Nincs vége a szerelemnek a Pilisi Parkerdőben!
Jelentős érdeklődés övezte idén is a Pilisi Parkerdő vezetett szarvasbőgés túráit. A résztvevők nemcsak hallhatták a gímbikák alkonyattól felerősödő bőgését, agancscsattogását, a szerencsésebbek láthatták is a nemes vadat.
Bár az őszi erdő egyedülálló hangjelenségének, a szarvasbőgésnek lejárt az ideje, a nászidőszaknak még sincs vége a Parkerdőben. Októberben zajlik ugyanis a dámszarvasok barcogása, amit a muflonok berregése követ, majd a vaddisznók búgásával zárul az erdei nagyvadak őszi-téli szaporodásának időszaka.
A budakeszi Fő téri parkot Zachara Lajos hozta létre 1920 körül. Elektrotechnikai mérnök volt, németországi tanulmányait befejezve a budapesti Ganz Villamossági Gyár szolgálatába lépett. Több szaklapban publikált az elektromosság hasznosításáról. Nem meglepő, hogy 1920-ban elektromos részvénytársaságot alapított, mely bevételéből vezették be az áramot 1200 háztartásba Budakeszin. Ezzel egy időben több kilométer járdát építettek, megszüntették a csordák vonulását a Fő utcán, majd Zachara kialakította a mai park ősét. A parkot haláláig gondozta. 2008-ban a Budakeszi Szépítő Egyesület az önkormányzattal közösen Zachara Lajosemlékkövet állított fel a parkban. Vajon megtalálhatóe még az eredetileg ültetett fákból néhány?
2017. januárban egy rendkívül hideg napon avattuk Nagy Gáspár Kossuthdíjas költő szobrát, Oláh Katalin alkotását. A költő csaknem negyed századon át élt Budakeszin. A szobor felállítását a Jobb Kor Polgári Egyesület kezdemé-nyezte az önkormányzat és az 56-os emlékbizottság támogatásával. Az avató ünnepségen részt vett és beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök. Nagy Gáspár elkötelezett volt 56 szellemisége mellett, bátran szólt verseiben a forradalomról, a mártírokról. A parkban a szobrok és a két Budakeszi múltját idéző emlékhely (kőkereszt, régi közkút) mellett elsétálva, meg-megállva, nem csak testben, de − gondolatokkal inspirálva − lélekben is felfrissülve térhetünk vissza a hétköznapok feladataihoz.
Aztán pár évre rá, a teraszunkon üldögéltem, amikor a hátsó kertben, közvetlenül a kerítés előtt álló bokorba népes verébcsapat telepedett le. Bő másfél évtizeddel ezelőtt történt ez, akkoriban még nem volt ritkaság az akár félszáz fős verébcsapat. Mára sajnos már nekik is szinte csak hírmondójuk maradt. Figyeltem a verebeket, amikor a kert felett, a verebeket rejtő bokor felé száguldva felbukkant a karvaly. Alig másfél méterrel a föld felett, nyílegyenesen és lélegzetelállító sebességgel közeledett a bokor felé. Majd amikor odaért, az utolsó pillanatban bevágott a bokor és kerítés betonlábazata közé. Na, gondoltam magamban, te sem jössz ki onnan, koma! Lám, a mohóság legyőzte a józan belátást, a szemmértéket, és szinte láttam, amint a prédáló madár felkenődik a térdig érő betonra. A verebek persze fejvesztve menekültek, és bár nem számoltam meg őket, de egész biztos, hogy eggyel kevesebben kaptak szárnyra, mert a bokor takarásából kisvártatva felreppent a karvaly, karmai közt szorítva egy, immár leginkább vedlett tollcsomóhoz hasonlatos verebet. Ha nem látom, nem hiszem el! Hogyan tudott befordulni arra a szűk helyre? És miként fékezte le szédítő repülését?!
Csergezán Pál, a kiváló magyar állatfestő, grafikus, illusztrátor 1924-ben született Záhonyban. Gyermekéveinek nagy részét Kisvárdán töltötte. 15 évesen Budapestre került, ahol alkalmi munkákból élt, és eközben három évig az Iparművészeti Főiskola építészeti szakán tanult. A 2. világháború végén besorozták és a frontra vitték. A hadifogságban ismerkedett meg az orosz természetfestészettel. Három év hadifogság után került haza, hamarosan a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, immár grafikusként.
Az egyesület olyan művészek csoportja, akiket megihletett a természet szépsége.