, elárasztják megnyitott bolyuk felszínét, igyekeznek elriasztani a betolakodót, aki persze mit sem törődik a dühös hangyasereggel. Hosszú, ragadós nyelvét a rovarok közé öltve bőven eszeget a mérges hangyákból, majd elunva a mókát, felrebben és jellegzetes, hullámzó mozgással elreppen a fák között. „Klü-klü-klü-klüklü.” Hangja messzire üzen az erdőben, olyan, mint ha jót nevetne a felbosszantott hangyákon. Röptében még sokáig látszik fényes, zöld háta, s a feje búbján viselt, élénkpiros sipka.

Két vörössipkásról szól ez az írás. Persze nem az eredeti vörössipkásokról, vagyis az 1848 májusában verbuvált, 9. kassai zászlóalj honvédjeiről, hanem erdeink vitéz, favédő katonáiról, a fent leírt zöld küllőről és a fekete harkályról.

A zöld harkályról, más néven zöld küllőről azért is emlékezünk meg, mert 2021-ben, a közönségszavazatok alapján őt választotta meg az év madarának a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Herman Ottó a „Madarak hasznáról és káráról” szóló könyvében fáradhatatlanul ácsoló, a férgeket kiszedegető, igen hasznos madárnak mondja a zöld harkályt. „…íves röpüléssel szálldos fáról fára és mindég alulról kezdi a felkúszást, keresve a fa elbetegesedett, korhadó részeit, a melyekbe lyukakat farag, hogy a pondrókhoz hosszú nyelvével hozzáférhessen, azokat kiszigonyozhassa. (…) Gyümölcsösökben tiszta áldás, valóságos felcsere a betegeskedő fáknak, azért kíméletet érdemel ” – írta 1914-ben a jeles madarász.

A zöld küllő leginkább rovartáplálékkal, férgekkel, hangyákkal él, ám a hideg idő beálltával gyümölcsöket és magvakat is eszik. Állandó madarunk, nem vonul el melegebb tájakra, de télen kóborolhat. Idős fák meghagyásával segíthetjük, hogy állománya ne csökkenjen. Szinte egész Európában elterjedt, de költ Délnyugat-Ázsiában is. A Budakeszit övező erdőkben is gyakran találkozhatunk vele.  Sík- és hegyvidéken egyaránt megtalálható. Kedveli a ligetes erdőket, fasorokat, városi parkokat, temetőket, ártéri erdőket, de a zárt állományokat elkerüli. Odúban költ, amit maga készít és akár több évig is használ. Évente egy fészekaljat nevel. Rendszerint 5-7 tojást rak. Sokszor nehéz észrevenni, mivel veszély, illetve az őt figyelő ember elől gyakran a fa törzse mögé rejtőzik, a törzs másik oldalán keresgél és eközben időnként oldalt kipillantva tartja szemmel az őt figyelő embert.

A zöld küllő testméretét tekintve leginkább talán a gerléhez lehetne hasonlítani, vagyis a hazai harkályok között kifejezetten méretesnek számít. Ám még nála is nagyobb, leginkább varjú méretűnek mondható az ugyancsak erdeinkben élő, másik nagy fakopáncs, a fekete harkály.

Koromfekete tollazatának egyhangúságát csak piros sipkája töri meg. Zöldkabátos kollégájához hasonlóan ő is messze hangzó, némileg bizonylatanul kezdő, de aztán magasra szárnyaló, „krü-krü-krü-krü” kiáltásokkal véteti észre magát az egyébként csöndes erdőben. És persze azzal, hogy méretes csőrével kopogtatja, nyűvi, faragja a fákat, jókora forgácsokat fejtve ki azokból. Munkáját az erdőjáró ember leginkább ebből veszi észre, no és persze abból, hogy kopogása akár 2-3 kilométerre is elhallatszik. A fekete harkály fő táplálékát fában élő nagyobb testű hangyák, korhadt fákban, tönkökben élő lárvák, pajorok és különféle keményebb testű rovarok (szarvasbogár, cincér, orrszarvúbogár stb.) adják, melyeket inkább a fák törzsén, de a talajon is zsákmányol.

Állománya a természetközelibb, vagyis a beteg, elhalt fákat állva hagyó, illetve a kidőlt, korhadt fákat is megtűrő erdőgazdálkodás hatására örvendetesen növekszik. A zöld küllőhöz hasonlóan ez a madár sem vonuló, télire is erdeinkben marad, hiszen rejtőző, hideg elől bújó táplálékát a kéreg alatt, a korhadó törzseket megbontva a legkeményebb fagyban is megtalálja.

Évente egy alkalommal költ. Költésre általában évről évre ugyanazt az odút használja, melyet minden évben kitisztít, mélyít. Kemény- és puhafákat egyaránt választ költőhelyül, de a belülről korhadó fákban gyakrabban váj odút. Fészekanyagot nem használ, csupán a vésésből származó forgácsra rakja le 4-5 tojását. Mindkét szülő kotlik. A fekete harkály fiókái különböznek a többi hazai harkály fiókáitól abban, hogy amíg a szülők távol vannak táplálékot keresni, addig csendben vannak.

És ha már szó esett nagy harkályaink fanyűvő tudományáról, álljon itt végezetül egy érdekesség.

A fakopáncsok 6-7 méter/másodperces sebességgel képesek csőrüket a fák törzsének ütögetni – anélkül, hogy agysérülést szenvednének. Módszerük ellesése már régóta foglalkoztatja a kutatókat, mert segítségével sokkal hatékonyabb fejvédő eszközöket tervezhetnének az  emberek számára.

Hongkongi és kínai kutatók lassított videófelvételek, röntgenfelvételek és számítógépes szimulációk segítségével vizsgálták a fakopáncsok koponyáját. Megállapították, hogy a fakopáncsot csőrkáváinak eltérő hossza, szivacsszerű koponyacsontjai és fejlett nyelvcsontja védi meg a rázkódástól.

A csőr alatt kezdődő nyelvcsont ugyanis a csőr tövénél kettéágazik, majd a koponyát kívülről megkerülve a homlokon újból egyesül, és amolyan biztonsági övként védi a koponyát kopácsolás közben. A nem egyenlő hosszúságú csőrkávák (az alsó hosszabb) szintén csökkentik a madár agyát érő terhelést. A harkályfélék koponyacsontjában található, szivacsszerű struktúrák ugyancsak a fejre ható erőket oszlatják szét. Mindezeken túl pedig a harkályok koponyáján belül nagyon kicsi a tér az agy és a csontfal között, így a madár fejében a velő nem tud annyira ide-oda rázkódni, mint például az ember esetében.

Illisz L. László

fotók: www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu)