Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékezete Budakeszin

A márciusi forradalom, a tavaszi hadjárat, Kossuth és Görgey neve vagy Petőfi versei mindannyiunk számára ismerősen csengenek és fontos elemei nemzeti identitásunknak. Sokkal kevesebbet tudunk azonban ezeknek a sorsfordító éveknek a helyi történetéről, pedig az országos méretű változások a lokális közösségek, így Budakeszi életére is nagy hatással voltak.

Hogyan élte meg a forradalmat és az utána következő éveket egy akkoriban még színtiszta német falu? Hogyan maradt meg mindez a helyi emlékezetben? Nemcsak helytörténeti szempontból érdekesek az alábbi apró történetek, hiszen a nagy történelmi események képe éppen ilyen ? kisebb-nagyobb ? mozaikokból áll össze.

Az 1848-as áprilisi törvények legfőbb hozadéka az ekkor még túlnyomórészt mezőgazdaságból élő budakesziek számára a jobbágyság eltörlése volt: megszüntették az összes úrbéri szolgáltatást (kilenced, tized, robot stb.), ősszel pedig a szőlődézsmát is. A szorgalmas sváb parasztokat nem a polgári szabadság és függetlenség kivívása lelkesítette elsősorban, hanem az, hogy ezen a nyáron arathattak, és ezen az őszön szüretelhettek először tisztán saját maguknak. Az ősz folyamán azonban éles fordulatot vett a forradalom menete, és hamarosan már a budakesziek is a bőrükön érezhették a katonai fenyegetettséget. Egy 1848-ban született férfi, Jakob Geiselhardt 1936 telén így mesélt a néprajzi gyűjtő Bonomi Jenőnek:

„Az apám mesélte, hogy az osztrákok ősszel jöttek, és minden fegyvert, szablyát összegyűjtöttek a faluban. Az apai házban hét-nyolc osztrák volt, dragonyosok. És nálunk az udvarban fenőkövet kértek, és azon fente mindegyik a kardját”.[1]

A katasztrofális magyar vereséggel végződő móri csata után (december 30.) a császári csapatok megindultak Pest-Buda felé. A budakesziek a magyarok utasítására megpróbálták megnehezíteni az előrenyomulásukat

„Karácsony után jöttek az osztrákok, és lövegeket állítottak föl a Waldackeren vagy Kreuzackeren, mert a mieink a magyarokkal voltak. Az elöljáróság rendeletére minden utat, amelyik Bicskéről vagy Fehérvárról jött, minden utcát el kellett zárni, hogy az osztrákok ne tudjanak bejönni, hosszú fákat döntöttek rájuk.”[2]

A falu ? és mindenekelőtt a döntési helyzetben lévő bíró és az esküdtek ? számára az ellenszegülés komoly következményekkel is járhatott. Windisch-Grätznek egy december 29-én ?a magyar néphez? intézett kiáltványában a magyar kormánybiztosoknak engedelmeskedőket azonnali halálbüntetéssel, azokat a helységeket pedig ?melyekbül több lakosok egyesülve, a császári kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvendnek? tűzzel-vassal való elpusztítással fenyegeti. A helységek elöljáróit pedig arra szólítja föl, hogy ?a csendnek fenntartásáról életükkel kezeskedjenek.?[3] A császári csapatok január első napjaiban vonultak be Budakeszire, amelyet nem sokkal azelőtt még magyar katonák laktak. A Geiselhardt család emlékezetében így éltek ezek az események:

„Egy öreg huszár volt nálunk bekvártélyozva, és az maradni akart, amíg csak meg nem látja a császári katonákat. ?Csak nyergeljetek fel nekem egy lovat? ? mondta ? ?hogy el tudjak nyargalni!? És csak figyelték. Azt mondja: ?Na, ott jön öt ulánus?. Azt mondja: ?Nézd csak, János, már itt is vannak.? Lépésről lépésre haladtak, minden udvarba benéztek. Erre az öreg katona kapta magát és ellovagolt. Na, ezek meg bejöttek egészen összefagyva. A kvártélymesterek azt mondták: ?Minden szobában alaposan befűteni!? Most bejöttek, úgy, hogy alig fértek. Akkoriban két szobánk volt: a ház lakóinak ki kellett menni. Közben aztán a magyarok megint összegyülekeztek, és április 26-án már nem volt egy osztrák se ott.”[4]

