„A legjobb helyre került ez az elismerés!” – városunk közösségi oldalain több kommentelő is ezzel a felkiáltással gratulált a kitüntetett pedagógusoknak. Díjazásuk kapcsán kereste meg szerkesztőségünk őket. Két olyan színes egyéniséggel, mint Joóné Szász Mária (Széchenyi István Általános Iskola) és Kemény Blanka (Budakeszi Német Nemzetiségi Iskola, Wudisuli) mindig hálás feladat az interjú készítés.
Honnan indult a pályája?
Joóné Szász Mária: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez köthetőek életem első évtizedei. Csengerben születtem, később Vásárosnaményban laktunk, majd érettségi után – mivel akkor helyhiány miatt nem vettek fel a tanárképzőbe – 1972 szeptemberétől képesítés nélküli nevelőként kezdtem pedagógusi szolgálatomat egy kis falu, Olcsvaapáti általános iskolájában. Közben pedig levelező tagozaton bekerültem a tanárképzőbe, mert nem akartam már újra diák lenne és a szüleimre támaszkodni. Magyar-orosz szakon szereztem meg a tanári diplomámat – ez utóbbi tantárgy oktatása a rendszerváltás után megszűnt – a nagyhírű, nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, mely jó alapokat adott az életpályámhoz.
A diploma megszerzése után is maradt Olcsvaapátiban?
J. Sz. M.: Igen, mert szerettem azt a helyet, pedig az oktatási körülmények nagyon szegényesek voltak, melyek egy mai fiatal számára ma már elképzelhetetlenek lennének. Összevont osztályok voltak. 5-6. és 7-8. osztályok. De ez nem volt hátrány egy kis lélekszámú faluban. Öt gyerek volt az egyik osztályban, hét a másikban, összesen tizenketten voltak. Volt elég időnk, így aztán sokat lehetett velük foglalkozni. Számos gyerek bekerült onnan gimnáziumba, sőt diplomás is lett jó néhány közülük. Persze olyan dolgok, mint tornaterem, bordásfal, meg számos egyéb nem volt, ezért aztán a középiskolai felvétel előtt elvittem őket megmutatni egy gimnáziumot belülről, hogy legyen némi fogalmuk, mi vár ott rájuk. Később a mellette levő faluba, Vitkába kerültem, szintén kis iskolába.
Vásárosnamény és Olcsvaapáti között folyik a Tisza, ott nem volt híd! Hogyan közlekedett?
J. Sz. M.: Komppal mentem minden nap. Télen, mikor befagyott a Tisza, gyalog mentünk át. A révész előttünk járva, szalmát szórt, hogy ne csússzunk el. Mikor meg olvadóban volt a jég, csónakkal keltünk át. Bizony ilyenkor, a már repedező jeget itt-ott csapkodni kellett a révésznek, hogy át tudjunk jutni. Ebben az időszakban anyukám mindig aggodva telefonált az iskolába, hogy odaértem-e?
Mikor került Budakeszire?
J. Sz. M.: 1985-ben jöttünk ide férjemmel és két bölcsődés korú gyermekünkkel, majd a gyesem lejárta után 1986 szeptemberében kezdtem el a tanítást.
Egy kis falu iskoláját elhagyva egy nagy iskolában folytatni a tanítást, nagy merészségre vall!
J. Sz. M.: Óriási sokk volt számomra, de túléltem! Olcsvaapátiban 67 fős volt az általános iskola, később egy ösz-szevonás után 238 fő lett. De itt Budakeszin kb. 1400 gyerek járt az iskolába, több mint most. Hisz, ne felejtsük el, hogy bár akkoriban még Budakeszin kevesebben laktak, mint napjainkban, de akkor szültek az ún. Ratkó-korszak (1950-1956 között születettek) nagyszámú gyerekei.
Azóta eltelt néhány évtized…
J. Sz. M.: Tíz éve mentem nyugdíjba 40 év tanítás után, de a mai napig dolgozom a SZIA-ban, ahol félállásban tanítok magyar irodalmat és nyelvtant. Hát ez már 50 év a pályán.
Tengernyi tapasztalatot gyűjthetett ezek alatt az évtizedek alatt. Pályája elején még nem volt olyan nehéz rávenni a gyerekeket a könyvek olvasására. Mi a helyzet ma a kötelező irodalom elolvastatásával?
