„Az én nyakamban se kék, se vörös kendő nem volt soha!”

Több mint 45 éve hagyta el Magyarországot Farkas Gyula emeritus polgármester testvére, Farkas Stefan Johann, aki – bármennyire is szereti a hazáját – kisgyermekkora óta arra készült, hogy a szabad Németország polgára legyen. A sors fintora, hogy éppen 1971. május elsején, a munka nemzetközi ünnepnapján indult el feleségével választott új hazájába. Lapunknak arról beszélt öccse budakeszi otthonában, milyen okok csábították el szülőföldjéről, hogyan sikerült érvényesülniük az észak-német Kasselben, és miként gondol német állampolgárként magyarságára. Alább idegenbe szakadt honfitársunk elbeszéléséből idézünk.

A magyar kommunizmus egyik budakeszi áldozatának visszaemlékezése

„1971. május elsején hagytuk el feleségemmel Magyarországot, épp akkor, amikor a dolgozók fölvonultak a munka ünnepén. Mi Ausztria szabad földjén ünnepeltünk. Három éve jártam már az NSZK-ban, de akkor nem jöhetett velem a feleségem, ezért hazajöttem. Budakeszi svábként valahogy mindig csak Németországba vágytam, más állam föl sem merült. Aztán ’71-ben rendesen, turista útlevéllel utaztunk ki a párommal. A politikai menedékjogot családunk magyarországi hányattatásai miatt kértem, és egy éven belül meg is kaptam Németországban. Az észak-németországi Kasselben ismerőseink már előkészítették számunkra a terepet, vagyis a lakást és a munkahelyet.

Édesanyám nagyon vallásos volt, engem is ebben a szellemben neveltek, már iskolakezdés előtt is gyakran ministráltam. 1948-ban itt, Budakeszin, az Erzsébet-apácákhoz kezdtem iskolába járni. Egy évig tartott ez, utána – az úgynevezett fordulat évében – minden megváltozott. Az apácarendeket megszüntették. Ezután egy évvel az ávósok elvitték hivatásos katonatiszt édesapámat, fél évig nem tudtunk róla semmit. Később kiderült: csaknem halálra ítélték, 16 vádpontot olvasva a fejére. Végül életfogytiglanit kapott, és amikor mégis szabadult, egy testileg-lelkileg összetört ember tért haza hozzánk. Ettől kezdve kizárólag fizikai munkát végezhetett.

A városháza megbízásából rendszeresen fényképezték a ministrálni járó gyerekeket, így engem is. Vagyis nyilvántartottak. Egy ízben édesanyámat behívatta az iskolaigazgató, és megfenyegette: ha a gyermekei továbbra is templomba járnak, garantálom, hogy nem lesz belőlük semmi. Mire édesanyám így válaszolt: igazgató úr, hogy a gyermekeimből mi lesz, azt a Jóisten dönti el, nem maga. Erre nem felelt semmit. Mindenesetre én se az Úttörőszövetségbe, se a KISZ-be, se az MSZMP-be nem léptem be soha, ami miatt rengeteg hátrány ért a későbbiekben, úgy is, hogy az 1956-os forradalomban édesapám határozott tiltásának engedelmeskedve nem vettem részt, akárhogy gyűlöltem is a rendszert. Akkor hallottam édesapámtól: a kommunizmust nem lehet megdönteni, az belülről fog elrohadni. Igaza is lett.

Hiába szerettem volna erdőmérnöknek tanulni, hiába voltak mindig jó eredményeim az iskolában, örülhettem, hogy kereskedelmi tanulónak felvettek. Miután kitűnő minősítéssel elvégeztem az iskolát, a fővárosi Keravillhoz kerültem gyakornoknak. A Kossuth Lajos utcai üzletben lettem eladó. Szerettem a munkámat, a bolt legnagyobb forgalmát mindig én bonyolítottam. Az üzletvezetőm nagyon szerette volna, hogy továbblépjek, amihez viszont be kellett volna lépnem a pártba, amit nem akartam. Végül aztán csak előbbre jutottam: előbb elvégeztem a kereskedelmin az üzletvezetői szakot, majd megkaptam a Keravill lerobbant Thököly úti boltját, amit aztán gyönyörűen felfuttattam. Ott ismerkedtem meg későbbi német támogatóimmal, akik a Volkswagen-gyárban dolgoztak.

1967-ben megnősültem. Feleségem, Gyöngyi kétéves volt, amikor az édesapját öngyilkosságba kergették a kommunisták, úgyhogy párommal együtt terveztük a disszidálást, amiről senkinek nem szóltunk előre. Úgy léptük át Hegyeshalomnál az országhatárt, hogy azt hittem, soha többé nem térek haza. A finánc kicsit csodálkozott, hogy miért van nálunk május elsején télikabát, de aztán tovább engedett. Borzasztóan kivoltam idegileg, Nickelsdorfban be kellett ülnünk egy vendéglőbe, hogy összeszedjem magam. Ugyanakkor mérhetetlenül boldogok voltunk. Hamar lett lakásunk, eladói állásom a VW-nél, míg Gyöngyi gépkönyvelő lett a helyi pénzügyminisztériumban. Gyorsan megkaptuk a német állampolgárságot is.

Az itthon maradókat, a teljes rokonságomat, kollégáimat aztán számos zaklatás érte, míg rólam azt terjesztették, hogy sikkasztottam a boltból, azért menekültem el. Távozásom után két évvel édesapám agyvérzésben meghalt. Nem engedtek haza a temetésére, mondván: nemkívánatos személy vagyok Magyarországon. Először 1978-ban jöhettem haza látogatóba, már német állampolgárként. Amikor a papírjaim lepecsételése végett bementem a budakeszi rendőrségre, az éppen ügyeletes Zoli rendőr, a volt ávós, emlékezett rám, és azzal fogadott, amikor meglátott: na, most letartóztatlak téged! Aztán mutattam a német útlevelem és papírjaimat, és mondtam neki: tartóztatod ám a jó édes anyádat, te idióta. Ebben maradtunk.

1989-ben büszke voltam rá, hogy a magyarok voltak az elsők a keleti blokkban, akik megnyitották a vasfüggönyt. Szerencsére most már következmények nélkül lehet bírálni vezető politikusainkat.”

Lejegyezte: bgy