Az I. világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékeztünk

A budakeszi I. Világháborús Emlékműnél megemlékezést tartottak az I. világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából.

 

Köszöntőt mondott Kőrösiné dr. Merkl Hilda, a Budakeszi Széchenyi Baráti Kör elnöke. Ünnepi beszédet mondott Illésfalvi Péter hadtörténész.

 

 

Közreműködött Takács Bence előadóművész, Gellér Kristóf trombitán, Budakeszi Város Fúvószenekara és a Budakeszi Hagyományőrző Férfikórus.

 

 

Ohr Alajos alpolgármester ünnepi beszédét teljes terjedelmében közöljük:

 

“Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.”

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Budakeszi Közösség!

 

Budakeszi Város Önkormányzata nevében nagy tisztelettel köszöntöm Önöket az I. Világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségünkön.

 

Egy háborúra emlékezve másként beszél egy történész, másként egy oktató, és megint másként egy diplomata. Engedjék meg, hogy én viszont “az utca embere” szemszögéből próbáljam láttatni a háborút a maga nyers, rideg valójában, akkor is, ha ez bizony helyenként megrázóan fog hangzani!

 

Amikor kimondom azt a szót: háború, mindannyiunk fejében hasonló, de mégis más-más képek villannak elő. Más azoknak, akik így, vagy úgy, de megélték azt, és más azoknak, akik legfeljebb csak fotókon, filmeken látták, vagy könyvekből, hallomások alapján alkothattak maguknak róla képet. Ami viszont minden bizonnyal közös bennük, az a fegyverropogás, a vér, a borzalmak, a rettegés, és a halál.

Elolvasni egy háborús könyvet, végignézni egy háborús filmet, végighallgatni szemtanúk elbeszéléseit vérfagyasztó élmény. Vérfagyasztó ugyan, de utána ki-ki ízlése, és az adott szituáció szerint megiszik egy italt, elszív egy cigarettát, vagy ledől aludni, mint aki jól végezte dolgát, aztán az élet megy tovább!

 

De vajon mi, akik többségünkben nem éltünk meg háborút, belegondoltunk-e már úgy mélyen, Isten igazából abba, hogy milyen is az valójában?

 

Milyen érzés lehet megkapni a katonai behívót és elbúcsúzni szüleinktől, asszonyunktól, gyermekeinktől azzal a torokszorító érzéssel, hogy talán akkor látjuk őket utoljára.

Milyen érzés lehet felmálházva, parancsszavak harsogására elindulni a messzi ismeretlenbe.

Belegondoltunk-e már a kényelmes, meleg szobánkban ülve, hogy milyen érzés lehet naphosszat menetelni a hóban, fagyban, beázó bakancsunkkal átgázolva jéghideg vizű patakokon annak reménye nélkül, hogy belátható időn belül legalább egy rövid időre átmelegedhetünk.

Gondoltunk-e már tisztán, jóllakottan arra, hogy milyen lehet akár napokon, heteken át étlen-szomjan, koszosan, a legalapvetőbb emberi szükségleteinktől szorongatva, szigorú katonai fegyelem mellett létezni.

El tudjuk-e valójában képzelni milyen az, amikor fülsüketítően elkezdenek dörögni körülöttünk a fegyverek, és más embereket kell meggyilkolnunk ahhoz, hogy a saját életünket és bajtársaink életét, közvetve pedig hátrahagyott szeretteink életét mentsük. Saját életünket, amelyről egy ütközet során nem tudhatjuk, hogy még néhány óra, néhány perc, vagy csak néhány pillanat?

Át tudjuk-e valójában élni, milyen lehet az, ha súlyosan megsebesülünk, és pokoli fájdalmak közt vergődve várjuk a segítséget, ami vagy jön, vagy nem, vagy családunkra gondolva, Teremtőnkbe vetett hittel várjuk a kimúlást, a hosszú, gyötrelmes halált?

