“Emlékezni egy eszme nevében fellépő totális diktatúra áldozataira”

Február 25-én emlékezünk egy eszmére, ami egy igazságos világ eljövetelét ígérte. Olyan világét, ami igazságos lesz, amiben megszűnik a kizsákmányolás, nem lesznek gazdagok és szegények, amelyben megszűnnek a háborúk. Egy eszmére, ami ezt az íróasztal mellett lerajzolt és megtervezett jövőt mindennél fontosabbnak ítélte.

Fontosabbnak a múlt értékeinél, a szabadságnál, a különféle emberi közösségek értékeinél, a hitnél és a szeretetnél, fontosabbnak az emberi életnél.

 

Ez az eszme magával hozta egy minden addiginál zsarnokibb állam felépítését, mely céljául tűzte mindennek és mindenkinek a megsemmisítését, amit és akit útjában állónak gondolt. Ez az eszme magával hozta egy sajátos embertípus kialakulását, amely vallásos hittel hitt Önön igazában, s amely vindikálta magának a jogot, hogy bármi áron – rombolás, vér és napjainkban elképzelhetetlen kegyetlenség árán – magához ragadja és megtartsa a hatalmat.

 

Stephan Courtois a Kommunizmus fekete könyvének bevezetőjében így irt: “A kommunizmus megszámlálhatatlanul sok bűnt követett el: először is a szellem ellen, de az egyetemes kultúra és a nemzeti kultúrák ellen is. Sztálin százszámra romboltatta le a moszkvai templomokat; Ceausescu tönkretette Bukarest történelmi városmagját, hogy nagyzoló építményeket emeljen a helyébe fellengzős távlatokkal; Pol Pot kőről kőre lebontatta a Phnom Penh-i székesegyházat, és a vadon martalékának vetette oda Angkor templomait; a maoista kulturális forradalom idején fölbecsülhetetlen kincseket zúztak szét és égettek el a vörösgárdisták. Mégis, bármilyen súllyal nehezednek ezek a pusztítások az érintett nemzetek és az egész emberiség jövőjére, ugyan mit nyom a latban emberek, férfiak, nők, gyerekek tömeges legyilkolása mellett?”

Sztálin egyszer azt mondta: “Egy ember halála tragédia. Egymillióé statisztika.” A kommunizmus áldozatainak számát a mai napig nem lehet pontosan tudni. Sokszor hallunk százmillió körüli becsléseket, ám ez a szám csupán a konkrétan elhurcoltak és megöltek száma. Arról fogalmunk sincs, hogy hány család ment tönkre lelkileg-testileg az elhurcolt családtagok hiánya miatt. Akik valahol az ismeretlenben, egy börtön jéghideg kínzókamrájában, a Gulag valamelyik pokolbéli táborában, vagy egy kitelepítetteknek szánt marhavagonban lelték halálukat. Statisztika lenne? Korántsem. Minden egyes ember számított és számít.

 

A kommunizmus áldozatainak emléknapján ezekre az emberekre emlékezzünk. Azokra, akiket meggyilkoltak, akiket évekre, évtizedekre kegyetlen rabságra vetettek és kényszermunkára hajtottak, akiket megnyomorítottak, akiktől elrabolták a szeretteiket, akiknek az életét kettétörték, akiket öngyilkosságba kergettek. Mindazokra, akik valamilyen módon áldozatul estek a kommunizmusnak.

 

Emlékezzünk mindarra, ami a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában, szerte Ázsiában, Dél-Amerikában, Afrikában végbement. Emlékezzünk szomszédainkra: Európa halottaira, Kelet-Közép-Európa és a Balkán megkínzott, meggyötört, elveszett nemzedékeire. Emlékezzünk a magyarokra a Kárpát-medencéből, és a magyar állam határain belülről. Emlékezzünk családunk halottaira és rabjaira: szüleink, nagyszüleink generációjára. Emlékezzünk Budakeszi nagy visszhangot vert vagy nagyonis csendes tragédiáira.

 

Emlékezzünk a hősökre, akik szembe mertek szállni ezzel a zsarnoksággal. Emlékezzünk azokra, akik áldozataivá váltak ennek a rettenetes zsarnokságnak – származásuk miatt, szabad gondolkodásuk miatt, azért mert rosszkor voltak rossz helyen, azért mert haragosaik a diktatúrát felhasználva próbáltak leszámolni velük. Emlékezzünk azokra is, akik e diktatúra szolgálatába álltak, s hittel hittek a földi paradicsom eljövetelében, majd ráébredve az igazságra szembe fordultak vele.