J. Sz. M.: Ehhez a helyzethez igazítva ma már a kötelező olvasmányoknak van úgynevezett rövidített változata, de azért több gyerek végigolvassa az eredeti regényt. De a rövidített mellett is van kijelölve eredeti rész is az olvasmányból. Evvel azért boldogulnak a gyerekek és így közelebb jutnak a régi írók a mai diákokhoz. Kétségtelen azonban, hogy azok a mai gyerekek lesznek leginkább könyvolvasók a jövőben, ahol van könyvespolc otthon és a szülők könyvolvasók, akik a még óvodáskorú gyerekeik lefektetésekor – az ágyuk szélén ülve – mesét olvasnak. Az ő példamutatásuk is sokat számít.
A digitalizáció, a rohanó világ, a kor szelleme komoly veszélyeket is jelent a magyar nyelv számára és sajnos eltűntek a médiából a példát adó nyelv- és beszédművelő egyéniségek. Egykor Lőrincze Lajos, Montágh Imre, Grétsy László, Deme László országosan is ismert volt..
És kétségtelen, a nyelvtan soha nem volt kedvenc tantárgya a gyerekeknek. Miképpen lehet megszerettetni, vagy legalább is elfogadhatóbbá tenni ezt a tantárgyat?
J. Sz. M.: Valóban sokat romlott a magyar nyelv Gyakoriakká váltak a beszélt nyelvben a szórövidítések, melyeket nem egyszer én sem értek. Pl. valszeg (valószínűleg), ajcsi (ajándék) stb. Egyik diákom az egyszer szót eképpen rövidítette egy fogalmazásban: 1-szer.
Hogy miképpen lehet megszerettetni, vagy elfogadhatóvá tenni a nyelvtant? Sok-sok humoros példával, pörgős órákkal, melyet egy ilyen interjúban sajnos nem tudok igazán bemutatni. Ez csak az élőbeszédben érthető igazán. A humor mindig elér a gyerekek lelkéhez, a látszólag száraz nyelvtan is értő fülekre talál náluk.
És sajnos egyre jobban terjed a csúnya, trágár beszéd! Gondolom erről is vannak bőséges tapasztalatai.
J. Sz. M.: A tanáraik előtt nem használják, de ha nem vagyunk a közelükben, sajnos vannak káromkodók, használnak csúnya szavakat, néha az iskola visszhangos folyosóján is hallunk ilyeneket. Próbálunk tenni ellene tanár társaimmal, de nem sok eredménnyel. Szinte árad minden felől a trágárság már hosszú idő óta. Úgy tizenöt éve egy „modernizált ” Moliére előadásra megtekintésére vittem a gyerekeket, egy ún. színházi busszal. Nagyon szeretek színházi előadásokra szervezni. A nagy klasszikus darab tele volt káromkodással. Féltem, hogy másnap majd a szülők felháborodnak, hogy miért vittük oda őket, de szerencsére nem volt ilyen. Ezt követően megkérdeztem egy színházi embert, hogy miért ilyen példát mutat a művészet. Ez volt a rövid válasza: „Azért ilyen ez az előadás, hogy szembesítsük az embereket, hogy mennyire helytelen a csúnya beszéd.” Hm…
Tíz évvel a nyugdíjazása után is dolgozik. Folytatja még tovább?
J. Sz. M.: A következő tanévben még folytatom. Aztán, hogy tovább mi lesz, még nem tudom. Egy biztos, nagyon szeretek tanítani, és ha csak az elmúlt egy-két év történéseit számba veszem, boldogság tölt el. A mostani középiskolai felvételező diákjaim között volt 48-47-46 pontos, de még a leggyengébb 27 pontos is az országos átlag feletti eredményt ért el! Tavaly nyelvtanból Sándor Regina (8. b) ért el kiemelkedő Pest vármegyei nyelvtan versenyeredményt, idén pedig Hosszú Amir (7. c) jeleskedett a járási szép kiejtési versenyen.
Múltkor a 22-es buszon mentünk négy diákommal egy magyar versenyre, és útközben nagyon bemelegedtünk a nagy kihívásra készülve. Aztán csak azt vettem észre, hogy leszállás előtt elhalkult a busz és néhányan csak ennyit mondtak: „Köszönjük tanárnő a nyelvtan órát!”
Horváth Jenő
Budakeszi Hírmondó 2023. június