És ha túléljük, bajtársaink és ellenfeleink oszladozó, megcsonkított tetemeiben botladozva kell haladnunk tovább, vagy vonulnunk vissza? És ha túléljük és fogságba esünk, hadifogolytáborokban gyötrődve kell várnunk, hogy talán egyszer hazajutunk? Ha túléljük és rokkantan, megcsonkítva térünk haza, azt azzal az érzéssel tesszük, hogy egész hátralévő életünkben a családunk terhére leszünk?

A háborúból ép ember nem tér haza. Ha valami csoda folytán megúszná fizikai sérülés nélkül, a pszichés, mentális sérülést egész biztos nem ússza meg, mint ahogyan a családtagok sem. Bennük, jobb esetben “csak” az aggódás, a féltés, rosszabb esetben az erőszak, a megbecstelenítés hagy maradandó nyomot?

 

Az I. Világháború váratlanul, felkészületlenül érte a népeket és az intenzív fejlődésnek is köszönhető, úgynevezett ?boldog békeidőknek? egy csapásra vetett véget. Iszonyatos, addig még nem látott pusztulást hozott, Magyarországnak különösen. Közel 4 millió embert soroztak be. 615 ezer ember elesett, közel 750 ezer megsebesült, a hadifogságba esettek száma 400-600 ezerre tehető. A szakemberek a személyi veszteségeket másként is mérik. A háború miatt hazánkban meg nem születettek számát 1 millió 250 ezerre becsülik, így azt mondhatjuk, hogy az I. Világháborúban kb. 2 millió főt veszítettünk, ami egy ekkora országnak iszonyatos veszteség!

Nekünk ezzel még nem ért véget a veszteségek sora, hiszen jött Trianon, ahol példátlan, brutális csonkítás következett: az ország területének 2/3-át, lakosságának 1/3-át veszítettük el. Bár az idő múlásával a fájdalmak talán valamelyest csökkentek, ezt a veszteséget bizonyára sosem heveri ki teljesen az ország, a nemzet.

 

Nekünk, Budakeszieknek a saját családi tragédiáinkon túlmenően természetesen a helyi veszteségeink fájnak a legjobban. Az a 178 hősi halált halt és 8 eltűnt, többségükben ereje teljében lévő, sváb-magyar budakeszi férfiú, akiknek nevét Martinelli Jenő itt álló alkotásának talapzatán olvashatjuk. Ezek az emberek nem csak a családjuknak, de mindannyiunknak hiányoznak. Jelentős űrt hagytak maguk után Budakeszi életében! Az ő életükkel, munkájukkal bizonyára sokat gazdagodott volna az akkori község, és ezáltal a mai város. Ők átélték mindazt a borzalmat és szörnyűséget, amelyet beszédem elején érzékeltetni próbáltam. Ebben a tudatban különösen mély tisztelettel emlékezzünk rájuk. És emlékezzünk mindazokra, akik ugyan hazatértek a frontról, de annak minden poklát megszenvedték. Köszönjük az áldozatukat!

 

Ezek a megemlékezések ugyanakkor nem csak a hősök emlékezetéről, tiszteletéről kell, hogy szóljanak. Szolgáljanak egyben elrettentésül is a háborútól és minden erőszakos cselekménytől! Mondjuk el gyermekeinknek, hogy a háború nem egy virtuális, számítógépes játék, ahol mindenkit következmények nélkül le lehet kaszabolni, ahol több életünk is van, és ha mind elfogyott, akkor egy ENTER billentyűre kattintva kezdhetjük elölről az egészet. A háború nem játék! A háború fáj! Húsbavágóan fáj! Mindenkinek!

 

Jó lenne egy valóban boldog, békés világban élni, de sajnos a realitás más.

Tudjuk jól: ma is több helyén a világnak ropognak a fegyverek. Itt Európában is!

Tudjuk jól, sőt, időnként magunk is láthatjuk, hogyan mozgatják a nagyhatalmi érdekek a háttérben a szövevényes szálakat!

 

Ennek ellenére nem kívánhatunk kevesebbet: Soha többé háborút!

 

Ohr Alajos alpolgármester

 

A Buda Környéki Televízió felvételének megtekintéséhez kattintson az alábbi képre:

Megosztom a cikket