Tudjuk, hogy 1848?49 tele rendkívül hideg volt (feljegyezték, hogy az Országgyűlés mínusz 20 fokban menekült Debrecenbe január 2-án). A katonák beszállásolása ? ami egyébként békeidőben (például a Bach-korszakban) is bevett módszere volt a lakosság ellenőrzésének ? nem kis terhet jelentett a falu számára. Nemcsak házaikból szorították ki az embereket, a katonák élelmezését is meg kellett oldani, és ki voltak téve a különféle zaklatásoknak. Máig fennmaradt például a Holl család legendáriumában a következő események emléke. Az alább idézett változatot 1935-ben hallotta Bonomi Jenő, az akkor 65-70 éves Adam Holl péktől, de egy másik verziót 2010 nyarán is sikerült följegyezni a család leszármazottjától, Annamaria von Stadentől (született Holl).

„Apám gyakran mesélte, polákok voltak nálunk bekvártélyozva ? még ma is megvan az a házunk, a 180-as számú ? ott voltak bekvártélyozva. És hátul, ahol a hegy van, a kertben lévő kis domb, az szőlő volt, oda beeresztették a lovaikat. És az apám elkezdett velük veszekedni ezért, aztán bemenekült az istállóba a lovak közé, és akkor érkezett meg a nagyapám, az ő apja. Az ulánus megragadta hátulról és át akarta szúrni a szuronyával. A nagyapám ? aki akkoriban fontos szerepet játszott, negyvennyolcban esküdt volt ? kitépte a kezéből a szuronyt és kettétörte. Ezután már a katona volt hátrányban. Na de aztán segítséget hozott a katona, és a nagyapám a szomszédhoz menekült, ahol egy magasabb tiszt, egy osztrák volt.”[5]

A parasztoknak ezen kívül fuvarosként is a hadsereg rendelkezésére kellett állniuk ? hol a magyar, hol a császári csapatok számára. Egy feljegyzés szerint például a Holl család 1848?49-ben összesen 37 nap forspontot (Vorspann ? fuvar) teljesített a magyarok (?fir den Gossut?) számára és 90 napot a császáriak (?fürn Kaiser?). Ebből 23 napot töltött a fuvaros a Budát ostromló magyarok svábhegyi tábora és Budakeszi közti szállítással, járt kétszer Gödöllőn, a császáriak parancsára Kiskunlacházán (6 nap) és Makón is (14 nap).[6]

Ilyen és ehhez hasonló eseményekkel telt tehát a tél és a tavasz egy része, miközben a Budán berendezkedett ideiglenes katonai kormány által folytatott nyomozások nemcsak a magas rangú katonai vezetőkre és politikusokra, hanem a falusi lakosságra is kiterjedtek. Sokakat letartóztattak és kihallgattak a forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt, többek közt a falu akkori káplánját, Koller Ferencet is.[7]

A tavaszi hadjárat aztán ismét új irányt adott az eseményeknek. A Buda ostromához felvonuló magyar csapatok május elején érték el Budakeszit. Jakob Bechtold, budakeszi származású katona-újságíró egy cikkében azt írja, hogy a helybeliek az osztrákok parancsára a már ismert módszerrel, az utak eltorlaszolásával fogadták őket. Tőle tudhatjuk meg azt is, hogy a magyarok a falu végén lévő pincedombokon felállították ugyan ütegeiket, de a falu szerencséjére az osztrákok összecsapás nélkül vonultak vissza Buda felé.[8] A Nagysándor-hadtest több hadosztálya végül május 3-án 1 órakor vonult be a községbe, ?ahol helységtáborba szállott s magát Buda irányában erős előőrsökkel biztosította?, innen május 4-én reggel indult Máriamakkon át a Svábhegyre. Görgei napiparancsa szerint déli 12-re kellett oda megérkezniük, tehát reggel 8-kor indultak. Visszavonulási területnek is Budakeszit jelöli meg az I. hadtest számára, ahol addig ?az összes kocsiknak vissza kell maradniok.?[9] Nagysándor József főhadiszállása Buda ostroma alatt a templommal szemben lévő épületben volt (ma Nagy-Sándor József-emlékház). Kevésbé ismert, hogy megfordult Budakeszin egy másik későbbi aradi vértanú, Dessewffy Arisztid lovassági ezredes is, akinek ?egy lovasított kalauzzal? a Gellérthegy mögé kellett eljutnia.[10]

