Emlékezés Ottlik Gézára
Május 9-én ünnepeltük Ottlik Géza születésének 111. évfordulóját. A Kortárs című folyóirat idén Kovács Andrást, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium irodalomtanárát kérte fel, hogy szóljon az egybegyűltekhez. Elhangzott beszédének rövidített változatát közöljük.
Szeretettel köszöntök mindenkit! Minden megvan és sok minden új, talán idegen. Sok minden idegen vagy éppen most idegenedik köröttünk. Emlékezéskor a múló időről gondolkodunk.
Ottlik így ír a kőszegi iskolaévekről:
Az a három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.
Köszönöm a Kortárs stábjának, hogy itt lehetünk; külön köszönöm, hogy itt lehetek, és beszélhetek önöknek Ottlik Gézáról. Megaj ándékozottak vagyunk Ottlik személyében, ajándékot kaptunk az ő alkotásaiban és ajándékot a közösségben, melynek tagjai ünnepelni gyűltek most össze, hogy a 111 éve született bridzsszakértőre emlékezzünk, aki – egy angol lap szerint -hazájában íróként is ismert.
Egy alkalommal, mikor a tizenkettedikesekkel az Iskola a határon című regényről beszélgettünk, az osztály kezdeményezte, hogy huszonegyedik tételként kerüljön bele az érettségibe a regény, pedig tételsorunkban – Homérosztól Gion Nándorig, Nagy Gáspárig – minden megvolt már.
Ottlik művészete jól tanítható és jól tanulható, mert közelről szól a fiatalokhoz. Nevelődésregénynek mondjuk az Iskolát; és szeretnénk igényesen fejlődni, nevelődni igényes-emberséges műalkotások útjelzői között. Hajnali háztetők, Buda, Továbbélők – sorolhatnánk. Valóban minden megvan bennük, ami a későmodern szépprózát szerethetővé teszi.
Egy tőmondat vissza-visszaköszön. Igen, minden megvan. A mai ünnepre készülve Ottlik Géza: Minden megvan című novelláján tűnődtem, melyben Jacobi Péter, a neves hegedűművész hazaérkezik ifjúsága helyszínére, a közép-európai városba. Igen, Budapesten járunk, ahol Aranyhegedűvel kívánják Jacobit kitüntetni. Időközben minden megváltozott. Ami mégis megvan, az az összetéveszthetetlen ottliki humor: [a hetilap cikke] egy csomó fényképből állt inkább, szövege rövid volt. Jacobi frakkban, Jacobi fürdőnadrágban Einstein társaságában. A windsori herceg és hercegné Jacobi nélkül.
A hazalátogató Jacobi Péterrel, az Ottliktól oly ismerős elmondhatat-lanság wittgensteini problémáját érezzük. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – mondja a filozófus. Jacobi példája azt mutatja nekünk, hogy az elmondhatatlanról zenélni még lehet: …és hol a régi lány, akit nem vett feleségül, meg az üres hajnali sugárút és az indóház üvegcsarnoka. Az A-dúrban van mind, ez meg c-moll.
Egy A-dúr világ c-moll melankóliája szól hozzánk. Nem zeng, de hiteles és szép, mert emberi. Jacobi Péter élete duplaélet, híd a múlt és a jelen között, és a lét megduplázása ismerős lehet nekünk, akik emlékezni gyűltünk itt össze. Az íróra, de az emberre is. Jacobi felidézi a régi Budát, az Újvilág utcát, bár egy politikusi beszéd árnyékolja, várva-várt majdnemsikeres koncertjét, egy spontán előadott foxtrott igazolja, hogy létezik hely, ahol valóban minden megvan.
Weöres Sándor írja Öröklét című versében:
Mert ami egyszer végbement azon nem másít semmi rend, se Isten, se az ördögök: mulónak látszik és örök.
Jacobi világában, Ottlik világában, és a kőszegi alreálban minden múlónak látszik, és minden örök.
A paradox „minden megvan – semmi nem a régi” két ponton válik szigorúvá. Két kőkemény valóság van, ez újra az Ottlik-életműre mutat, ahol blöffölni, alibizni tilos! Az emlékben futó lány kiáltása, hogy: Nem ér a nevem!, illetve az anyanyelv újra felfedezése véresen komoly. A nevünk, az anyanyelvünk mindig él, és mindig ér. Ottlik példát mutat erre, hisz’ amikor a hegedűművész, Jacobi Péter hazatér, kizárólag az anyanyelvét találja változatlanul. Ottlikot olvasva a közösséghez tartozást, a kulturális közösségi létet érzékelünk. [Jacobi] Nem ezért jött. Nem ezért tanult meg járni, nem ezért tanult meg beszélni az emberek nyelvén. Kém volt ő közöttük. [.] az angyaloknak kémkedett az emberi világban.
A nyelv és emberségünk megvan, és akad itt egy metafizikai üzenet is: Minden megvan, mert a Minden Van. A Minden van meg.
E szép felismerésre mégiscsak Ottlik vezet el bennünket: A Minden megvan. Sértetlenül.
Ezt azonban a koncerteken, a foghíjas nézőtér előtt, vagy a repülőn hiába is keressük Jacobival, mert a hazatérő otthona nem a város, nem a hírnév, hanem a kegyelem, az örök jelenben.
Emlékezzünk hát derűvel itt, az A-dúr utcazajban, az angyaloknak c-mollban kémkedő, nagyszerű Ottlik Gézára!
Köszönöm, hogy meghallgattak.