 

Emlékeznünk kell. Az emlékezés kötelesség. Kötelesség, amivel elsősorban önmagunknak tartozunk. Amikor emlékezünk: egy irányba tekintünk. A nemzet és a világ efféle gyásznapjain egy irányba kell tekintenünk, hogy vitáink és minden nézeteltérésünk ellenére emlékezzünk mindarra, amit elődeink közösen éltek át.

 

Meg kell ismernünk és meg kell értenünk a múltat, hogy lássuk: a szabad élet közös kincsünk. A múltunk összeköt bennünket. Összeköt itt, Budakeszin, Magyarországon és a világon mindenütt. Összeköt, amíg van bennünk bátorság és türelem, figyelem és elkötelezettség, szív, ész és lélek, hogy megismerjük és megértsük mindazt, amivel a magyarságnak és a világ jelentős részének szembe kellett néznie.

 

 

Dr. Csutoráné dr. Győri Ottilia

polgármester

 

Elvárható emlékezés a kommunizmus áldozataira

 

 

– “A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit, és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek” – állt a kommunizmus áldozatainak emléknapjára invitáló meghívó fejlécén Milán Kundera cseh író gondolata. Ennek szellemében zajlott a megemlékezés az Erkel Ferenc Művelődési Központban.

 

– Családunk személyesen is érintett – mesélte dr. Csutoráné dr. Győri Ottilia. – Nagypapám vidéki emberként egyszer a fővárosba utazott, és a budai Moszkva téren sétált, mikor a karhatalmisták közrefogták, betették egy vagonba, és a Szovjetunióba hurcolták, ahol öt évig tartották fogva teljesen ártatlanul. Ezeket az éveket senki sem tudta családunknak visszaadni – mondta a polgármester, hozzátéve: elvárható, hogy legalább az emléknapon felidézzék a mártírok sorsát az utódok.

 

A személyesen is közvetlenül érintett polgármester után Ungváry Krisztián történész tartott előadást.

 

– Budakeszit a történelem katasztrófái az elmúlt században, 1944 és 1947 között, vagyis alig három év alatt olyan szinten érintették, hogy jóformán nincs olyan család a településen, amelynek ne lettek volna áldozatai – kezdte előadását Ungváry Krisztián történész. A 20. századi had- és politikatörténet, valamint a kommunista időszak és az állambiztonság történetét kutató szakember mondandójának középpontjában az állt, hogy a náci és kommunista múlt feldolgozása kizárólag együtt lehetséges.

 

Mint az előadó hangsúlyozta: a náci és kommunista bűncselekmények mögött ugyanaz az elképzelés húzódik, vagyis hogy az állam az állampolgárait kénye-kedve szerint váltogathassa. Ehhez képest nem szerencsés, hogy megosztó módon, külön napokat jelölünk ki a nácizmus és a kommunizmus áldozataira való emlékezésre. Márai Sándort idézve, egy demokrata az csak antifasiszta és antikommunista lehet, mégpedig egyszerre. Mellesleg a vizsgált korszak legnagyobb antifasisztáját Sztálinnak, legnagyobb antikommunistáját Hitlernek hívták. A két ellentétes ideológia adott esetben kiválóan összeért (például amikor a nácik és kommunisták felosztották egymás közt Közép-Európát).

 

Mint Ungváry rámutatott a paradoxonra: a kommunizmus áldozatainak egy jelentős része maga is kommunista volt. Ez különösen nagy nehézségek elé állítja az emlékezetpolitikusokat és pedagógusokat egyaránt. Az 1956 utáni megtorlás kivégzettjei között például felülreprezentáltak a kommunisták, elég, ha Rajk László, egykori belügyminiszterre gondolunk, aki maga is számos ártatlan embert küldött halálba, aztán őt magát is kivégezték. A történész kitért az úgynevezett kirakatperekre, amelyek jól mutatták a kommunista rendszer totalitárius törekvéseit.

 

bgy

Fotógaléria itt.

Buda Környéki Televízió felvételének megtekintéséhez kattintson az alábbi képre:

Megosztom a cikket