Hosszan lehetne még sorolni a forradalom és szabadságharc idejéből, és az azt követő évekből fennmaradt történeteket, helyi mondákat ? a bajonettből készített konyhakésről, a pincedombon gyanított katonasírokról, vagy a nemzetőrnek, honvédnak állt budakesziek tetteiről. Külön értekezést igényelne az is, hogy milyen belső feszültségeket, és milyen változásokat okozott a forradalom és szabadságharc, majd annak leverése utáni elnyomás a falu életében. Most azonban csak egy ? bizonyára a legizgalmasabb ? kérdés felvetésére van hely: kivel is tartottak tehát a budakesziek?

Láthattuk, hogy a falusi lakosság inkább elszenvedője, mint résztvevője volt a hadi cselekményeknek, kénytelenek voltak mindkét hadsereget kiszolgálni. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a budakesziek ? mint a Buda környéki sváb falvak lakossága és a szórványnémetség általában ? alapvetően szolidárisak voltak a magyar forradalommal és szabadságharccal, mi több, a saját ügyüknek érezték azt. Mai szemmel különösnek tűnhet: egy német falu a magyar szabadságharc oldalán? Ne feledjük: a lakosság többsége ekkor még nem is tudott magyarul! Az akkori fogalmak szerint azonban kézenfekvő volt ez a döntés: ?paraszti szabadság, emberi méltóság és magyar függetlenség egyetlen ügy volt.?[11] Mindezt a magyar oldal képviselte az elnyomó császári hatalommal szemben. A megtorlás és az abszolutizmus évei (Haynau kormányzása és a Bach-korszak) csak tovább erősítették ezt az érzést: a folyamatosan bekvártélyozott katonaság és a karhatalom zaklatásait, az aggódást a kényszersorozottakért és a szökésben lévőkért egyaránt megtapasztalták a Buda környéki magyar és német falvak is. A ?nemzeti öntudatra ébredés? időszaka ez: a 18. században Magyarországra telepített németek a magyarsággal való sorsközösségben élték át ezeket az éveket. A nemzeti identitás fontos elemeit (nemzeti hősök, ünnepek, legendák) ebből a közös történelemből merítették, nem pedig a német nemzet hasonló sorsfordulóiból. Így válik érthetővé az a mondat, amelyet gyakran hallani mostanában is: ?A svábok voltak a legjobb magyarok.?

Bednárik János

[1] Bonomi, Eugen: 1848/49 im Ofner Bergland. Sonderdruck aus den Deutschen Forschungen in Ungarn VIII. Jahrgang Heft 1. 1943. 4-5. A sváb nyelvjárásban lejegyzett szövegek magyar fordítása tőlem [B.J.].

[2] Bonomi Jenő 1943. 4-5. (Jakob Geiselhardt)

[3] Fejes Zsolt ? Kőszegi Levente (szerk.): 1848-1849. Történeti szöveggyűjtemény. Budapest. 2007. 157-158.

[4] Bonomi Jenő 1943. 4-5. (Jakob Geiselhardt)

[5] Bonomi Jenő 1943. 3. (Adam Holl)

[6] Bonomi Jenő 1943. 3-4.

[7] Székesfehérvári Püspöki Levéltár 4511 78/1849.

[8] Bechtold, Jakob: Über Betyaren, Panduren, 1848/49 und anderes. In: u.ő.: Ein Donauschwabe kritzelt. München, é.n. 120-126., itt: 123-124.

[9] Aggházy Kamill: Budavár bevétele 1849-ben. I. kötet. Budapest, 2001. 148-158.

[10] Aggházy Kamill 2001. 158.

[11] Kecskeméti Károly: Tök község parasztsága az Urbáriumtól az úrbéri per végéig 1770-1879. Tök, 2009. 65.